Suzanne Collins: Az éhezők viadala trilógia - filmen is

A sorozat részei:
1. kötet: Az éhezők viadala
2. kötet: Futótűz
3. kötet: A kiválasztott

Bevallom, nem különösebben szoktam sci-fi-t olvasni, de az utóbbi időben, amióta egyre sűrűbben járok könyvesboltba, többször is elmászkáltam a sci-fi könyveket tartalmazó polcok felé. Mondjuk ezeket eleve úgy is helyezik ki, hogy mindenképp belebotoljon az ember, úgyhogy én is így jártam.
Az Éhezők viadaláról hallottam már korábban, mint filmről, de nem igen szoktam mozizni, úgyhogy nem láttam, és azt sem tudtam, miről szól. Ezt már csak a könyvesboltban tudtam meg, és egyből elkezdett érdekelni, míg végül a könyvtárból ki is hoztam a teljes trilógiát.
Nos, csak annyit mondhatok, megérte, mert ritkán olvasok ennyire jó könyvet, mint amilyen ez a három kötet volt. Igaz, az első rész önmagában is teljes volt, hiszen önálló műnek készült: a másik két kötet egy későbbi bővítés eredménye.
A folytatásos regényeknél/filmeknél sokszor az a gond, hogy az első rész után a többi valahogy már nem olyan jó: mintha kiégett volna a szerzőjük, és csak parancsra írta volna meg a többit.
Suzanne Collins esetében ez nem így van szerencsére sőt: ritkán olvasok ennyire jó könyvet/sorozatot, mint ez. Pedig a szerző korábban gyerekeknek írt teljesen más műfajú könyveket, de mégis tisztességesen megírta ezt a trilógiát, melynek az első
kötete már világhírt hozott a számára.
A könyv egy elképzelt világot mutat be a távoli (vagy nem is olyan távoli jövőben), amikor is az Amerikai Egyesült Államok megszűnik létezni: részben azért, mert a háborúk megviselték, részben a természeti katasztrófák miatt, melyek során a kontinens egy része víz alá került. Az elpusztult ország helyén pedig megalakult Panem állam, amely 13 körzetből áll, és egy  Kapitólium nevű nagyvárosból irányítják. Egy lázadás során a 13. körzetet elpusztították, csak hogy példát statuáljanak.
Mindez persze nem volt elég, mert az igazi büntetés csak ezután következett: létrehozták az Éhezők Viadala nevű játékot, ami voltaképp nem is az, hiszen minden pillanata valóság, tehát nincsenek forgatókönyv által írt szerepek, meg bunda a játékosok kiválasztásánál, és a harc az arénában életre-halálra folyik, tehát a játékra kiválasztott kamaszkorú gyerekek közül csak egy valaki élheti túl a versenyt, melynek szabályait a szerző részletesen ismerteti az első részben. A játékosok kisorsolásán
kötelező részt venni a körzetekben, de közvetíti a tévé is, mint ahogy később a viadalt is.
A könyv elején az egyik főszereplő, Katniss Everdeen húgát, Primet sorsolják ki a viadalra, de a kamaszlány ezt nem hagyja, és önként jelentkezik helyette. Ugyanabból a körzetből (azaz a 12.-ből) Peeta lesz a fiú játékos, tehát a társa a viadalon.
A többi versenyző már csak később mutatkozik be.
Nekem van egy olyan érzésem, hogy a szerző a szórakoztatás mellett a média világát is ki akarja figurázni ezzel a kötettel, főleg a mostanában olyan menő valóságsókat, amelyben belepillanthatunk más emberek/csoportok életébe, ha már a sajátunk nem olyan érdekes. Csak kár, hogy ezek a műsorok mind megrendezettek, és a producerek által megírt forgatókönyvek alapján működnek. Egy szóval közük nincs a valósághoz, viszont termelnek egy csomó álhíres embert, akiket manapság celebeknek hívunk, meghamisítva ezzel a szó eredeti jelentését, ami ünnepeltet takar, és az igazi sztárokat illették ezzel a kifejezéssel, pl. színészeket, énekeseket. Manapság a legalját hívják így, de azóta a színész/énekes kategória is átalakult/felhígult: ezeken a területeken is egyre több érdemtelen embert futtatnak, de amíg el tudják adni őket a médiában, nincs gond.
A szerző ezt a celebjelenséget is kifigurázza mindhárom kötetben más-más formában, de ugyanakkor a kötet remek társadalomrajz is hiszen egy komplett társadalmat mutat be annak ellentéteivel/problémáival együtt. Hiába szűnt meg a mostani civilizáció, az emberiség nem tanult a hibáiból, és ugyanolyan, illetve jobban mondva még brutálisabb/zsarnokibb társadalmat hozott létre,
mint ami volt.
Igazából a szerző a komplett első kötet mellett azért írta meg a másik kettőt, hogy egyfajta reményt és bátorságot adjon az embereknek a lázadásra, amelyek Katniss lesz a vezéralakja. Amúgy én kedvelem ezt a leányzót, mert eléggé vagány, aki meg tud állni a saját lábán. A fiú szereplők kicsit mások, bár Gale nekem talpraesettebbnek és egyben rokonszenvesebbek tűnik, mint Peeta. Viszont mindketten szeretik a lányt, ahogy ő is szereti mindkettejüket, tehát a trilógia egyben egy szerelmi
háromszöget is elmesél, aminek a végső eredménye már csak a mese végén derül ki. Peeta a másik fiú nekem nem annyira favorit, mert gyengébb karakter. Ők hárman az állandó szereplők, míg vannak, akik csak bizonyos részekben tűnnek fel.

