Gail Carriger: Napernyő Protektorátus sorozat (Soulless, Changeless, Blameless)

Általában nem szoktam paranormális (azaz vámpíros, tündéres, alakváltós, stb.) könyveket olvasni. Na nem azért, mert annyira rosszak lennének, inkább azért, mert a legtöbbjük sorozat formájában íródik, és mire megjelenik a következő kötet, addigra elfelejtem az előző tartalmát.
A Napernyő Protektorátus köteteit is csak hosszú idő után sikerült egyben kikölcsönöznöm a könyvtárból, ezért is írok róla most.
Ezt a könyvsorozatot azoknak is ajánlom, akik kifejezetten fáznak az efféle paranormális, fantasyjellegű könyvektől, mert ez teljesen más. Részben azért, mert a szerző történelmi korba (egészen pontosan a viktoriánus korba) helyezte a cselekményt, részben azért, mert a írásmód is inkább szépirodalmi jellegű, ugyanakkor humoros is, ami azt jelenti, hogy a regénysorozat kifigurázza mind a lányregényeket, mind a paranormális könyveket, szóval szórakoztat is. Kicsit olyan a fílingje, mint a Csengetett, Mylord? című filmsorozatnak, vagyis jellegzetesen angol, tehát aki szereti az angol kultúrát és szépirodalmat, az már nem foghat mellé.
A sorozat háromkötetes, melynek a Soulless (Lélektelen) a kezdő kötete, a Changeless (Változatlan) címmel folytatódik, és a Blameless (Szégyentelen) az utolsó darab, legalábbis magyar nyelven. Angolul ugyanis van még két kötet, Heartless és Timeless címmel..
Mindegyik kötetnek van egy kerettörténete, de ez talán nem olyan érdekes, ráadásul elég bonyolult is. Szerintem sokkal fontosabbak a jellemábrázolások, a párbeszédek, illetve a korszak bemutatása, ez utóbbi szerintem kifejezetten hitelesre sikerült.
A kötet szereplői között egyaránt találunk embereket és paranormális lényeket, például vámpírokat, farkasembereket, és a főszereplő Alexia Tarabottit, aki a lélektelenek csapatát erősíti a könyvben. Igaz, ez utóbbiak nincsenek valami sokan. A lélektelenek tudása abban rejlik, hogy képesek semlegesíteni a különböző paranormális lények természetfeletti képességeit, miközben nincs lelkük, ezért érezni sem tudnak különösebben.
Szóval Carriger regényfolyamának az  a lényege, hogy az emberek és a különböző paranormális lények telesen törvényesen és békésen élnek együtt  legalábbis az angol társadalomban, mindenféle boszorkányüldözés nélkül, ami már önmagában bizarrul hangzik.
Az viszont még különösebb, hogy ezeknek a lényeknek külön társadalmi rendszerük van, ami szerint élnek. Egyszóval a szerző egy olyan világot mutat be a regénysorozatban, amely sokak  számára elképzelhetetlen, de pontosan ezért vonzó, hiszen ki nem kacérkodott azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha természetfeletti képességekkel rendelkezne, és mit tenne akkor?
Sokan valószínűleg bosszút állnának a segítségével azokon, akik megkeserítik az életüket (pl. szülők, tanárok, főnökök, stb.), de ha elolvasnak pár ilyen paranormális lényekkel foglalkozó könyvet, akkor láthatják, hogy még a természetfeletti képességekkel rendelkező lényeknek is van szabályrendszerük, tehát nem varázsolhatnak, illetve szívathatnak meg csak úgy egyszerűen bárkit, hanem alkalmazkodniuk kell a szabályokhoz. Erről van szó Carriger regénysorozatában is, ahol a cselekmény mellett alaposan megismerhetjük a vámpírok és farkasemberek világát is, amely -mint mondtam- sokkal izgalmasabb, mint maga a cselekmény.
Szerencsére Carriger a különcségük mellett azért szerethető figurákat teremtett, kivéve Ivy Hisselpenny figuráját, aki szerintem kurvára idegesítő a hülye beszólásaival. Őt simán fel tudtam volna pofozni, főleg a második kötetben, mert leginkább ott játszotta meg a mindenen megbotránkozó viktoriánus kisasszonyt.
