Gillian Flynn: Sötét helyek

Ha például valakinek kiirtják a családját, vagy hasonló tragédia történik vele, akkor az emberek azonnal rokonszenveznek az áldozattal, mert megsajnálják. Az fel sem merül bennük, hogy a túlélő esetleg egy szemét, utálatos ember lenne, szóval egy lélektani törvényszerűségről van szó, amit most Gillian Flynn alaposan felrúg ezzel a regényével.
A kötet főszereplője, Libby egy problémás, sőt kifejezetten gonosz lény, több szempontból is. Nekem például azért, mert a lány nem szereti a kutyákat, és meg is öl egyet. Ezek után valahogy nem tudok szimpatizálni vele.
Amúgy szorongós gyerek volt, de ez érthető, hiszen véletlen balesetként érkezett egy amúgy is már létminimumon élő vidéki farmercsaládba, ahol az abortusz fogalmát nemigen ismerték. Szóval ezt a feleslegességet érezte meg már kislányként, aztán amikor megölték az anyját, és két nővérét, az alkesz apa meg lelépett, hát nem csoda, hogy tovább súlyosbodtak lelki zavarai és az anyai nagynénje is lepasszolta a nevelési gondját másoknak. Ráadásul a kislány annak idején a bátyja ellen vallott, hogy ő a gyilkos, és a bátyót le is sittelték életfogytiglanra.
További probléma, hogy a leányzó nem dolgozik, mint ahogy korábban sem tette. Igaz, mi a fenének, hiszen az emberek sajnálatából élt, akik egy csomó pénzt küldtek neki, ami egy befektetési alapba került. Csakhogy a pénz fogyóban van, úgyhogy mégiscsak el kellene mennie dolgozni, amihez nagyon nem fűlik a foga, mert hozzászokott a lényegében társadalmonkívüli élethez. Ámde kap egy ajánlatot egy meglehetősen furcsa társaságtól, akiknek a tagjait legendás gyilkosságok érdeklik, és ők azt akarják, hogy vizsgálják felül ezt a gyilkossági esetet, mert szinte biztos, hogy nem Libby bátyja, Ben a tettes, hanem valaki más.
Libby nagy nehezen hallgat a szavukra, és elkezd nyomozni az ügyben úgy, hogy szépen felkeresi az életének régi szereplőit, beleértve a börtönben ülő bátyját,az apját, és még jó pár lecsúszott, félvilági embert, akik talán magyarázattal szolgálhatnak a 25 évvel ezelőtt történtekre.
Nagy várakozással vettem a kezembe ezt a könyvet, mert azt hittem, hogy legalább olyan jó lesz, mint a Holtodiglan volt, de sajnos csalódnom kellett, mert voltak olyan részletek, amelyek rombolták az élményt. Olyasmire gondolok, amik például a különböző testnedvekre vonatkoznak, illetve helyenként olyan részletesen fogalmaz meg bizonyos folyamatokat az írónő, amely borzasztóan kiábrándítóan hangzik.
Maradjunk annyiban, hogy a szerző könyvében nincs szerelem és romantika, mint ahogy az emberek sem angyalok. Sőt, inkább utolsó rohadékok, úgyhogy valamilyen szinten mindenki bűnös, még a gyerekek és a kamaszok is, akiknek még elvileg ártatlanoknak kellene lenniük, de itt a regényben nem azok, sőt isznak füveznek, illetve érzések nélkül kefélnek, legalábbis a menők. A közösségi szellem pedig erős, és a legtöbben tartozni akarnak valahová.
Flynn nyers és húsbavágó ábrázolásmódja erősen emlékeztet a skandináv krimikre, ugyanakkor a történeten Raymond Chandler hatása is érződik. Na jó, a mester közel sem fogalmazott ilyen durván, csak finom cinizmussal, de ő is éppen eléggé ki lehetett ábrándulva a világból, mert eléggé kétes egzisztenciákat szerepeltet a műveiben, amelyekben feltárul az Angyalok Városának minden mocska.