1.KÖTET: Éhezők Viadala

Mint említettem, ez egy teljes kötet rendes lezárással, ami csak később bővült trilógiává. Itt kezdődik el a cselekmény, megismerjük az állandó szereplőket, illetve bemutatkozik Panem állam is, ahol a történet játszódik. Van egy működő társadalmi rend, ami teljesen más, mint amiben most élünk: sokkal zsarnokibb, erőszakosabb, ráadásul úgy tűnik sokkal elmaradottabb is.
Aztán később, az állam központjában, a Kapitóliumban járva kiderül, hogy a szerző szépen megvezetett bennünket: a városban ugyanis hiperszuper találmányok vannak, míg a körzetekben az emberek nyomorognak, sokszor éheznek is. Nincs teszkó és társai, hanem maguk termelnek meg mindent, már amit tudnak. Ebben a helyzetben könnyű fellázadni, és a viadal is pont ezért jött
létre, hogy ezt megakadályozza.
Szerintem kegyetlen dolog emiatt gyerekeket feláldozni, a viadalt ugyanis 12 és 18 éveseknek rendezik és a sorsoláson kötelező részt venni. Olyan ez, mint egy évente megrendezett nemzeti ünnep. A verseny lényege, hogy aki túléli a megpróbáltatásokat az nyer, a többiek viszont belehalnak a versenybe vagy azért, mert megölik egymást, vagy azért, mert a játékmesterek egyetlen gombnyomással gondoskodnak arról, hogy pusztító elemek jelenjenek meg a versenyben, ahol többen is gyilkossá válnak a győzelemért.
A 74. számú viadalon Katniss Everdeen húgát sorsolják ki résztvevőnek, de ő ezt nem hagyja, és inkább önként jelentkezik a versenyre, hogy a kislány életét megóvja. Ezzel elkezdődik számára a médiacirkusz, és a fiatal lány olyan magasságokba kerül, amiről azt sem tudta, hogy létezik. A szerző kurva jól írja le a média világát, de hát valamennyire ért hozzá, hiszen
korábban gyerekműsorok szerzője volt.
A kötet másik fele már a viadal leírása, amely szerintem hasonlít Golding Legyek ura című művéhez, ahol ugye gyerekek éltek egy szigeten. Hát itt nem sziget van, hanem egy mesterségesen létrehozott aréna, amit bekameráztak, így nekik köszönhetően élőben nézhető a küzdelem.
Szerintem páran még emlékeztek a Celeb vagyok, ments ki innen, illetve a Stohl András vezette Survivor című műsorokra, amelyek valami egzotikus helyszínen játszódtak, és a szereplőknek boldogulniuk kellett a természetben nem éppen ideális körülmények között. Mindez szép és jó, csak éppen megjátszották az egészet, mert a szereplőknek titokban megvolt mindenük, csak a producerek átbaszták a népet, oszt jó napot.
Collins könyve pont ezért kurva jó, mert itt minden valódi: a helyszín, a küzdelem, az éhség, a szomjúság, a túlélés, de még a szereplők is! Persze a mostani valóságsókhoz hasonlóan itt is vannak a közönségnek kedvencei, akiknek drukkolhatnak, amíg azok játékban vannak. Nekem már csak ezért is tetszett a könyv, de amúgy is kurva jól felépítették, hiszen egyedi a cselekménye, és kiválók a karakterek, na meg a háttér is tökéletes. Mi kellhet még?
Na jó, nemcsak könyvben lehet élvezni a sorozatot, hanem filmen, méghozzá mind a három részt! az viszont érdekes, hogy a trilógia utolsó kötetét, a Kiválasztottat két részben filmesítették meg, ami állítólag nem tett jót neki, de ezt nem tudom, mert egyik filmet sem láttam.
Azt viszont tudom, hogy az első részt, vagyis az Éhezők viadalát Gary Ross, míg a többi részt, azaz a Futótüzet és a Kiválasztottat, már Francis Lawrence jegyzi. A főszereplőt Jennifer Lawrence alakítja, de feltűnik még a vásznon Woody Harrelson, Lenny Kravitz és Donald Sutherland is.

2. KÖTET: Futótűz

A teljes első kötethez hozzárendelt első folytatás a Futótűz címet kapta nem véletlenül: már az is szabálytalan volt, hogy a viadalok történetében egyszerre két győztest hirdessenek, de a közönségkedvenc Katniss győzelme futótűzként indította be a körzetek lázadását, amelyek az addig stabil Panem létét fenyegetik. Éppen ezért a következő évi viadalt, a 75.-et minél brutálisabbra tervezik, csak hogy bosszút álljanak a lázadókon. Meg amúgy is évfordulóhoz érkezett az idő, ugyanis eddig minden 25. évben vmi extrát találtak ii a szervezők a minél nagyobb durranás érdekében. Most is egy ilyen évforduló van, és a feladat az lesz, hogy az összes eddigi viadalgyőztest eresztik össze egy újabb menetre, tehát Katnissnek és Peeta-nak ismét be kell lépniük az arénába, miután a győzelmi turnét megcsinálták. Ez azt jelenti, hogy ők már celebek lettek, de a
továbbiakért meg kell dolgozniuk, miközben körülöttük forrong az ország, és lázadnak mindenfelé.
Katnissből afféle jelkép lett, de ezt majd a harmadik kötetben bontakoztatja ki a szerző. Itt inkább a nagy médiacirkusz, na meg a második viadal a lényeg, ahol új szereplőkkel ismerkedhetünk meg a korábbi viadalgyőztesek személyében.
Csakhogy közben elkezdődnek a lázadások is, amelyekkel a szerző reményt ad arra, hogy a gagyi valóságsók jelenlétét nem muszáj eltűrni a médiában. Igaz, ki lehet kapcsolni a tévét, elfordulni az újságoktól, de szívetek mélyén tudjátok, hogy ez csak menekülés. az igazi megoldás az lenne, ha kitakarítanák az összes vackot a médiából.
Igaz, hogy a viadal nem gagyi, mert valódi, de a lázadás sokkal többről szól, minthogy szüntessék be a versenyt: igazából a társadalmi egyenlőtlenségek eltörléséről szól, amit a szerző az első kötetben már érzékeltetett, és ami tényleg nagyon durva, sokkal inkább, mint a mai állapotok.

