2013. december 27., péntek

Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei

Már hetek óta szemeztem vele a könyvtárban, mert vonzott a cím, illetve a vintage stílusú borító, viszont a fülszöveg nem ír semmi konkrétat, hogy miről szól a regény, csak azt, hogy különleges a hangulata. Mindez eléggé elbátortalanított, mert szeretem látni, hogy miről szól egy könyv, mielőtt kihozom, vagy megveszem. Aztán miután szeretem a vintage/retró dolgokat, hát kikölcsönöztem, aztán elkezdtem olvasni.
Ezek után már bántam, hogy ennyi ideig vártam vele, de jobb későn, mint soha, ugyanis tényleg egyedi ötlet alapján dolgozott a fiatal szerző.
Maga kötet témája már nem annyira egyedi, ugyanis a különleges képességű emberek, az időutazás, a velünk párhuzamos dimenziók létezése meglehetősen hálás témáknak bizonyulnak, amelyek már sok szerzőt megihlettek, ámde Riggs némileg másként nyúlt a témához, mint a többiek, amivel például engem sikerült évútra vinnie.
A könyvben található fotók alapján ugyanis azt hittem, hogy valamilyen igaz történetről lesz szó, amit a szerző egyik hozzátartozója ihletett meg, aztán a végén majd megoldódik a rejtély.
Nahát ez nem így van. A fényképek, amik a borítón, illetve a könyvben találhatók viszont tényleg valósak, és az akkori fotóművészet darabjai, és a szerző ezek köré kanyarította a történetet. Kicsit hasonló ez az iskolai vizsgadarabokhoz, amikor a képek alapján kell fogalmazást írni, illetve az egyik pszichológiai személyiségteszt is ezen alapszik, csakhogy Riggs munkája jóval komolyabb darab. Erre értettem azt, hogy egyedi, ugyanis ezt rajta kívül tudtommal más még nem alkalmazta az irodalomban.
A sztori amúgy nagyon hasonló a mostanában nagyon menő fantasykhez, úgyhogy ezt a művet is simán kiadhatta volna a Könyvmolyképző Kiadó és akkor imádták volna a tinik. Ámde végül is a Kossuth adta ki, akik sokkal inkább igényes szépirodalmi, illetve ismeretterjesztő művekkel foglalkoznak, de ettől függetlenül a könyvnek így is hatalmas visszhangja lett, amiről nekem például fogalmam sem volt, mert a könyvesboltok annyira nem reklámozták.
Egyébként én úgy vettem észre, hogy a Könyvmolyképzős olvasmányokhoz képest tényleg igényesebb művet tarthat a kezében az olvasó, és nemcsak a fényképek miatt, de amúgy is: nincs benne nyáltenger például, és a kezdetben nehezen induló cselekmény a végén pergően izgalmassá változik, ráadásul a szerző nyitva hagyja a végét, hogy legyen min fantáziálni az olvasónak.
A cselekményről pár szóban: a történet mesélője Jacob Portman, egy jómódú (azaz gazdag) családban élő amerikai kamasz, aki nagyon szereti az apai nagyapja történeteit hallgatni, de a történet elején az öreg rejtélyes módon meghal.
A nagyapa történetei, sőt az élete is eléggé rejtélyes, sőt ködös, továbbá a hagyatéka is. Ez utóbbiról kiderül, hogy valamikor az öreg egy ír szigeten élt egy nevelőotthonban, amelyet egy bizonyos Vándorsólyom kisasszony vezetett, és amelyben különleges gyerekek éltek.
A fiú az édesapjával erre a szigetre utazik, hogy felderítse a rejtélyt, amely sokkal hátborzongatóbb, mint várta, és hamarosan az élete is veszélybe kerül.
Többen írták, hogy ez a könyv a Harry Potterhez hasonló, sőt egyesek szerint egy új műfaj született. Ezt nem tudom megítélni, ugyanis nem olvastam Rowling könyveit, viszont mást meg igen. Szerintem a könyv Libba Bray Gemma Doyle trilógiájára emlékeztet (Rettentő gyönyörűség, Lázadó angyalok, Az az édes távoli harang), illetve van benne Golding művéből, a Legyek urából is.
Bray könyveire azért hasonlít, mert ott is arról van szó, hogyan lehet átmenni velünk párhuzamos dimenziókba, illetve ott is voltak különleges lények, bár azok nem emberek voltak. Riggs műve viszont konkrétan az időutazást boncolgatja, hiszen egy stabil időpontba vezeti vissza az olvasót, ahol megállt az idő. Mindez eléggé rémítően hangzik, hiszen olyan témáról van benne szó, amit el sem tudunk képzelni, hiszen elvileg nem lehetséges. Ezért is olyan ijesztő.
Golding művét azért veszem ide, mert a Legyek urában a szerző egy miniatűr társadalmi modellt mutat be néhány gyermek sorsán keresztül, akik ha jól emlékszem, egy repülőgépkatasztrófát éltek túl, és ezek után maguknak kellett boldogulniuk felnőtt segítség nélkül.
Riggsnél is hasonló a helyzet, de már csak a kötet vége felé. A különbség annyi, hogy itt a könyvben különleges képességű gyerekekről van szó, pl. olyanról, aki tüzet tud gyújtani a kezével, vagy a levegőben lebeg, vagy hátul van a szája, esetleg látja a lidérceket, vagy embereket tud feltámasztani.
Summa summarum szokatlan képességű emberekről van szó, akik mindig is izgatták a többiek fantáziáját, bár kedvelni ettől még nem kedvelték őket, sőt: mindenki tudja, hogy a másságot, az eltérő gondolkodást még alig ötven éve is kegyetlenül irtották, mert veszélyesnek találták őket. (Vannak olyan helyek, pl. a Harmadik Világ országaiban, ahol mindmáig ez megy, mert babonásak az emberek).
Szóval Riggs a izgalmas történet hátterében az ő sorsukat is boncolgatja, miközben a társadalomról is kritikát fogalmaz meg, bár ez utóbbi talán nem lesz nyilvánvaló mindenkinek. Én mindenesetre így látom.
A könyv eléggé vegyes kritikákat kapott, sokan voltak mellette, sokan ellene. Én mellette teszem le a voksomat, de hát nem vagyunk egyformák.
Amikor rákerestem a könyvre, több helyütt olvastam, hogy Tim Burton rendező filmet készül forgatni belőle. Én mondjuk eléggé analfabéta vagyok filmek terén, de azért azt még én is tudom, hogy Burton eléggé misztikus hangulatú filmeket szokott rendezni, mint például az Ollókezű Edwardot. Azt nem tudom, hogy elkészült-e a film, mert ezek 2011-es bejegyzések voltak. Mindenesetre a könyvet a Kossuth Kiadó jelentette meg hazánkban.

2013. december 24., kedd

Klapka György: Aranyember - az én történetem

Milliomosok életéről írni hálás feladat, ugyanis tetszik, nem teszik, az embereket mindenképpen érdekli, hogy mi a sikerük titka. Vannak olyan emberek, akik finoman szólva nem szeretik a milliomosokat, mert szerintük mocsok, tolvaj, szarházi az összes. Az ilyen emberek többnyire a bulvárból tájékozódnak, mert nem valószínű, hogy a közvetlen közelükben milliomosok tanyáznának. A bulvárba, meg úgy egyáltalán a sajtóba elsősorban a szenzációs sztorik, nagy balhék kerülnek be, úgyhogy az emberek a híreseket és gazdagokat a legrosszabb oldalukról ismerik meg, szóval nem kell csodálkozni ezen. Az így gondolkozók Klapkát is utálni fogják ennek a könyvnek az olvasása után (mert persze el fogják olvasni), amivel csak az a baj, hogy a jómódot, a sikert is taszítani fogják. A Klapka-féle ravasz és könyörtelen üzletemberek pedig továbbra is jól megszedik majd magukat és nem foglalkoznak az őket utálókkal. Végül is simán utánuk lehet csinálni, a zászló mindenkinek egyformán áll.
Az emberek jó része szerencsére azért nem ilyen radikális, és nem utálják a pénzes embereket, sőt vannak, akik szintén erre törekszenek, csak nem tudják, hogyan kell csinálni. Klapka ebben a könyvben most elmeséli az egész életét a kezdettől egészen mostanáig, és bátran állítom, hogy ebből a könyvből jóval többet lehet tanulni, mint az amcsi sikerkönyvekből, meg a Vonzás Törvényével kapcsolatos olvasmányokból.
Az életrajzból kiderül, hogyan tudott kikerülni Klapka az akkor még önálló faluból, Pesterzsébetről, a tisztes szegénységből a milliárdos létbe. (Az édesanyjának szatócsboltja volt, míg az édesapja művész volt). A mesélő nem titkol el semmit: sem a nagy sikereket, sem a nagy bukásokat, de még a magánéletét sem. Nekem az a benyomásom róla, hogy Klapka egyszerre kőkemény és fegyelmezett üzletember, ugyanakkor egy garabonciás diák is, akinek zseniális ötletei támadnak, ugyanakkor valahogy mindent könnyedén vesz és túlél. Márpedig amikor Klapka fiatal volt, még nem létezett az országban az a szabad kapitalizmus, ami manapság van, hanem épp ellenkezőleg: egyik diktatúra követte a másikat beleértve a második világháborút is. Ezek a korszakok csak kevés ember számára voltak élhetőek, a legtöbben borzasztó nyomorban éltek, modern technika nélkül, ráadásul a torkukon volt a kés, hiszen bármilyen koholt vád alapján a börtönben, vagy a kivégzőosztag előtt köthettek ki. (Ez főleg a háborús időkben, illetve a komcsi diktatúra alatt vol jellemző).
Érdekes módon mind Klapka, mind a családja épségben megúszta ezeket az időket, pedig zsidók voltak. A komcsi diktatúra jó részét pedig azért élte túl az üzletember, mert akkor már Nyugaton élt.
Nekem a könyv alapján rokonszenves az ő figurája, még a magánéletbeli felfogása ellenére is, ami azért lehet, mert eléggé hasonló mentalitású emberek vagyunk, csak én nem vagyok milliomos. (Na, de ami késik...)
Pedig anno én is a bulvárból ismertem meg az urat, az egykori felesége, Mary Zsuzsi énekesnő halála apropóján. Miután ő egy híres (vagy inkább hírhedt) ember volt, ezért kurva sok pletyka keletkezett körülötte még életében, amelyekbe belekeveredett az egykori férj, Klapka is, méghozzá negatív módon, csak azért, hogy Zsuzsit sajnáltassák. Valójában azonban nem biztos, hogy Klapka volt a rosszfiú, bár nem volt angyal se, sőt: csajozott orrba-szájba, akár volt felesége/tartós kapcsolata, akár nem. Tök mindegy, nem sokat számított neki. Viszont legalább nem volt egy kétszínű, boldog családi életet megjátszó valaki, mint az ő köreiben kurva sokan. Gondoljunk csak azokra a politikusokra/vállalatvezetőkre/hatalommal rendelkező emberekre, akik a feleségük mellett szeretőt tartanak, vagy kurváznak, mert megtehetik, miközben a sajtóban ők a boldog család mintaképei. Klapka ezzel szemben legalább ennyiben tisztességes, ha másban nem is. Az meg, hogy mi történt közte és Mary Zsuzsi, na meg a többi asszony között, az ő dolguk, ebbe más ember nem láthat bele. Azért hívják magánéletnek. Ámde miután ők közismert emberek, ezért a magánéletük is kibeszélhetővé vált.
Ez a könyv azonban nem bulvárkiadvány és nem botránykönyv, inkább egy karriertörténet és kordokumentum egyben, de mondom, Klapka nem akar hazudni. Minek? Ráadásul az élete nagy részét már leélte, úgyhogy egyfajta számvetésről is beszélhetünk az ő esetében, bár ő még nem készül a halálra, mert vannak tervei, és még aktív, de akkor is számításba vette a halál lehetőségét is. A könyvet a bulvár kedvelői mellett a leendő milliomosoknak is ajánlom figyelmébe. Kiadja az Ulpius Ház
Érdemes megnézni a Klapka Üzletház honlapját is


2013. december 22., vasárnap

Vavyan Fable: Kyra Eleison - a Vis Major folytatása

A szerző Vis Major sorozatának ez a második kötete. Az első csak szimplán Vis Major címmel jelent meg, amiben megismerkedhettünk a Vis Major-Kyra Emett akciózsaru-párossal. Az akciózsaru kifejezés azt takarja, hogy hőseink nem bűnesetek felderítésével foglalkoznak (az a nyomzsaruk feladata), hanem lefegyverzik a rosszfiúkat. Márpedig azokból a regénybeli fiktív nagyvárosban, Fertő Cityben akad dögivel, sőt: olyan, mintha az egész város másból sem állna, csak bűnözőkből, meg elmebetegekből.
A sorozat egyes darabjai engem némileg a Bud Spencer-Terence Hill páros vicces verekedős filmjeire emlékeztetnek, csak éppen Fable figurái jóval fajsúlyosabbak, extrémebbek, na meg a sorozatban időről időre előfordul egy-egy haláleset. Na persze megijedni nem kell, mert az írónő ezt is vicces formában tálalja.
A sorozat nyitó darabjában Vis Major, a modern szamuráj új társat kap, a hirtelenszőke Kyra Emettet, akivel már nem is különbözhetnének jobban egymástól. Míg a szamuráj szeret gyorsétkezdékben kajálni, és eléggé egyszerű, mint a faék, addig Kyra vegetariánus, bioételeken él, nagy kertbarát és eléggé kultúrsznob is. Ennek ellenére a két ember mégis egymásba szeret (naná, ezt a klisét még Fable sem hagyhatta ki), és egy pár lesz belőlük.
A Kyra Eleison ezzel folytatódik, ugyanakkor a regény önállóan is olvasható, tehát nincsenek utalások az előző kötetre, hogy megérthessük a történteket. Lényegében tehát az írónő egy klónregényt alkotott, ami majdnem ugyanolyan, mint az előző, tehát laza rendőrségi akciók gyűjteménye, miközben azért van egy kerettörténet is, ami az előző könyvhöz hasonlóan szintén nem olyan érdekes.
Annak ellenére, hogy a Kyra Eleison szintén egy jó dumákkal telepakolt vicces akcióregény, nekem valahogy mégis gyengébbnek bizonyult a Vis Majornál, sajna. (Nem jött át, ahogy Pély Barnabás mondta volt egykoron).
A könyvet kiadja a Fabyen Kiadó