Ezzel szemben Flynn a vidéki Amerikáról ír könyveiben, mint például farmokról, kisvárosokról, és az ottani gyakorlatilag létminimum alatt élő emberekről, szóval ha valakinek még lennének olyan illúziói, hogy az Amerikai Egyesült Államok az álmok földje, ahol kurva sok pénzt lehet keresni, akkor olvassa el ezt a könyvet, vagy a szerző előző művét, a Holtodiglant és majd meglátja a kiábrándító valóságot.
Az előbb említettem a skandináv krimiket, amelyek szintén komor és sokszor beteg világúak, ugyanakkor gyakran társadalomkritikát is fogalmaznak meg, főleg a dán szerzők. Flynn világa azonban még ezeken is túltesz naturális ábrázolásmódjával, amelyben túl sokszor emleget különböző fekáliákat. Mindez engem valamiért nagyon zavar, míg érdekes módon a káromkodás valahogy nem, pedig az is adódik a szövegben nem egyszer, de valahogy azt megszoktam már. Lehet, az a gond, hogy ez a stílus egy csinos, fiatal nő tollából ered, fogalmam sincs.
Mindenesetre a könyvben igazából nem az a lényeg, hogy mi történt azon a 25 évvel ezelőtti éjszakán, hanem inkább a lélektani folyamatok a fontosak, hogy mi történik a szereplőkkel 25 év alatt, már akik még életben vannak.
A cselekmény több nézőpontból íródik: egyrészt maga a főszereplő, Libby meséli a jelent egyes szám első személyben, másrészt a bátyja Ben, illetve az édesanyjuk, Patty szemszögéből íródik a múlt, de az már egyes szám harmadik személyben.
Mindez valószínűleg azért van, mert a szerző ezzel akarja érzékeltetni, hogy valójában Libby a központi alakja ennek a könyvnek, hiszen ő indítja el ennek a régmúltba nyúló bűnténynek a végleges lezárását, amihez  a többi szereplő csak statiszta lehet. Jó mondjuk Ben és Betty nézőpontja azért fontos, hogy a felszínre kerüljenek a történtek azon pillanatai, amelyekről Libby nem tud, mert még kicsi volt, illetve nem volt ott a helyszínen.
Azt korábban is már említettem, hogy a szereplők mindannyian ellenszenvesek, kiábrándítóak, főleg Libby és Diondra figurája, akik (finoman szólva) egyáltalán nem hozzák azokat a sztereotípiákat, amelyeket a társadalom a nőkkel kapcsolatban mind a ami napig elvár. Szóval egy nő legyen finom lelkű, érzékeny, kedves, jó természetű, amibe még csak véletlenül se tartozik bele a káromkodás, illetve agresszió bármilyen más formái.
Flynn ezekkel a kritériumokkal szembemegy a regényeiben, ahol valahogy mindig a nő a gonoszabb, sátánibb, míg a férfiakat ellenben sokszor puhapöcsként ábrázolja  a műveiben, tehát éppen fordítva, mint ahogy kéne. Szóval Flynn nőalakjai sokszor káromkodnak, Közönséges Kocsmatündérként viselkednek, agresszívek,  illetve sokszor embergyűlölők. A jellemvonások hasonlóak a skandináv krimikéhez, csak ott többnyire férfiszerzők, férfiközpontú műveket írnak, míg Flynn inkább a nőknek ad esélyt, ami roppant kedves tőle. Még akkor is, hogy ha ilyen komor, beteg és kiábrándító könyvet hozott össze. Na, de legalább erről lehet beszélni, elemezgetni a szereplőket, míg egy cukros-nyálas műben nem. Azoknak se íze, se bűze, csak futószalagon gyártott anyagok, míg Flynn könyvének legalább van valamilyen karaktere.
Annak ellenére, hogy igyekeztem megvédeni a könyvet, annyira nem tetszett, és ahogy a Molyon láttam, eléggé ellentmondásos véleményeket olvashattam róla. Mindez persze nem baj, mert legalább venni fogják.
