Sophie Jackson: Egy font hús trilógia

A sorozat darabjai:
1. Egy font hús
2  Egy csepp remény
3. Egy lépés feléd

Ismét újabb szerelmesregény-trilógia jelent meg a közelmúltban magyarul (legalábbis az első két kötet mindenképpen), úgyhogy kedves Hölgyeim, ismét izgulhattok, bár ezeknek a regényeknek nem szokott túl nagy meglepetés lenni a végén.
A lényeg, hogy ez a sorozat arra a koncepcióra épül, hogy az ún. rosszfiúk is megszelídíthetők a szerelem által, amikor is ún. "rendes" kötelességtudó nőkbe szeretnek bele ezek a fazonok, akik innentől kezdve végre társadalomba beilleszkedett életet élnek.
Mindez kurva hálás téma, ugyanis minket nőket azért érdekel, sőt felizgat egy-egy ilyen rosszfiú, akit ha végleg nem is akarunk megtartani, de némi sikamlós kaland azért nekünk is kell időnként, hogy kiszakadjunk a hétköznapok monotóniájából ha máshogy nem is, de ilyen könyveket olvasgatva.
Na de milyenek is ezek az ún. rosszfiúk? A jelentős részük csak simán nőcsábász, bár azokból is akad több fajta: lelketlen, magukat kedvesnek tettető skalpvadászokkal biztosan találkoztatok már, és ha megvolt a magatokhoz való eszetek, le is koptattátok őket a gecibe, mert nem érdemelnek mást. Ha nem, hát így jártatok, és a rossz tapasztalatokból tán tanultatok.
Vannak persze nagyon sármos, jófej nőcsábászok is, akikkel el lehet randizgatni, meg szexelgetni is, de komolyabb kapcsolatra nem alkalmasak, mert áltatják a nőket, hogy majd később, majd egyszer. Faszság. Ha egy férfi szerelmes, akkor lép, és minden idejét a nővel akarja tölteni. Ha  meg nem, akkor kifogásokat keres, miért nem ér rá. Ennyi.
Aztán van a rosszfiúknak egy tényleg rossz típusa is: azok, akik összeütközésbe kerültek a törvénnyel, hogy így irodalmiasan fogalmazzak. Nem mindegyikükből lesz bűnöző, vannak, akik csak a bűn útjára lépnek: egy kis autófeltörés, drognepperkedés, alkoholizálás drogfüggés, stb. A lista változatos, de az elkövetők egy része a társadalomba visszavezethető, ahogyan ez ennek a sorozatnak a férfi szereplőivel is megtörténik: a három férfi közül az egyik éppen börtönből szabadul, míg a másik a drogelvonót járja végig, szóval szép kis mákvirágok.
Na de sok nőt pont ezek az alakok vonzanak, mert bírják a veszélyt, az adrenalint, na meg bennük van a kisördög, hogy a pasi annyira beléjük szeret, hogy meg tudják változtatni a csávót mondjuk egy otthon ülő papucsférjjé. Én mondjuk nem látom ennek értelmét, de biztosan van, ha ennyien törekszenek rá.
A regényekre visszatérve: a három könyv nem folytatásos sorozat, hanem önállóan olvasható, csak a három férfi főszereplő személye köti őket össze: Wes, Max és Riley ugyanis barátok, és a három történet az ő sorsukat beszéli el, mármint hogyan talál rájuk a szerelem, és változtat meg mindent.
Ebből következően egyik könyv se tartozik az ún. szórakoztató, csajos regények közé, úgyhogy ennek a tudatában olvassátok, hiszen a szereplők mindannyian lelki sérültek, akik komoly sebeket hordoznak, akár a férfi, akár a női oldalról beszélünk, tehát a kötetek drámának is beillenének.
Azért lett világszerte népszerű ez a sorozat, mert egyrészt az olvasók (jórészt nők) látják, hogy a szerelem minden sebet begyógyít, még a súlyosakat is, illetve minden reménytelen helyzetből lehet kiút. Másrészt meg a szerző nem spórolja ki a műből az erotikát sem, tehát nem egy nyálas, rózsaszín történetről van szó egyik esetben sem, A kötetek nyelvezete is igazodik a rosszfiú-fílinghez, tehát sokszor nyers, káromkodós, de azért nem trágár.
Egyszóval ez egy félutas sorozat, ami nem nyáltenger, de nem is erotika, tehát azért nem a Szürke-típusú könyvek vonalán mozog. Szerintem ez egyszerre előny és hátrány is, mert én jobban szeretem, ha egy könyv elmegy szélsőségesebb irányba, és nem próbál meg kiegyezni semmivel. Egyszóval én valami vadabbra számítottam, ha már ilyen ún. rosszfiúkról írt a szerző, de hát ez van, ezt kell szeretni. Akkor most lássuk a kötetek tartalmát is

