Colin Woodard: Kalózköztársaság- igaz történet

Kalózokról írni hálás téma, különösen a gyerekeknek, akik ráadásul szeretnek kalózosat játszani, de a hölgyeknek szóló szerelmi történetekben is előfordulnak ezek a figurák, mely szerint a kalózkapitány és az általa elrabolt hölgy először szeretők lesznek, majd egymásba szeretnek, és persze a boldog vég sem maradhat el.
Aki azt hitte, hogy ezek a figurák csak a mesében léteztek, az olvassa el ezt a könyvet, amelyből kiderül, hogy a kalózok valóban léteztek, és a szárazföldi útonállók vízi verzióját képviselték, vagyis raboltak, fosztogattak, főleg teherszállító hajókat..
Nos, ezek a korántsem szimpatikus alakok mégis példaképpé, csodálatra méltóvá váltak, talán azért, mert fel merték vállalni a társadalomkívüliséget, és mertek lázadni a társadalom ellen, amitől sok ember félt. A lázadókat ugyanis akkoriban halállal büntették, ami gyakorlatilag akasztást jelentett. Ettől eltérő halálnemet csak a kiváltságos réteg kapott, de a kalózok nem tartoztak ide, hiszen a túlnyomó többségük szegény családból származott, ahogy a könyvből is kiderül,
Ebből a közegből akartak aztán kitörni, és úgy gondolták, erre a kalózkodás, azaz a tengeri hajók fosztogatása tűnt a legjobb módszernek még akkor is, ha kivégzés járt érte. Na de akkor is legalább buliztak egyet, jól érezték magukat, és nem otthon robotoltak.
Ezenkívül a kalózkodás nemcsak a rablásról szólt, hanem a fennálló társadalmi rend elleni lázadásról is, ami egészen odáig vezetett, hogy a Karib-tenger térségében önálló államot alapítottak valamikor az 1700-as évek első felében, amit aztán a fennálló abszolút hatalmak csont nélkül elsöpörtek és a vétkeseket felakasztották.
Azt hadd tegyem hozzá, hogy a kalózok azért garázdálkodhattak, mert akkoriban halt meg V. Károly spanyol király örökös nélkül, ami egyben a Habsburgok spanyol ágának kihalását is jelentette. Mindenesetre a spanyol trónra uralkodót kellett találni, akinek a kilétében Európa nagyhatalmai nem tudtak megegyezni, ezért háború robbant ki közöttük, amely 15 évig tartott. Mindez elterelte a figyelmüket a tengeri kereskedelemről, így a kalózok magukhoz ragadhatták a hatalmat pár évre, ami egészen odáig terjedt, hogy külön államot alapítottak a Bahamákon. Persze mindez szembement az akkor fennálló abszolút hatalom alapelveivel, ezért meg kellett buknia, viszont próbálkozásnak szép volt, de nem volt jelentős támogatottságuk. Mégis a Kalózköztársaság jelentős nyomot hagyott a világban annyira, hogy megérje kutatni utána az utókor történészeinek.
Igaz, Colin Woodard, a könyv szerzője pont nem az, de mégis ugyanolyan komoly kutatómunkát végzett, mintha szakmabeli lenne, és lábjegyzetelésben is nagyon profi. Mindez nem lehetett könnyű a szerzőnek hiszen abban a korban nem volt jellemző az írásbeliség, tehát kevés írott dokumentum maradt fenn abból a korból Végtére is az emberek sem tudtak igazából írni-olvasni, legalábbis a nagy részük. Ezek után ne csodálkozzon senki, hogy nem volt annyi forrás, amiből egyáltalán ki lehetett indulni, de ami volt, az is sokszor hiányos.
Mindenesetre egészen pofás és szórakoztató ismeretterjesztő kötet készült a kalózok korszakáról.
A szerző kiemel közülük néhányat például Feketeszakállt, Black Sam Bellamyt vagy Charles Vane-t, akinek az életét részletesebben is bemutatja a talált források alapján. Ha azokban az időkben is lettek volna olyan modern találmányok, mint ma, akkor ezek az emberek igazi celebek lettek volna, és az emberek szétszedték volna értük a házat.