A könyvet kiadja az Alexandra Kiadó

Rachel Vincent vérmacskás sorozata (Stray, Rogue, Pride, Prey Shift, Alpha)

Angelika Blogján találkoztam először a paranormális könyvek fogalmával, de akkor még azt sem tudtam, hogy mi az. Most már kiderítettem, hogy így hívják az összes alakváltókkal, vámpírokkal, tündérekkel, démonokkal, angyalokal telepakolt regényeket, szóval lényegében a fantasy egy továbbfejlesztett változatáról van szó.
A mostani könyvsorozat ún. alakváltókról szól, akik át tudnak alakulni emberből valamilyen más lénnyé, például jelen esetben macskává, de ez lehet bármi. Macska alatt persze nem a szolíd házimacskákat kell érteni, hanem vérmacskákat, akik átmenetet képeznek a vadmacskák és a nagymacskák között.
Az az érdekes, hogy ezek az alakváltók egyszerre két világban élnek, azaz képesek beilleszkedni az emberi társadalomba is, de vérmacskaként is megvan a saját külön társadalmi rendszerük, ahol szintén mindenkinek megvan a maga helye.
A regény főszereplője, Faythe Sanders egy lázadó egyetemista lány, aki szeretne már függetlenné válni a családjától, de nem lehet, mert a vérmacskák társadalmában olyan események történnek, hogy ott kell hagynia a sulit és haza kell térnie a családjához egy oklahomai farmra.
A lány megállapodik az édesapjával, hogy egy bizonyos időszakra neki dolgozik, és a vérmacskák társadalmát szolgálja, ami egy hatalmas dolog abban a szigorú társadalmi rendszerben, amelyben ők élnek.
A vérmacskák ugyanis meglehetősen vigyáznak a nőstényeikre, amelynek okára a szerző elég részletes magyarázatot ad, tehát elvileg Faythe-nek nem volna szabad végrehajtói feladatokat vállalnia a családjában, hanem meg kellene találnia a megfelelő kandúrt, és gyermeket szülni neki, hogy a társadalmuk továbbra is fennmaradhasson.
Nos, a megfelelő kandúr az meg is lenne Marc személyében, aki szintén végrehajtó az ő falkájukban, és szerencsére a két fiatal vonzódik is egymáshoz, csak hát a lány még nem akarja lekötni magát ennyire. Ez mondjuk érthető is, hiszen Faythe egy vagány, szókimondó csajszi, akinek szerencsére helyén van az esze és a szíve, még akkor is, ha sokszor kerül bajba a nagyszájúsága miatt.
Szóval a lényeg, hogy ebben a különös társadalomban éppen pont az értékesnek tartott nőstények kerülnek bajba, mert valaki elrabolja, aztán meg is erőszakolja őket. Legalábbis az első kötet, a Stray (Kóborok) erről szól. Faythe tehát akcióba lendül, de közben az ő élete is veszélybe kerül, tehát minden erejére szüksége lesz, hogy a bajból ki tudja karmolni magát.
Annak ellenére, hogy az első kötet címe Kóborok, valójában csak a második részben, a Rogue-ban (Latrok) fejti ki részletesebben, hogy valójában mit is jelent ez, ugyanakkor még részletesebb betekintést kapunk a vérmacskák társadalmába.
Kiderül ugyanis, hogy náluk is van bűnözés, de persze nem olyan értelemben, mint nálunk embereknél. Viszont vannak olyan bűnök, amelyek elkövetéséért kivégzés jár ebben a társadalomban. Sajnos, Faythe is elkövet egy ilyen bűnt, igaz véletlenül, de akkor is lakolnia kell érte. Az emiatt lefolytatott büntetőperről már a harmadik kötetben, a Pride-ban (Falka) lehet olvasni.
A második kötetben arról van szó, hogy sorra ölik meg a kóborokat a vérmacskák területén, ami nagyon úgy néz ki, hogy összefüggésben áll emberi nőstények eltűnésével.