1. KÖTET: EGY FONT HÚS

A könyvesboltban már egy ideje kerülgettem őkelmét, olvastam is a fülszöveget, hogy miről szól. Ígéretesnek tűnt, de csak halasztgattam az olvasását.
A lényeg, hogy ez a kötet a börtönviselt Wes Carter és Kat Lane szerelmét beszéli el, akik a lány munkája révén találkoznak: Kat ugyanis börtönben tanít,míg Wes ott tölti a büntetését. Igaz, nem egy komoly dolog, amit csinált, pláne hogy egy haverja helyett
tölti a büntetését, de ettől függetlenül egy tanulatlan, rossz családból származó fickó.
Ezzel szemben Kat kifejezetten jó családból származik, de még gyerekként a szeme láttára ölik meg az édesapját. Őt magát is egy kapucnis fiatal srác menti meg. Neki tehát ez a lelki sebe, ami azóta sem gyógyult be, ezért is csinálja azt, amit.
Hiába ellentétes a két ember, hamar szikrázni kezd közöttük a levegő, vagyis vonzódnak egymáshoz, és pontosan ez adja a problémát: ugyanis ezt nem szabadna, már csak a tanár-tanítvány kapcsolat miatt is, de az ellentét közöttük amúgy is áthidalhatatlannak tűnik.
Na most, sok szerelmes regénnyel ellentétben nekem ez a kötet kifejezetten tetszett: mondjuk úgy, hogy megpendített bennem valamit. Talán a tiltott szerelem miatt, nem tudom, de a lényeg, hogy a szerző kurva jól felépítette a karaktereket: kedveltem Cartert is a maga nyerseségével, de Kat is hamar a szívemhez nőtt, ugyanis a munkája ellenére nem kifejezetten az a jókislány típus, inkább egy vagány, szókimondó csajszi.
Igaz, voltak problémák ebben a kötetben is, de a szerző mégis meg tudta oldani a történetvezetést anélkül, hogy a hangulat túlzóan lehúzó lenne, és ez azért nem mindegy, hiszen mint említettem, sérült emberekről van szó, akik végül egymásba szeretnek.

2. KÖTET: EGY CSEPP REMÉNY

Ez a kötet is ígéretesen indul, hiszen a drogfüggő és az elvonót végigcsináló Max O Hare, és a színesbőrű Grace Brooks szerelmét meséli el, akik Grace vidéki lakóhelyén találkoznak egy bárban, ahol a nő dolgozik. Grace is igen komoly gondokkal küzd, tehát
nem véletlenül váltott lakó-és munkahelyet. Kezdetben jól is alakul minden a kötetben, de aztán zuhan a hangulat, és mérhetetlenül lehúzó lesz a kötet, mert annyi fájdalom gyűlik fel a két emberben, hogy azt másképp már nem lehet rendezni.
Igazából nem akarok ebbe bővebben belemenni, mert akkor túl sokat mondanék, de nem véletlenül az a kötet címe ami, tehát erre a két emberre alaposan ráfér, hogy az életük gyökeresen megváltozzon, amihez viszont szükség van egy, vagy akár több csepp reményre. Innét a kötet címe, amely több hasonló sorsú embernek is reményt adhat, hogy sorsuk megváltható.
Nekem nem tetszett, mert túlzottan nyálas volt, de legalább Max hozza azt a fajta figurát, amelyet mi nők akarunk igazán: hol rosszfiú és kemény csávó, hol mérhetetlenül

gyengéd. Na most a való életben a férfia ekkora személyiségváltozásra nemige képesek, de mi nők se tudunk angyalból kurvává változni ls fordítva. Csak mondom. A többi mind ábránd, de álmodozni jó.
Amúgy a két főszereplővel más gondom nem volt, de nem is kedveltem meg őket túlzottan, a szexjeleneteket meg nagyrédzt átlapoztam, mert annyira nem kötöttek le.

A sorozatot a http://www.libri-kiado.hu jelenteti meg magyarul.