3. KÖTET: A kiválasztott

Természetesen Katniss és Peeta élve kerülnek ki a küzdelemből, de Peetát elfogják, és valamit manipulálnak az agyával, csakhogy korábbi szerelmét, Katnisst gyűlölje és lehetőleg ölje meg, miközben a lány a korábban már elpusztított és ezáltal a föld alá költözött 13. körzetben kezd új életet a családjával. Napjaik katonásan telnek, hiszen egy katonaállamról van szó, amelynek nagyon szigorúak a szabályai, szóval úgy tűnik, a lány csöbörből vödörbe esett, de legalább a családja biztonságban van.
Amúgy nehéz elképzelnem a föld alatti életet, pedig állítólag ez lesz az emberiség jövője, hiszen háborúkat jósolnak, amelyek elől többen a föld alá költöznek majd. Ez a téma egyébként többeket megihletett már, például filmeseket, írókat, de megunni nem lehet.
A lázadás ebben a kötetben teljesedik ki, főleg a kötet második felében, amikorra Panem fővárosa, a Kapitólium gyakorlatilag lángokban áll, és innentől kezdve a lét a tét. Mint említettem, mindegyik kötetben fontos szerepet játszik a média, így itt is. Katniss ebből adódóan itt már nemcsak egy sima lázadó, hanem egy államellenes kampány arca, akinek a művészneve Fecsegőposzáta. Csakhogy mindez csapda, egy ördögi terv része, melynek a célja Katniss likvidálása. Ennek megfelelően a
Kapitóliumban játszódó jelenetek igen brutálisak és látványosak, de ez a lezárás szükséges ahhoz, hogy befejeződjön a sorozat.
A könyveket kiadja az Agave Kiadó