Az időközben végrehajtóvá kinevezett Faythe és a szerelme Marc feladata lesz eme rejtély kiderítése.
Eközben találnak egy hölgyet, és egy tinédzserlányt, akiknek szintén közük van a  vérmacskákhoz, méghozzá elég sok. Róluk szól a második, a harmadik és részben a negyedik kötet is.
Picit visszatérve a harmadik kötetre, a Pride-ra: amellett, hogy a szerző itt tárgyalja Faythe perét, kiderül, hogy egy kóbor kandúr tinédzser lányt kerget a hegyekben, akit meg kell menteni, mielőtt erőszak áldozata lesz.
A negyedik kötetben (Prey-Préda) Faythe falkája kezd szétesni, hiszen a lány pere az édesapjának, Gregnek a hatalmát is meggyengíti, ezért felfüggesztik a szerepét a Tanácsban, és szavazatokat kell szereznie, hogy megtartsa a hatalmát. Mindez nem lesz könnyű, hiszen nem mindenki támogatja őt, mert vannak ellenségei. Faythe és a szerelme Marc elszakad egymástól a lány perének következtében.
Az ötödik részben (Shift-Változás) történik meg a leszámolás a Sanders klán és a hatalmukat fenyegtő falka között. Eközben Sanderséket megtámadják a mennydörgőmadarak is azzal az indokkal, hogy a vérmacskák megölték az egyik tagjukat, amit meg akarnak bosszulni. Cserébe jól elrabolják Faythe-t és Kacit a tinilányt, úgyhogy az egyetlen női végrehajtón, azaz Faythe-en a világ szeme, szóval neki kell megmenteni magukat, miközben folyik a leszámolás is.
Az utolsó kötet (Alpha - Alfa) talán a legakciódúsabb a többi közül, ugyanis a Tanács tagjai között háború zajlik a hatalomért, amelyben élet-halál a tét. Eközben Faythe és Marc szerelme is komoly veszélybe kerül, ugyanis a Sanders klán egyik tagja Jace is szereti a lányt, de ez a sorozat korábbi köteteit olvasva nem újdonság, hiszen korábban is volt erről szó. Ámde a szerelmi háromszög ebben a kötetben teljesedik ki igazán, amikor is a lánynak végleg választania kell a két fiú közül.
Miközben olvastam a köteteket az a benyomásom támadt, hogy mindegyik résznek összetett a cselekménye, azaz egyszerre több szálon fut a sztori, éppen ezért nehéz elmesélni, hogy miről szól. A lényeg, hogy van benne akció, és szerelem, na meg fantasyjelleg is. Igazából nem kifejezetten az a hagyományos fantasy ez, mert nincs benne mesevilág, inkább egy olyan modernebb változat ez, ahol a szereplők valós környezetben élnek az emberek világába beépülve, közöttük létezve, de ugyanakkor mégis rendkívüli képességű lényekről van szó, akik most jelen esetben képesek macskává változni, és akként élni.
Emiatt én eléggé féltem ettől a sorozattól, mert korábban nem olvastam ebből a műfajból semmit, de kár volt annyira tartanom tőle, ugyanis megszerettem mind a műfajt, mind a szereplőket, úgyhogy fogok még ilyeneket olvasni.
A szereplők jó részét is megkedveltem, kivéve az igazán gonosz karaktereket, ugyanakkor abszolút kedvenc szereplőt nem tudnék mondani. Na jó, ha igazán a nyakamon lenne a kés, akkor Faythe apját, Greget mondanám annak, mert bejön a nyugalma, a higgadtsága, ahogyan minden helyzetet kezelni tud. Persze, ő már az idősebb generációhoz tartozik, akinek van élettapasztalat, míg Faythe és korosztálya forrófejűbb, meggondolatlanabb típus, de majd ahogy múlnak az évek, lenyugszanak.
Még Marc az, akit komolyan kedvelek, bár én már öreg vagyok hozzá, inkább a kamasz és huszonéves lányok bálványa ő, de a kisugárzása alól én sem tudom kivonni magamat.