Jussi Adler-Olsen: Hajtóvadászat

Jussi-Adler-Olsen ezúttal már az ötödik alkalommal borzongatja meg az olvasók idegeit a Q Ügyosztály által felderítendő döglött, azaz évek óta kiderítésre váró bűnesetekkel.
A mostani regény eléggé speciálisra sikeredett, ugyanis az aktuálisan felderítendő ügy nem annyira régi, de istenigazából nem is ez az érdekes: a regény ugyanis a 64-es betegnaplóhoz és Palackpostához hasonlóan ismét egy zárt, saját törvényekkel rendelkező embercsoport világába hatol be. özöttük l
Jelen esetben olyan emberekkel ismerkedhetünk meg, ahol az a normális, hogy a gyerekek nem tanulnak, nem járnak iskolába (minek?), helyette vagy lopniuk/rabolniuk kell, vagy az utcán koldulniuk, és a szajrét a nap végén le kell adniuk a főnöknek. Ezt hívják úgy, hogy koldusmaffia de ezek az emberek, akik ezt csinálják, remekül tudnak rejtőzködni.
Közöttük él a 15 éves Marco is, aki a többiekkel ellentétben tud írni-olvasni, és dánul is elég jól beszél, na meg eléggé rafkós is.
Ellene indul meg a címbeli hajtóvadászat, ugyanis megszökik az ún. családjától, akik bűnözésre kényszerítették, ráadásul talál egy hullát is. Innentől kezdve nincs nyugalom az életében, ugyanis a volt családja is el akarja kapni, na meg a zsaruk is beszélni akarnak vele a holttest kapcsán. A fiú viszon retteg tőlük, hiszen ellenségnek tartja őket.
Ebből adódóan a regény jelentős része a srác üldözésével telik, akinek csodával határos módon mindig sikerül meglógnia, pedi már majdnem elfogják. Az az igazság, hogy nem könnyű (sőt, kurva nehéz) üldözéses jeleneteket írni, akár könyvről, akár filmről van szó, mert az akciódús események minden a helyén kell, hogy legyen: akkor lesz hiteles. Nyilván Adler-Olsen nem egy hollywoodi forgatókönyvíró/rendező, de ettől függetlenül kurva nagyot ütnek az ilyen jelenetek. Én legalábbis Úgy éreztem, mintha dettó a fiúval futottam volna együtt, tehát felgyorsult pulzus, megnövekedett adrenalinszint, ugrásra kész állapot, hogy a következő sarkon mi lesz...
Pedig megmondom őszintén, a könyv eleje úgy kezdődik, hogy le akartam tennI, mert valami bankügyi korrupcióról beszél a szerző, illetve egy fekete fickó megölését mondja el valahol AfrikábaN, ami engem nem igazán érdekelt, illetőleg látszólag nem kapcsolódik a regény tartalmához. Aztán persze kierül, hogy mégis...
Mindenesetre engem leginkább a Zola vezette társdalmonkívüli társaság érdekelt leginkább, akiktől Marco is megszökött. Ezt a témát kurva jól kibontja a szerző.
A Qügyosztlyon is történnek érdekes dolgok, mint például egy új ember, Gordon érkezése, akinek valahogy senki nem örül a csapatban, főg Carl nem. A nyomozást egy korábban eltűnt bankár esete adja, de hosszú az út, amJg minden összeér. Ámde addig is egy pörgős, izgalmas regényt tarthat a kezében az olvasó, amely olyan, mintha a Palackposta keveredett volna össze a 64-es betegnaplóval.
Kiadja az Animus Kiadó