A mai modern időkben viszont filmeken próbálják megörökíteni a kalózok világát, mint például a Karib-tenger kalózai Johnny Depp-pel, amely talán a legismertebb ilyen alkotás.
Na most ezeknek a filmeknek kevés közük volt a valóságoz, amely sokkal nyersebb, vadabb volt, ahogy ez Woodard könyvéből is kiderül.
Az sem véletlen, hogy a kalózok között nem nagyon voltak nők, ugyanis ők nem bírták volna elviselni az állatnál is rosszabb életkörülményeket és a nyers, férfias ösztönöket sem. Egy férfiban viszont benne van a vadászösztön, és imádja a kihívásokat, a férfias játékokat, mint például a kalózkodást is.
Woodard könyve végig erről szól, méghozzá nagyon élvezetes stílusban, bár a sok név és évszám miatt nem volt egyszerű követni, hiszen kb. 30 év történetét sűríti össze ebben az elég vastag kötetben.
A Kalózköztársaság amúgy nem regény, hiszen nincsenek benne párbeszédek, inkább egy ismeretterjesztő kötet, amelyet a történelmet kedvelő olvasók biztosan kedvelni fognak.
A kötet a Sötét Örvény sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában, melyről annyit kell tudni, hogy nyersebb, vadabb szókimondóbb témákat dolgoz fel, emiatt főként felnőtteknek ajánlott olvasni a sorozat darabjait.

Váradi Júlia: Saul útja- hogyan készült a Saul fia című Oscar-díjas fim?

Az idei Oscar-díj kiosztása nekünk magyaroknak különös jelentőségűvé vált, ugyanis a jelöltek között volt magyar film is, méghozzá egy elsőfilmes rendező, Nemes Jeles László alkotása, a SAul fia. Még nagyobb volt a szenzáció, amikor a filnek sikerült is nyernie, azaz most már a legfontosabb nemzetközi szakmai elismerést megkapta. Mindez kurva nagy dolog, főleg egy olyan ember számára, aki korábban csak rövidfilmeket rendezett, és ez az első komoly filmje.
Csakhát van egy bökkenő: mi magyarok úgy általában véve nem szeretjük, ha valaki megpróbál kiemelkedni a tömegből, és sikeres lesz valamiben. Teljesen mindegy, hogy miben, nekünk egyszerűen muszáj leszólni, kritizálni, stb. Nem véletlen, hogy kis hazánk Nobel-díjasai közül a legtöbben már külföldön élve kapta meg a világhírű elismerést. Na igen, mert ott támogatták és elismerték őket, nem úgy, mint itt.
Természetesen Nemes Jeles László is így járt: többek között azt rótták fel neki, hogy miután Párizsban él nagyon sok éve, ezért ő ne tartsa magát magyarnak és ne vágyjon magyar elismerésre se, mert nincs joga hozzá.
Sokan viszont a film témájába kötöttek bele, ugyanis a rendező a német koncentrációs táborok (jobban mondva csak egy tábor, azaz Auschwitz) világát mutatja be a nézőknek. Sajnos, sokan ebben csak azt látják, hogy a köcsög zsidók már megint ebből akarnak megélni, és hogy ez az egész milyen kurva unalmas már. Ők úgy gondolják, hogy el kéne már végre felejteni ezt az egészet.
Nos, ez nem olyan, hogy csak úgy simán el lehetne felejteni, ugyanis embermilliók előre kitervelt és szisztematikus legyilkolásáról volt szó, csak mert rossz oldalon álltak. Ez persze nem volt ritkaság a történelemben, hiszen erről szól lényegében az egész államvezetés, de ennyire tudatosan megtervezve, és ilyen kurva jó propagandával csakis Adolf Hitler csinálhatta. A náci  politika gyakorlatilag mindenkit meghülyített, és csak a Führer legközelebbi munkatársai tudtak a vezér valódi terveiről. A többiek mind elhitték, hogy nem ölik meg a zsidókat, csak táboroztatják őket, és hogy mindez egy erős Németország kiépítése érdekében történik.,
Hitler rendszere megbukott, de amit elkövetett több millió ember ellen, az megbocsáthatatlan, és nem lehet csak úgy a szőnyeg alá söpörni. Nem véletlenül van a holokauszt témájú alkotásoknak olyan komoly közönsége, teljesen mindegy, hogy a túlélők élményeiről, vagy kitalált művekről van szó.