2013. december 19., csütörtök

Kate Furnivall: Árnyak a Níluson

Olvastam a szerző összes könyvét, és szerintem ez a legjobb eddig, mert végre van egy kis izgalom is benne. Furnivall könyvei ugyanis nem erről híresek sajnos, hanem pont az ellenkezője: sokszor vontatott a cselekmény emiatt nehéz olvasni, de amúgy is azt éreztem, hogy soha nem érek a végére. Különösen az Orosz szerető trilógiára volt ez igaz, de szerencsére nem ezzel a sorozattal kezdtem az ismerkedést, hanem a Fehér gyönggyel, illetve a Vörös sállal, amelyek a szerző izgalmasabb darabjai közé tartoztak.
Korábban a szerző többnyire Oroszország, illetve valamelyik távol-keleti gyarmat történelmével foglalkozott.
A legújabb könyvében annyi a változás, hogy helyszín áttevődött Angliára, illetve Egyiptomra, tehát az olvasó ennek a két országnak a történelmi hátterével ismerkedhet meg, miközben izgulhat a történeten is.
A cselekmény ugyanis tényleg érdekfeszítő: Jessie Kenton még kislánykorában arra ébred egy napon, hogy az öccsét Georgie-t elviszik, és aztán soha többé nem látja, a szülei pedig nem hajlandóak magyarázatot adni a történtekre.
Az már csak a visszatekintésekből derül ki, hogy a kisfiúval nevelési problémák akadnak, és ezért szabadulnak meg tőle, de abba már nem gondolnak bele, hogy a nővérének mennyi fájdalmat okoznak ezzel. A Kenton szülők amúgy is hideg-rideg emberek, akik a lányukat sem képesek szeretni, mint ahogy a Georgie helyére érkező kisfiút, Timet sem. Érdekes, hogy Jessie végül elfogadja Timet, sőt elkezd kötődni hozzá annyira, hogy amikor a már régészként-egyiptológusként dolgozó Timnek nyoma vész, elkezdje őt felkutatni.
A nyomok Egyiptomba vezetnek, úgyhogy hősnőnk odautazik. Szerencsére nem egyedül, hanem egy elszegényedett arisztokrata, Montague Chamford társaságában, akire szintén az eltűnt testvér nyomozása közben akad rá. Így alakul ki az egyiptomi szál a történetben.
A regény a két világháború között játszódik, részben az 1930-as években, részben pedig korábban, a történet ugyanis két szálon fut: nem csak Jessie Kenton sorsát mondja el az írónő, hanem az eltűnt testvér Georgie eltűnéséről is beszámol. Ez utóbbi fejezetek mindig egyes szám második személyben íródnak, hiszen a fiú mindig a hozzá érkező titokzatos látogatójához beszél.
Azt már a kezdetektől fogva gyanítottam Jessie elmondásából, hogy ezzel a Georgie-val valami nem stimmel, de az írónő nem nevezi konkrétan meg a betegségét a regényben egyszer sem. Ettől függetlenül én autizmusra, vagy Asperger-szindrómára gyanakodtam végig a tünetek alapján. Mindez azért érdekes, mert abban az időben az erősödő fasizmus, illetve szélsőjobb több kísérletet is tett az ilyen emberek kiirtására, mint amilyen Georgie is. Erre történik is utalás a regényben, mint ahogy más brit történelmi eseményekre is, de ez nem túlzottan erős a történetben, mint ahogy az egyiptomiak sem.
Jó persze, igyekezett az írónő a kutatással, tehát a történelmi hátteret egész tűrhetően megismerhettük, de szerintem a történelmi szál erősebb is lehetett volna ennél. A történet viszont végig izgalmas, sőt még az utolsó lapokra is tartogat meglepetést az írónő, illetve van szerelmi szál is, ami az ilyen típusú kalandregényekből kihagyhatatlan. Szerencsére a szerző ezt jól eltalálta, én legalábbis nem éreztem nyálasnak, igaz annyira forrónak, szenvedélyesnek sem, szóval olyan középszer. Ez nem is baj, mert az ilyen regényektől nem is ezt várja az ember.
A könyvet kiadja az I.P:C. Könyvek Kiadó

2013. december 17., kedd

Gillian Flynn: Holtodiglan

Párkapcsolatokról beszélni igen hálás téma, ugyanis ez mindenkit érdekel valamilyen szinten, akár van kapcsolatuk, akár nincs. Minden kapcsolat más és más, ugyanakkor mindegyiknek van egy titkos élete, amelyet a külvilág nem láthat, mert a négy fal között zajlik. Ezért lepődik meg a külvilág, amikor egy látszólag harmonikus életet élő pár váratlanul szakít, hiszen ők csak a külvilág felé mutatott álcát látják, ami megtévesztő lehet. Sokszor még egy kapcsolaton belül is kurva nehéz kiismerni a másikat, aki olyan arcot mutat felénk, amilyet akar, és amilyet nem szégyell. Vannak, akik tíz, vagy húsz évig is csinálják, de egy idő után lebuknak, és akkor a kapcsolatnak is valószínűleg vége lesz. Örök tanulság, hogy sohasem lehet tudni, kiben mi lakozik.
Flynn könyve is egy ilyen helyzetet mutat be, vagyis egy házaspár játszmázását, akik eljátsszák a külvilágnak, hogy minden rendben van, pedig nincs. Aztán az egészre az asszony váratlan eltűnése teszi fel a koronát, ami ráadásul az ötödik házassági évfordulójuk napján történik.
Nem csoda, hogy Nick, a férj rettentően kiborul, de a környezetet is megdöbbenti az asszony váratlan lépése. Azonban ez még nem minden, ugyanis a nő úgy rendezi meg ezt az egészet, hogy halottnak higgyék, és a férjét gyanúsítsák gyilkossággal. Innentől kezdve a regény krimibe, jobban mondva thrillerbe fordul át, ahol a férjnek az ártatlanságát kell bebizonyítania, miközben a rendőrség az asszonyt keresi. Pedig valamikor szerették egymást, vagy legalábbis úgy tűnik a romantikus szerelem minden kelléke megvolt, de aztán ahogy olvassuk a regényt kiderül, hogy mindez illúzió, és nem a szerelemről szól.
A történteket két szemszögből olvashatjuk: Nick és Amy ugyanis felváltva beszél a regényben, amiből kiderül, hogy az eseményeket mindketten máshogy látják, de hát végül is két különböző emberről van szó, akik ráadásul ellentétes szerepeket is alakítanak. (Itt most eleve a férfi-nő szerepre gondolok).
Bevallom a könyv első fele eléggé bosszantott, ugyanis hatalmas cirkuszt rendeztek a csaj eltűnése körül, amúgy amerikai módra, ugyanis nemcsak a kisvárosi környezet bolydult fel a hír hallatán, hanem bekerült egy országos tévéshow-ba is, amely direkt ilyen emberek felkutatásával foglalkozik. A műsorvezető meg szépen felheccelte a közönséget, hogy a férj biztosan egy szemétláda, amit persze be is kajáltak. Szóval nekem ez a hisztériázás nem volt szimpi, és azon filóztam, hogy abbahagyom az olvasást, de aztán folytattam, mert érdekelt az Amy körüli rejtély.
Jól is tettem, mert aztán a könyv második része egy éleset vált is kiderül az igazság a nő körül, hogy miért is csinált ezt az egészet. Nos, én kurva ritkán szoktam meglepődni, de most megtörtént. Az élmény olyan volt, mintha pofán vágtak volna, ugyanis erre nem számítottam. Azt nem árulom el mire, de hogy aljas, és gonosz némber ez az Amy, az is biztos. Ennek ellenére pont őt kedveltem jobban a szereplők közül, míg Nicket csak egy férfinek látszó szerencsétlen hülyének tartom. Már bocs.
A történt vége pedig meglepő, és a címét sem véletlenül kapta. Egyelőre csak ennyit mondhatok. Aki szereti a jól megírt, borzongató, pszichothrillereket, annak tetszeni fog a könyv, legalábbis a második része.
Kiadja az Alexandra Kiadó

2013. december 15., vasárnap

Libba Bray: Az az édes távoli harang - Gemma Doyle 3.

A Gemma Doyle sorozatnak jelen pillanatban ez az utolsó kötete, amely talán a legkomplexebb mű a három kötetből. Eleve már a vastagsága se semmi, hiszen több, mint 800 oldalas, szóval komoly kihívás elé néz, aki végig akarja olvasni.
Másrészt meg szintén több helyszínen játszódik a mű az előző kötethez, a Lázadó angyalokhoz hasonlóan: részben Londonban, részben a Spence Akadémián, részben pedig a birodalmakban. Mondjuk az akadémia nem játszik akkora szerepet, mint a történelmi London, vagy a birodalmak, ahol Gemmának végre rendet kell csinálnia.
Aki még nem olvasta az előző két kötetet, az most ne figyeljen ide: Gemmának az Lázadó angyalokban sikerült végre megtalánia a Templomot, és megkötni a Rettentő gyönyörűségben szétszóródott varázslatot, csak hát ezzel az a baj, hogy az összes hatalom nála landolt, amit a többi lény szintén meg akar szerezni, vagy legalábbis részt kapni belőle. Közben Gemma és barátnői lassan felnőtt korba érnek, ami azt jelenti, hogy befejezik az iskolát, és férjet kell találniuk, aki eltartja majd őket. A jó családból származó úrilányoknak, mint amilyen Gemma és Felicity is a különböző bálokon van lehetőségük erre. Ezek a bálok látszólag szórakoztató események, amelyeken beszélgetnek és táncolnak az emberek, de valójában kapcsolatépítő tréningek is, hiszen a lányokat főként innét adják férjhez, a férfiak pedig sokszor itt beszélik meg az üzleti eseményeiket. Éppen ezért nyomasztó és ugyanakkor izgalmas egy-egy ilyen bál, hiszen itt viselkedni kell, de ugyanakkor szépek a női ruhák, jó a zene, dekoratív a berendezés, és olykor izgalmas flörtökre adódik lehetőség, szóval nem csoda, hogy a lányok már nagyon várják, hogy elmehessenek egyre, főként Felicity.
Közben a barátnők használják a varázslatot elég sokszor hol a birodalmakban, hol a földi életben, talán ezért is nyúlik olyan hosszúra a könyv, illetve a történelmi leírások miatt. Kartik, az indiai fiatalember is visszatér, de a Gemmával bontakozó szerelmi szálat az írónő továbbra sem bontja ki sajnos. A történetről megint nem mesélnék, mert bonyolult, de az a lényeg, hogy Gemma vállára hatalmas felelősség nehezedik, hiszen nemcsak a saját életét kell elrendeznie, hanem a birodalmakban is rendet kell raknia. Aztán, hogy sikerül-e ez neki, majd a könyv végén kiderül.
Amit a Rettenrő gyönyörűségnél és a Lázadó angyaloknál írtam, az itt is érvényes, hiszen ez egy fantasy, egy történelmi és egy ifjúségi regény keveréke, misztikus elemekkel, ami eléggé emlékeztet engem Michael Ende Végtelen történetére.
A regény a Vörös Pöttyös Könyvek című sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.

2013. december 14., szombat

Libba Bray: Lázadó angyalok - Gemma Doyle 2.

A Rettentő gyönyörűségben megismert Gemma Doyle-nak, és barátnőinek, Felicitynek, Pippának és Ann-nek a története folytatódik ebben a könyvben, úgyhogy aki még nem olvasta az első kötetet, az ne olvassa el ezt a bejegyzést sem, mert fogok utalni az előző kötetre is.
Szóval a Rettentő gyönyörűség azt taglalta, hogy milyen lehet bejutni a földi élettel párhuzamos dimenziókba, illetve arra is, hogy tulajdonképpen nincs is halál, mert szeretteink a Földről való távozásuk után is tovább élnek egy párhuzamos dimenzióban, legfeljebb máshogyan. Nem véletlenül kapta a kötet a magyar címet, hiszen a túlvilágot varázslatosan szép helynek festi le a szerző, és ugyanakkor rettentően ijesztőnek is. A lányok Gemma varázserejének köszönhetően utazhattak el ebbe a világba, de Gemma elkövetett egy rettenetes hibát: összetörte a varázslatot őrző rúnákat, ezért elszabadult a varázslat. Erről bővebben az előző kötetben volt szó.
Ebben a kötetben az lesz az egyik feladata Gemmának, hogy megkösse ezt a varázslatot egy Templom nevű helyen, amiről senki sem tudja, hogy hol van, továbbá meg kell találnia az édesanyja gyilkosát, egy bizonyos Kirkét, és végezni vele, mielőtt ő kaparintaná meg a varázslatot.
Már az előző kötet sztorija is eléggé bonyolult volt, de a Lázadó angyalok még erre is rátesz egy lapáttal. A könyv ugyanis egyszerre több világot mutat be: egyrészt a birodalmak világát, ami nem egységes helyszín, és nem egyforma mindenütt, tehát ugyanúgy léteznek ott is gonosz lények, akárcsak az embereknél. A regény ezenkívül még a Spence Akadémián, illetve Londonban is játszódik, de az utóbbi jóval hangsúlyosabb, a suli, meg a tanulás már nem annyira lényeges.
Viszont a XIX. század végi Londont remekül ábrázolja a szerző, akárcsak a birodalmakat.
Nekem ez utóbbiról valahogy Michael Ende Végtelen története jutott az eszembe, amit filmen láttam. Kábé hasonló fílinget ábrázol Bray regénye is.
A lányok közül már csak hárman tartózkodnak a földi dimenzióban, Pippa ugyanis a birodalmakban ragadt, de egyelőre nem tudják, hogyan segítsenek rajta. Gemmának még mindig látomásai vannak, és még mindig ő viszi be a birodalmakba a társnőit, Felicityt és Annt. A lányok jelleme nem változik az előző kötethez képest, tehát Gemma még mindig lázadó és akaratos, Feliciy ugyanúgy beképzelt és fölényeskedő, míg Ann továbbra is félénk és önbizalomhiányos. Viszont amikor a birodalmakban tartózkodnak, akkor tudnak teremteni az elszabadult varázslattal, amit azért lenne fontos megkötni, mert átmehet az emberek világába a Földre, akik ezzel a hatalommal visszaélnének csak, amiből előbb-utóbb háború lenne. Éppen elég, hogy a birodalmak lakói háborúznak miatta. Na persze a lányok sem világmegváltó céllal használják, csak játszanak vele, ezért adódnak néha vicces pillanatok a könyvben. Újból megjelenik a titokzatos indiai fiatalember, Kartik is, akivel némi szerelmi szál is elindul a történetben, bár ez elég gyenge, hiszen Gemma csak fantáziál róla. Ugyanakkor hősnőnk megismerkedik egy előkelő családból való fiatalemberrel, Simonnal is, akivel úgy tűnik, vonzódnak egymáshoz.
Mint említettem egy nagyon komplex regényről van szó, ami szerintem sokkal jobbra sikeredett mint az előző kötet, úgyhogy izgatottan várom a harmadik részt is.A könyvet kiadja a Könyvmolyképző Kiadó


2013. december 11., szerda

Libba Bray: Rettentő gyönyörűség - Gemma Doyle 1.