Gillian Flynn: Éles tárgyak

Véletlenül láttam meg ezt a könyvet a nyugati téri Alexandra könyvpalotában. Azt egyből láttam, hogy új, de valahogy még sincs akkora marketingje, mint a Holtodiglan című kötetnek volt. Márpedig az előbb említett mű csupán a szerző harmadik regénye, míg ez az első. Az egy dolog, hogy hazánkban megcserélték a sorrendet, és a Holtodiglant adták ki elsőnek, míg ezt harmadiknak, de ettől még nem ez az eredeti sorrend.
Mindenesetre az Éles tárgyak kicsit sem hasonlít a Holtodiglanra, inkább a szerző középső regényét a Sötét helyeket idézi.
Mindkettőben ugyanis a vidéki amerikai életről van szó, annak minden kicsinyességével, pletykájával, közönségességével együtt. Az amerikai álom eltűnik, helyette poros, szürke kisvárosok vannak, ahol csak egyvalamit lehet csinálni: menekülni, amíg lehet. Mást nem: élhetetlen szar az egész, ugyanis az ingerszegény környezetben az emberek nem tudnak más szórakozást találni, mint a másik életével foglalkozni.
Nem véletlen, hogy ennek a regénynek a főhőse, Camille Preaker is lelépett a szülőhelyéről, és inkább Chicagóban ment újságírónak egy feltörekvő napilaphoz. Csakhogy a szülővárosában rejtélyes gyerekgyilkosságok történnek, és a főnöke úgy gondolja, remek sztorit lehetne ebből kihozni annak dacára, hogy több ezer kilométerre történtek a várostól.
Egy szó, mint száz, Camille tehát hazautazik, és vizsgálódni kezd, miközben a múltjával is szembe kell néznie. Mindez nem semmi, ugyanis gazdag, de szeretetlen családba született, apját nem ismerte, az anyja pedig rideg és távolságtartó. Igaz, van mostohaapja, de ő se jobb a feleségénél. Az egyik húga évekkel ezelőtt meghalt, de van egy másik húga, a nála jóval fiatalabb Amma, akivel korábban nem nagyon találkozott.
A regényben hamarosan feltárul, hogy az áldozatok se voltak valami ártatlan báránykák, de ez amúgy sem jellemző Flynn regényeire, aki valamiért szereti előhozni a nők közönségesebb részét.
Ettől jelent ő akkora újdonságot, ugyanis ezt kevesen teszik meg. Még Martina Cole gonosz nőalakjaiból is áradt valami méltóság, vagy nem tudom, minek nevezzem, de Flynn nőalakjai inkább közönséges kocsmatündérekre hajaznak sokszor.
Az iskolai bántalmazás/kiközösítés is előtérbe kerül a regényben, bár nem jól mondom: inkább arról van szó, hogy a gyermeki ártatlanság kurva korán elvész: a 13 éves Amma ugyanis már mindenféle tiltott, de menőnek tartott dolgot kipróbált (cigi, drogok, szex), sőt rendszeresen él velük. Ezenkívül ő valamiféle hercegnőnek hiszi magát, akinek joga van lenézni másokat, ami még hagyján, de ilyen fiatal korban túlzottan felnőttesen viselkedik, ami baj. Egyébként vele kapcsolatban kezdettől az volt az érzésem, hogy nem egyszerűen egy elkényeztetett gyerek, hanem egy gonosz és beteg ember, mindegy hogy hány éves. Vannak ilyenek, akik így születnek, aztán tehetnek velük bármit, ilyenek maradnak.
Camille, a nővére se egy angyal, neki is megvoltak a maga dolgai, mint kiderül, de ő egy sodródó jellem, aki valahogy nem tudja megtalálni önmagát, talán a tisztázatlan, és korábban elnyomott családi feszültségek miatt, amelyek a szülővárosában történt gyilkosságok miatt előtérbe kerülnek.
Azt hadd tegyem hozzá, hogy én már kezdettől fogva gyanítottam, hogy Camille családja nem teljesen százas, hogy enyhén fogalmazzak. szóval mindnyájan terheltek, nem számít, hogy gazdag családról van szó. A lényeg, hogy ez egy beteg banda, és egy korlátol emberekkel teli kisváros, ahonnét a főhős fiatal nőként elmenekült. A gyilkosságsorozat viszont újra feltépi a sebeket. Ennyi a lényeg.
Amúgy nem rossz könyv, de igazából nemigen vannak szerethető karakterek benne, és akkor még finoman fogalmaztam. Camille még egész elviselhető, de a többieket utáltam, főleg Ammát és az anyját. Szerencsére elég rövid a könyv, és gyorsan a végére lehetett érni, de a Holtodiglan című regény színvonalától messze elmarad.
A regényt hazánkban az Alexandra Kiadó jelentette meg.