Alexiát viszont bírom, mert egy igazi vagány csaj, aki nem szorul semmilyen férfi segítségére, hanem egyedül megoldja az életét, és a napernyője segítségével védi meg magát az ellenségtől. Nem véletlenül kapta tehát a sorozat a nevét. Azért is bírom ezt a csajt, mert kívülálló az olasz származásával, amit a külseje is megmutat, tehát nem egy angol szépségideál a csaj, akit olyan könnyen férjhez lehetne adni. Én pedig mindig együtt érzek a kívülállókkal. Ráadásul neki a családja is afféle hülyék gyülekezete: egy erkölcsbuzi, szarkeverő társaság, akikhez valójában nem sok köze van, mert egyedül az anyja, az akivel vér szerinti rokonságban áll, a többiek már csak mostohák. Ráadásul ők nem is tudják, hogy Alexiának milyen képességei vannak, kivéve az anyját. Szóval Tarabotti kisasszony, afféle modern rockandroll Hamupipőke, akinek azonban esze ágában sincs a királyfira várni. Helyette elvan magának, és beletörődik, hogy egyedül fog élni.
Aztán beüt a kémia Lord Conall Maccon, a macsó farkasember képében, aki képes Alexiát is helyretenni annyira, hogy még feleségül is veszi, ezért a második kötettől kezdve a Tarabotti nevet is elhagyja hősnőnk, mert Lady Maccon lesz belőle.
Ámde az igazi érdekes figura az Lord Akeldama, a különc vámpír, akinek a mézesmázos stílusát kifejezetten csípem, pedig amúgy az ilyen embereket messziről el szoktam kerülni. Csakhogy neki valahogy megbocsátható mindez, mert van benne valami szerethető, de nem tudnám megmondani, mi az, de ő a másik szereplő Alexia mellett, aki miatt végigolvastam eme regényfolyamot.
Aztán ott van még Floote az inas, aki egy kicsivel több szerepet kap, mint az átlag szolgák, úgyhogy nem csoda, hogy a harmadik kötetben már Alexia titkáraként találkozhatunk vele. Ő nyugalom szobra, aki valahogy mindig tudja mit kell tenni, és mindig mindent gyorsan elintéz, őt meg ezért kedvelem.
Nagyjából ők lennének az állandó szereplők, akikkel eddig minden regényben lehetett találkozni, ugyanakkor a sorozat helyszínei változók: az első kötet még teljes egészében Angliában játszódik, a második már félig-meddig Skóciában, míg a harmadik részben Itáliában. Sajnos az utolsó két kötet még nem jelen meg magyarul.
Néhány szóban a cselekményről is beszélni kell: az első kötetben, a Soullessben (Lélektelen) megismerjük az állandó szereplőket, akikről már fentebb beszéltem. Alexia ekkor még vénlány, akinek gyakorlatilag esélye sincs férjhez menni lélektelen mivolta miatt. Csakhogy váratlanul megtámadja egy vámpír, akit kénytelen megölni. Nem sokkal ez után megjelenik Lord Conall Maccon, aki farkasember és a Természetfelettieket Nyilvántartó Hivatal vezetője, és mindjárt nyomozni kezd. Eleinte úgy tűnik ki nem állhatják egymást Alexiával, de az értő szemű olvasó hamar felfedezheti, hogy a két ember között szikrázik a levegő. Ez a szerelmi párbeszéd az , ami szerintem elviszi a könyvet, tovább az írónőnek ebben a kötetben a legjobb a szövege. A másik két kötet egy picit leeresztett ezekhez képest, de azért semmi vész, mert a szerző tartja színvonalat szerencsére.
Míg az első kötetben Lord Maccon sietett Alexia megmentésére, és kideríti, hová tűnnek el a londoni vámpírok, addig a második részben, a Chnagelessben (Változatlan) az asszony megy az ura után annak szülőhazájába, Skóciába, ugyanis természetfeletti lények egész sora veszíti el eme képességét és halandóvá válik, közöttük Alexia férje is, úgyhogy nem sok idejük marad a házaséletet élvezni.
Alexia eközben komoly hivatali pozíciót is betölt, ugyanis Viktória királynő  felkínál neki egy lélekőri pozíciót az árnyékkormányban, tehát továbbra sem lesz az a szokásos úriasszony, mint a többiek. Skóciai kalandja során megismerkedhetünk a farkasemberek világával is, miközben végigizgulhatjuk a regényt.