Paulo Coelho: A kém - Mata Hari élete egyes szám első személyben

Hát, én akármennyire történelem szakon végeztem is az egyetemen, Mata Hari élettörténetét nem ismertem. Igaz nem is volt akkora történelmi alak, inkább csak egy korabeli celeb, akit szerintem indokolatlanul sztároltak, mint például a mai playmate-ket, vagy a valóságshow-k szereplőit.
Ezek után gyanús lett, hogy a spirituális témákról író világhírű brazil szerző és a holland származású táncosnő/kurtizán életrajza hogyan passzolhat össze. Vajon utóbbiban mi lehet a spiritualitás?
Nos, ebben a könyvben igazából nem ez a lényeg, inkább egyfajta tanulságot fogalmaz meg a szerző, miszerint nőként ne akarj beledumálni a férfiak dolgába, független meg végképp ne akarj lenni, mert különben hasonlóan jársz, mint Mata Hari, akit kémkedés vádjával végeztek ki 1917-ben. Persze akkoriban a mostani női emancipációnak még csak a töredéke létezett, tehát csak kevés nő rendelkezett önálló életvitellel. A legtöbben a férfiaktól függtek anyagilag is, meg persze máshogy is. Ekkoriban ez számított erkölcsösnek, és kevesen mertek lázadni, bár abban az időszakban már egyre többen mozgolódtak.
Ilyen lázadó volt voltaképpen Mata Hari is, de az ő esetében ez a folyamat teljesen öncélú volt, hiszen nem a nők jogaiért állt ki, mindössze csak szórakozni szeretett volna, mert a nagyvilági élet jobban bejött neki, mint háziasszonynak lenni és gyereket nevelni.
Igaz, hogy a könyv nem különösebben spiritulis tartalmú, de én mégis arrafelé viszem el ezt a bejegyzést, mert ez segít megérteni a történteket, illetve másféle szemszögből világítja meg a legendás kémnő sorsát, aki 1876. augusztus 7-én született Margaretha Geertruida Zelle néven az Oroszlán jegyében a hollandiai Leuvenben. Édesapja kereskedő volt, de csődbe ment az üzlete, ami végül is a halálához vezetett, és a felesége is hamarosan követte őt, úgyhogy a fiatal lány hamar magára maradt. Szülei óvónőnek szánták, de mint említettem neki nem fűlt a foga ehhez, úgyhogy menekülésképp férjhez ment egy Indonéziába készülődő angol katonatiszthez, aki apróhirdetés útján keresett magának feleséget. Szerintem ne kövessétek a példáját, mert igen veszélyes egy gyakorlatilag ismeretlen emberrel egy ilyen komoly vállalkozásba belefogni. Még ha évek óta ismered is a párodat és elköltözöl vele egy idegen országba, fennáll a veszélye annak, hogy az új helyzet új személyiségvonásokat eredményezhet, amelyek nem biztos, hogy fognak neked tetszeni. Mata Hari is így járt, holott ő azért menekült bele a házasságba, mert bulinak gondolta az egészet, és elege volt a szülőhazájából a nyárspolgári Hollandiából.
Ahhoz képest viszont az igazi nehézségek a házassága után kezdődtek: a kedves férjről ugyanis kiderül, hogy piás, és a keze is sokszor eljár, vagyis az asszony belekerül egy bántalmazó kapcsolatba, bár ez akkoriban teljesen normális volt. Mindenesetre szült két gyereket, egy fiút és egy lányt, úgyhogy a polgári kötelességét is teljesítette. A gyerekeket azonban megmérgezték és bár a kislány túlélte, de az indonéziai életüknek és egyúttal a házasságuknak is vége lett.Mata Hari mindig is Párizsba vágyott a Fények Városába, így tehát odament a válás befejeztével.
Mindez úgy kapcsolódik az Oroszlán jegyhez, hogy ők  nehezen tűrik az alávetett helyzeteket, mert a fölényt jobban kedvelik. Végtére is az állatok királyáról van szó. Ebből adódóan, akinek a horoszkópjában hangsúlyos ez a jegy (pl. Napjegy, Holdjegy, Aszcendens, vagy több bolygó az Oroszlánban álló házban a horoszkópábrán) hasonlóan fog viselkedni, vagyis elvárja az uralkodónak kijáró tiszteletet és figyelmet, szereti a külsőségeket és a pompát. A hölgyek például imádják a divatot és a szép frizurákat/sminkeket, az urak meg a macsó pózokat például. Aztán ha nem kapják meg ezek az emberek az általuk óhajtott figyelmet, akkor jönnek a nagy drámai jelenetek a máskülönben nagyvonalúnak számító jegy képviselőinél.
Amint azt a régi képeken is láthatjátok, Mata Hari igencsak szerette a divatot, és az extrém külsőt, ami a munkája része is volt, hiszen táncosnőként kereste a kenyerét Párizsban, úgyhogy végül megkapta, amit akart: a nagyvilági életet és a pénzes, befolyásos férfiak barátságát, tehát nem lehetett oka panaszra.
Ami viszont komoly gondot jelentett az az, hogy a foglalkozása nem tartozott a kimondottan nyugdíjas állások közé, magyarul lecserélhető, illetve minőségét tekintve gyorsan romló áru volt, úgyhogy az emberek egy idő után megunták a műsorát, és újdonságot akartak látni. Mata Hari ugyanis az egzotikus távol-keleti táncosnő szerepében tetszelgett, amit eléggé hihetően el is tudott játszani az indonéziai éveknek köszönhetően. Ez be is jött az embereknek, de aztán megjelentek a fiatal trónkövetelők, és amikor betöltötte a harmincat, nehezebbé vált az élete, hiszen akkor már bekerült az öregedő nők kategóriájába.
Az Oroszlánok életében ez egy kurva nagy kihívás, mikor megtaníttatja velük az élet, hogy mások is vannak rajtuk kívül, akik érvényesülni akarnak, na meg a külsőségek sem annyira fontosak, ahogyan ők gondolják. Mata Harinak tehát a tánc mellett más megélhetési formák után kellett néznie, bár ez nem volt olyan nehéz: a közönség soraiban ugyanis kurva sok magas rangú katonatiszt ült, akiknek persze hízelgett a dolog, hogy szeretőjükké tehetik az akkor már eléggé ismert táncosnőt. Innentől kezdve a nő lényegében ebből élt, vagyis kitartott volt. Persze nem ő volt az egyetlen, de a többiek amolyan szürke eminenciások voltak hozzá képest.
Az állítólagos kémkedés dolog is innét a katonatisztektől ered, akik állítólag kifecsegtek katonai titkokat a nőnek, aki azután ezeket állítólag továbbadta. Na most ez korántsem biztos, hogy így volt a történészek szerint, akik szintén foglalkoztak a legendás táncosnővel. Szerintük a nő ártatlan volt, csak félre akarták állítani, mert túlzottan veszélyessé vált, hiszen akkor már zajlott az első világháború, és a tisztek nem engedhették meg maguknak, hogy bármi kiszivárogjon, amit nem akarnak. Ebből adódóan a nőt tehát félre kellett állítani valamilyen ürüggyel, amire a kémkedés tökéletesen megfelelt. Már csak azt kellett kitalálni, hogyan kapják el, tehát a részleteket kellett kidolgozni. Végül ez meg is történt, és a nő börtönbe került, majd Párizs mellett kivégezték 1917-ben. Ekkor 41 éves volt, tehát még viszonylag fiatal.
Paulo Coelho könyve az ő életét igyekszik bemutatni, de csak kivonatos formában, bizonyos aspektusokat kiemelve, másokat pedig figyelmen kívül hagyva. Nekem az tűnt fel, hogy szerintem a szerző megveti, lenézi, illetve kioktatja a saját hősét, legalábbis nekem ez jön le, hiszen Coelho főleg a negatív tulajdonságait emeli ki a nőnek, mint például a léhaság, a kényszeres hazudozás, a teatralitás, és a hagyományok felrúgása.
Ezt megfejelve a könyv legutolsó részében a védőügyvéd szerepében tetszelegve, még bele is rúg a már régen halott nőbe, aki már nem tudja magát megvédeni, hogy saját magának köszönheti a bajt, mert nem kellett volna feltűnősködnie, lázadnia a hagyományok ellen, és akkor élhetett volna tovább is. Látjátok feleim, ez a baj a világgal: egy nő, ha komolyan érvényesülni akar, a férfiak félreállítják, vagy legalábbis megpróbálják, lásd Gyárfás Tamás problémáját Hosszú Katinkával, amelyben az úszószövetség elnöke több szerénységre kötelezi a bajnokot. Aztán az már kicsit sem zavarja, hogy neki magának akkora arca van, hogy be sem fér az ajtón.
Mata Hari esetében is hasonló a helyzet, de őt muszáj volt elhallgattatni, hiszen háború volt, és könnyen eljárhatott a szája hadititkokkal kapcsolatban. A kémkedés csak ürügy volt, rábizonyítani nem tudták, meg nem is akarták, mert nem ez volt a lényeg. Hiába volt védőügyvédje, az ítélet hamar megszületett, és a nő kegyelmi kérvényét is elutasították.
Jelen regényben a védőt maga Coelho játssza, aki a könyv végén egyes szám második személyben egy negédes hangvételű, szirupos-nyálas levelet ír a nőnek, amelyben, mint említettem őt hibáztatja a sorsáért, szóval jó kis védőügyvéd lehetett. Csak az a gond a nagy spirituális íróval, hogy pont az egyik alaptörvényt nem ismeri, miszerint minden sors úgy tökéletes ahogy van, még akkor is, hogyha netán erőszakos halállal végződik, mert minden életnek oka és célja van, így az övé is az volt. Csak kár, hogy ebben a férfiak uralta világban ő nem lehetett más, egy céda, egy rossz asszony, egy veszedelmes csábító, akivel egy darabig együtt lenni jó, de feleségül nem ezt a típust veszik, csak éppen mellette azért őt is megtartják. Na de egy férfinak ezt is lehet simán.
Coelho könyve amúgy nem egy nagy durranás: dokumentumkötetnek harmatgyenge, sima regénynek még inkább, a spirituális műfajban meg aztán végképp nem állja meg a helyét. Nem tudom, mi volt ezzel a könyvvel a szerző célja, de ez olyan nesze semmi fogd meg jól típusú iromány, amiből valamennyire megismerhetjük a legenda életét, de ez nem a teljes igazság. Amúgy egy levélregényről van szó, amely nagyrészt egyes szám első személyben íródik Mata Hari által, és a céljuk az, hogy a nő kislánya megértse, mi történt az édesanyjával: miért tette azt, amit tett. A kislányt amúgy az édesapja nevelte, vagyis jobban mondva vele élt, de szakértő személyzet foglalkozott a nevelésével, tehát az édesanyjáról nem sokat tudott. Innét ennek a regénynek a koncepciója, amelyet korabeli fotók is illusztrálnak, főként a fénykorból. A könyv amúgy olyan egyszer olvasós darab, szerintem nem érdemes megvenni még a rajongóknak sem.
Kiadja az Athenaeum Kiadó