Karin Alvtegen: Árulás

Ha valaki hosszabb ideje él partnerkapcsolatban, akkor előbb-utóbb felmerül a hűtlenség veszélye, már csak azért is, mert az évek múlásával mérséklődik az a tűz, mai még kapcsolat elején teljes lánggal égett. Mindez normális folyamat, ámde nem mindegy, hogyan kezeli a megcsalt fél a helyzetet: bosszút áll, leszarja az egészet, avagy megszabadul a "gonosztól".
Alvtegen kötetében a főszereplő házaspár Eva és Henrik is így jár: a férfit már nem érdekli a feleség és legszívesebben lelécel, de hát mégsem olyan egyszerű felrúgni egy jogi közösséget, ezért inkább félrekefél egy óvónővel, aki abban az óvodában dolgozik, ahová, az Evával közös gyermekük is jár. Mindez még keményebbé teszi a helyzetet: nem elég, hogy mással szexel, de az illető még ráadásul ismerős is. Mert ha még egy ismeretlen lenne(pl. egy kurva, vagy egy szórakozóhelyen felszedett csaj), esetleg valami alárendelt beosztott, azt még jobban elnézi az ember, de baráttal/ismerőssel csinálni? Na, az az igazi árulás!
Nem véletlen, hogy Eva amikor megtudja a helyzetet, bosszút akar állni. Mindez jogos is, ámde mindannak ami kiáramlik a világba, következménye van, így a bosszúnak is, ami egy erőteljesen negatív helyzet, és olyan erőket indíthat be, amiknek beláthatatlan következményei lesznek. Erről szól ez a regény.
Eva ugyanis azt tervezi, hogy szintén megcsalja a férjét valami alkalmi ismerőssel, aztán elfelejti az egészet a picsába. Sajnos, azonban nem úgy jön össze a dolog, ahogyan eltervezte, és innentől kezdve a regény kezd vérfagyasztó lenni.
A történetnek van egy másik szála is, amely egy fiatal párról szól, amelynek a hölgytagja kómában fekszik egy kórházban, míg a párja odaadóan gondoskodik róla.. Mindez elsőre nagyon megható, ámde közelebbről megvizsgálva a helyzetet, észrevehető, hogy valami baj van hapsival, legalább én végig azt éreztem, hogy nem stimmel vele valami, szóval pszichopata.
Azt hogyan ér össze a regény két szála nem árulom el, tessék elolvasni, de azt azért elmondhatom, hogy Alvtegen most is brutálisan pofáncsapós könyvet írt, mint mindig. Igazából nem is tartozik ez a történet a krimik közé, hiszen nincsen gyilkosság, nincsen hulla, így tehát zsaruk sincsenek, ugyanakkor mégiscsak egy bűnügyi történetről van szó. Ámde sokkal inkább dráma ez: olyasmi, amit a hétköznapi szinten nagyon sokan megélünk, de talán kevésbé vagyunk úgy elborulva, mint eme regény karakterei, vagy hát a fene tudja: senki nem lát bele igazából mások élettörténetébe, helyzetébe, úgyhogy lehet, sok Eva és Henrik mászkál közöttünk. A könyvet ajánlom minden skandináv krimi, illetve lélektani dráma rajongónak.
Hazánkban a könyvet az Animus Kiadó jelentette meg.