Az embereket mindig is érdekelte, hogy mi történik a halál után, továbbá az, hogy létezik-e a halál után élet, vannak-e a földi élettel párhuzamos világok (és itt nem a többi bolygóra gondolok), és ha igen, akkor mi van ott, és lehet-e közöttük ide-oda járkálni. A mágiáról, mágikus képességekről, okkult tanokról már nem is beszélve.
Nem csoda, hogy ezek után nagyon hálás dolog ezekről írni. Manapság meg egyenesen divat lett belőle, és megjelentek a vámpíros, angyalos, tündéres, stb. könyvek, amelyek főleg a tini korosztályt, meg a huszonéveseket érdeklik.
Libba Bray regénytrilógiája pontosan ezeket az igényeket elégíti ki, igaz itt nincsenek vámpírok és egyéb mesebeli lények, viszont a legelső mondatom bőven megállja a helyét. Bray regénytrilógiája egy kamasz lány, Gemma Doyle alakja köré szövődik, amelynek a Rettentő gyönyörűség az első darabja. Miután a sorozat egyes részei egymásra épülnek, ezért az egyes darabok önmagukban befejezetlenek, kidolgozatlanok, tehát egyben kell elolvasni a trilógiát ahhoz, hogy lássuk a teljes képet.
Az első részben a főhős, Gemma Indiában él a családjával, és arról ábrándozik, hogy Angliában tanulna. Miután egy angol családról van szó, akik a gyarmatokon élnek, nem is meglepő a kívánsága. Csakhogy a szülők ezt nem engedik, de egy váratlan tragédia folytán mégis valóra válik a lány kívánsága, és Angliába mehet tanulni az exkluzív Spence Akadémia falai közé.
Ez a hely valójában egy versenyistálló, ahol jó modorú lánykákat képeznek ki, akik csendben kussolnak, és csak akkor szólnak, amikor a leendő uruk engedélyt ad erre, na meg persze szemérmesek, szűziesek, akik passzívan tűrik, hogy az uruk kiélje raktuk a vágyait. Miután ez mégiscsak egy iskola, ezért műveltséget is oktatnak, de a zene-, a művészet-, a francia-és egyéb oktatás csak alibi: a lényeg az, hogy a jó családból származó lánykák gazdag hapsit fogjanak férjnek, aki majd szépen eltartja őket, és akinek ezért cserébe egy, vagy több fiút szülnek. (A lánygyermek az értéktelen, mert azzal csak a hozományt kell adni, tehát viszi a vagyont). Ja azt elfelejtettem elárulni, hogy a cselekmény 1895-ben kezdődik.
Szóval Gemma ide kerül ebbe az intézménybe, ahol aztán kiderül, hogy nem is olyan jó hely, ugyanis ha összezárunk egy helyre kizárólag nőket, akkor biztos, hogy nem tudnak békében megmaradni, és elkezdik fúrni egymást, mint ahogy ebben a könyvben is ez történik.
A legnépszerűbb áldozat Ann, egy ösztöndíjas, szegény sorsú, csúnyácska lány, akit pontosan emiatt szívatnak meg a többiek, amíg Gemma közbe nem lép. Ekkor kivívja a bandavezér, a népszerű, szép és gőgös Felicity elismerését, és elkezdenek egymással barátkozni.
Hamarosan megalakul egy leánynégyes, amelynek Felicity, Pippa, Gemma és Ann lesznek a tagjai, és önálló Rendet alapítanak. Mindez köszönhető Gemma különleges képességeinek, amelynek a segítségével a lány látja a jövőt, illetve el tud utazni párhuzamos birodalmakba, sőt: Gemmának akkora ereje van, hogy a többieket is át tudja vinni, illetve vissza tudja hozni onnét.
Nagyjából ennyi a könyv története röviden, de valójában sokkal bonyolultabb és misztikusabb a sztori, úgyhogy kár lenne belekezdeni elmesélni az egészet, mert akkor mi marad az olvasónak? Mindenesetre egy történelmi jellegű, misztikus regény ez fantasyelemekkel átszőve, ami majd a Lázadó angyalokkal, illetve az Az az édes távoli haranggal folytatódik.
Annak idején egyszer már elkezdtem ezt a könyvet olvasni, de aztán abbahagytam, mert nekem túlzottan ködös volt a fogalmazásmódja, és emiatt nem mindent értettem belőle. Aztán láttam, hogy sok blogger írt róla, és elhatároztam, hogy ebbe én is beszállok, de akkor már a teljes trilógiát elolvasom, hogy ne legyen hiba benne.
A véleményem nem változott: továbbra is ködösen fogalmaz a szerző, és oda kell figyelni a cselekményre, ami most már nekem is jobban sikerült, mint anno, de még így is maradtak számomra követhetetlen részek.
A cím is egy nagy ellentmondás, de a könyv elolvasása után érthetővé válik: a szerző ugyanis gyönyörű tájakra viszi az olvasót, és ez már önmagában ijesztő lehet, hiszen az utazás komoly energiával jár. Ezenkívül ezekben a dimenziókban nemcsak barátságos lények élnek, hanem gonoszok is, továbbá egy régebbi tragédia története is feltárul a lányok előtt.
Apropó lányok: nekem végig az az érzésem volt, hogy nem igazi barátságról van szó közöttük, hanem sokkal inkább Gemma  képességeit használják ki a lányok, de összetartás az nincs. Már csak azért sem, mert Gemma felkarolja a szobatársát, Annt, akit viszont Felicity és társai előszeretettel szívatnak, de most kénytelenek lesznek bevenni a buliba Gemma miatt. na, ezért mondom, hogy adódnak problémák a barátságukkal.
Másrészt meg Felicity egy borzasztóan önfejű, gőgös leányzó, aki már csak a származása miatt sem tűri a kritikát, bár én ettől még kedvelem a karakterét. A másik erős egyéniség Gemma, aki szintén kilóg a jómodorú angol lánykák közül, ugyanis mer kérdezni, van önálló véleménye, és sokszor elég makacs is. Pippa nagyon szép lány, de nekem tűnt erős egyéniségnek, mint ahogy Ann sem. (Nahát ő meg aztán végképp nem). Ann leginkább a szánalomra méltó kategóriába illik, mert sem vonzó külseje, sem önbizalma nincs. Igaz őt egész életében arra nevelték, hogy mások szolgálója legyen, úgyhogy csak ennek megfelelően viselkedik.
A könyv amúgy a misztikus vonalat leszámítva egy tipikus történelmi lányregény, némi szerelmi szállal kiegészítve, bár Gemma vonzalma, Kartikhoz, az indiaihoz nem olyan hangsúlyos a történetben.
Viszont az írónő remekül ábrázolja a túlvilági tájakat és lelkeket, úgyhogy ebben nincs hiba. Engem egyedül a lányok nyavalygása zavart néha, de hát kamaszkorban ez előfordul.
A lényeg az, hogy nem bántam meg, hogy újra elkezdtem olvasni a könyvet, amit ezúttal be is fejeztem, sőt hamarosan jövök a trilógia másik két részének a leírásával is.
A könyv a Vörös Pöttyös Könyvek sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.

2013. december 8., vasárnap

Camilla La(e)ckberg: Jéghercegnő

Ezzel a könyvvel kezdődött a szerző pályafutása, de én szerencsére nem ezzel a művével kezdtem az ismerkedést, hanem a Prédikátorral. Nem mintha ez a könyv olyan rossz lenne (mert nem is az), csak éppen kidolgozatlan, de hát kezdő íróknál ez gyakran előfordul.
La(e)ckbergről már írtam, hogy a könyvei mindig a szülővárosában Fja(e)llbackában játszódnak, tehát egy létező kisvárosról van szó, ahol gyakorlatilag mindenki ismer mindenkit. Nála is állandó rendőrszereplő van, Patrik Hedström, aki ebben a részben még csak kezdő rendőr, de legalább lelkes, és számomra rokonszenves figura is.
Ezúttal egy fiatal és nagyon szép nő ügyében kell nyomozniuk, akit holtan találnak a fürdőkádjában. Elsőre öngyilkosságnak néz ki a dolog, hiszen elvágta mindkét csuklóját, és elvérzett, de jobban megvizsgálva az esetet, megállapítják a rendőrök, hogy valaki besegített a dologba, szóval megölték. Alexandráról, az áldozatról nem sok minden tudnak a helyiek, mert nagyon zárkózott volt. Egyesek beképzeltnek is tartották emiatt, pedig nem volt az, csak tartózkodó.
Mindenesetre a nyomozás kideríti azt, hogy a hercegnő élete nem is volt olyan makulátlan, mint amilyennek tűnik, szóval eléggé zűrzavaros viszonyai voltak neki is, meg a családjának is.  A nyomozásban fontos szerepet kap Erica, egy régi barátnő, aki azért érdekes a történetben, mert összekerülnek Patrikkal, a rendőrrel, akivel később élettársak lesznek, tehát a szerző további köteteiben is találkozhatunk vele. Különben nem szokott szerelmi szál lenni a skandi krimikben, de ha mégis, akkor az éppen aktuális szerző kinyiffantja a karaktert, éppen ezért szokatlan ez a motívum, és engem ez eléggé zavar. Nem azért mert nyálasnak találom (amúgy nem is az), csak ez műfaj nem erről szól, hanem a nyomasztó hangulatról és a borult karakterekről, tehát minél ellenszenvesebb, betegebb egy szereplő, annál jobb. Ez pedig nem összeegyeztethető a szerelemmel, romantikával. A skandi krimiknek amúgy is az a filozófiája, hogy még a leglángolóbb szerelem/vágy is elmúlik egyszer, már ha egyáltalán emiatt vannak együtt az emberek. Csak mert nagyon sokszor inkább egy játszma miatt kerülnek össze, amit közösen akarnak eljátszani.
La(e)ckbergnél nincs társadalomkritika, de játszmák azért adódnak, csak éppen a Jéghercegnőben még nem olyan erős ez a vonal, mint a szerző későbbi regényeiben, a Prédikátorban, vagy a Kőfejtőben. Sajnos a Vészmadarakat még nem olvastam, de majd igyekszem sort keríteni rá.
A könyvet kiadta az Animus Kiadó

2013. december 7., szombat

Kristina Ohlsson: Elnémítva

Az írónő a több skandi krimiszerzőhöz hasonlóan szintén állandó rendőrszereplőkkel dolgoztat, akiket a Mostohák című könyvben már megismerhettünk. A regénysorozat Fredrika Bergman kriminológus alakja köré épül, aki a rendőrségnél dolgozik, és részt vesz a nyomozásban mint civil szakember. Emiatt a csapat vezetője Alex, illetve a másik rendőr Peder eléggé nehezen fogadják be, amire ráerősít az is, hogy Fredrika nő, emiatt azt gondolják, hogy nem ér annyit. Főleg Pederre jellemző ez a hímsovinizmus, de ő mondjuk más tekintetben is eléggé ellenszenves számomra, míg Alexet és Fredrikát rögtön megkedveltem.
Mindez most a második részben sem változott, viszont Fredrikát immár befogadja a csapat, amely kiegészül egy Joar nevű fiatal rendőrrel is, miután Fredrika terhes lesz a szerelmétől. A Bergman sorozat darabjait a zsaruk magánéletének a történései tartják egyben, de ettől függetlenül a könyvek önállóan is olvashatók, tehát nem szerves folytatásokról van szó.
A mostani kötetben például egyszerre több ügyet is ki kell derítenie csapatnak: részben holtan találnak egy lelkészházaspárt, részben pedig több arab származású bevándorlót gyilkolnak meg. A két ügynek látszólag semmi köze egymáshoz, de aztán kiderül, hogy a házaspár bevándorlók ügyével is foglalkozott, úgyhogy innentől kezdve kezd érdekessé válni a történet.
Ohlssonra jellemző a bonyolult többszálas cselekményszövés, de a történet végére ezek a szálak mindig összeérnek, és akkor érthetővé válik az egész. Ezen kívül a szerző nagy hangsúlyt fektet mindig a rendőrök magánéletére is, talán azért, hogy lássuk, ők is emberek, akik kb. ugyanazokkal a gyarlóságokkal küszködnek, mint a kihallgatottak, sőt olykor még talán durvábbakkal is. Van itt minden: megcsalás, szeretői viszony, házasságon kívüli terhesség, na meg halálos betegséget kapott feleség, úgyhogy nem unatkoznak a zsaruk egy percre sem. Mindenesetre oda kell figyelni a sorokra, mert nem egyszerű követni a történetet.
Kiadja az Animus Kiadó

2013. december 5., csütörtök

Szabó Győző: Toxikoma - 10 év drogvallomásai Dr. Csernus Imre jegyzeteivel

A drog-és/vagy alkoholfüggőségről írni mindig hálás dolog, hiszen amellett, hogy az emberek megvetik ezt a fajta életformát, ugyanakkor izgatja őket, hogy milyen lelkiviláguk van ezeknek az embereknek, hogyan élnek, milyen nevelést kaptak stb. Sokan azt gondolják, hogy a szüleik nem törődnek az ilyen fiatalokkal, esetleg bántalmazzák őket, netán ők maguk is függők.
Ez sok esetben igaz, de azért akadnak kivételek, például Szabó Győző színész esete is ilyen, aki ebben a könyvben a saját pokoljárását meséli el, amiből kiderül, hogy a színész normális családból származott, és igazi jófiú volt, amíg fel nem került Pestre középiskolába, ahol aztán belekóstolt a csapongó életstílusba. Így kezdődött a kapcsolata a drogokkal, amelyek közül csaknem mindenfélét kipróbált, ahogy azt egy "rendes" drogosnak illik. Mindezért nem a főváros a hibás, bár az kétségtelen, hogy ott teljesen más életet élnek az emberek, mint az ország többi részében, a vidéki nagyvárosokat is beleértve. Igazából nem érdemes bűnbakot keresni: egyszerűen csak megborult a srác, aztán a szer erősebbnek bizonyult nála hosszú ideig. Végül sikerült neki leállni dr. Csernus Imre pszichiáter segítségével a Lipóton. A könyv erről a drogos korszakról szól, illetve a kórházi kezelésről is, miközben dr. Csernus időnként belebeszél a színész mondandójába, és elmondja a véleményét Győzőről, meg a drogozásról. Mindezt meglehetősen normális stílusban teszi, tehát a nyers, káromkodós stílus ezúttal elmarad. Az is érdekes, hogy a színész Morpheusnak hívja a kezelőorvosát a Mátrix című film után szabadon.
A könyv azért íródott a színész elmondása szerint, hogy felnyissa az emberek szemét: drogozni egyáltalán nem menő, mert a szer még legfegyelmezettebb emberből is kihozza az állatot, vagy csak simán zombit csinál belőle. Elég a könyv címlapjára nézni, hogy lássuk a bizonyítékot: egy ijesztő tekintetű szörnyeteget láthatunk rajta, aki csak nyomokban emlékeztet Szabó Győzőre. Na szóval a könyvből kiderül, hogyan a színész egészen pontosan milyen típusú drogokat fogyasztott, és ezek milyen hatással voltak rá, na meg azt, hogy mi juttatta odáig, hogy leszokjon.
Számomra a legszerethetőbb fejezet az, amikor a Lipótot mutatja be: itt főleg az tetszett nagyon, ahogy a betegtársait jellemzi. Na, emiatt volt érdemes elolvasni, a többit csak átpörgettem, mert valahogy annyira nem érdekelt. Valahogy mást vártam a könyvtől, de nem tudom megfogalmazni, hogy mit, de nem azt, amit kaptam. Mindenesetre egy visszataszító oldalát ismerjük meg a színésznek. Szerencsére a könyv könnyen olvasható, úgyhogy hamar a végére lehet érni, meg Győző sem spilázza túl a mondandóját, de amúgy se számítson senki szépirodalmi magasságokra, mert ez nem az a könyv.
Kiadja a Libri Kiadó