Nemes Jeles László filmje azonban nem a túlélésről szól, és nem is egy történelmi mozi, ahol minden jóra fordul,, és a zsidóüldözés csak a történet része.
A film témája ugyanis teljes egészében az auschwitzi haláltáborban játszódik, és azt mutatja be, hogyan ölhették meg ezeket az embereket anno. Emiatt a film sokkal ijesztőbb, nyomasztóbb, mint bármelyik akció-vagy horror, hiszen olyan eseményeket dolgoz fel egy játékfilm formájában, amelyek valaha megtörténtek, míg egy horror például csak egy mese. A nyomasztó hangulatot felerősíti az is, hogy rendezőnek sikerült egy kiváló főszereplőt találnia a jellegzetesen beszédes arcú Röhrig Gézát, akinek az eredetileg is kifejező arcát remekül elmaszkírozták, illetve a korabeli ruha is erősíti a fílinget, hogy miféle filmre is számítson a néző.
Mint említettem játékfilmről van szó, azaz egy valóságon alapuló, de mégis kitalált történetet láthatnak azok, akik megnézik a filmet, ennek ellenére a  rendező célja mégsem a szórakoztatás, hanem inkább egy másfajta szemlélet közlése a nézőkkel. Persze ezt megtehette volna dokumentumfilm formájában is, de akkor nem lett volna ekkora nézettsége/sikere.
Nos, lássuk, mi a valóság: a náci  haláltáborokban megölt emberek maradványait el kellett takarítani, hogy az újabb transzport érkezésekor azt a látszatot keltsék: az emberek egy fürdőbe mennek. Csak az volt ebben a csavar, hogy a zuhanycsőnek álcázott szerkezetekből mérges gázokat fújtak a meztelen emberekre, akik ettől megfulladtak. Utánuk érkezett a takarítóbrigád, az ún: Sonderkommando, akik rendet csináltak. Érdekes módon ez a csapat szintén foglyokból állt, ámde a mocskos melóért cserébe jobb körülmények között élhettek. A hátránya viszont az volt, hogy mivel tisztában voltak a Führer valódi terveivel, nem élhettek sokáig, vagyis kivégezték őket. Az már csak külön ráadás, hogy ezzel a brigád tagjai is tisztában voltak, tehát tudták, hogyan fognak meghalni.
Csakhogy egy idő után  fellázadtak Auschwitzban és fogvatartóikra támadtak. A lázadást persze leverték két nap alatt, de ez mégis figyelmeztetés volt a Führer számára, hogy valamit nagyon nem jól csinál.
A Saul fia is ennek a lázadásnak az idején játszódik, de Saul, a Sonderkommando egyik tagja kitalált személy, aki az egyik halottban felismerni véli a fiát, és szeretné tisztességesen eltemetni. Erre ugyanis nem volt mód, hiszen a testeket tömegsírokban temették el, tehát még a végtisztességet sem kaphatták meg, de Hitler szerint meg sem érdemelték. Ezek után érthető, mekkora meglepetést kelt Saul szándéka, ami azt jelenti, hogy az emberség még ezen a mocsok, legalja helyen sem halt ki az emberekből. Nos, ennyi a film története röviden, de a mondanivalója sokkal széleskörűbb, bár a tanulságát röviden összefoglalhatom: mindig van remény és mindig van emberség még a legszarabb körülmények között is.