Wm. Paul Young: Éva

A szerző új regénye ezúttal is keresztény témájú, de most kizárólag a bibliai Teremtéstörténettel, a Genezissel foglalkozik,  avagy az emberiség megszületésével. Ádám és Éva történetét szerintem mindannyian ismeritek, legfeljebb nem hisztek benne, de ez a ti dolgotok. Mindenesetre lehet benne valami, hiszen az emberi sors egy nagy dráma, mind egyéni, mind kollektív szinten, és ez még jó darabig nem fog változni.
Erre jön Young, aki már írt egy erőteljesen megosztó hatású könyvet, a Viskót, de ez nem volt elég neki, és most a Teremtés történetét alakította át, hogy úgy mondjam egy optimistább verzióra, ami gyakorlatilag újra írja az emberiség történetét.
A cselekmény azzal kezdődik, hogy a dimenziók közötti redőben van egy kis sziget, ahol egy bizonyos John nevű fickó él, és a sziget környékére sodródott dolgokat gyűjti be. Aki ide kerül, az földi értelemben már voltaképp meghalt, hiszen eltávozott onnét a lelke, de ugyanakkor még nem került át a Túlvilágra sem, tehát az idekerült léleknek még van esélye visszakerülni a Földre.
Egy nap konténer sodródik erre a helyre, benne halott lányokkal, ámde a nyilvántartás során kiderül, hogy az egyik lány még él, de nagyon rossz állapotban van. Meg is kezdődik hát a gyógyítása, ámde a leányzó érdekes helyen jár, miközben nincs magánál, és ez nem más, mint a bibliai teremtés helyszíne, és magával Évával is találkozik, aki Minden Élők Anyja, és az első nő az emberiség történetében. Az álmainak köszönhetően emlékszik vissza a nevére is: Lillynek hívják, ami nem véletlen, hiszen Lilithre emlékeztet, akinek szintén fontos szerepe volt a Teremtéstörténetben.
Na most ennek a Lillynek is igen fontos szerepe van, ugyanis ő a kiválasztott Tanúja az emberiség megteremtődésének, beleértve a kiűzetést is a Paradicsomból. Ez azt jelenti, hogy ő csak néző, tehát nem szólhat bele az események alakulásába, bármennyire is szeretné.
Mindezt a folyamatot Lilly álmain keresztül ismerheted meg, kedves olvasó, melyek elég zavarosak, hiszen egy súlyosan sérült emberről van szó, akiről kiderül, hogy nem akármilyen képességekkel rendelkezik: Lillynek ugyanis minden sejtjében benne van genetikusan az egész emberiség története, ami azért nem semmi.
Mit is jelent ez? A szerző szerint megváltást, bár azt konkrétan nem írja le, hogyan, inkább csak a reményt adja meg az olvasónak, hogy mindez megtörténhet, ls az emberiség története újra írható, és a sok szenvedés, tragédia megszűnhet. A szerző egy interjúban elárulta, hogy a kétezres éveket a nők kiteljesedésének tartja, tehát eljött az ideje annak, hogy mi nők valódi,  egyenrangú társként álljunk a férfi mellett. Csak mert most nem így van, de erről a vallások is gondoskodtak.
Olvassátok el alaposan a Teremtéstörténetet! Látni fogjátok, hogy ott is a nőt hibáztatják az emberiség tragikus sorsáért, hiszen a kígyó őt kísérti meg alapvetően és nem a férfit. Ádám első párjáról, Lilithről pedig egy árva szó sem esik, hiszen nem volt hajlandó alávetni magát a férfi akaratának, akármennyire is megparancsolta Isten, ezért a pokolra került, mint lázadó. Utána legfeljebb példázatokban beszéltek róla a papok, hogy látjátok lányok/asszonyok hasonlóan jártok ti is, ha nem engedelmeskedtek a férfiaknak. Magyarán büntetést kaptok, nincs mese. A teremtéshez pedig csak a férfiaknak van joguk, mert ők a családfők.
Na, ez volt régen, de azóta sok víz lefolyt a Dunán, és mi nők többszörösen bebizonyítottuk, hogy méltó örökösei vagyunk Lilithnek is, aki mégiscsak az első nő volt a Földön. Nem véletlenül kapta ennek a könyvnek a női főszereplője is a Lilly nevet, de ezeket az összefüggéseket már csak a kötet utolsó lapjain értettem meg, ugyanis a szerző direkt ilyen zavarosan, nehezen érthetően írta meg a művet, ahol csak a végén kerül a helyére minden. Ez rossz is, jó is, bár nekem így első blikkre nem tetszett az Éva, de lehet ha még egyszer-kétszer elolvasom, hogy jobban megértsem, ez a dolog majd változni fog.
A könyv műfaját a Viskóhoz hasonlóan kereszténynek mondják, de szerintem ez csak részigazság: sokkal több benne az ezotéria  és a spiritualitás, mint a vallás. Young ugyanis egy szóval sem említi a Tízparancsolatot, és a szabályok betartására sem hívja fel a figyelmet, de ugyanakkor mégiscsak fontos számára a kereszténység annyira, hogy képes megreformálni, az emberek számára közelebb hozni, de hogy ez sikerül-e, fene se tudja.
Na most itt jön az ezotéria a képbe, ugyanis a szerző több egymás mellett párhuzamosan létező dimenziót mutat be, ami szintén az ezotériára jellemző, ami azt mondja, hogy több párhuzamos dimenzió létezik egymás mellett, mint ahogy többféle idősík is, magyarán, ha elhagyjuk a Föld bolygót, az itt használt idő megszűnik, mint ahogy a gravitáció is és bekövetkezik a súlytalanság állapota. Ezt azt jelenti, hogyha más dimenzióba kerülünk, megváltozik az alakunk, és a sorsunk is. Gondolj csak az álmaidra, mert az is egy dimenzióutazás! Ugye, hogy minden lehetséges volt? Ha netán tartósan beteg vagy, álmaidban újra egészséges voltál például.
Ez a könyv is ezeknek az elveknek alapján íródott, vagyis átkerülve egy másik idősíkra akár az emberiség kollektív sorsa is átírható, ahogy ez a könyv is ígéri. Ez azt jelenti, hogy a kollektív bűntudat eltörölhető, amivel hatalmas tehertől szabadulunk meg, ugyanis ennek nincs értelme, és csak fölösleges szenvedést okoz. Ugyancsak megszűnhet ezzel a férfi és nő között fennálló hátrányos megkülönböztetésnek, ami a fennálló évezredek óta nagyon sok nő halálát okozta Isten, vagy éppen Allah nevében vallástól függően. Sajnos, a Föld jelentős részén a nők még mindig így élnek, aminek ideje véget vetni.
A szerző azt sugallja, hogy  a Teremtéstörténet újra írásával mindez megvalósítható, hiszen akkor egy más Istent, és egy más rendszert ismernek meg az emberek, amivel valószínűleg a kollektív tudattalanjuk is átíródik, és megváltódik a sorsuk is. Mindez új alapokra heleyezi a vallásokat is. Remélem, sikerül mindezt Megvalósítani. Ámen.
A könyvet kiadja az Alexandra Kiadó.