A harmadik kötet, a Blameless (Szégyentelen) cselekménye talán a legizgalmasabb: Alexia ugyanis teherbe esik a férjétől. Mindez azért szokatlan, mert a lélektelen nők nem esnek teherbe, míg a farkasemberek meg nem tudnak gyermeket csinálni. Ezek után nem csoda, hogy Alexiát elzavarja a férje, sőt a családja is, sőt még az árnyékkormányból is kirúgják. Ezek után a kegyvesztett asszonynak nem marad sok választása, mint kinyomozni, mi történt vele és megoldást találni a bajra. Ezek után az útja Itáliában vezet, ahol a templomos szerzetesek tudnak választ adni a kérdéseire. Az egyetlen gond ott van, hogy ezek a szerzetesek ki nem állhatják az efféle paranormális lényeket, de valahogy mégis muszáj elviserlniük egymást, ha Alexia választ akar kapni a kérdéseire.
Mindhárom kötet izgalmakban gazdag, tehát kiváló szórakozást ígér azoknak, akik kedvelik a kalandregényeket, és az angol kultúrát, illetve humort sem vetik meg.
A sorozat további köteteiről a  szerző honlapján találhatnak bővebb részleteket az angolul értő rajongók. A magyar nyelvű könyvek a Könyvmolyképző Kiadó Aranypöttyös Könyvek című sorozatában jelentek meg eddig.

Jussi Adler-Olsen: Palackposta - a Q Ügyosztály esetei III.

A szerző nagy sikerű könyvsorozata tovább folytatódik, és Carl Mo(e)rck kis csapatával Assaddal és Rose-zal tovább nyomoz az ún. döglött ügyek után, amiket senki más nem tud megoldani. A mostani eset egy levéllel kezdődik, amely körülményesen és sok éves késéssel jut vissza Dániába, ahol eredetileg feladták.
Ebből adódóan már nehezen lehet elolvasni és értelmezni a szövegét, de az azért kiderül, hogy egy elrabolt gyerek kér benne segítséget. A kérdés most már csak az, hogy kicsoda a gyerek, és életben van-e még egyáltalán.
Mo(e)rck felügyelő ezúttal ennek az esetnek ered a nyomába, és igencsak hajmeresztő az, amit talál.
A lényeg,  hogy a csapat sorozatos gyerekrablásokra bukkan, amelyekben mindig testvérpárokat rabolnak el, de a tettes csak a pár egyik tagját hagyja életben, a másikat kegyetlenül megöli, miközben  azért van pofája váltságdíjat követelni a szülőktől.
A szerzőtől már megszokhattuk a beteg dolgokat, de ez most úgy érzem, mindenen  túltesz, de hát a dán szerzők által írt krimik többnyire ilyenek, na de ezek csak a világot tükrözik vissza, amelyben élünk.
Márpedig egy olyan világban élünk több ezer éve, ahol Isten, meg a Szeretet nevében szörnyű dolgokat követnek el, pedig egyik vallásalapító se ezzel a szándékkal, hozta létre ezeket az alapelveket. Csak hát az idők során az ember ezeket kiforgatta, átértelmezte, és kurva nagy pénzeket szakított le belőle, miközben egy csomó embert vertek át és rángattak dróton azzal fenyegetve őket, hogy egy földön túli hatalom majd jól megbünteti őket annyira, hogy az még a haláluk után is tartani fog, tehát viselkedjenek rendesen. A sok befolyásolható, buta ember meg persze elhitte, hiszen akkoriban még nem volt jellemző az írásbeliség az emberek nagy részére, mint manapság. Az az elszomorító, hogy sokan még ma is hisznek ezeknek a vallásoknak, pedig már jó ideje egy modern korban élünk, és nem kinn a tanyán.
Mindezt azért mondom el, mert a szerző a mostani kötetben ezekkel a vallási szektákkal foglalkozik, illetve az ezek alapján élő embereket mutatja, miközben Mo(e)rck felügyelő egy arctalan, pszichopata gyilkost  üldöz,, aki ezeknek a szektáknak a tagjai közül szedi az áldozatait.