Miután az alkotás komoly nemzetközi elismeréseket kapott, beleértve az Oscart is, várható volt, hogy hamarosan valamilyen könyv is megjelenik majd a filmről. Nos, nem is kellett csalódnom: Váradi Júlia könyve nemrég jelent meg, és azt mutatja be, hogyan készült a film a kezdetektől egészen a végig. A kötet anyagán nem kellett olyan sokat dolgozni, hiszen a benne található beszélgetések már  elhangzottak anno a szerző Dobszerda című műsorában, a Klubrádióban. Miután én már vagy tíz éve nem hallgatok rádiót, ezért ez újdonság nekem. Mindenesetre a szerző kulturális újságíróként, dolgozik, és nem egy firkász, ezért kifejezetten élvezetes beszélgetéseket olvashattam egybeszerkesztve ebben a kötetben, ahol a rendezőn kívül megszólal még az operatőr, a díszletes, a hangmester, a főszereplő, a történész szakértő, a producer, és a Nemzeti Filmalap vezérigazgatója is. Mindez azért is jó, mert így többféle szemszögből is megismerjük a munkálatokat, ezen kívül további érdekes részleteket tudunk meg a történelemből, amit mondjuk még én sem ismertem történelem szakos diplomával. Kiderül, hogy a filmesek egy bizonyos Dr. Nyiszli Miklós nevű orvos naplója alapján dolgoztak, aki szintén ennek a Sonderkommando-nak a tagja volt, ráadásul Dr: Mengele segítője is. Neki mázlija volt, hogy túlélte mindezt, de utána igen komoly teherrel kellett együtt élnie, ugyanis nem hiszem, hogy olyan könnyű lehetett feldolgozni azt, hogy emberek kiirtásában segédkezett. Egyáltalán ki lehet ezt bírni ép elmével? Hát, nem hiszem. A könyv az ő naplójából közöl részleteket a beszélgetések között, amelyek kellőképpen borzalmasak még ennyi idő távlatából is.
Igazából magáról a könyvről olyan rettenetesen sokat nem lehet írni, sokkal inkább a filmről, hiszen az alapján íródott. Amúgy is egy összeszerkesztett interjúkötetről van szó, amellyel kevesebb munka jár, mintha most kellett volna megírni. A beszélgetéseken és a naplórészleteken kívül a könyv fotóanyaga is érdekes: a képek egy része a forgatáson készült, míg a többi eredeti dokumentumfotó.
Említettem  feljebb, hogy sokan negatív véleményt írtak a magyar Oscar-díj kapcsán: szerencsére nem mindenki reagált így, mert nagyon sokan gratuláltak,illetve örömmel fogadták a hírt, mint ahogy én is. Azóta pedig a rendező, Nemes Jeles László már a Kossuth-díjat is megkapta.
A könyvet kiadta a Kossuth Kiadó

Paula Hawkins: A lány a vonaton - már filmen is!

Kellett egy kis idő, amíg magamhoz tudtam térni annyira, hogy ezt a bejegyzést megírhassam, de igazából még mindig a könyv hatása alatt vagyok, annyira ütött a Lány a vonaton története.
A tartalomleírás alapján a cselekmény meglehetősen egyszerűnek tűnik: Rachel naponta egy órát utazik a lakóhelyéről Londonba, a munkahelyére, majd este ugyanennyit vissza. Ebben ez idáig semmi meglepő nincs: a briteknél ugyanis egyáltalán nem meglepő az, ha valaki messzebbről jár be a munkahelyére dolgozni. Van aki 90 km-t utazik mindennap csak odafelé.
Az viszont már elgondolkodtató számomra, hogy valaki egy ilye relatíve hosszú úton miért nem tudja elfoglalni magát valami értelmes cselekvéssel, és miért kezd el hülyeségekről fantáziálni, mint Rachel? (persze akkor ez a regény sem születhetett volna meg).
Mert hogy ő csak bambul kifelé az ablakon, illetve sajnáltatja magát, továbbá piál is, elvégre alkoholistáról van szó.
A nap fénypontját az jelenti a számára, amikor egy bizonyoson útszakaszon a vonat mindig lelassít annyira, hogy belátni a házakba is, ő pedig az egyik házban élő fiatal pár életéről kezd el fantáziálni, Jessnek és Jason-nek nevezve őket. Az persze kicsit sem zavarja, hogy semmit nem tud ezekről az emberekről valójában, a lényeg az, hogy a boldog életről/párkapcsolatról szőtt elképzeléseit vetíti rá ennek a vadidegen párnak az életére, akik lehet, hogy már csak társas magányban élnek együtt.
A szerző meg szépen beviszi az olvasót az erdőbe, de a média, amely időközben nagyon felkapta a könyvet, csak adja a szerző alá a lovat.

Azt hinnénk ugyanis, hogy a könyv egyetlen főszereplője, Rachel, az ingázó lány, de a történetet olvasva kiderül, hogy még két női szereplő van, akik ugyanazt a történetet máshogy látják, na meg persze az életük is más.