Terry Hayes: Nevem Pilgrim

Próbálok magamhoz térni eme nagyon hosszú és komoly hatású thriller után, ami nem olyan fajta, amiket én szoktam olvasni, inkább politikai thriller titkosügynökökkel, meg arab terroristákkal, szóval nem az esetem: inkább Tom Clancy, John LeCarré, illetve Robert Ludlum vonalán mozog. Nekem ez már túl pasis vonulat, ami másról sem szól, mint férfias játékokról.
Ezek után jogos lehet a kérdés, hogy miért olvastam el, hiszen már egy eleve férfias műfajról van szó. Igazából azért kezdett el érdekelni, mert eléggé reklámozták, különben valószínűleg elsiklik felette a figyelmem. Krimiből/thrillerből ugyanis elég sok van, és közülük sok a tizenkettő egy tucat jellegű munka.
Hayes könyve egyáltalán nem ilyen: brutál erős kezdés, két erőteljes és magányos férfi főszereplő ( a Pilgrim fedőnevű amerikai titkosügynök, és a Szaracén nevű arab terrorista), sokféle helyszín, pörgős cselekmény jellemzik, miközben Amerika ellen komoly támadás készülődik anélkül, hogy elsütnének egy fegyvert.
A terroristák rájöttek, hogy nem érdemes közvetlen, nyílt akciókkal támadni, robbantgatni, repülőgépet eltéríteni, WTC centerbe belerepülni, mert van sokkal tutibb megoldás is: például a biológiai terrorizmus, ami monduk megbetegíti az emberek tömegeit, aki majd meghalnak. Történt agresszió? Nem! Pont ez a zseniális benne!
Ennek a regénynek is alapvetően ez a cselekménye, de ugyanakkor gyilkossági ügyben is nyomoz a Pilgrim nevű titkosügynök, akinek közben meg kell találnia Szaracént is, aki pár emberen már tesztelte az általa kifejlesztett betegséget, és most már kifejezetten Amerikát akarja.
Eközben Pilgrimnek egy titokzatos savfürdős gyilkos után is kell nyomoznia, illetve egy Törökországban történt látszólag balesetnek tűnő halálesetet kel felderítenie, miközben a Szaracént üldözi. Az események egy ponton összefüggenek...
Nekem valahogy kezdettől fogva az volt az érzésem, hogy ebből a könyvből kurva jó filmet lehetne csinálni, mert a cselekmény is filmszerűen pereg. Aztán elolvasva Hayes rövid életrajzát nem is fogtam annyira mellé, hiszen a szerző maga is filmes, aki évek óta forgatókönyveket ír Ha láttátok a Mad Max 2-őt, jó ha tudjátok, hogy ő követte el a teljes forgatókönyvet, de a film 3-dik részén már társszerzővel dolgozott. Ezenkívül a Függőjátszma, vagy a Halálos nyugalom című filmek elkészülésénél is bábáskodott. Külön érdekesség az, hogy ebből a  könyvből is film készül, bár nem tudni ki írja a forgatókönyvet, de biztosra vehetitek, hogy nagyon erőteljes mozi lesz belőle.
Ez már csak Pilgrim, a nem létező titkosügynök miatt is garantált, aki egy magányos, különc figura, aki a szeretetet nem ismeri. Talán ezért is szakított végleg a múltjával, aztán se család, se gyerek nincs. Mondjuk az ő szakmájában nem is ildomos, hiszen sokszor szolgálatban van, ami lykor utazással jár, sokszor a világ másik felébe. Ezúttal például Törökországba, de a szerző megmutatja Afganisztán, Szaúd-Arábia és Bahrein világát is, amelyek mind muzumán országok.
Na most arabokról írni kifejezetten hálás témának számít a 2001-es WTC elleni támadás óta, amikor is ebbe a New York-i felhókarcolóba belecsapódott egy repülőgép, amelyről kiderült, hogy egy arab terrorszervezet az Al-Kaida küldte. Bevallom, amikor anyám ezzel a hírrel fogadott otthon, először azt kérdeztem tőle, hogy ez melyik filmben volt, mert teljesen olyan volt a fíling. A válaszból aztán kiderült, hogy ez nem film, viszont a gyűlöletkeltés azóta csak erősödött a muzumlám világ iránt.
Azt eddig is tudtuk róluk, hogy elnyomják/gyűlölik/keményen büntetik a nőket, de a támadás óta keményen beindult a terroristázás, és minden arabra rásütötték ezt a bélyeget. Mondjuk nem alap nélkül, ugyanis a mohamedán vallásnak van egy ilyen eleme, hogy erőszakosan meg kell teríteni a többi embert. Aki nem tart velük, az ellenség, és pusztuljon. Ezt hívják dzsihádnak, és annak idején már az arabok le akarták tarolni ezzel Európát, de 972-ben  kikergették őket innen.
Most viszont már valószínűleg sikerülni fog a tervük, lásd a tévében/rádióban a migránsokkal foglalkozó híreket Európa-szerte. Aztán a fene se tudja, hogy ezekből melyik igaz, és melyik kacsa, de az tény, hogy kurva sokan vannak, és a bejegyzésem írásának időpontjában még megy a népszavazásról a kampány, hpgy engedjük-e be a migránsokat az országba, vagy sem.
Én  magam részéről nemet mondok erre, mert semmi közünk hozzájuk: ez legyen az egykori gyarmatosító országok problémája, akik anno megszállták őket, aztán ott balhézzanak az arabok, nálunk ne. Mindenesetre a Facebook-os ismerőseim körében naponta osztódnak a migánsokkal kapcsolatos bejegyzések, márpedig van vagy ezerfős ismeretségi köröm azon az oldalon. Ami a lényeg, hogy sokakat elért már az Orbán Viktor által indított gyűlöletkampány, és talán jogosan, hiszen nem akarják az emberek, hogy a saját hazájukban bántalmazzák őket.
Na most bántalmazásokról dögivel olvashatsz ebben a könyvben, ugyanis Hayes elég jol bemutatja az arab világot. Na nem dokumentarista szemmel, inkább felszínesen, csak amennyi a történethez kell, de az is éppen elég kemény, szóval készüljetek fel.
Azt mondjátok diktatúra van hazánkban Orbán miatt? Akkor az arabokról nem tudtok semmit! Meg úgy egyáltalán a volt gyarmatokból függetlenné vált államokról se. Persze miért is kell erről tudnotok? Hiszen kurva messze vannak, semmi közünk hozzájuk, viszont a társadalmi rendszerük és a kultúrájuk teljesen más, mint Európáé, ami még nem volna baj, viszont ők jóval szaporábbak, emiatt fel fognak zabálni minket voltaképpen. Na ez az alapja az egész konfliktusnak, meg persze az arabok által talált olaj is.
De visszatérve a regényhez: Hayes az arab kultúrának a brutálisabb felét mutatja meg, a titkosrendőrökkel, kivégzésekkel, kínzásokkal, miközben az utolsó percekig izgalomban tartja az olvasót.
Én kedveltem  Pilgrim alakját, ugyanakkor borzasztónak találtam a sorsát, hiszen gyakorlatilag senkije sincs, és ő sem létezik, legalábbis a társadalomban nincsen írásos nyoma a létezésének. Gyakorlatilag abból áll az élete, hogy egyik megbízást teljesíti a másik után, magánélete nincs, csak a kibaszott nagy űr. Szaracén hasonló, bár róla azért derülnek ki érdekes dolgok, de ő is csak egyvalamiért él voltaképpen.
A regény tehát az ő sorsukat mutatja be párhuzamosan, miközben Pilgrim keresi a savfürdős gyilkost is, na meg egy milliomos halálának ügyében is nyomoz, tehát sok szálon mozog a cselekmény, amely nem nélkülözi a brutális jeleneteket sem, ezért csak erős idegzetűek olvassák!
Olvass bele itt:
Facebook
Joy Magazin
Kiadja a Libri Kiadó