Mindezt úgy teszi, ahogy azt már tőle megszokhattuk: vagyis szépen lassan bogozódnak ki a történet szálai, amelyek meglehetősen bonyolultak, de eközben azért dolgozik az adrenalin is, tehát van min izgulni szerencsére.  Igazából a szerző regényeiben nem is a krimiszál a lényeg, hanem a lélektani folyamatok és az emberi sorsábrázolás. Az, hogy időnként megjelenik egy-két holttest, illetve üldözik/elkapják a gyilkost, már csak körítés.
 Én pont ezért szeretem a skandináv műfajt, mert inkább a lélektani vonatkozások érdekelnek, illetve az, hogy meddig és hogyan torzulhat el az ember személyisége. Adler-Olsennél mindez bőséggel megtalálható, hiszen a szerző gyerekként különböző elmegyógyintézetek szolgálati lakásaiban nőtt fel, pszichiáter édesapjának köszönhetően, úgyhogy gondolom, volt miből meríteni. Akiknek tetszettek a szerző előző köteti, azok most sem fognak csalódni szerintem, de aki most találkozik először ezzel a műfajjal, annak is bátran ajánlható ez a könyv kezdésnek. A sorozatjelleg senkit ne ijesszen el, mert a Q Ügyosztály mindegyik esete önálló regényként is olvasható, tehát nincs összefüggés. Kiadja az Animus Kiadó

Demcsák Zsuzsa: A másik életem

A közelmúltban újabb celebkönyv jelent meg a piacon, ezúttal Demcsák Zsuzsától, aki eddig kimaradt a sorból. Mindez nem is véletlen, Zsuzsa ugyanis nem a szokásos témával jelentkezett, vagyis nem botránykönyvet írt.
Azaz de: mert amit leírt, az egy botrányos jelenség, amit nem volna szabadna megengedni sehol, de az a helyzet, hogy a társadalom gyakorlatilag legalizálja mindenütt a családon belüli erőszakot, azaz a "férfi" nyugodtan verheti, megerőszakolhatja a vele együtt élő nőt, illetve gyerekeket. Ugyan kit érdekel? Na jó, oké: a közvélemény megveti azt, aki a gyengébbet bántja, de ugyanakkor az áldozat is megkapja a magáét, mert ő meg mi a fenének hagyja magát, és miért nem lép ki a bántalmazó kapcsolatból?
Nos, ha így gondolkodtok, akkor máris csapdába estetek, ugyanis a helyzet nem olyan egyszerű, mint gondoljátok. Megvan ugyanis az egésznek a lélektana, de a választ a társadalom felállása, és az úgynevezett férfi-női szerepek adják meg.
Ezekkel nagy vonalakban ti is tisztában vagytok, hiszen ti is így nevelődtetek, és ti is valahogy így ezt adjátok tovább a gyerekeiteknek, legfeljebb nem vagytok tudatában annak, hogy egy több évezredes minta szerint éltek.
Ez azt mondja, hogy a férfiak az erősebb testfelépítésük miatt lesznek a vadászok, míg a nők inkább a ház körüli munkákat végzik el, illetve nevelik a gyermekeket. Nem is ezzel van a baj, hanem azzal, hogy az ember hajlamos mindennel visszaélni, mert az egója előbb-utóbb átveszi az uralmat minden fölött.
Ez azt jelenti, hogy ti férfiak a testi fölény miatt sokszor felsőbbrendűnek képzelitek magatokat, és hajlamosak vagytok lenézni minket nőket. Ez sok esetben szóban történik, de a fizikai bántalmazásnak is ez a gyökere. Na meg az, hogy ezt (mint feljebb írtam) megtehetitek, mert nincs következménye, hiszen több évezrede ti vagytok hatalmon, és valahogy tudat alatt szolidárisak vagytok egymással.
Persze mi nők se vagyunk angyalok, mert mi meg sokszor pénzügyileg/anyagilag vesszük le szegény férfiakat, hiszen az önálló megélhetésünk sokáig nem volt biztosított. Igazából még ma sincs, és ezért kötünk ki olyan férfiak mellett, akik ezt meg tudják adni nekünk, úgyhogy ezennel bekerülünk egy ördögi körbe, ahonnét látszólag nincs menekvés.