2013. december 4., szerda

Philip Carlo: A Jeges - igaz történet a New York-i olasz maffia egyik bérgyilkosáról csak erős idegzetűeknek

Az előző bejegyzésben egy bűnöző élettörténetéről írtam. Most ugyanezt a koncepciót folytatom tovább, de a két ember között hatalmas különbségek vannak. Míg Kenneth Rijock egy értelmiségi, ún. fehérgalléros bűnöző volt, aki lényegében csalt, addig Richard Kuklinski, a Jeges, egy hidegvérű bérgyilkos volt, aki a nyomorból érkezett, hogy aztán a New York-i olasz maffiának dolgozzon külsősként. Philip Carlo az ő életét, illetve „munkásságát” meséli el, ami azért nem volt semmi, a fickó ugyanis komplett őrült volt, elmebeteg, aki csak úgy gyakorlásképpen öldösött embereket az utcán. Arra azért persze mindig ügyelt, hogy lehetőleg hajléktalanokat, piti szemeteket nyírjon ki, akik senkit nem érdekelnek.
A könyvből kiderül, hogy a Jeges szegény családból származott, de ez még nem mentség arra, hogy pszichopatává váljon valaki. Viszont az ő szülei is azok voltak, ami azért már jelent valamit. Például az apja egy agresszív, alkoholista barom volt, aki folyton verte a családját, míg az anyja vallásbuzi volt, akit Istenen kívül más nem nagyon érdekelt, ezért a fiúnak sokszor kellett ételt lopnia ahhoz, hogy egyáltalán ehessen, hiszen a szülei nem gondoskodtak róla. Azt azért hozzá kell tenni, hogy Kuklinski 1935. április 11-én született és abban az időszakban teljesen más volt a szociális háló, és a gyermekvédelmet sem igazán ismerték, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag a verés volt az egyetlen fegyelmezési eszköz, bár voltak azért más büntetési formák is.Azok a szociális intézmények pedig amiket manapság ismerünk, még nem voltak meg. Sokan azt mondják, hogy mennyire rettenetes nagy nyomor van manapság, holott komfortos háztartásban élnek. Na, ez akkor még nem volt meg, amikor Kuklinski gyerek volt: akkor még a legalapvetőbb emberi körülmények, amiket ma ismerünk, luxusnak számítottak. A Kuklinski család is nyomorgott, pláne, hogy az apa azt a kevés jövedelmét is inkább piára verte el. Ha már verés: Richard apja igazi gonosztevő volt, aki a felesége mellett a fiait is verte, mígnem a legidősebb gyerek belehalt a sérüléseibe. Richard anyja viszont vallásbuzi volt, akinek Isten az első, emiatt még a gyerekeit is hanyagolta, tehát a fiú kénytelen volt ételt lopni, mert különben éhen halt volna.Érdekesség, hogy az öccse is pszichopata volt, aki megerőszakolt, majd megölt egy kislányt, ezért börtönbe csukták.
Richard különben egy érdekes figura, egy kétarcú Janus volt: egyrészt mérhetetlenül figyelmes tudott lenni a feleségéhez és gyerekeihez, másrészt kegyetlen gyilkos volt, aki a legkülönbözőbb módszerekkel ölt, amit a könyv elég részletesen bemutat. Én erős idegzetű ember vagyok, de ettől a pasitól folyamatosan rázott a hideg, ugyanakkor kedveltem is azért, mert nem semmi arc volt. Azt is érdekesnek találtam, hogy soha nem ölt meg nőket, illetve gyerekeket. Utóbbiakat például sohasem volt képes bántani, de a feleségét ő is rendszeresen verte, ah elborult az agya. Mindezt kurva nehéz lehet összeegyeztetni az olvasónak, de abban a világban ez teljesen rendjén való volt, hiszen a férfi volt az úr, aki lényegében azt csinált otthon, amit akart következmények nélkül. Azt maga Kuklinski is elismerte, hogy sohasem szerette igazából a feleségét, csak birtokolni akarta, hogy más férfié ne lehessen. Érdekesség az is, hogy Kuklinski felesége, Barbara nem volt az a tipikus áldozattípus, inkább egy nagyszájú, vagány, társaságkedvelő csaj volt, aki gyakran visszaszólt az urának, amiért szintén tasli járt. Az is érdekes, hogy Kuklinski soha nem csalta meg a feleségét még egy kóbor numera erejéig sem. A könyvben egy külön rész foglalkozik Barbarával a feleséggel, de nagyrészt Kuklinski „karrierjéről” esik szó a továbbiakban.
A könyv szerintem legizgalmasabb része a Kuklinski ellen indított nyomozás, ami kurva későn kezdődik el, ugyanis a bérgyilkos hibázott, amikor nem megfelelő emberekkel állt össze. Maga a nyomozás évekig tartott, hiszen bizonyítékokat kellett gyűjteni ellene, továbbá be kellett valakit építeni a maffiába, hogy lebuktassa Richardot. Végezetül már a jól megérdemelt börtönéveket mutatja be a szerző, aki bűnügyi íróként beszélgetett el Kuklinskivel a börtönben, innét a könyv.
A bérgyilkos hála istennek már nincs az élők sorában, mert 2006-ban, vagy 2007-ben meghalt. Igazából azt nem értem, hogy miért nem végezték ki villamosszékben, amikor másokat jóval kevesebbért is elítélnek.
A könyvben kurva erőteljes részek olvashatók Richard módszereiről, ezért csak erős idegzetűek olvassák.
A könyv a Sötét Örvény című sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában. 

2013. december 1., vasárnap

Kenneth Rijock: A mosodás - a XX. század egyik legnagyobb pénzmosójának igaz története

Elsőre viccesnek hangzik a cím, de a fülszövegből kiderül, hogy pénzmosodáról van szó, vagyis gengszterekről, meg bűnözőkről, akiknek a nagy nehezen megkeresett pénzét tisztára kell mosni. Erre nagyon jók az ügyvédek, akik kiválóan ismerik a jogi kiskapukat, így el tudják intézni a dolgot. Az, hogy ez törvénytelen, kit érdekel, ha egy valag pénzt kapnak érte? Márpedig a pénz az nagy úr: minél több van belőle, annál tekintélyesebb valaki és annál több szava van a társadalomban.
A szerző, Kenneth Rijock is ebbe a buliba került bele egy cimborája révén, akinek az ismerőse segítséget kért ebben. Hősünk bele is ment, és ahogy ez már lenni szokott, belekerült az örvénybe, ami magával rántotta a bűn világába. Innét aztán nem volt menekvés: Rijock kb. 200 millió amerikai dollárt mosott tisztára, amíg le nem kapcsolták, és börtönbe nem került.
Érdekes, hogy olyan rettentő sokat nem kapott, mint ahogy az is, hogy vállalta egykori bűntársainak a lebuktatását, vagyis feljelentette a drogkereskedőket, akik korábban az ügyfelei voltak, szóval rablóból pandúr lett. Manapság már tisztességes életet él, és a magánélete is rendeződött.
Apropó, magánélet: a fülszöveg azt írja, hogy miközben szélhámoskodik a szerző, mindvégig egy rendőrnőbe szerelmes. Hát, ez nem egészen igaz, mert a rendőrnővel az évek során egyre növekszik az érzelmi távolság, mígnem megjelenik Rijock életében egy olyan nő, aki tényleg felizgatja, ezért szakít a rendőrnővel, hogy feleségül vehesse a választottját.Sajnos, a házassága nem tart sokáig, mert az asszony a férje börtönbüntetése alatt benyújtja a válókeresetet, hogy új életet kezdhessen. Rijocknak a szabadulása után szerencsére sikerül új társra lelnie, aki elfogadja a férfi múltját.
A könyv amúgy elsősorban a pénzmosásra teszi a hangsúlyt, és nem a börtönévekre, vagy a vadászatra, de hát ez érthető, hiszen bűnözőkről írni hálás téma: tetszik, nem tetszik ez van. Akárhogy is elítéljük őket, azért tudat alatt izgatja az embereket, hogy mégis hogy van bátorságuk ezt csinálni, illetve érdeklődnek a műhelytitkok után is. Na, meg erről lehet beszélni, mert érzelmeket vált ki: vannak, akik elítélik a fickót, mert egy szemét bűnöző, meg szélhámos, míg mások meg csodálják, hogy mennyire vagány, meg hidegvérű, meg stb. (Én inkább az utóbbiak közé tartozom).
A könyv nyelvezete amúgy nagyon lendületes és szórakoztató, és szerencsére Rijock nem zsúfolja tele mindenféle jogi zsargonnal, meg paragrafusokkal. Az egyetlen gond, hogy kurva sok szereplő van benne, úgyhogy sokszor nem tudtam követni, hogy akkor most melyik gengszterről van szó.
Kiadja a Geopen Kiadó

2013. november 26., kedd

Natalie Babbitt: Örök kaland

A könyv felszínesen egy gyermekmese és fantasy keverékének tűnik, de jobban belemélyedve észrevehető, hogy az írónő belecsomagolta a halálról, illetve az örök életről szóló véleményét a sorok közé, tehát a regény lényegében spirituális műként is megállja a helyét.
Mindez azért jó, mert ezek a fontos kérdések így a gyerekek és kamaszok számára is elérhetők lesznek a könyv nyelvezetének a segítségével, amelyet a szerző direkt úgy írt meg, hogy az említett korosztály is érthesse a dolgot. A gyerekek ugyanis elég hamar elkezdenek érdeklődni a halál iránt, különösen ha meghal egy közeli hozzátartozójuk (főleg a nagymama, nagypapa), és eleinte nem értik, később pedig ijesztőnek találják a halál jelenségét, pedig valójában nem az.
Babbitt könyve is pont erről beszél, hogy sokkal jobb a halál, mint az örök élet, mert ez azt jelenti, hogy semmi sem tart örökké: igaz, ennek szellemében a jó dolgok is elmúlnak, viszont az élet terhei is megszűnnek, hiszen a világ örök változásban van. Vajon mi lenne, ha ez a változás leállna? Akkor olyanok lennénk, mint a regénybeli Tuck család, akik megálltak a fejlődésben egy csodaforrásnak köszönhetően, amelybe véletlenül kóstoltak bele. Ámde ezután észrevették, hogy megállt az idő, és ők ugyanolyanok maradtak külsőre is, belsőre is. Persze vannak, akik imádnák ezt, különösen a nők, mert végre nem kell költeniük ránctalanító krémekre, meg kozmetikai kezelésekre, stb., de ez egy dolog: attól még velünk maradna a fájdalom és a szenvedés is, hiszen nemcsak a jó dolgok tartanának örökké. A gyermekek pedig gyermekek maradnának, és nem lenne fejlődés, csak léteznének, pedig állítólag tanulni, fejlődni jöttünk a Földre, amihez a halál is hozzátartozik, hiszen bizonyos dolgokat csak általa tanulhatunk meg. Ilyen például egy szeretett hozzátartozó, vagy állat elvesztése, ami bizony fájdalommal jár, de meg kell tanulnunk elengedni őt, anélkül, hogy érzéketlenül elfelejtenénk. Mindez az örök életben nem lehetséges, hiszen minden és mindenki velünk maradna.
Szerintem mindez borzasztóan hangzik, főleg ha a regénybeli Tuck családot vesszük, akik véletlenül váltak örök életűvé egy erdei forrásvíznek köszönhetően. Eleinte észre sem vették a dolgot, csak később tűnt fel nekik, hogy nem változnak semmit. Különösen a két fiú esetében volt nehéz mindez, akik előtt még ott volt az egész élet, tehát a karrier és a családalapítás időszaka. Ez utóbbi például totális katasztrófának bizonyult az egyik fiú életében, ugyanis a feleség és a születendő gyerekek nem voltak örök életűek, emiatt aztán vége lett a házasságuknak.
Szóval így éldegélnek négyesben, amikor találkoznak egy kalandvágyó kislánnyal, Winifreddel, aki megszökik a birtokukról némi kaland reményében. A kislányt ugyanis agyonféltik otthon, ezért nem mehet ki a birtokuk udvaráról sem, pedig mennyi csoda vár rá a közeli erdőben. Ámde a kislány makacs, és mégiscsak megszökik, mert a tiltott gyümölcs, mindig édesebb, így találkozik az örökéletű Tuck családdal, akik magukkal viszik a lányt, hogy elmondják neki a titkukat.
Mindez első látásra emberrablásnak tűnik, de ez nem így van, hiszen Tuckék rendesen bánnak vele, sőt a kisebb fiú és Winifred között valamiféle vonzalom is kezd kialakulni, de csak nagyon gyermekszinten még.
Visszatérve az örök élet elixírjéhez: közismert dolog, hogy az emberek visszaélnek mindenféle jó találmánnyal, és végül ördögivé teszik azt, vagyis lealacsonyítják a maguk szintjére.
Nos, ha valaki feltalálná ezt az elixírt, akkor minden bizonnyal ez történne a valóságban is. Azt mondjuk nem tudom hogyan, de Babbitt ezt jeleníti meg a sárga kabátos ember figurájával, aki eleinte jóságos bácsikaként tűnik fel, de amint megtudja az elixír titkát, mindjárt kibújik belőle a valódi énje, aki pénzért árusítaná jó drágán az italt, nehogy már hozzájuthasson mindenki, hiszen ez üzlet. Ebből az következne, hogy lennének örök életű emberek is, illetve halandóak is ezen a bolygón, amiből szép kis kavarodás lenne, valószínűleg háborúval a végén. Egy ilyen témából kiváló sci-fi-t lehetne írni, de lehet, hogy már megírták, nem tudom. Nem vagyok otthon ebben a műfajban.
Visszatérve a sárga kabátos emberre: többen azt írták, hogy ő gonosz, de szerintem ez nem így van, ugyanis sokkal inkább az elaljasodott emberi társadalmat jelképezi, amiben már évezredek óta élünk. Mindezt a gyerekek és a kamaszok még nem fogják fel, de a felnőttek már tudják. A Tuck család viszont a Túlvilágot jelképezi itt a Földön, tehát idegenek, akik nem tudnak beilleszkedni sehová, hiszen olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, amik ezt nem teszik lehetővé. Nem véletlen tehát, hogy nem beszélnek erről senkinek sem, csak Winnie-nek, akiről úgy érzik, hogy megérti őket. A könyv tehát a kívülállás problémáját is boncolgatja, de mindezt szeretettel teszi, és nem azt akarja megmutatni, hogy mennyire gonoszok az emberek. Inkább az ellenkezőjére világít rá, vagyis arra, hogy milyen lehetne a világ, ha nem rontanánk el.
Babbitt úgy ír, ahogy egy bölcs nagyanyó mesél az unokájának. Mondjuk a szerző maga is úgy néz ki, hogy sokan elfogadnák a nagymamájuknak, mert olyan szeretetteljes légkör árad belőle. Pedig én csak fényképen láttam, de akkor is ez a véleményem.
A könyv meglehetősen gyorsan kiolvasható, és rövidek a fejezetek, ugyanakkor bőséges és hangulatos tájleírásokat kapunk a szerzőtől. Az nem derül ki egyértelműen, hogy melyik korban játszódik a mese, csak a legvégén, de az azért gyanítható volt, hogy nem a mostani Facebook-korszakba helyezte az írónő a cselekményt.
A könyvből film is készült, de erről nem tudok semmit, csak néhány bloggernél láttam, hogy megemlítették.
A regény eredetileg 1975-ben jelent meg, de magyarul csak nemrég adta ki az Európa Kiadó, akiknek ez úton is szeretném megköszönni, hogy felkértek eme recenzió megírására.