Csakhogy a könyv, illetve a média valahogy Rachelt teszi meg központi alaknak, talán azért mert ő az első beszélő is, illetve ő talán a legproblémásabb szereplő: a csaj ugyanis alkoholista, de nem ez a legrosszabb benne, hanem a folytonos önsajnálat, illetve képtelen annyiban hagyni, elengedni a dolgokat.
Egyszerűen és röviden összefoglalva, egy szerencsétlen hülye csődtömegről van szó, aki képtelen kézben tartani a saját életét. Ami viszont még rosszabb, hogy emiatt mások sem tudják elviselni a társaságát, tehát egy igazi ördögi körbe kerül, ahonnét látszólag nincs kiszállás.
A másik két nő története csak később derül ki, de azokban sincs több pozitívum: dettó ugyaolyan problémás karakterek, mint Rachel, csak jobban tudják leplezni.
Főleg Meganre igaz ez, aki férjezett, és látszólag boldogságban él, de valami nyugtalanság mégis hajtja belülről, mígnem egy nap végleg eltűnik, ki tudja hová.
Anna, a harmadik nőalak szintén férjezett, sőt gyereke is van, az egyetlen gond az, hogy a férje korábban RAchel férje volt, csak hát mert a nő elszerette előle, emiatt a viszony nem éppen felhőtlen közöttük. Persze ez amúgy érthető is. Aki járt hasonló cipőben, mint RAchel, az minden bizonnyal "Szemét kurvának" tartja Annát, de a helyzet nem ilyen egyszerű: Hawkins regényében igen komoly, olykor traumaszerű meglepetések érhetik az olvasót, mert semmi és senki nem az, aminek, vagy épp akinek látszik.
Ez hasonló a Holtodiglan című regényhez, amellyel ezt a könyvet is összehasonlították. Nos, valóban vannak hasonlóságok, közös pontok, de azért két merőben más regényről van szó.
Gillian Flynn Holtodiglanja ugyanis egy teljesen más típusú nőalakot mutat be, mint amit már megszokhattunk: hiába a az emancipáció, meg a karrierizmus, a nőket azért minden hivatástudat ellenére mégiscsak szerelemre, családra vágyó karakterként ábrázolják. A Holtodiglan Amyje ezzel ellentétben egy velejéig romlott, gonosz karakter, akinek egyetlen rokonszenves megnyilvánulása sincsen. Igazából úgy viselkedik, mintha nem is nő lenne.
Hawkins regényében nem ilyenek a női szereplőK, viszont a cselekményből levonható tanulság az ugyanaz: egy felszínesen boldognak, kiegyensúlyozottnak látszó partnerkapcsolat sokszor nem az, csak az emberek gondolják ezt. Valójában azonban sokszor inkább társas magányban élnek az emberek, illetve sokszor megjelenik egy harmadik személy is. Magyarul szólva megcsalja egyik ember a másikat, és sokszor nem is annyia alkalmilag, hanem párhuzamos viszonyt tartanak fenn, olykor évekig, a megcsalt fél tudomása nélkül.
Na ezért olyan kurva kemény efféle regényeket olvasni, mert illúziórombolóak. Tartós boldogság ugyanis nincs, csak rövidke, aztán jön a megszokás, az unalom, vagy éppen a véget nem érő veszekedések. Szerelem sehol, amit pedig annak gondolnánk az valójában nem az, inkább szexuális vágy, ami aztán elmúlik: a hétköznapi taposómalom felőrli azt.
Sokan a témája, a főszereplők karektere, illetve a történetvezetés miatt lehúzták, megutálták eme könyvet, de én nem értek velük egyet. A történet ugyanis jó, mint ahogy történetvezetés is, egyedül a szereplőkkel nem vagyok kibékülve, ugyanis meglehetősen utálom az ilyen önsajnáltató, nyavalygó, szerencsétlen embereket, viszont nélkülük nem lehetne drámákat, lélektani krimiket írni. Egyszóval kellenek ők is, bár leginkább elrettentő példának.
A könyvből hamarosan film is készül, de erről nem tudok sokat, mindenesetre a filmadaptációk kulcsszó alatt meg lehet találni ezt a bejegyzést is.
A könyvet a XXI. Század Kiadó jelentette meg hazánkban.