A női nem felszabadulása kb. 200 éve kezdődött el szépen lassan, úgyhogy olyan rettenetesen nagy csodát ne várjatok, hiszen az oktatáshoz és a szavazáshoz való jogunkat is kurva nehezen sikerült csak megszerezni, és ez még mindig csak a jéghegy csúcsa. Sokan azt hiszik, hogy akkor ezzel az emancipáció le is zárult, hiszen a nők ma már tanulhatnak, szavazhatnak, sőt vezető állásokat tölthetnek be, illetve önálló vagyonuk is lehet, akkor mégis mit akarnak?
Mindez csak a felszín, ami alatt ugyanúgy megvannak a problémák, mint korábban, szóval a társadalmi szerepek keményen tartják magukat, és sokan ragaszkodnak is hozzájuk. Mondom, nem a szerepekkel lenne baj, csak a berögzült sztereotípiákat kéne oldani. Itt nemcsak arról beszélek, hogy a nők eleve kevesebb pénzt keresnek, mint a férfiak, nemcsak arról, hogy a szülés és a gyes miatt évekre kiesnek a munkából és nincs addig pénzkereseti lehetőségük, hanem az őket fenyegető erőszakról.
Korábban fentebb már írtam erről, hogy miért alakult ki, de az a kurva nagy baj, hogy még mindig szedi az áldozatait, és ezeket az áldozatok nem védi meg semmi és senki, még a mostani felvilágosult XXI. században sem. Számomra felháborító, hogy még az áldozatoknak kell magyarázkodni a rendőrnek, meg a bírónak, akik erős valószínűséggel az ellenkező nemhez tartoznak, szóval olyan mérhetetlenül nagy empátiát ne várjunk tőlük.
Az utcai támadások is elég borzasztóak, de az még felháborítóbb, ha egy partnerkapcsolatban történik ez meg naponta, hogy a férfi az erősebb jogán, úgy érzi, joga van fizikailag bántalmazni a nőt, mert az a tulajdona, ebből adódóan azt tehet vele, amit akar. Sajnos, az ilyen férfiak betegek, pszichopaták, sokszor alkeszek, drogosok is, de a betegségüket kurva jól tudják leplezni, ezért aztán a külvilág képtelen elhinni róluk az erőszakos viselkedést. 
Arról nem is beszélve, hogy a nőknek kifejezetten tetszik az, ahogy a bántalmazó férfi viselkedik az udvarlási szakaszban, amikor is esze ágában sincs bántalmazni a nőt! Sőt, éppen ellenkezőleg: a lényeg az, hogy kialakítsa a függőséget a leendő áldozatban, ahogy azt a Zsuzsa könyvében megszólaló interjúalanyok is elmondják.
Zsuzsa ugyanis nemcsak a saját történetét meséli el ebben a könyvben, hanem más nőkét is, akik a magánéletének nyilvánosságra kerülése után írtak neki. A mesélők történetéből kiviláglik, hogy valamikor szerelmesek voltak a bántalmazóikba, akik csak akkor váltak erőszakossá, amikor már megszerezték a nőket, tehát birtokon belül voltak. Érdekesség, hogy Zsuzsa könyvében kizárólag értelmiségi nők szerepelnek, akik közül van ún. erős nő is, tehát megdől az a sztereotípia, hogy csak a lumpen, proli, cigány, alulművelt családokban szokás az erőszak. Sajnos, nem. Bár ilyen egyszerű lenne! Az az igazság, hogy egy ún. intelligens értelmiségi férfi még rosszabb is, mint a proli, mert ő lelkileg is bántalmazhatja, meggyötörheti az áldozatot, és ez utóbbi sokkal jobban fáj. Pláne, hogy a fizikailag gyengébb, sokszor önbizalom-és szeretethiányos nő nem képes visszaütni, visszaszólni, tiltakozni, hiszen úgy gondolja, megérdemli ezt a bánásmódot, illetve nem hiszi, hogy egyedül alkalmas lenne az életre és a bántalmazók pontosan ezt használják ki. Zsuzsa azt szeretné megmutatni ezzel a könyvvel, hogy bármelyik nő belekerülhet egy pszichopata bántalmazó hálójába, szóval nincs menekvés. Kivéve, ha nagyon tudatos, illetve egészséges önbizalmú az a nő, mert akkor elhajtja a picsába az ilyen urakat (persze az utcai támadások még így is veszélyt jelenthetnek rájuk, de ez nem azt jelenti, hogy akkor most rettegésben kell élni az életet, mert az is egy kurva nagy csapda).