Olvasom Molyon, illetve itt-ott, hogy mennyire irritáló Faythe karaktere. Én ezzel nem értek egyet, szerintem jó fej, vagány lány, csak éretlen még, gyakorlatilag kamasz szinten van, de szerintem nincs nagy baj ezzel az ő korában. Nekem mindenesetre rokonszenves az, hogy nő létére ennyire komoly szerepet kapjon egy olyan férfiközpontú társadalomban, mint amilyen az övék.
Szerintem érdemes időt és energiát szánni erre a sorozatra nemcsak a fiataloknak, hanem az idősebbeknek is.
Rachel Vincent könyvei a Vörös Pöttyös sorozatban jelentek meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.

Pőcze Flóra: A Moszkva tér gyermekei

A nagyvárosok jellegzetes embertípusai közé tartoznak például az ócska, sokszor koszos ruházatú, szesztől és mosdatlanságtól bűzlő, többnyire hímnemű "emberek", az ún. csövesek. (Azért tettem zárójelbe a szót, mert szerintem ez nem emberhez méltó élet, és van segítség a számukra).
Az emberek nagy része többnyire elfordul és undorodik tőlük, de közben azért érdekli őket, hogy mégis mi a fenéért élnek az utcán, és hogyan lehet egyáltalán így (túl)élni? Miért nem dolgoznak? Hol és hogyan alszanak, tisztálkodnak, mosnak, esznek, stb.
Ezeknek a kérdéseknek járt utána egy fiatal antropológus hallgató, Pőcze Flóra, aki a szakdolgozatához gyűjtött anyagot, és mindezt úgy gondolta, hogy beépül közéjük, azaz majd ő is az utcán fog élni hajléktalan módjára.
Mindez bátor elképzelés, de ugyanakkor meglehetősen eszetlen is, hiszen akár komolyabb baja is eshetett volna a szerzőnek, pl. megkéselik, agyonverik. A csövik ugyanis sokszor nemcsak alkeszek, hanem sokszor drogosok is, ennek következtében pedig kivetkőznek emberi mivoltukból, hiszen az anyagért bármire képessé válnak. Van olyan, aki az anyját, apját, testvérét eladná, csakhogy drogot vehessen rajta, de az sem ritka, hogy meglopják őket.
Persze a csövik nemcsak a cucctól kattannak meg, hanem a piától is: szintén pesti lakosként sajnos naponta szembesülök ezzel, igaz nem a Moszkván (azóta Széll Kálmán lett a neve) , hanem a nyolcadik kerületben, ahol megváltozott tudatállapotban üvöltöznek és káromkodnak egymással, olykor a tömegközlekedési járműveken, a derék adófizető polgár meg hallgassa és magyarázkodjon a gyerekének, hogy ez is hozzátartozik a város életéhez. Márpedig hozzátartozik, mert a vezetőség érdemben nem csinál semmit, annak meg nincs értelme, hogy az utcán élésért megbüntessenek valakit.
Persze amikor Flóra kint lakott velük a Moszkván, akkor még nem lépett életbe ez a törvény, amelyet a nyolcadik kerület  polgármestere, Dr. Kocsis Máté talált ki, nem véletlenül. Ezek az "emberek" ugyanis egyszerűen zavarják a többiek életét azzal, hogy bűzlenek, ordítoznak, utcára piszkítanak, ezenkívül még betegségeket is terjesztenek.
Van segítség, tessék igénybe venni, bár hosszabb távon a hajléktalanszálló sem megoldás, de legalább az emberi méltóságot segít megtartani, ami az utcán élőkre nem jellemző.
Flóra könyve viszont megkísérli az utcán élőket közelebb vinni az átlagember életéhez, de nálam ez nem sikerült igazából.