Szepesi Nikolett: Orgazmuspontok - az Én, a szexmániás folytatása

Szepesi Nikolett az előző botránykönyve után nem sokkal írt egy újabbat, ami félig-meddig az előző könyv klónja, mert sokban hasonlítanak egymásra, hiszen az egykori úszónő ismét csak a szexuális kalandjait vetette papírra, miközben bemutatja nekünk azt is, hogy milyen a fővárosi éjszakai élet.
A hangnem ugyanúgy fölényeskedő, egoista, de már legalább nem a háziasszonyokat, meg a párkapcsolatban élő nőket nézi le. Viszont a férfiakkal továbbra sincs megelégedve, sőt úgy tűnik számomra, hogy tudat alatt mintha gyűlölné őket, legalábbis a tisztelet és bizalom a másik nem iránt mindenképp hiányzik.
Nikiről és a hozzá hasonlókról már az előző könyvéről írt bejegyzésemben részletesebben beszéltem, úgyhogy nem ismételném meg. Mindenesetre elkeserítő a helyzet, és sok minden úgy van, ahogy ő látja, tehát valóban sok a hűtlen, csak szexre utazó férfi (főleg a híresek és gazdagok világában), de általánosítani nem érdemes. Nikolett mégis ezt teszi, talán mert nem lát túl azon a környezeten, amelyben ő él.
A könyv ugyanakkor különbözik is az előzőtől, bár vannak visszautalások rá, ugyanis Niki beszél a könyv utóéletéről, a könyvbemutatókról például, de leginkább arról mesél, hogy az emberek hogyan fogadták a művét.
Az előző bejegyzésemben azt írtam, hogy az Én, a szexmániás célja a botránykeltés volt, vagyis hogy beszéljenek róla az emberek, sőt az a legjobb, ha megosztja a népet, azaz támadják, vagy támogatják. Mindegy, csak közömbös ne legyen, mert az a halált jelenti ebben a szakmában.
Mindez meg is történt, amit részben a bulvárlapokban is lehetett látni, de ebben a könyvben is idéz leveleket, véleményeket Niki az előző könyv kapcsán.
A másik dolog, amiben eltér ez a könyv az előzőtől, hogy egy elmélyültebb, filozofikusabb műről van szó, amelyben Nikolett a világ, illetve a társadalom helyzetéről is elfilozofál, tehát nem csak a szexuális életét osztja meg velünk. Ahogy olvasom a véleményeket erről a könyvről, azt láttam, hogy lebutázzák ezt a lányt, mert nem ismeri a kultúrát, és igazából nem is érdekli, inkább a bulizásra, az élet élvezetére koncentrál. Én nem értek egyet velük, mert Niki nem buta, legfeljebb műveletlen, de az átlagember sem Szabó Magdát, vagy Márai Sándort olvas, hanem a bulvárból tájékozódik, azt ismeri, úgyhogy nincs mit a szemére vetni az egykori sportolónőnek, aki legalább vállalja a műveletlenségét. Az átlagember nem, mert csak fikáz, hogy legalább jobban érezze magát a celebeknél, de attól még nem ez az igazság. Ettől függetlenül eléggé elkeserítő, hogy eluralta az életünket a bulvár, de az, hogy ez miért van, abba most ne menjünk bele.
Többen arra gyanakodtak, hogy ezt a könyvet esetleg nem is Niki írta, mert annyira más a hangneme a könyvnek, bár szerintem ez teljesen mindegy, a lényeg ugyanis ebben az esetben is a botránykeltés, ami valószínűleg újra sikerülni fog.
Magáról a könyvről ebben az esetben sem lehet túl sok mindent elmondani: egy egyszer olvasható műről van szó, amit nyugodtan ki lehet dobni utána a szemétbe, vagy eltüzelni, mert kábé erre jó, másra nem.
Kiadja az Ulpius Ház

2013. november 24., vasárnap

Szepesi Nikolett: Én, a szexmániás - csak 18 éven felülieknek!

Amióta állatvédőként dolgozom, nem nagyon érek rá bulvárral foglalkozni, tehát gőzöm sincs, hogy ki kivel mit csinált a celebvilágban. Ezt a lányt is csak véletlenül láttam meg a Blikkben, amikor írtak arról, hogy állítólag szexuálisan zaklatták, illetve bántalmazták őt. Egy ilyen téma mindig hatalmas érdeklődést generál, ugyanis a zaklatás, meg az erőszak fogalmával nem egyszer visszaéltek már olyan lányok/nők, akik csak bosszút akartak állni valamilyen férfin, és ez tűnt a számukra legkézenfekvőbb lehetőségnek. Ezek után nem csoda, hogyha ilyen esettel találkoznak az emberek, valahogy kétkedve fogadják ezt az egészet.
Különösen Nikolett esetére igaz ez, aki bulizik, piál, pasizik, szexel orrba-szájba gátlástalanul, úgyhogy nem éppen az ártatlan, szexuálisan megrontott áldozat képét mutatja. Ámde lélekgyógyászok azt állítják, hogy a prostituáltak és pornósok gyerekkorában sok esetben volt erőszak, szexuális bántalmazás, ezért is léptek erre a „pályára”, hiszen ezt szokták meg, ezt ismerik, márpedig a gyerekkorban kialakult szokások, hiedelmek sokszor egy egész életen át velünk maradnak.
Niki azonban elvileg nem kurva, mert nem pénzért csinálja a szexet, hanem állítólag élvezetből. Ámde van ezzel némi gond: az ilyen szex ugyanis soha nem lehet élvezetes, legfeljebb arra a rövid időre, amíg csinálják, de aztán nem marad más, csak a nagy űr.
Valójában a Niki életmódját élő lányok is titkon vágynak a szeretetre, az állandó partnerkapcsolatra (ezt Niki be is ismeri a könyvben), csak éppen totálisan rosszul állnak hozzá a dologhoz. Nikolett a könyvben ugyanis eléggé lenéző hangnemben emlegeti a partnerkapcsolatban/házasságban élőket, mert szerinte hűség úgy sincs: mindenki hazudik, félrelép, stb. Mondjuk elismerem,hogy sok igazság van abban, amit leír, pláne a hírességek/művészek/sportolók világában, de szerencsére nem mindenki él így.
Viszont azzal, hogy így áll a dolgokhoz, és inkább a bulizós, piázós, szexelős életmódot preferálja, attól nem fog közelebb kerülni a boldog szeretetteli kapcsolatokhoz, inkább ellenkezőleg: csak távolodik tőle, ugyanis egyetlen férfi sem fog komolyan venni egy olyan nőt, akibe már aznap beleüríti a tárat, pláne, ha ilyen céllal szedte fel. Ugyan minek is venné, hiszen már lelőtték a poént, legfeljebb majd szeretőnek használja a nőt a felesége/barátnője mellett. Van, akinek ez is elég, mert ennyi az önbecsülése, de Nikolett miután megírta a könyvét, akkora szarba keveredett, amiből már nem fog tudni kimászni. A könyvben ugyanis lényegében azt meséli el, hogy kik és hányszor dugták meg, továbbá leírja a férfiakról is a sokszor lenéző véleményét. Ezek után mondjuk ne nagyon várja azt, hogy komoly kapcsolatot akarnak vele kialakítani. Szexre ajánlkozó hapsik azonban minden bizonnyal lesznek dögivel, hogy utána elmondhassák: nekik is megvolt a botrányhősnő, akinek a teljesítményét aztán osztályoznák, meg különböző fórumokon kibeszélnék.
Apropó kibeszélés: ennek a könyvnek különösebb irodalmi értéke nincs, egyedül abból a célból született meg, hogy az emberek beszéljenek róla, na meg érzéseket váltson ki. Úgy gondolom, hogy ez sikerült is, mert tényleg közutálatot váltott ki a csaj. Jó, nálam annyira nem, bár eléggé egoistának tartom, aki kihangsúlyozza, hogy ő mennyire sikeres sportoló, aki keményen hajtott a sikerért.
Hát ha ez így lenne, akkor helyezést ért volna el valamelyik olimpián, vagy komolyabb bajnokságon, ámde ez nem így történt, ezért is kényszerül a magánéletének a kiárusítására. Érdekes, hogy Egerszegi Krisztina, Darnyi Tamás, vagy Cseh László nem tettek ilyet, ők emberileg is példaképek tudnak lenni, és nincs szükségük botrányokra ahhoz, hogy képben tudjanak maradni. Igaz, ők nem buliztak, meg szórakoztak, hanem kőkeményen megdolgoztak a sikerért.
Szepesi Nikolett közben visszavonult az aktív versenysporttól, és megírta ennek a könyvnek a folytatását, az Orgazmuspontokat is, amiről hamarosan be fogok számolni itt a blogon.
A könyvet kiadja az Ulpius Ház

2013. november 23., szombat

Saskia Noort: Az Ínyencklub

A könyv a cím alapján gasztroregénynek tűnhet de valójában nem az:sokkal inkább egy pszichothrillerről van szó, amelyben egy fiatal házaspár, Michel és Karen a holland fővárosból egy környékbeli faluba költözik, mert nyugodt légkörben szeretnének élni. Nos, ezt meg is kapják, de az otthonról dolgozó Karen hamarosan unatkozni kezd, mert a barátaikat a fővárosban hagyták, akik szépen lassan elmaradoznak tőlük. A megoldás: ott helyben kell barátokat keresni, ami előbb-utóbb sikerül is, és összeáll pár helybeli nővel, akik hasonló körülmények között élnek. Hamarosan összejöveteleket szerveznek, ahol különböző ételeket is szolgálnak fel, a pia meg patakokban folyik. Ezt nevezik el Ínyencklubnak.
Felszínesen egy baráti társaságot látunk, akik jóban vannak egymással, de ahogy mélyül a történet, úgy derülnek ki az ellentétek. Mindez úgy derül ki, hogy a társaságból meghal két házaspárnak egy-egy tagja: egy férj, meg egy feleség. A halál oka mindkettejüknél látszólag baleset, ámde a történet mesélője Karen gyanakodni kezd, hogy valami nem stimmel. Még akkor sem, ha a két halott komoly problémákkal küszködött: a férfi gyakorlatilag elmebeteg volt, a nő meg alkoholproblémákkal küzdött.
Apropó alkohol: az Ínyencklub összejövetelein mindig előkerül, ugyanis ezek az összejövetelek főként a zabálásról és a piálásról szólnak úgy, hogy a szereplők kb. mocsárrészegre isszák magukat. Ebből következik, hogy a részt vevők kb. a kamaszok szintjén állnak, mert ott vannak ilyen mulatságok. Nagyjából a barátságuk is megreked a kamaszkor szintjén, ugyanis felszínes értékeken alapszik: a lényeg, hogy hasonló életszínvonalon élő embereket hoz össze a sors, akik sikeresek, és elég sok pénzt keresnek, de aztán a könyvet olvasva kiderül, hogy a társaság központi alakja, Simon a sikeres befektető köré gyűlnek az emberek a pénze miatt, na meg azért, mert a csapat férfi tagjai lényegében neki dolgoznak. Mindez hatalmas összetartó erőt jelent. Külön bonyodalom, hogy Karen viszont kezd Simonnal, akiről úgy tűnik, hogy a nők álma, hiszen jóképű, jó a szövege, és az ágyban is remekel. Csak hát nős ember, és nem akar válni. Aztán a történetet olvasva egyre mocskosabb dolgok derülnek ki róla is.
A könyvről eléggé ellentmondásos a véleményem, az elején ugyanis nem tetszett annyira, hogy abba akartam hagyni az olvasást, de aztán valamiért mégis kitartottam. Nos, megérte, ugyanis a történet kezdett egyre izgalmasabbá válni, mígnem a végére a szerző felszítja a feszültséget.
A szereplők viszont nem szimpatikusak egyáltalán. Valószínűleg azért nem, mert a szerző elsősorban a lelki problémákra, illetve a különböző játszmákra koncentrál, amelyek egy hosszabb kapcsolatban előbb-utóbb megjelennek. Itt is így van ez, ugyanis a felszínen kiegyensúlyozottnak tűnő kapcsolatok valójában már rég kiüresedtek, és sokszor csak az érdek tartja őket össze.A thrillerszál annyira nem erős ebben a kötetben, inkább csak a végén.
A könyv a Fekete Macska Regénytár  című sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó  gondozásában