Zsuzsa és a könyvben megszólaló sorstársak nem voltak azok, és sajnos rá is fáztak, mert nem vették észre a jeleket, csak azt állították, hogy normális volt a párjuk a korai szakaszban, csak később kattant meg. Kár, hogy Zsuzsa nem közölte a könyvében a bántalmazó személyiség előjeleit, amivel még inkább segíthetett volna a sorstársain, hiszen eléggé sokan fogják olvasni ezt a könyvet.
Nem baj, én megteszem, belinkelem ide a bántalmazás előjeleit, de a Nők Joga oldalán részletesebb ismertető találhattok. Tudom, hogy sokan szeretnétek már valakihez tartozni, szerelmesnek lenni, de próbáljatok erre odafigyelni, mert ez a fajta férfitípus aztán nem fog nektek boldogságot nyújtani, legalábbis hosszabb távra biztosan nem. Zsuzsáék problémáját is sajnos ez okozta, és ne gondoljátok, hogy ez normális, hogy a férfi birtokolni akar titeket, és elszigetelni a korábbi életetektől. Nyissátok ki a szátokat és merjetek tiltakozni még idejekorán, nehogy ti is idejussatok!
Az a baj, hogy Zsuzsa könyve nem kínál végleges megoldást a problémára, de nem is ezért született meg, hanem azért, hogy felhívja a figyelmet a jelenségre, és végre szélesebb körben is essék róla szó. Miután híres ember írta a könyvet, ebből nem is lesz gond, az viszont már problémát jelent, hogy a szerzőt megvádolták azzal, hogy pénzéhség és botránykeltés miatt írta ezt a könyvet, de vannak, akik szerint Demcsák hazudik és így akart megszabadulni a férjétől.
Én azt gondolom, hogy engem ez nem érdekel, és ilyet szerintem nem szoktak viccből kitalálni a nők. Még Vajna Palácsik Timike sem, Damu Roland egykori nője, aki eléggé gyomorforgató módon szerepelt a médiában, de még az ő történetében is volt igazság, mert azért Damunak volt már korábban ilyen ügye.
Na de visszatérve Demcsákra: érdekes, hogy a könyvében nem beszél arról, hogyan bántalmazta a férje (ezt inkább a terapeutája mondja el helyette), inkább az életét mondja el, tehát ez egy életrajzi kötet félig-meddig, de persze a férjéről és a magánéletéről is esik szó. Demcsák visszaemlékezéseit meg-megszakítják az interjúk, amelyeket sorstársaival készített.
Kevés esetet oszt meg velünk Zsuzsa a könyvben, ezért a mű nem tekinthető reprezentatív mintának, de nem is tudományos műnek készült, inkább figyelemfelketésnek, viszont a könyv jobban sikerült szerintem, mint amit egy ilyen celebtől várnánk, aki nem az érdemei alapján került a tévébe. Mondjuk a javára szóljon, hogy azóta egész jól megtanulta ezt a szakmát, és mégse valami VV-s celeb szintjén  mozog. Nyilván komolyabb feladatokat nem fog kapni a tévében, de a kereskedelmi csatornák gagyi műsoraihoz megfelel az ő tudása is.
A könyvből itt olvashattok részleteket:
Könyves Blog
Olvass bele
Blikk
Kiadja az Athenaeum Kiadó

Karin Alvtegen: Szégyen

Annak ellenére, hogy a szerző regényeit a skandináv krimik sorozatban jelenteti meg az Animus Kiadó, valójában nem sok közük van a krimikhez, legalábbis fizikailag nem történik bennük gyilkosság, kivétel a Kitaszított című regény. Cserébe viszont az írónő megmutatja azt, hogy hogyan lehet meggyilkolni az ember lelkét, szóval ebben az értelemben mégiscsak krimikről van szó.
Különösen a mostani Szégyen című regénye ábrázolja ezt a folyamatot remekül, hiszen a regény talán Alvtegen legösszetettebb munkája, amely nemcsak az emberek nagy részét meggyötrő szégyenről, illetve bűntudatról, hanem az elengedésről és a gyászról is szól két nő sorsán keresztül, akiknek látszólag semmi közük egymáshoz.