Wm. Paul Young: A viskó

Nagyon nehéz igazából erről a könyvről írni, de hát olvasni sem volt egyszerű, ugyanis ez nem egy szórakoztató olvasmány, sokkal inkább filozófia, hiszen a szerző az élet nagy kérdéseire keresi benne a választ: például arra, hogyan dolgozzuk fel a gyászt, különösen akkor, ha az eltávozott személy a gyerekünk volt, illetőleg erőszakos halállal távozott közülünk.
Ilyenkor könnyen lehet, hogy bűntudatot érzel, hogy nem tettél meg mindent azért, hogy az általad szeretett személy tovább élhessen, de ezzel saját magadat csapod be leginkább, ugyanis aki távozik, az azért teszi, mert lejárt itt az ideje a Földön, de a szelleme tovább él egy másik dimenzióban,  ahová a Földön kapott testet nem viheti tovább.
Ebből adódik a következő kérdés: miért kell sokszor erőszakos halállal, fájdalmak közepette távoznunk a bolygóról, pláne gyerekként/fiatalként?
Ilyenkor szokott isten is beúszni a képbe: hiszen a Földön a legelismertebb közösségformáló elem a vallás. Teljesen mindegy formában hisznek Istenben, mert a legprimitívebb népek esetében is ugyanaz az elv, mint a nagy világvallásoknál: létezik valami felettünk álló rendszer, ami befolyásolja mindennapjainkat, és hatással van a közösségek életére, sőt ez a rendszer, aki lehet Isten is, közösségeket épít!
A lényeg tehát az, hogy évezredek óta elhitetik az emberekkel, hogy minden Isten műve: a teremtés is, a halál is, amibe az embernek nincs beleszólása, hanem csak néző. Ámde nem ez a legrosszabb, hanem az, hogy Isten ítélkezik és büntet is, mintha csak gyerekek lennénk.
A Tízparancsolatot biztosan ismeritek: ez tökéletes példa arra, amit mondok: le vannak fektetve a szabályok, és ha nem az alapján játszotok, büntetést kaptok. Csakhogy Isten nagyban játszik, és nem egyszerű pofonokat osztogat, hanem sokszor életet vesz el, vagy legalábbis megbetegít. Mindez kiválóan alkalmas arra, hogy a bűntudatot elültessék az emberekben, ami viszont arra jó, hogy ennek segítségével lehet őket vezetni, mint a birkákat.
Nem véletlen, hogy az állam és a vallás évezredeken keresztül összefonódott, és az uralkodók egyben egyházfők, vallási vezetők is voltak. Az angol uralkodó például mind a mai napig az anglikán egyház feje.
Na most a gond ott van, hogy a fentiek ellenére Isten állítólag szeret minket, de mégis hagyja, hogy ennek a nevében egy csomó szörnyűség történjék az emberekkel, például a boszorkányégetések, vagy az ún. keresztes háborúk, de az is baj volt, ha valaki egyszerűen csak kérdezni, gondolkodni mert: egyből eretnekséggel vádolták, és megkínozták, majd megégették, csak hogy példát statuáljanak.
Csakhogy a gondolkodókat és a kérdezőket nem tudták elhallgattatni, csak ideiglenesen. Aztán pár száz évvel később a Felvilágosodás folyamata szépen háttérbe szorította a keresztény vallást az emberek és az állam életéből, bár nem túl gyorsan. Végezetül pedig a pápai állam területe Rómán a székhelyen belülre zsugorodott 1929-ben, pedig azelőtt gyakorlatilag egész Közép-Itáliát lefedte. Ennyit erről.
A fenti kérdések viszont továbbra is aktuálisak, és azóta sem adott rájuk senki sem választ. Végül is ki tenné ezt meg? A papok? Á, ugyan már! Az apácák? Hát, ők végképp nem! Az ezotéria? Próbálkoznak ők is, úgyhogy nem véletlenül népszerűek. Megbízható választ azonban még ők sem tudtak adni eme kérdésekre.
Erre jön Wm. Paul Young, és megírja a Viskó című művét, amely pont ezzel a kérdéskörrel foglalkozik, amit feljebb már leírtam, de szerintem ez nem keresztény könyv, akárhogy is próbálják annak beállítani, ugyanis ez nem a vallásról szól, hanem a hitről, és ez utóbbi nem vallásfüggő.
A regény alapvető mondanivalója az, hogy az emberek elvesztették a kapcsolatot Istennel, mert függetlenné akartak válni, és nála okosabbak lenni, Isten pedig szerette őket annyira, hogy ezt megengedte, és aztán az összes többi eseményt ez idézte elő, mint például éhínség, háborúk, stb. A Bibliában megírt Teremtéstörténet is hasonló ehhez. Csakhogy Young könyve nem kelt bűntudatot, Inkább Isten végtelen és feltétlen szeretetét helyezi előtérbe, és nem a korlátokat és szabályokat.
Sőt, a szerző nem áll meg ennél, hanem egy teljesen más, modern korba helyezett Istenképet mutat nekünk, aki nőnemű, ráadásul feketebőrű, csakhogy még jobban kiverje a biztosítékot az embereknél. Jézus egy közel-keleti férfi képében tűnik fel, aminek hatására egyes (magyar) olvasók bőszen migránsozni, terroristázni kezdhetnek, míg a Szentháromság harmadik alakja, a Szent Szellem a Sarayu nevet viseli és ázsiai nő alakjában bukkan fel a könyvben. Ők lesznek azok, akik választ adnak a kérdéseidre, az emberséggel és Istennel kapcsolatban. A könyv olvasásához nem kell vallásosnak, sem hívőnek lenned, de biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül olvasod ezt a bejegyzést. Én legalábbis nem hiszek a véletlenekben. Persze nem biztos, hogy téged is meg fog érinteni Mack története, ugyanis egy meglehetősen vitatott témájú könyvről van szó, amit vagy szeretnek, vagy utálnak, de senki sem közömbös iránta, ez a lényeg.
A főszereplő a szerző egy barátja, Mackenzie Allan Philips, akit a továbbiakban nevezzünk Macknek. Nos, ennek a fickónak meglehetősen brutális gyerekkor jutott, ugyanis alkesz apja sokszor verte, míg a fiúnak elege lett ebből és pontot tett az ügy végére. Ámde a veszélye megvolt annak is, hogy ő is olyan lesz, mint az apja volt, de szerencsére ő megtalálta azt a nőt, akivel boldog tudott lenni.
Nan, a feleség Istenhívő volt, ezért Mack is elindult Isten felé, de még ez sem volt elég, hogy feledtesse vele gyerekkorában borzalmas emlékeit. Aztán amikor egy családi táborozás során a legkisebb gyermeke, Missy nyomtalanul eltűnik, Istennel kapcsolatos kérdései/kételyei megújult erővel lángolnak fel. Pláne, hogy a kislány ruháját egy hegyi viskóban megtalálják, és kiderül, hogy a gyereket egy ismert sorozatgyilkos rabolta el és ölte meg. Mindez iszonyúan hangzik, és az is, főleg a szülőknek, akik csoda, hogy nem őrültek bele ebbe a helyzetbe. Aztán egy nap Mack titokzatos üzenetet kap, hogy menjen át abba a viskóba, ahol a kislánya ruháját is megtalálták, mert egy bizonyos Papa nagyon szeretne már találkozni vele. Nos, a regény többi része már ezen a helyen játszódik, ahol Mack voltaképpen Istennel, illetve a Bibliából ismert Szentháromsággal találkozik, hogy választ kapjon minden kérdésére és visszataláljon Istenhez.
Az a véleményem erről, hogy a kerettörténet és az alapötlet kiváló, csak valahogy a kötet nyelvezete nem túlzottan élvezhető, mert a szerző nagyon nehézzé teszi: magyarán többször el kellett olvasnom a művet, mert ez nem az a könnyed, felszínes olvasmány, de ez önmagában nem baj. Inkább az a baj, hogy Young hangvétele túlzottan emelkedett, nem tud az utca emberéhez szólni, pedig ők vennék a kötetet.
Az egy dolog, hogy én nem hiszek semmilyen vallás által kitalált Istenben, de sok embernek igénye van erre, illetve beléjük nevelik, és emiatt nem mernek mást gondolni a témáról, mert túl erős bennük a kontroll. Az én esetemben is történt erre próbálkozás az apai nagyszüleim által, de én már gyerekkoromban nagyon határozottan kijelentettem, hogy nem hiszek Istenben, szóval ellenálltam. Ez nem jelenti azt, hogy nem hiszek semmiben, ugyanis később elkezdtem ezotériával/spiritualitással foglalkozni, és észrevettem, hogy van egy felettünk álló rendszer, ami lehet akár Istennek is nevezni, aki ezt akarja, ugyanis a kereszténység és a spiritualitás nem zárja ki egymást. A Viskó is pontosan ezt mutatja be szerintem, amikor is a megbocsátásra, és az Istenbe vetett bizalomra helyezi a hangsúlyt, na meg persze Isten irántunk való végtelen szeretetére.
A könyv célja tisztázni az olyan fogalmak valódi jelentését, mint a szeretet, a megbocsátás, illetve az elengedés, ugyanis ezzel kapcsolatban igen sok a félreértés, pedig fontos lenne felfogni a valódi jelentésüket, mert gyógyító hatású lehet, ahogy ezt Mack esetében is lehet látni.
Azt hozzá kell tegyem, hogy nekem kifejezetten tetszik a szerző által alkotott Isten alakja, ami ismét csak nem véletlenül van így: Young egy interjúban elmondta, hogy a második évezred a nőkről fog szólni, ami azt jelenti, hogy mi nők egyre jobban ki merünk teljesedni, és egyre jobban merjük használni a teremtő erőnket, és egyre inkább részt kérünk magunknak az életből. Eddig a teremtés, a történelem alapvetően férfiakról szólt, ami meg is látszik, úgyhogy ideje ezen változtatni, és a régi beidegződéseket felrúgni, mert csak bajt okoztak. Ehelyett egy szebb, szerethetőbb világot kellene építeni kevesebb sérült emberrel. A Viskó ehhez próbál utat mutatni.
Kiadja az Immanuel Alapítvány.