Megmondom, miért: ebből a rövid könyvből kiderül, hogy a Moszkván héderelők mindegyike gyakorlatilag alkoholista, de a drogfüggés sem ritka, továbbá a bűnözés is tarol a köreikben. Szóval egyáltalán nem ártatlan báránykákról van szó. Sőt, volt olyan karakter, aki kifejezetten ijesztő hatással volt rám, pedig csak így a könyvön keresztül találkoztam vele, és nem élőben. Na, akkor mi lett volna!
Aki élt már alkoholistával/drogossal egy fedél alatt (mint pl. jómagam is), az valószínűleg nehezebben fogja tolerálni a létezésüket még a szabad ég alatt is, míg vannak olyanok, akik persze sajnálják őket, és együtt éreznek velük. Sőt az is előfordult, hogy szolidaritásból kifeküdtek valami aktivisták a Nyugati aluljáró kövére, hogy így mutassák ki együttérzésüket. Nos, azóta már nincsenek ott aluljárólakók, a fokozott rendőri ellenőrzésnek köszönhetően. Csak azt nem értem, hogy akik ennyire sajnálják őket, azok miért nem visznek belőlük haza? Igaz, hogy annak is meglesznek a következményei, mint ahogy arra a könyvben is láthatunk példát, amikor a drogosok szétkapnak egy kérót, mert kell a pénz a cuccra. Aztán persze ennek megint az utca lesz a vége.
A könyv egy másfajta szempontból, mégpedig a csövesek szempontjából ábrázolja a Kalefet (ők ui. így nevezik sokszor a teret), továbbá bemutatja nekünk konkrétan az ott élőket, bár igaz, hogy azóta páran már meghaltak. A szerző persze nem a teljes nevükön említi őket, de ez amúgy sem szokás a különböző galerikben/bandákban, mert ott mindenki kap valamilyen rá jellemző becenevet, és jórészt ezek adják a kötet fejezetcímeit.
Annak ellenére, hogy nekem tetszett a könyv, vannak vele problémáim. A legfőbb gond az, hogy elvileg ez egy diplomamunka lenne eredetileg, de annak azért eléggé vérszegény, ugyanis nincsenek benne kutatási eredmények, szóval nem látszik, hogy ez egy tudományos munka. Én is egyetemet végeztem, tudom, hogy megy ez. Eleve kicsi a referenciaanyaga a könyvnek, hiszen csak a Moszkvát említi a kötet, ami nem fedi le egész Budapestet, sőt még csak Budát sem. Ezek után annyira nem lehet komolyan venni, mint kutatási anyagot, bár mint említettem, a szerző közéjük költözött és az ő életüket élte a megfigyelés kedvéért, amihez hozzátartozott a téren használt szlengszavak átvétele is, amihez egy kis szótár is található a kötet végén.
Ezek után nem csoda, hogy kialakult valami kötődés Flóra és a galeri tagjai között, ezért nyilvánvalóan a szerző másképp látja őket, mint mi, akik csak úgy elmegyünk mellettük a Moszkván, vagy akárhol, és ítélkezünk.
 Mindegyik utcázónak megvan az oka rá, hogy csövezik/iszik/drogozik, de ebből a könyvből ez olyan részletesen nem derül ki. Persze vannak kemény sorsok, pl. többen eleve olyan életmódba születtek bele, ami várhatóan ide vezetett, pl. az intézeti lét, vagy a balhés család, amelytől meg akartak szabadulni,  és mivel nem volt más megoldás, ezért kiköltöztek az utcára. Volt, aki a válása után került ide, de az is érdekes persze, hogy ki miért válik el, szóval miért lesz vége egy házasságnak.
A könyvből ez persze nem derül ki, inkább csak személyiségábrázolásokat kapunk a szerzőtől, mint életrajzokat, és ez a másik gond szerintem. Flóra ugyanis jobban belemehetett volna a témába, és egy kicsit még beszéltethette volna a szereplőket, illetve akár egy napló formájában is megírhatta volna ezt a könyvet, amiből kiderül, hogy egészen pontosan hol aludtak, tisztálkodtak, stb. Mert gondolom azért legalább Flóra adott magára valamennyit még ezen időszak alatt is.