2013. november 19., kedd

Camilla La(e)ckberg: A kőfejtő

Annak idején éppen pont az írónő Prédikátor című könyvével kezdődött a skandináv krimik iránti rajongásom, úgyhogy annak tudatában vágtam bele a szerző legújabb könyvébe, a Kőfejtőbe, hogy biztosan nem okoz majd csalódást. (Sajnos, a legelső könyv, a Jéghercegnő kimaradt, de már itt várakozik a gépemen, úgyhogy sort fogok rá keríteni).Hát, nem is okozott, szerencsére. De lássuk, miről van szó!
A műfaj más darabjaitól eltérően La(e)ckberg regényei egy kisvárosban, Fa(e)llbackában játszódnak, ami egy valóságos helyszín, ugyanis a szerző ott született és nevelkedett, tehát hazabeszél. Mindez teljesen más színt ad a skandi krimiknek, ugyanis a városkában kb. mindenki ismer mindenkit, tehát elrejtőzni nem lehet, és ha valaki netán erőteljesen kilóg a sorból a mássága miatt, a közösség egy bűncselekmény bekövetkezte után mindjárt őt fogja gyanúsítani elkövetőként, ahogy azt a könyvben is olvashatjuk. Szóval itt jóval előítéletesebbek az emberek, de van még egy érdekesség: ha megtörténik egy ilyen eset, akkor nagy a valószínűsége, hogy a rendőr és a kihallgatott ismerik egymást, ezért egészen más stílusban folyik le egy rendőrségi kihallgatás, mint úgy általában.
A Kőfejtőben is ezzel a helyzettel találkozhatunk, ugyanis az egyik helybeli fiatal házaspárnak vízbe fojtják a kislányát, amit az elkövető persze balesetnek próbál álcázni, de a rendőrök még egy kisvárosban sem hülyék, szóval hamar tisztázódik az, hogy egy gyilkosságról van szó. Csakhogy a házaspár és a helyi faluzsaru, Patrik Hedström ismerik egymást, sőt jóban vannak Hedström élettársával, Ericával is, éppen ezért a nyomozónak kurva nehéz lesz a dolga, hiszen lényegében barátokat kell kihallgatnia.
A skandi krimikben már megszokott elem, hogy az áldozat sem egy ártatlan bárányka, aki éppen az útjában volt szegény gyilkosnak, hanem gyakran ugyanolyan rohadék, vagy még olyanabb, mint a tettes. Nos, itt is erről van szó, ugyanis menet közben kiderül, hogy Sara, a kislány egy igazi szörnyeteg volt, akivel nem bírt a környezete. Manapság az ilyen gyerekeket társadalmi beilleszkedési zavarosnak, figyelemzavarosnak, hiperaktívnak, stb. mondják, és tele vannak velük a nevelési tanácsadók. Ott a kisvárosban azonban ilyen intézmény nincs, és ha lenne, akkor sem vitték volna el a szülők, akik imádnak a saját nyomorukban dagonyázni. Mondjuk nemcsak ők, hanem még a szereplők közül sokan így vannak ezzel.
Ha már a szereplőkről beszélek, elmondanám, hogy kurva sokan vannak, és a legtöbbjük defektes: van közöttük mindenbe belepofázó és mindent tudni akaró anyós (ebből kettő is van), vallásbuzi prédikátor (mondjuk az ő szerepe nem olyan óriási), a férje által elnyomott feleség, egy elkényeztetett és dolgozni nem akaró úrilány, egy Asperger-szindrómás fiatal férfi, na meg némi jószomszédi iszony is. A magánéleti problémákból a zsaruk sem maradnak ki, legalábbis Hedströmék nem, ugyanis megszületett az olyannyira várt gyermek, Maja, aki bizony sok figyelmet igényel, emiatt az édesanyja, Erica sokszor kimerült, tehát sokszor olyan szavak hangzanak el, amiket nem kellene kimondani. Na, de úgy tűnik, hogy a közöttük levő szeretet elég erős, ezért ezt meg tudják oldani.
Ámde a kötetben szereplő többi házaspárnál ez koránt sincs így, ugyanis sok éve elfojtott dolgok kerülnek a felszínre, amelyek szétrobbantják a kapcsolatokat, de ezeket az információkat a szerző csak szépen lassan adagolja. Ámde az események még így is nagyot ütnek, legalábbis én így éreztem. Na de pont ez a jó szerintem a skandináv krimikben, hogy nem tudhatom, honnét és mekkora pofon érkezik.
A szereplőkről nem nyilatkoznék és nem elemezgetném őket, mert annyira sokan vannak, hogy nincs értelme beszélni róluk, legyen elég annyi, hogy kurvára beteg emberekről van szó. Az viszont fontos, hogy a cselekménynek két szála van: az egyik manapság játszódik, a másik pedig 1923-ban kezdődik, és Agnesnek, az elkényeztetett úrilánynak az életét meséli el. Mindez eleinte talán érthetetlennek tűnik az olvasó számára, de a könyv végére érve nagyon is érthetővé válik, amikor a két szál összeér.
A lényeg az, hogy ez egy kiválóan megírt, beteges és hátborzongatóan izgalmas kötet, melynek olvasása közben többször is rázott a hideg, pedig amúgy eléggé érzéketlen típus vagyok, de hát ezért is olyan jók a skandi krimik: legalább kihoznak belőlem némi érzelmet is.
La(e)ckbergről tudni kell, hogy állandó zsaruszereplővel dolgoztat, Patrik Hedströmmel, aki a kifejezetten rokonszenves figurák közé tartozik. Mint említettem a helyszín, az írónő szülővárosa, Fja(e)llbacka, de azt nem mondtam, hogy az eddig megjelent kötetek egy sorozat részei. Na nem szerves sorozatról van szó, mert a kötetek önállóan is olvashatók, viszont van közöttük egy laza láncolat, amelyre fel lehet őket fűzni. Jelenleg a Kőfejtő a legutolsó darabja ennek a láncolatnak, de remélem, hamarosan jön a következő epizód  is.
Kiadja az Animus Kiadó

2013. november 15., péntek

Kate Furnivall: Lydia titka - az Orosz szerető folytatása

Talán ez az írónő legjobb regénye, legalábbis szerintem. Még a Vörös sálat is felülmúlja, pedig sokáig az volt a kedvenc tőle. A témájuk egyébként hasonló, már abból a szempontból, hogy mindkettő a két világháború közötti Oroszországban játszódik, ahol akkoriban Sztálin volt az úr, akinek a zsarnoksága még a cár atyuskáét is felülmúlta: elég volt egy rossz szó, és az illető máris egy munkatáborban, vagy egy börtönben találta magát, ahol megkínozták, illetve dolgoztatták.
A vörös sál is egy ilyen helyen játszódott, de a Lydia titkában is vannak ilyen jelenetek, miután Lydia édesapja is egy ilyen helyen fogoly és a lány azért utazik Kínából Oroszországba, hogy megtalálja és ha lehet kiszabadítsa őt. Éppen ezért izgalmas annyira ez a könyv, aminek ráadásul több szálon fut a cselekménye, hogy aztán a regény közepén, illetve a végén összeérjenek a szálak. Pontosan ez tette olyan izgalmassá a könyvet szerintem, mert izgatott, hogy akkor most kiszabadítják-e a foglyot, vagy sem. A regény előzményeit a szerző már a Szentpétervár ékkövében és az Orosz szeretőben kibontotta, azokról már az előző bejegyzésekben meséltem. A szereplők is többé-kevésbé ugyanazok, akik az előző kötetben felbukkantak, kivéve pár új arcot
Akárcsak a többi Furnivall regénynél itt sem a történet a lényeg, hanem a légkör, illetve leírások, amelyeket remekül megcsinált az írónő, akinek az édesanyja orosz származású. Az Orosz szerető trilógia éppen pont ennek a családi vonalnak a történetét meséli el, tehát igaz történeten alapszik.
Kiadja az I.P.C.Könyvek Kiadó

Kate Furnivall: Az orosz szerető

Ha ezt a könyvét olvastam volna elsőnek az írónőtől, akkor erős lett volna a valószínűsége, hogy nem olvasok több művet tőle, ami igazán kár lett volna. Pedig ez az írónő legismertebb könyve, de mégis nekem nem jött be annyira.
Nem mondom, hogy rossz a történet, sőt a szerzőnek igencsak széles ismeretei vannak a témából, de mégis borzasztó vontatottnak éreztem a történetet, és úgy éreztem, hogy sose lesz vége. Kivéve az utolsó oldalakat, amikor is végre izgalmassá válik a történet, hogy aztán meglepő befejezéssel érjen véget.
Az orosz szerető amúgy egy trilógiának a központi kötete, ugyanis van egy előzményregénye, a Szentpétervár ékköve, és egy folytatása, a Lydia titka. Igazából ehhez a három kötethez kapcsolódik még a Vörös sál is, amely a Szentpétervár ékkövében megismert pap és orvos lányainak a felnőttkori történetét meséli el. Mind a négy regény igaz történeten alapszik, ugyanis a szerző édesanyjának és annak rokonságának a történetét mondja el. Mindezt ráadásul nagyon is hiteles módon, tehát nem a Ken Follett féle szórakoztató bulvártörténelmet olvashat az érdeklődő, hanem a sokszor brutális valóságot, ami különösen Kínában volt nagyon durva még a két világháború közötti modernizálódó világban is.
Kínáról tudni kell azt, hogy ebben az időben szűnt meg a császárság több ezer éves intézménye (ha jól emlékszem, 1912-ben), szóval ott is beindult azért a régi rendszer bomlása, csak másképpen, mint nyugaton.
Az ország ekkor még angol protektorátus volt, ami védnökséget takar. Ebben az esetben az ország külkereskedelmét ellenőrizték csak az angolok, de amúgy Kína független maradt. Mindez hatalmas szó volt, hiszen a Föld legnagyobb gyarmatbirodalma Angliához tartozott, de Kína elég erős maradt ahhoz, hogy meg tudja tartani a függetlenségét, a többi ázsiai országgal ellentétben. A két világháború közötti Kína egyik komoly problémája a kommunizmus előretörése volt, amit Csang Kaj Sek seregei próbáltak megakadályozni, amint az a könyvből is kiderül. Mindez polgárháborús helyzethez vezetett az országban.
Szóval ebbe a környezetbe érkezik meg a Szentpétervár ékkövéből megismert arisztokrata származású zongoraművésznő, Valentina Ivanova, akinek a szerelmi történetét Jens Friis dán mérnökkel a korábbi kötetben már nyomon követhettük.
A két fiatal házasságából egy kislány születik, a vörös hajú Lydia, de a kis család sajnos nem sokáig maradhat Oroszországban, ugyanis megdöntik a cárizmust, és a forradalmárok gyűlölik Valentina családját, ezért elmenekülnek az országból Kínába.
Ámde a vonatot, amin utaznak, megállítják és Valentina férjét, Jenst elhurcolják magukkal a katonák, így az asszony magára marad a kislányával.
Hosszú hányattatások után a kínai Juncsowban telepednek le, ahol főként angolok élnek, de hőseink találkoznak azért oroszokkal is. Érdekes, hogy Valentina megtagadja a hazáját is, sőt a kislányát is angolnak neveli, tehát a gyerek egy szót sem beszél a tulajdonképpeni anyanyelvén.
Az előkelő családból származó Valentina most megismeri a szegénységet, ráadásul a szerelme elvesztését sem tudja igazából feldolgozni, ezért piálni kezd. Emiatt a kislányára sem tud annyira figyelni, aki eléggé elkanászodik, bár valószínűleg ez a zabolátlanság veleszületett természete is. Nekem ettől mindjárt rokonszenvessé is vált ettől a leányzó, viszont az eddig szimpatikusnak tartott Valentina nagyon zuhant a szememben. Tudom, hogy nagy csapás érte, de vannak, akik még ezután képesek voltak összeszedni magukat és normálisan élni, szóval nem törvényszerű megzakkanni.
Viszont ez a Lydia tűzről pattant teremtés, aki fütyül a szabályokra, és egy kínai fiúba szeret bele, akivel kölcsönösen megmentik egymás életét. Ráadásul ez a kínai fiú még kommunista is, ami tetézi a bajt. Szóval ennek a kötetnek a középpontjában az ő szerelmük áll.
A történet vezetése nagyon hasonlít a Szentpétervár ékkövéhez annyiban, hogy itt is két fiatal szerelmi megpróbáltatásairól van szó, de ugyanakkor jóval komplexebb a történet, mint az előzményregényben: az olvasók ugyanis megismerkedhetnek a kínai kultúrával és történelemmel is, ugyanakkor a szerző az előző kötetben megismert Valentina sorsát is tovább szövi. Ráadásul megjelenik az előző kötetből már megismert kozák, Liev Popkov alakja is, aki Valentináéknál szolgált. Ebben a kötetben még nem kap fontos szerepet, csak a folytatásban, a Lydia titkában, szóval őt ezért tartottam fontosnak megemlíteni.
Kiadja az I.P.C. Könyvek Kiadó

2013. november 14., csütörtök

Kate Furnivall: Szentpétervár ékköve - az Orosz szerető előzményregénye

Kate Furnivallról tudni kell, hogy történelmi regényeket ír, amelyek többnyire valamilyen egzotikus vidéken játszódnak, mint például Oroszország, vagy a Távol-Kelet. Persze Oroszországba bele lehet kötni, hogy mi az egzotikus benne európai ország létére, de egy  kicsit jobban belegondolva az egészbe, mindjárt érthetőbbé válik.
Orosz földön ugyanis teljesen más szokások uralkodtak évszázadokon át, mint Európa többi országában, ami valószínűleg azzal magyarázható, hogy ez a hely van a legközelebb Ázsiához, tehát az ottani szokásjog könnyedén átterjedhetett oda is. Pláne, hogy orosz föld egy ideig tatár megszállás alatt állt.
A regény Szentpéterváron játszódik, amely nagyon sokáig Oroszország fővárosa volt, ugyanis az ország uralkodói, a cárok nagyon sokáig itt éltek, és itt is koronázták meg őket. Ez volt az első orosz város, amely felvette a versenyt Európa többi városával, a névadó I. (Nagy) Péter cárnak köszönhetően.
A regény valamikor a XX. század elején játszódik,  a nagy forradalom kitörése előtt vagy hét évvel, amikor is a munkások már elégedetlenkedni kezdenek a nyomorúságos helyzetük miatt, miközben a nemesek, meg a cári család tejjel-mézzel folyó kánaánban él.
Persze ezek a forradalmak Európa-szerte zajlottak, de orosz földön jóval durvább volt a helyzet, főleg azért, mert a lakosság 90%-a éhezett, amibe a parasztok is beletartoztak, pedig nekik elvileg volt lehetőségük megtermelni az élelmüket, de épp az a baj, hogy csak elvileg. Szóval 1910-re robbanásig feszült a helyzet Oroszországban, és egyre több csetepatéra került sor városszerte eleinte Péterváron, később már Moszkvában, illetve a többi helyen is, de Pétervár volt a legdurvább.
A regény főhőse Valentina Ivanova már rögtön a legelején szembesül egy ilyennel a vidéki birtokukon, amikor megtámadják őket. Ő még épségben megússza, de a húga végleg megsérül az akcióban. A lány édesapja ugyanis a cár pénzügyminisztere, ezért hát joggal támadják a felkelők.
Valentinának amúgy nagyratörő álmai vannak, ugyanis ki akar törni a gazdag földbirtokos lányának a sorsából, és nem akar férjhez menni, inkább zongoraművész lenne, de az ápolónői pályával is kacérkodik. Szóval egy eléggé vagány, és ugyanakkor büszke, öntudatos leányzó, úgyhogy nekem mindjárt rokonszenves is lett.
A regény egy szerelem története, amely Valentina és Jens Friis dán mérnök között szövődik, aki a cár megbízásából dolgozik a város csatornarendszerének a fejlesztésén. Szerelmük csak nehezen teljesedik be, ugyanis számolniuk kell a lány apjának a tiltakozásával, aki egy gazdag család fiához adná inkább a lányát, csakhogy fennmaradjon a család jó hírneve, de a mérnököt a szocialisták sem kedvelik azért, mert a cárnak dolgozik.
Eközben teljes erővel zajlik az első világháború, egyre több felkelés tör ki az országban, és végül a regény végén kitör maga a forradalom is, szóval kőkemény történelmi események zajlanak a háttérben.
Miután nagyon sok esemény történik a könyvben, ezért sok értelme nincs annak, hogy elmeséljem ezeket. Tessék leülni olvasni, pláne azoknak, akik szeretik a családregényeket, különösen a többköteteseket, mert hogy ez is az.
Kiadja az I.P.C. Könyvek Kiadó