Singer Magdolna: Partitúra - utolsó beszélgetés Polcz Alaine-nel

Polcz Alaine nevét sokan ismerik, többek között én is, de a munkásságával nem voltam annyira tisztában. Talán pont ezért lett érdekes számomra ez a könyv is, hiszen voltaképpen egy életrajzról van szó, még ha csak felszínesen is.
A kötet ugyanis Polcz Alaine utolsó beszélgetéseit tartalmazza, amelyben a partnere Singer Magdolna gyásztanácsadó volt, aki egykor Alaine tanítványaként kezdte. Ma már önállóvá vált, de egykori mesterét nem felejtette el. Talán ezért is lettek némileg bensőségesebb hatásúak ezek a beszélgetések, mint ha egy külsős újságíró vette volna őket fel.
Istenigazából ez nem is klasszikus interjúkötet, hiszen nincsenek benne kérdések, már csak a kötet legvégén az utolsó beszélgetésben. Sokkal inkább visszaemlékezésről, önéletrajzról, na meg számvetésről van szó, hiszen Alaine ekkor már elmúlt 80 éves, és közelít a Halálhoz annyira, hogy a kötet 3-4. része már a súlyos beteg, haldokló ember gondolatait tartalmazza. Emiatt aztán a kötet második fele nyomasztó hangulatúvá válik, emiatt nem volt könnyű folytatni az olvasást, viszont az első két beszélgetés érdekesebb volt, főleg amikor a szakmájáról beszélt.
Úgy éreztem, hogy az egyébként visszafogottnak tűnő hölgyből előtör a tűz, a szenvedély, és az ember hirtelen élővé válik, és teljesen más lesz a kisugárzása, illetve ezen keresztül a megítélése is.
Polcz Alaine egy meglehetősen ellentmondásos személyiség benyomását kelti a könyvben amiatt, hogy az élet bizonyos területén nagyon akaratos, lázadó tud lenni, ami főleg a szakmájára igaz, máshol pedig visszafogja magát és ragaszkodik a szabályokhoz.

A fiatal Polcz Alaine.