Agatha Christie: Életem

A Krimi Királynőjét bizonyára nem kell bemutatni nektek: ha erre a bejegyzésre tévedtetek, akkor bizonyára olvastatok tőle legalább egy műve, vagy esetleg színházban láttatok tőle egy darabot. Talán utóbbi hazánkban nem annyira jellemző, de Angliában, a szerző szülőhazájában még mindig rendszeresen tűzik műsorukra a szerző darabjait a színházak, különösen Londonban. Azért ez kurva nagy szó, hiszen Agatha már vagy negyven éve meghalt, de a hírneve fennmaradt, és a könyveit is időről időre új köntösben kiadják ilyen-olyan kiadók.
Vajon minek köszönhető Agatha sikerének a titka? Erre próbál többek között ez a jó vastag önéletírás választ adni, miközben a szerző magánéletét is bemutatja születéstől a halálig. Az életem című könyv azonban így is csak kivonat, ugyanis Agatha Christie életéről több könyv is született, de ezek csak egy-egy korszakot tárgyalnak a szerző életéből, amely meglehetősen hosszú és elég kalandos is volt, tehét nemcsak a krimiírásról szólt.
A szerző ugyanis feleség és anya is volt, nem mellesleg pedig nagy utazó is, amelyre mindkét férje mellett volt lehetősége. Még az első férjjel, Archibald Christie-vel tett egy világkörüli utat, melyről külön könyv íródott, amely Grand Tour címmel jelent meg, és magyar nyelven is elérhető.

Első férjével, Archibald Christie-vel

A második férj, Max Mallowan régész volt, úgyhogy a helyzet elve adta magát, mert sokat kellett munka miatt távoli helyszínekre utazni, de Agathának ez nem volt teher, sőt: kifejezetten érdekelte a régészet! Erről is íródott könyv Életem Mezopotámiában címmel.
Na de térjünk vissza a krimikre! Vajon mitől olyan sikeresek Agatha Christie művei szerte a világon?
Többféle válasz is létezik erre a kérdésre, amelyek részben kiderülnek ebből a műből is.
Először is Agatha nem volt magától elszállva, nem játszotta magát, hogy ő most mekkora művész, meg satöbbi. Eleve nem is akart író lenni: első művét egy nővérével kötött fogadás hatására írta, amelynek az volt az alapja, hogy vajon Agatha meg tud-e írni egy tisztességes detektívregényt. Nos, az eredmény a Titokzatos styles-i eset című darab lett, amely egyben Poirot, a kis belga nyomozó megszületését is jelentette egyben. A fogadást ezzel Agatha meg is nyerte, de ekkor még nem volt bizos, hogy hivatásosként folytatja tovább az írást.

A második férjjel, a régész Max Mallowannel.