Monika jól kereső orvos, akinek látszólag rendben van az élete, de valahogy a partnerkapcsolataival gondok vannak. A nő ugyanis mindig elmarja magától az éppen aktuális partnerét, mert egyszerűen nem mer kötődni, ugyanis fél az érzelmi kiszolgáltatottságtól. Később a regényből aztán kiderül, hogy miért.
Nekem nincs bajom, Monikával, de a másik nő, Maj-Britt figurája jobban felkeltette az érdeklődésemet. Főleg azért van ez, mert a nő látszólag egy elviselhetetlen, gonosz perszóna, aki folyton  szívatja az ő ellátó szociális szolgálat embereit. Ezt hívják úgy, beleharap abba a kézbe, amelyik eteti, vagy durvábban fogalmazva oda szarik, ahová eszik. Ezek után úgy éreztem, hogy lehet valami a gonoszsága mögött még a betegségén kívül. Maj-Britt ugyanis beteg lelkileg is (hiszen évek óta nem hagyja el a lakását semmiért), na meg testileg is (hiszen folyton zabál, ha kell ha nem, éppen ezért iszonyú kövér). Az, hogy nem éppen fiatal már, csak adalék. A lényeg, hogy Maj-Britt sorsa jóval összetettebb, mint Monikáé, hiszen neki "csak" két halálesetet kell feldolgoznia, míg Maj-Brittnek magát a gyermekkorát is, amely egy szigorúan vallásos környezetben telt. Ha durván akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy ezek a vallásbuzi emberek mindent tiltottak, amitől az ember jól érzi magát, pedig ők nem voltak szektások, mint az amcsik, hanem egyszerű evangélikusok, mint általában a svédek nagy része. Maj-Brittnek éppen ezért a szexualitással is akadnak gondjai, amelyet a szülei és a közösség igyekeztek belőle kinevelni. Mindez azzal jár, hogy megszégyenítették a közösség előtt, ami aztán később az egész életére kihat. Nem véletlen, hogy később egy traumatikus élmény hatására önként bezárkózik a lakásába és arra készül. hogy halálra zabálja magát,  mert ő ezt gondolja megoldásnak az elcseszett életére.
Amúgy ismertem egy hasonló fickót, mint Maj-Britt, aki szintén önkéntes száműzetésre ítélte önmagát, de nem azért mert akkora trauma érte volna, inkább azért, mert nyugdíjazták, és nem tudott mit kezdeni önmagával, aztán odaült az ablakba és el sem mozdult onnan, kivéve, amikor lefeküdt aludni. Még a kaját is odavitte az ablakhoz a felesége, mert az öreg folyton az utcai járókelőket figyelte és kritizálta. Érdekes, hogy mindenkiben talált valami kivetnivalót, hiszen egy tökéletességmániás és rabiátus vénember volt, aki egyébként a nagyanyámmal egy lépcsőházban lakott. Ebből következően engem is megkritizált: szerinte én nőietlen vagyok, csúnya, meg nyomorék is. Hát, kösz. Én azonban nem vagyok Maj-Britt, szóval csakazértis mutogattam magam az öregnek, aki gyakran láthatta a feltartott középső ujjamat, vagy egy szamárfület, csakhogy érezze a törődést.
Mellesleg ő sem volt szebb, hiszen az életmódja következtében brutálisan meghízott, és amikor rosszul lett, akkor több markos férfiember kellett hozzá, hogy lecipelje 150 kilós habtestét a mentőhöz. Csak reménykedem benne, hogy a halála pillanatában is az én látványom kísértette. Már elnézést ezért a kis közbevetésért, de muszáj volt kiírnom magamból ezt a kamaszkori élményemet.
A regény elsősorban ennek a két nőnek a sorsára fókuszál, de azért szerepelnek még mások is benne, például a családját kiirtó Vanja, aki ennek következtében éppen a börtönbüntetését tölti, vagy Pernilla, a búvárbalesetet szenvedett nő, akit Monika támogat lelkileg, hogy ezzel vezekeljen azért, amit tett.
Nyilván egy Vanjáról rögtön a szemét, köcsög, gyilkos jut elsőre eszébe az embereknek és jogosan, de Alvtegen megmutatja az ő sorsát is a felszín alatt.