2013. november 13., szerda

Sara Gruen: Vizet az elefántnak

Soha nem szerettem a cirkuszokat különösebben, még gyerekként sem. Részben azért, mert nem értettem, hogy mi ebben a szórakoztató, részben azért, mert kínozzák benne az állatokat, én pedig nagy állatvédő vagyok. Gruen könyve is többször utal erre, a cél viszont az, hogy bemutassa a 30-as évek amerikai vándorcirkuszainak a hangulatát egy történeten keresztül. Abban az időben volt a gazdasági világválság is, amely rányomta a bélyegét a cirkuszok világára is, ugyanis az embereknek az alapvető élelmiszerekre se nagyon volt pénzük, nemhogy szórakozni.
Ebbe a cirkuszi világba csöppen bele Jacob Jankowski egy fiatal egyetemi hallgató, akinek váratlanul meghalnak a szülei egy autóbalesetben, és kiderül, hogy csak tartozásokat hagytak rá. Emiatt a srác nem írja meg a záróvizsgáját, különben vizsgázott állatorvos lehetne belőle. Ámde a fickó elhagyja a várost és felszáll az első vonatra a város határán kívül, amelyről kiderül, hogy a Benzini Testvérek Vándorcirkuszát szállítja.
Itt kezd el Jacob dolgozni, mint állatorvos, aztán később a címben szereplő elefánt, Rosie idomárja is.
Hamarosan kiderül számára, hogy a cirkusz kegyetlenül bánik az emberekkel és az állatokkal is, de ami mégis maradásra bírja, az Marlena a műlovarnő jelenléte, akivel egymásba szeretnek. Mondjuk várható volt a szerelmi szál a kötetben, hiszen egy nagyon erős érzelemről van szó, ami mindent gyökeresen megváltoztat.  Egyetlen bökkenő van: Marlena már férjezett, és a férje, August egy meglehetősen kiszámíthatatlan hangulatember, akiről egyre gonoszabb dolgok derülnek ki. Ez a könyv egyik szála.
A másik szál már a nagyon idős Jacobot mutatja, akit a gyerekei bebasztak egy öregek otthonába ahelyett, hogy magukhoz vette volna valamelyikük. A régi pörgős életéhez viszonyítva unalmasan telnek itt a napok, ráadásul az ellátás is szar, legalábbis Jacob folyton zsörtölődik valamiért. Ennek ellenére még így is szerethető figura számomra, sőt: valószínűleg én is így tennék a helyében.
Szóval innét az otthonból emlékezik vissza a fiatalságára annak apropóján, hogy az otthon közelébe cirkusz érkezik, ami a fiatalságát juttatja az eszébe.
Sokan azt írták, hogy egy nagyon aranyos történet ez, ami elvarázsolta őket. Nos, engem nem annyira. Oké, nem volt rossz, egyszer el lehetett olvasni, továbbá rokonszenves volt a két főszereplő, de én akkor sem voltam tőle elájulva valahogy. Lehet, hogy az a baj, hogy nem szeretem a cirkuszokat sem, és ezért nem hatott a varázs, nem tudom. Igazából ebben a könyvben nem is annyira történet a lényeg, hanem az előbb említett varázs, illetve a cirkuszosok életmódjának ábrázolása is, tehát ez egy regényes dokumentumkötet.
A regény az Aranypöttyös Könyvek című sorozatban jelent meg, a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.
A könyvet meg is filmesítették Robert Pattinson és Reese Witherspoon főszereplésével.

2013. november 12., kedd

Barbara Constanine: Tom, kicsi Tom

Ez elvileg ifjúsági regény, de a felnőttek sem fognak csalódni benne, sőt meg fogják könnyezni állítom. Szerencsére semmiféle vámpír, meg természetfeletti lény nem szerepel a kötetben, csak pár ember, akiknek az élete valamiért nem a megfelelő irányba tart. Így felszínesen nézve ők mindannyian rossz embernek tűnnek, de ez csak felszínes dolog, egy kicsit jobban megismerve őket azonban kiderül, hogy nagyon is esendő karakterek.
A címszereplő kisfiú, Tom mindössze tizenegy éves, és meglehetősen szar körülmények között él, de annyira, hogyha a történet hazánkban játszódna már rég értesítették volna a Gyámhivatalt és a gyereket bedugták volna egy intézetbe, vagy nevelőszülőkhöz adták volna.
A gyerek ugyanis egy lerobbant lakókocsiban él az édesanyjával, aki egyedül neveli őt, bár azt amit, Joss csinál, aligha lehet nevelésnek nevezni, hiszen ő maga is gyerek még, aki felelőtlen életmódot él: esténként ugyanis szeret elmenni bulizni, meg kocsmázni a barátnőjével, és néha a keze is eljár, ha nincs türelme a kisfia neveléséhez. Arról már nem is beszélve, hogy állandó munkája nincs is, tehát tisztességesen nem is tud gondoskodni magukról. Éppen ezért a kisfiú gyakran jár lopni idegen veteményesekből, hogy ne haljanak éhen.
Joss, az anya tizenhárom évesen esett teherbe Tommal egy alkalmi kapcsolatnak köszönhetően. Sajnos, ő sem aranykanállal a szájában született, mert szülei nem voltak, úgyhogy nem maradt más számára, mint a nevelőintézet, ahol aztán nem sok szeretetet kapott. A hiányt pedig alkalmi kapcsolatok segítségével gondolta pótolni. Sajnos, ez nem jött össze, mert nem lelte meg az érzést, ráadásul teherbe is esett. Persze elvetethette volna, de ehelyett megszülte, és próbálja felnevelni. Hát, legalább nem hagyta magára, meg nem nyírta ki, mint egyesek, de attól még Joss egy felelőtlen kis kurvának tűnik, aki még a sulit is abbahagyta a várandóssága idején. Na, nem azért, mert akkora akadály lenne a terhesség, sokkal inkább ürügy volt, hiszen Joss nem egy észkombájn. Nekem ellenszenvesnek is tűnt a regény elején, akit simán meg tudtam volna ütni a gyerekével való bánásmód miatt, de aztán ahogy kibontakozott a történet rájöttem, hogy szereti a fiát, csak nem tudja helyesen szeretni, de hát őt sem szerették. Ezért írtam fentebb, hogy rossz irányba tart az életük.
Aztán ott van még Samy, a hullaszállító is, akiről szépen lassan kiderül, hogy komoly köze van Josshoz és Tomhoz is. Ő is ellenszenves volt az elején az erőszakossága miatt, amiről kiderül, hogy szintén szeretethiány. A fickó ráadásul fegyveres rablásért börtönben is ült, ami szintén nem jó ómen, de aztán a büntetés letelte után próbál visszailleszkedni a társadalomba.
A négy karaktert egy idős asszony, Madeleine betegsége hozza össze, akit Tom talál meg a saját kertjében, miközben meg akarja lopni. Innentől kezdve a szereplők élete gyökeresen megváltozik.
A könyv tele van szeretettel, és azt sugallja, hogy mindenkinek a sorsa megváltható, szóval senkivel semmi rossz és drámai dolog nem történik. Persze ilyen a valóságban nincs, ezért is jó ilyen történeteket olvasni, és hinni azt, hogy van szeretet, és vannak fantasztikus találkozások.

2013. november 10., vasárnap

Vavyan Fable: Vis Major

Nagyon sokáig szemeztem a Fable könyvekkel a könyvtárban, mire be mertem vállalni egyet, és ez volt az első. Valamiért féltem az írónő stílusától, vagy nem tudom. Aztán jött ez a kötet, és kiderült, hogy nagyszerű választás volt, és már nem is értem, miért féltem tőle annyira.
A Vis Major egy sorozat első darabja, bár a kötetek mindegyike önállóan is olvasható, mindössze a főszereplő páros, Vis Major és Kyra Emett köti össze őket, illetve a velük történő kalandok. Műfajról Fable esetében nagyon nehéz nyilatkozni, ugyanis nagyon nehéz behatárolni, hogy ez most humor, akció, kaland, vagy krimi. Egy kicsit ez is, meg az is. Igazából Fable egy külön műfajt képvisel, mert annyira egyedi stílusa, szövege van, hogy nem lehet mással összetéveszteni.
A Vis Major című könyvek a lényege, hogy a címszereplő egy modern szamuráj, aki bőrdzsekiben, farmerben, egy szál stukkerrel kergeti a rosszfiúkat egy nagyváros, Fertő City utcáin. Mellé osztják be az újonnan érkezett zsarut, Kyra Emettet, akivel eleinte utálják egymást, aztán ahogy ez lenni szokott, a két ember szépen lassan egymásba szeret.
Persze nem olyan nyálas-romantikus módon, mint egy szerelmes regényben, mert Fable nagyon szerethetően tud írni a szerelemről és a szexről is, úgyhogy szerintem senki sem fogja cikinek, vagy megbotránkoztatónak tartani. Helyette a szerző úgy kezeli a dolgot, mint az élet részét, mert hát az is.
Pedig a két szereplő gyökeresen különbözik egymástól: Vis Major amolyan macsós fickó, aki sokszor műveletlen, és hát nem túl kifinomult. Ezzel szemben Kyra úgy néz ki, mintha a Doktor Szöszi című filmből lépett volna ki. Na jó, annál azért kurvásabb némileg. Ezenkívül Kyra művelt is, továbbá vegetariánus, amivel nagyon tudja bosszantani a szamurájt. A két ember ezenkívül remek szópárbajokat vív egymással, szóval nem unatkoznak, az olvasó meg röhöghet a poénokon.
Igazából összefüggő történet nincs: a két zsaru folyamatosan kapja a hívásokat ilyenolyan bűnesetekről, amiket aztán meg is oldanak. A laza történetfolyamot Kyra és Vis Major szerelme, illetve néhány gengszter üldözése köti össze, amúgy az esetek akár felcserélhetők is lennének. Egyébként is Fable-nél soha nem a történet a lényeg, hanem a jellemábrázolás: a könyveiben ugyanis extrém őrült, vagy őrült extrém figurák találhatók, akiken jókat lehet röhögni.
A könyvet kiadja a Fabyen Kiadó

2013. november 6., szerda

Erik Larson: Az ördög a Fehér Városban - az 1893-as chicagói világkiállítás hiteles története

Történelem szakon végeztem az egyetemen, de az amerikai történelemhez valahogy nem értek, elsiklott valahogy fölötte a figyelmem. Éppen ezért a könyv anyaga abszolút újdonságot jelentett a számomra, ugyanis gőzöm sem volt arról, hogy Chicagóban világkiállítást rendeztek az amerikai kontinens felfedezésének 400. évfordulója alkalmából. Ezt a vásárvárost nevezték el Fehér Városnak a gyönyörű, fehér épületei miatt, amelyek egy része még ma is áll.
Na most tudni kell, hogy Chicago abban az időben egy csúf iparváros volt, amely a vágóhídjairól volt ismert. Különösebben pezsgő kulturális élete nem volt, mint például New Yorknak, viszont létszám alapján az akkori Amerika egyik legnagyobb városa volt, és ezért pályázta meg a világkiállítás lehetőségét, ámde ezt Larson részletesen elmeséli ebben a dokumentumregényben, amely a kezdettől fogva végigköveti a vásárváros felépítését egészen a kiállítás lezajlásának a végéig, sőt még azt is elárulja, hogy mi történt a vásárvárossal, illetve az építésében résztvevő szereplőkkel.
A regény cselekménye két szálon fut: egyrészt mint említettem a kiállítással foglakozik, másrészt pedig egy nagyon érdekes figurával, Holmes-szal, akinél az elején csak azt látja az olvasó, hogy egy mesterien ügyes szélhámos, viszont a kötet végén kiderül, hogy sorozatgyilkos is, akit végül kivégeznek. Ő az a bizonyos ördög, aki a címben szerepel. Azt hadd tegyem hozzá, hogy Holmes is valóságos alak, és nem Larson találta ki a regény kedvéért. Azt is lehet mondani, hogy Holmes Amerika Hajfelmetsző Jackje, csak éppen látszólag kevésbé brutális gyilkosságokat követett el, ugyanis áldozatait gázzal mérgezte meg, Hitlerhez hasonlóan.
Ámde Holmes mégis nagyobb szörnyeteg volt, mint Hasfelmetsző, ugyanis intelligens volt, és kurva jól be tudta hálózni az  embereket, akik imádták, mert remekül értett a nyelvükön. Különösen a nők voltak megveszve érte, akik közül néhányat feleségül is vett, majd ezek a hölgyek nyom nélkül eltűntek, akik után nyomozás is történt többször is. Ámde amikor már gyerekek is eltűntek ennek a lénynek köszönhetően, még elszántabban kezdtek utána nyomozni, és hát aki keres az talál is többnyire, szóval rájöttek az üzelmeire a fickónak. Ennek köszönhetően olyan vérfagyasztóan izgalmas a kötet vége.
Igazából engem sokkal jobban érdekelt Holmes, a csaló sorozatgyilkos története, mint maga a világkiállítás, de ez nem jelent azt, hogy az ezzel kapcsolatos részek unalmasak lettek volna. Na jó, volt néhány rész, amelyeket átugrottam, de Larson úgy írta meg a szöveget, hogy a közönség érdeklődését végig fenntartsa, ami meglehetősen nehéz feladat, de szerencsére a szerzőnek ez sikerült. Tehát a szöveg nem száraz és nem unalmas, viszont a regényekkel ellentétben nincsenek párbeszédek, csak a különböző dokumentumokból kimásolt idézetek.
A világkiállításról még pár szóban: kurva nehéz megszervezni egy ilyen rendezvényt még manapság is, de 120 évvel ezelőtt meg pláne, hiszen akkor még nem volt meg az a technika, mint manapság.
Manapság már teljesen természetesnek vesszük, hogy aszfaltozottak a járdák és a közutak, közművesítve van a város, meg a falu, villanyvilágítás van az utcákon, illetve a lakásokban, továbbá mindenütt vezetéken megy az áram, a villany, a fűtés és a gáz, és akkor még az olyan médiumokat ne is említsem, mint a tévé, a rádió, a mobil-és a vezetékes telefon, na meg a különböző újságok.
Ez van ma, de akkoriban ezeknek a találmányoknak még a töredéke volt csak meg, és mégis meg tudták szervezni a világkiállítást, miközben a lakosság nagy része nyomorgott. Na, de egy ilyen évforduló megérdemelte a rongyrázást, ráadásul óriási siker lett. A kiállításon magyar résztvevőként csak a herendi porcelángyár képviseltette magát, egyébként az ország képviselői távol maradtak onnét. Ebben a cikkben vannak képek is a chicagói vásárvárosról.
A könyv a Sötét Örvény sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.

2013. november 4., hétfő

Két frissen megjelent ifjúsági könyv az Európa Kiadótól!

Natalie Babbitt: Örök kaland


Winnie Foster, a tízlves kislányt gazdag szülei még a széltől is óvják. Winnie unatkozik a kerítésekkel köbevett birtokon, és bosszantja a sok óvintézkedés, ezért kiszökik a közeli erdőbe. Itt ismerkedik meg Jessie Tuckkal, aki nagyjából tizenhétnek néz ki, de elmondása szerint száznégy éves. A Tuck család ugyanis minden jel szerint megtalálta az örök élet forrását.
Az öröklét misztériumát kutató regény izgalmas formában fogalmazza újra az emberiséggel egyidős kérdéseket: miért vagyunk halandók, és ha tehetnénk, választanánk-e az öregedés helyett az örökkévalóságot.
Natalie Babbitt 1975-ös fantasyje több díjat elhódított, kétszer megfilmesítették, és több ízben beválogatták a gyermek-és ifjúsági irodalom legfontosabb száz kötetét összesítő listákra.