Na meg ő igazából sosem tekintette magát profinak, sőt a könyvben úgy beszél erről, mintha semmi különös nem lenne abban, hogy ő most éppen regényeket/színdarabokat ír, holott nem mindenkinek van ehhez tehetsége, lássuk be. Ő viszont banális dologként kezeli az írást, és egyszer sem beszél a könyvben a műveinek a megalkotási folyamatáról, tehát ez nem egy werkkönyv. Azt azért el kell ismerni, hogy igencsak termékeny szerző volt, hiszen sok krimit/színdarabot/romantikus regényt írt, de hát az az igazság, hogy volt rá ideje, nem kellett a megélhetéséért dolgoznia. Akkor bizonyára más lett volna a helyzet. Ő viszont egy jó házból való úri lány volt, aki nem ismerte a nélkülözést, a munkáslétet. Igaz, hogy elszegényedett a családja, de még így sem volt olyan vészes a helyzetük, hogy a híd alá kelljen menniük.

Csak  hogy legyen egy dolgozószobás kép is....

Ez a jól szituált nagypolgári, vagyis inkább főnemesi világ köszön vissza a regényekben is kivétel nélkül. Mindez azért érdekes, mert látszólag tökéletes emberekről van szó, aki ráadásul sznobok a végtelenségig. Ki gondolná, hogy ilyen békés, jellegzetesen angol közegben gyilkosság történhet?
Márpedig történik, és ez alaposan felkavarja az addig tökéletesnek tűnő idillt és felhozza a problémákat. Igazából az a jó Agatha Christie-ben, hogy direkt agressziót nem alkalmaz, tehát nincs sok vér, meg horror, meg elmebeteg sorozatgyilkos. Helyette finoman sejteti az olvasóval a történteket.
A lényeg tehát nem az agresszión van, hanem a miérten és az emberi játszmákon, amelyekből akad dögivel, sőt: azt lehet mondani, hogy az első lélektani krimiket talán ő vetette papírra. Mindez komolynak hangzik, pedig egyáltalán nem az: az A.C. krimik habkönnyűek és szórakoztatók, mintha egy tévésorozatot néznél, miközben a szerző kifigurázza és egyben bírálja is az angol társadalmat.
Végtére is, az angolok meglehetősen sznob népség szigorú erkölcsökkel, amelyek pláne Viktória királynő uralkodásának az ideje alatt jutottak érvényre. A királynő ugyanis meglehetősen prűd volt, és ezt a népétől is elvárta. Erről is olvashattok a szerző önéletrajzában,amely a gyermekkorától, vagyis az 1890-es évektől egészen 1950-ig tart, tehát elég hosszú időről van szó.

Lányával Rosalinddel, aki az első férjétől származik

A könyvben elég sok mindenről olvashatsz: szülők-és családi kör, gyerekkor, kamaszkor, az első szerelem, illetve házasság, a saját gyermek, Rosalind, a világkörüli út az első férjjel, a válás, utazások Mezopotámiában, vagyis a Közel-Keleten, találkozás és házasság a második férjjel Max Mallowannel, illetve a második világháborús idők.
Eközben megismerkedhettek Agatha személyiségével is, aki nekem nem volt annyira rokonszenves, mert egy túlzottan érzékeny, sírós ember volt, bár azt el kell ismerjem, hogy végül az élet próbáit kiállta, és bebizonyította, hogy tud ő erős és önálló is lenni, de azért alapvetően mégis egy érzékeny, finom, halkszavú teremtés tudott maradni.
Önéletrajzában a szerző a véleményét is közli sok mindenről, tehát a regény egyben szociográfia is az akkori angol társadalom egy szeletéről. Ezt azért mondom így, mert a munkások és földművesek kimaradnak, ugyanis a szerző jól szituált angol úrilány volt vidéken, ezért elsősorban ebben a társadalmi körben forgott.

Az idős írónő

Viszont ez a kötet kiváló ahhoz, hogy megtudjátok, a szerző milyen forrásokból merített a krimijeihez/színdarabjaihoz/romantikus regényeihez, na meg hogyan keletkezett Poirot és Miss Marple figurája.
Ámde ez az igazán hosszú önéletírás azoknak készült igazán, akik meg akarják ismerni a regények/színdarabok mögött álló embert, és nem a bálványt, a zsenit keresik, mert azt nem fogják megtalálni. egy embert viszont igen. Azt, hogy mennyire csalódás, vagy öröm őt megismerni az önéletírása alapján, döntsétek el magatok, mert ez viszonyítás kérdése.
A könyvet kiadja a Partvonal Kiadó