Ez utóbbi főleg a magánéletére volt jellemző, amikor is háttérbe szorította magát a férjei kedvéért, és valahogy nem tudott, vagy akart kiállni magáért, pedig volt olyan értékes személyiség, mint ők, sőt.
Azért igen komoly fejlesztéseket tudhat a háta mögött, például a játékterápia a gyermeklélektanban, illetve a tanatológiai kutatások és a hospice házak megteremtése.
Ez utóbbi esetekben arról van szó, hogy Alaine a halál jelenségeit kutatta, a svájci Elizabeth Kübler-Rosshoz hasonlóan. Ebből nőtt ki a hospice fogalma is, amelyet gyakorlatilag Alaine terjesztett el hazánkban.
A hospice a lényegében menthetetlen, haldokló betegeket kíséri el végső útjukra, vagyis segít nekik emberi méltóságukat megőrizve távozni ebből a világból. Mindez azért különösen fontos, mert minden embernek joga van ehhez. Az már más kérdés, hogy a korábban fennálló társadalmi rendszerek ezt nem különösebben engedték meg, úgyhogy sok ember állati szinten, ösztönlény módjára élt, és hasonlóan is halt meg. A másik opció pedig az volt, hogy rendszerellenesnek tekintették az illetőt, és emiatt megkínozták, majd kivégezték, és végül tömegsírba temették. Manapság már az európai civilizált világban ilyen nincs, de a halál még így sem olyan intim folyamat, mint amilyennek lennie kéne: az emberek jelentős része ugyanis kórházban hal meg valamilyen betegségben, és ott erre nincs lehetőség. Pláne olyan helyen, ahol az emberhiány miatt túlhajszolt az ápoló személyzet, és emiatt nincs annyi idő a betegekre. Egy kórházban amúgy is futószalagon megy minden, és személytelenné válnak a betegek, nem úgy,mintha otthon ápolnák őket a hozzátartozók. Persze ezt sokszor nem is lehet megoldani, tehát marad a kórház/elfekvő/öregek otthona, stb.
A hospice ezzel szemben változást hozott, ugyanis a betegápolás személyes jellegű, és nem muszáj kórházban feküdni. Na de itt amúgy sincs kórház: helyette hospice házak vannak, de a nővérek házi ápolást is vállalnak, hogy a beteg az utolsó percig a családjával lehessen, amíg csak lehet.
Nagyjából erről szól a szakmai rész, ami szerintem a legjobb a kötetben, mert nagyon élvezetesen mesél Alaine, de amikor a magánéletéről beszél, az kurvára fájdalmas: eleve olyan területen született, amelyet akkorra már elcsatoltak hazánktól Romániához (1922-ben született Kolozsváron, amely akkor már a Cluj Napoca nevet viselte), tehát már a hovatartozása miatt is üldözték, majd a világháborús időben a megszálló szovjet hadsereg katonái közül is megerőszakolták páran. Mindez még Kolozsváron történt, úgyhogy nem csoda, hogy a fiatal nő hazánkba menekült.
Annak ellenére, hogy megerőszakolták, Alaine próbált normálisan élni: például férjhez ment az akkori vőlegényéhez, Jánoshoz, és élte a férjes asszonyok átlagéletét. Sajnos, kiderült, hogy az erőszak miatt soha nem lehet gyermeke, de a házassága nem emiatt ért véget.

Mészöly Miklós és Polcz Alaine fiatal házasként.

Már hazánkban élt, amikor az 50-es években találkozott a második férjével, Mészöly Miklós íróval, aki a nagy szerelem volt az életében, de a házasságuk nem volt különösebben boldog: a férj ugyanis más nőkkel is előszeretettel foglalkozott, magyarán hűtlen volt, illetve a figyelmesség sem tartozott az erényei közé, egy szóval egy önző, gerinctelen féreg volt szerintem. Mindenesetre Mészöly többször is elköltözött az asszonytól, aki mindig visszafogadta, egészen a haláláig.
Érdekes, hogy az egyébként sokszor lázadó asszony mennyire alá tudta magát rendelni a férjének, aki sehol nem volt Alaine-hez képest, sem emberileg, sem szakmailag, de mégis: a szerelem, a kötődés ilyen csodára is képes, hogy érdemtelenül is szeretjük a másikat, és jónak tartjuk őt.
Mészöly halálával Alaine egyedül maradt, de életszeretete sosem hagyta el, és céljai is voltak: ekkor lett ugyanis igazából író, méghozzá eléggé termékeny, mert több művet is írt, amelyek a szépirodalom és a lélektan határán egyensúlyoznak. Alaine talán ekkor lett híres igazán.
Sajnos a sors élete végén is rúgott bele egyet: az asszony, akinek a szakmája jelentős része a halálhoz kötődött, nem tudott meghalni, csak hosszas betegség, szenvedés által, tehát más emberek segítségére szorult. Szerencsére emberi tartását nem veszítette el, ami a kötet legutolsó interjújából is kiderül, amely már a betegsége idején készült.

Idősebb korában is sugárzott belőle a derű.

Egyébként a könyv félig szakmai összefoglaló Alaine tevékenységéről, félig pedig a privát életről, amelynek egy részét az Asszony a fronton című könyvében már megírta.
A Partitúra viszont azért is hiánypótló, mert előtte teljes Alaine életrajz nem jelent meg, csak más könyvekből ismerhettük meg az életét töredékesen. Ez a könyv viszont egységes, csak kivonat, amiben az az érdekes, hogy Alaine egykori tanítványa, Singer Magdolna készítette az interjúkat, illetve a kötet is az ő szerzői neve alatt jelent meg.
Róla tudni érdemes, hogy gyásztanácsadó és mentálhigiénés szakember, aki mindenféle veszteség feldolgozásában segít, legyen az haláleset, vagy esetleg egy kapcsolat vége. Ha érdekel, mert érintett vagy, akkor keresd fel a honlapját
A kötet címe pedig nem egyszerűen kottát jelent, hanem összefog minden szólamot egy zenekarban, éppen ezért a partitúra a karmester eszköze: az ő felelőssége lesz ugyanis az, hogy minden úgy szólaljon meg egy koncerten, ahogy kell. Ettől lesz igazán jó egy zenedarab.
A cím egyben utalás a sorsunkra is, ahol szintén nagyon sokféle szólam található különböző emberek személyében, akiknek aztán a megfelelő időben találkozniuk kell. Ettől teljesedik be egy életút, egy sorsvonal. A karmester pedig talán Isten,talán az Univerzum, kinek hogy, hittől függően. Mindenesetre nagyon jól eltalált cím lett. Kiadja a Jaffa Kiadó