Meg Rosoff: Majd újra lesz nyár – szerelem a harmadik világháború idején


Daisyt, míg apja új felesége gyereket vár, lepasszolják nyaralni a vidéki rokonokhoz. Egyik ámulatból a másikba esik: sosem hitte volna, hogy vannak tizennégy éves srácok, akik cigiznek, autót vezetnek, és egyáltalán: olyan szabadok, mint bármelyik felnőtt. Daisyt elvarázsolja a szabad élet, na meg az unokatestvére, Edmond. Főleg az után, hogy felügyelet nélkül maradnak, mert kitört a háború, amelynek méreteit és súlyát képtelenek felfogni egészen addig, amíg be nem kopogtat hozzájuk egy rokonszenvesnek nem nevezhető alak.

A két könyvet recenziós példányban kaptam meg az Európa Kiadótól, úgyhogy hamarosan elkezdem olvasni őket, és akkor majd részletesen beszámolok róluk. A példányokat ezúttal is köszönöm a kiadónak!

A Maxim Kiadó frissen megjelenő ifjúsági regényei

Maxim Kiadóról annyit kell tudni, hogy szegedi székhellyel működnek, és a fő profiljuk az általános és szakközépiskolai tankönyvek, illetve nyelvkönyvek kiadása. Ámde én mégsem erről fogok beszélni, ugyanis a kiadó 2010-től kezdve ifjúsági könyveket is jelentet meg, úgyhogy ezzel kapcsolatban fogok írni.
Ezek a könyvek ún. válogatásokban jelennek meg, amelyek vagy a Dream, vagy a Mont Blanc, vagy a Panda fantázianeveket viselik, de vannak gyerekkönyvek is. A Dream válogatásnak van ám Facebook oldala is, úgyhogy lehet lájkolni őket.

Akkor most lássuk a frissen megjelenő könyveket:

Morgan Rice: A hősök küldetése
gyermekregény
megjelenés: november 29.

Varázslatos történet egy 14 éves, nem mindennapi fiú felnőtté válásáról, aki egy kis faluban él, valahol a Gyűrű Királyságának végvidékén. Thorgrin érzi, hogy más, mint a többiek, rejtélyes és érthetetlen erők lakoznak benne, különleges adottsága van és különös sorsra rendeltetett. Arról ábrándozik, hogy híres harcos lesz, a király lovagja, és megvédi hazáját a Szakadék túloldaláról támadó hordáktól. Amikor eléri a megfelelő kort, bár az apja megtiltja, hogy beálljon a király légiójába, ő nem engedelmeskedik: világgá megy, hogy eljusson a király udvarába, és elérje, hogy komolyan vegyék. Beleszeret a király lányába, de mire tiltott kapcsolatuk kibontakozna, fölfedezi, hogy hatalmas ellenségei vannak.
A varázsló gyűrűje című sorozat nyitókötete eposzi mese barátokról és szerelmekről, vetélytársakról és udvarlókról, lovagokról és különleges lényekről, cselszövésekről, politikai intrikákról, a felnőtté válásról, a szívfájdalomról, az álnokságról, a becsvágyról és az árulásról. Hogy Thor beteljesítse sorsát, csak becsület, barátság és egy kis varázslat kell.

Mark Pryor: A könyvárus rejtélye 
Mont Blanc válogatás
megjelenés: november 29.
Hugo Marston, a párizsi-amerikai nagykövetség biztonsági főnöke kénytelen végignézni, ahogy barátját, Maxot elrabolja egy fegyveres ember. Hugo versenyt fut az idővel, hogy megtalálja az idős könyvkereskedőt. A nyomozásban segítségére lesz egy rejtélyes, vonzó újságírónő, egy félig-meddig visszavonult CIA-ügynök és egy kelletlen rendőrnyomozó, akik segítenek Hugónak megküzdeni az őt körülvevő politikai intrikákkal, rendőrségi korrupcióval, az egyre terjeszkedő drogháborúval és a náci kollaborálás szellemével, amely Párizs egyik legjelesebb személyiségét kísérti. A helyzet rosszabbra fordul, amikor egyre több könyvárus tűnik el, testüket pedig a Szajnából halásszák ki, és az ismeretlen gyilkosok már Hugóra vadásznak. Ahogy a kirakós darabkái a helyükre kerülnek, a férfi a nyomokat követve jut el az ellenség barlangjáig... pontosan úgy, ahogy a gyilkosok eltervezték. 
A regény egy modern Sherlock Holmes története, aki a könyvek világában nyomoz.

Wendy Higgins: Angyali gonosz
Dream válogatás
megjelenés: november 29.  
A tiltott gyümölcs a legédesebb. Mi lenne, ha élnének olyan kamaszok, akik születésüktől fogva elátkozottak? A bukott angyalok leányai és fiai ezzel a sorssal szembesülnek. A jólelkű Anna Whitt hatodik érzékkel született, színek kavalkádjaként látja mások érzéseit. Jól ismeri lényének ellentmondásait, hiszen megmagyarázhatatlanul vonzza a veszély. Akaratereje nehéz próba elé kerül, amikor tizenhatodik életévét betöltve megismeri a szexi Kaidan Rowe-t. A fiú bevezeti félelmetes közös örökségük titkaiba. Az efféle démonikus srácok azok, akiktől téged is távol tartanak a szüleid. Bárcsak Annát is idejében figyelmeztetné valaki! Vajon mit választ, amikor szembe kell néznie végzetével: a szentek glóriáját vagy ördögszarvakat? A regény a Sweet sorozat nyitókötete.

Jamie McGuire: Az őrző
Dream válogatás
megjelenés: november 29.


A Rhode Island-i Providence városának békebeli árnyékában Nina Grey váratlanul Menny és Pokol összecsapásának középpontjába csöppen. Miközben keservesen igyekszik megbirkózni édesapja nemrégiben bekövetkezett halála miatti gyászával, véletlenül – vagy legalábbis ő ezt hiszi – megismerkedik Jared Ryellel. Bár a fiatalember lehengerlően jóképű megjelenése és titokzatos képességei kellemesen elterelik a figyelmét, hamarosan világossá válik, hogy Jared többet tud Nináról, mint a Brown Egyetemen a barátai. Amikor már több a kérdés, mint a válasz, Jared mindent kockára tesz, hogy megtartsa a lányt, akinek megmentésére született, éspedig úgy, hogy elárulja a titkot, amelynek megőrzésére felesküdött. Amikor Nina apjának korábbi társai követni kezdik Ninát a sötétben, a lány ráébred, hogy az apja nem az az ember volt, akinek hitte, hanem egy tolvaj, aki démonoktól lopott. Szeretné kideríteni, mi az igazság apja halála körül, s eközben olyasmire bukkan, amire álmában sem gondolt, és amire a Pokolnak égető szüksége van, a kulcs azonban egyedül Nina birtokában van…
A Sötétség és Fény angyalai trilógia első része.

Gavin Extence: Az univerzum és Alex Woods
Mont Blanc válogatás
megjelenés: november 29.
Alex Woods jól tudja, hogy nem éppen átlagosan kezdődött az élete. Azt is sejti, hogy egy érzékfeletti képességekkel megáldott leányanya, az édesanyja, nem teszi rokonszenvessé az iskola rémei előtt. Tudja továbbá, hogy az életben a legképtelenebb dolgok megtörténhetnek – a fejét elcsúfító forradás tanúskodik erről. Azt azonban ő sem látta előre, hogy a mogorva, megözvegyült remetével, Mr. Petersonnal való ismeretsége barátság lesz. Az idős férfi arra tanítja, hogy az életben egyetlen nagy dobásunk van, és hogy ezért jól, a lehető legjobban kell dönteni. Így hát, amikor a tizenhét éves Alexet Doverben megállítják a vámtisztviselők 113 gramm marihuánával a kocsija kesztyűtartójában, meg egy urnával az utasülésen, miközben az egész ország felbolydult miatta, halálosan biztos abban, hogy jól döntött.

Rebecca Donovan: Elakadó lélegzet
Dream válogatás
megjelenés: november 5. 
Az USA Today bestsellere.
„Senki sem próbált szóba állni velem, én is elvoltam magamban. Az volt az a hely, ahol mindennek biztonságosnak és könnyűnek kellett lennie. Hogy sikerült Evan Mathewsnak egy nap alatt lebontania az én állandó világomat?”
Weslynben, a connecticuti gazdag városban, ahol a lakosság többségének az a legfőbb gondja, hogy milyen benyomást kelt, és kivel előnyös mutatkozni, Emma Thomas a legszívesebben átváltozna levegővé, de addig is rögeszmésen ragaszkodik a tökéletesség látszatához: úgy öltözik, hogy senki se lássa rajta a zúzódásokat, nehogy kiderüljön, mennyire távol esik a tökéletességtől az élete. Egy napon váratlanul beköszönt a szerelem, amelynek hatására Emma kénytelen tudomásul venni a saját értékét, bár ez azzal fenyegeti, hogy kiderül a titok, amelyet olyan kétségbeesetten takargat…
Egy lány története az életet megváltoztató szerelemről, a leírhatatlan kegyetlenségről és a törékeny reményről. Az Elakadó lélegzet a nagy kritikai elismerést aratott trilógia első kötete.


Adam Makos: Felettünk a csillagos ég     
Mont Blanc válogatás
megjelenés: november 5.
Négy nappal 1943 karácsonya előtt egy erősen sérült amerikai bombázó küszködött, hogy átrepüljön az ellenséges Németország területe fölött. A huszonegy éves pilóta mögött a gép személyzetének fele már súlyos sebesült vagy halott volt. Ez volt az első bevetésük. Hirtelen hosszú, sötét alak jelent meg a gép farkánál: egy német Messerschmitt vadászgép. A gépet egy mesterpilóta vezette, aki egyetlen gombnyomással képes lett volna elpusztítani az amerikai gépet. Ami ez után történt, minden képzeletet felülmúlt és később „a II. világháborús ellenségek közötti leghihetetlenebb találkozóként” vált ismertté.
Igaz történet két pilótáról, akiknek az élete azon a napon találkozott: az amerikai Charlie Brown hadnagyról, aki korábban egy nyugat-virginiai farmon dolgozott, majd a B-17-es pilótája lett, és a bajor Franz Stigler hadnagyról, aki korábban utasszállító repülőgépeket vezetett, és szerette volna elkerülni, hogy a háborúban harcolnia kelljen.
A Felettünk a csillagos ég Charlie és Franz megrendítő története. Charlie kénytelen az angol ködben felszállni, társai gépeinek égő roncsai között, miközben a légvédelmi ágyúk olyan közel dördülnek el, hogy bevilágítanak a pilótafülkébe, eközben az ellenséges harci gépek cápákként köröznek körülötte. Franz homokviharokat élt át a sivatagban, egyedül zuhant le a tengeren, és szembe kellett néznie azzal, hogy ezer, egyenként tizenegy gépfegyveres bombázó várja, hogy rájuk támadjon.
Charlie és Franz találkozását az Amerikai Légierő 8. repülőszázada “szigorúan titkosnak” minősítette. Olyan pillanat volt ez, amely ha kiderül, Franzot kivégzőosztag elé állítják. A találkozás emléke negyven éven át sokszor felidéződött a két férfi tudatában, mígnem idős korukban megkeresték egymást. Ez a küldetés örökre megváltoztatta az életüket.


Sherri Duskey Rinker-Tom Lichtenfeld: Jó éjszakát, építs tovább!
Panda válogatás
Megjelenés: november 29.
Ahogy lemegy a nap a nagy építkezés mögött, a szorgalmas munkagépek készen állnak, hogy jó éjszakát kívánjanak. Egyenként, egymás után a buldózer, a betonkeverő, a dömper és a kotró is befejezi a munkát, aludni mennek, hogy készen álljanak egy újabb nehéz és fárasztó napra. Ellenállhatatlan alkotás a sikerkönyves illusztrátor, Tom Lichtenheld rajzaival és kedves, álomba ringató szöveggel.



Ruta Sepetys: Kalitkába zárt álmok
Dream válogatás
Megjelenés: november 29. 

1950-et írunk, és miközben New Orleans francia negyedében titkok fortyognak, a tizenhét éves Josie Moraine csendben szövögeti álmait. A helyiek között csak a bordélyban dolgozó prostituált anyjáról ismert Josie többet szeretne kicsikarni az életből, mint amit New Orleans kínálhat. Tervet kovácsol hát, hogy maga mögött hagyhassa a várost, de a negyedben történt rejtélyes haláleset olyan nyomozásba sodorja, ami próbára teszi az anyja, a lelkiismerete és a Conti Street rideg madámja, Willie Woodley iránti hűségét.
Ruta Sepetys magával ragadó jellemeket teremt, akárcsak a világon mindenütt nagy sikert aratott Árnyalatnyi remény című első regényében. A gazdag cselekményben titkok és hazugságok hálója szövődik, és a kísértő emlékeztető, hogy döntéseink sorsunkat alakítják.

Emma Garcia: Szerelem első kattintásra
Dream válogatás
Megjelenés: november 29.
Miután Rob, Viv volt vőlegénye háromszor is lefújta az esküvőt, a lány tudja, hogy csak segítséggel állhat talpra. S miközben összetört szívek történeteit kutatja az interneten, kipattan az agyából az isteni szikra – saját weboldalt létesít! Ahol az összetört szívűek mindent egy helyen találhatnak meg. Csakhogy az útmutatás, amelyhez a weboldal révén jut, mintha nemigen segítené Rob visszaszerzésében. Éppen ellenkezőleg, úgy tűnik, hogy legjobb barátja és tettestársa, Max irányába vezeti. De hát hol marad Max, amikor Vivnek leginkább szüksége lenne rá? És Rob belátja valaha a tévedését? Egyébként pedig létezik olyan hatékony böngésző, amely képes megakadályozni, hogy összetörjük saját szívünket... vagy másokét?

Sherry Gammon: Szerethetetlen
Dream válogatás
Megjelenés: november 29. 

A tizenhét éves Maggie Brown kiugró arccsontjával és karikás szemével a kábítószeres modellek mintapéldánya lehetne. Maggie problémáját azonban nem a drogok, hanem az anyja jelenti. A lány ráadásul egyre jobban belegabalyodik Seth Prescottba, az új srácba a suliban, és attól fél, hogy a fiú is cserben fogja hagyni, mint mindenki más. Seth Prescott a rendőrség beépített embereként került a Port Fare High iskolába, de munkája dacára beleszeret Maggie-be. Miközben Seth azon fáradozik, hogy a New York állambeli Port Fare-t megszálló szadista drogdílereket kifüstölje a kisvárosból, a hajsza halálosra fordul, és Maggie élete is veszélybe kerül. Seth és Maggie önmagukat is megismerik humorral tarkított, összetört szívekkel övezett, romantikus útjukon, és eközben a világuk mindörökre megváltozik.
Sherry Gammon első regénye, a Szerethetetlen egy trilógia első kötete. A sorozat az emberi szellem erejét és kitartását hirdeti – és azt, hogy soha nem szabad feladni, különösen ha szerelemről van szó.