Az általam észrevett hibák ellenére szükség van/lesz az ilyen könyvekre, ugyanis ezt a problémát valahogy meg kell oldani, bár ez nem az átlagember feladata lenne, hanem a politikusoké, de legalább addig is lehet erről a témáról beszélni, illetve lehet más szempontból nézni. Mondom, nekem nem sikerült, de nem vagyunk egyformák.
A könyvet kiadja a Libri Kiadó

Ernesto Che Guevara: A motoros naplója

Először a Walter Salles rendezte filmről hallottam, aztán kiderült, hogy a film a kubai forradalmár feljegyzései alapján készült, amelynek alapját Guevara dél-amerikai utazásai jelentették.
Az eredetileg Ernesto Guevara de la Serna néven született férfi akkoriban még csak orvostanhallgató volt, amikor Alberto Granado nevű biokémikus hallgató nevű barátjával útra keltek az ötvenes évek elején Argentína fővárosából a többi dél-amerikai országba, majd később Guevara elszakadt a barátjától, hogy Közép-majd Észak-Amerikába menjen. Útja jó egy évig tartott, de aztán később megint útra kelt, de akkor már egyedül, viszont feljegyzéseket csak az Alberto Granadóval tett utazásairól készített.
Igazából ennek a nagy vállalkozásnak nem kifejezetten a szórakozás volt a célja, hanem inkább a kíváncsiság, az "Ismerd meg hazádat mozgalom". Mindezt az is mutatja, hogy nemcsak olyan turistahelyszíneket kerestek fel, mint például a perui Cuzco, vagy Lima, hanem lepratelepet, és kórházat is, továbbá az Amazonason is átkeltek egy tutajjal, ami azért szintén nem semmi feladat lehetett.
Mindehhez azért tegyük hozzá, hogy a két srácnak különösebben nem volt pénze, illetve nem utazott luxuskörülmények között, mert csak egy motorral mentek, aztán az is végleg beadta a kulcsot, úgyhogy más módszert kellett választaniuk, ha előre akartak haladni. Mindez azonban nem volt akadály, mert sok segítőkész ember akadt arrafelé, aki elfuvarozta őket.
A lényeg az, hogy ezek utazások inspirálták Guevarát az eléggé elmaradott latin-amerikai földrész sorsának jobbá tételére, de érdekes, hogy Che nem a saját hazájában lett próféta, hanem a tőle sokkal messzebb fekvő Kubában, amely akkor az USA fennhatósága alatt állt.
A motoros naplója című könyvben azonban egy szó sem esik Kubáról, hanem kizárólag Dél-Amerika helyzete jelenik meg a lapokon. Miután a könyv eléggé rövidke, ezért alapos ismeretekre senki ne számítson, inkább felszínes csapongásra: Guevara ugyanis olykor garabonciás diák stílusában ír, aztán meg átmegy szociográfusba és a kontinensen uralkodó elmaradott állapotokat ismerteti, mint például a lepratelep, vagy a kórház bemutatása. Időnként pedig egész korrekt útleírásokat ad bizony dél-amerikai tájakról, mint például a korábban említett Cuzco is.
Mindez nem is csoda, hiszen Guevara az Ikrek jegyében született 1928. június 14-én, és ez a csapongás, ez a megismerés vágya nagyon is jellemző erre a csillagjegyre. Szóval Guevara sem egy filozófus, meg nem is egy író, ami látszik is a naplóján, de attól az még nagyon is élvezhető, és könnyed stílusban íródott.
Külön érdekesség, hogy a kézirat szerkesztője, Che lánya, Aleida előkereste az édesapja régi fotóit ebből a korszakból, úgyhogy ezek is benne vannak a kötetben, amelyhez szintén a leányzó írt előszót.
Akik esetleg nem ismernék a latin-amerikai forradalmár életrajzát, nem gond, mert az is benne van a kötetben, sőt a Granadóval tett utazás rövid kronológiai sorrendje is.
A könyvet kiadta az Ulpius Ház Kiadó