A regény egyik nagy tanulsága, hogy semmi sem az, aminek a felszínen látszik, és mindennek oka van, mint például Maj.-Britt kötekedésének, vagy Vanja családirtásának, de Monika irigylése méltó életébe bepillantva azt hiszem, nem sokan cserélnének vele se. Mindez azért érdekes, mert ezek a karakterek közöttünk élnek, még ha nem is ilyen szélsőséges formában, de akkor is: az emberek jelentős része kurva nagy terheket cipel, amelyek nagy része gyermekkori eredetű.
Nos, ebből következik Alvtegen regényének másik tanulsága, miszerint a terheket le kell rakni, és az elfojtott érzelmeket a felszínre kell hozni, ki kell élni, ami gyógyulást hozhat. Alvtegennek pont ez a nagy előnye, hogy remekül tud írni az ilyen tabu témákról, mint amiket fentebb már említettem, miközben a társadalmat is keményen bírálja. Valószínűleg a szerző is éppen olyan antiszociális, embergyűlölő fajta lehet, mint egy-egy főhőse, vagy csak jó színész és médium, aki remekül bele tudja élni magát ebbe a szerepbe. Mindenesetre remekül csinálja ezt a lélektani krimi nevű műfajt és pofán bírja vágni az embereket, azáltal, hogy szembesíti őket ezzel a mostani világgal.
Szerintem az Árnyak volt a legjobb műve, illetve az Árulás is nagyot ütött, míg a Kitaszítottat a főhős miatt kedveltem meg. Ezekhez a regényekhez képest a Szégyen picit gyengébb lett, mintha Alvtegen kimerült volna kicsit, ugyanakkor mégis remek tabudöntögető regény született, amit főleg az érintetteknek (tehát a szexuális gátlásokkal küzdőknek, illetve azoknak, akik még nem végezték el a gyászmunkát) ajánlott elolvasni.
Kiadja az Animus Kiadó

Fábián Janka: Koszorúfonat - a Lotti örökségének utóregénye

Szándékosan írom azt, hogy utóregény, ugyanis a Koszorúfonat nem közvetlen folytatása a műnek, hanem a szerző átugrik egy generációt, és Lotti unokáinak a történetét meséli el inkább.
A Lotti ugyanis ott fejeződik be, hogy a leányzó férjhez megy a hazánkban ragadt sebesült francia katonához, aki ennek örömére magyarosítja a nevét és az életmódját is, hogy a szeretett nő közelében maradhasson. Gyermekei is születnek, akik közül kettőt fogunk megismerni a műben: a Bécsben élő divat-és művészetkedvelő nagyvilági dámát, Charlotte-ot, és az ágfai birtokon tevékenykedő csúnyácska, gyógynövényekkel és orvoslással foglalkozó (Krisz)Tinkát, aki soha nem ment férjhez.
A birtokot a nő unokaöccse Sziklay Bálint vezeti, akinek van két lánya, Ella és Blanka. A kislányok mindössze féltestvérek, mert az édesanyjuk különböző, de ennek ellenére szeretik egymást, bár feszültségek azért adódnak, hiszen a lányok külseje és természete gyökeresen eltér egymástól.
Ella az idősebb lány sajnos előnytelen külsejű a csúnyácska arcával, de legalább értelmes, ugyanakkor sok mindenben kételkedik és az igazságot keresi, tehát lázadó is. Nagy álma, hogy felnőttként valódi orvos lehessen, mint példaképe, Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő. Mindebből az következik, hogy nem ő lesz az ideális nő, akihez a férfiak vonzódnak és feleségül akarnak venni (legalábbis abban a korszakban nem), de ez őt marhára nem érdekli, mint ahogy Tinka mamát sem annak idején.
A másik lány, Blanka pont az ellentéte, hiszen egy vonzó külsejű, szőke angyalnak írja őt le a szerző, aki sorban elrabolja a férfiszíveket. Ezenkívül ő szelídebb, engedelmesebb, de nem buta, csak nem akar lázadni. Ennek ellenére azért neki is megvannak a maga céljai, de ezek nem olyan határozottak, mint a nővéréé. Sőt, ellenkezőleg: egy tragédia után eléggé magába fordul, és úgy érzi, nincs értelme az életének, de szerencsére Janka nem hagyja veszni őt.
A könyv témája az, hogy lányok felnőttként megtalálják önmagukat, illetve a hivatásukat, na meg persze a társukat is, hiszen az ember mégiscsak társas lény, akinek igénye van a szerelemre. Ella ezt persze tagadja és inkább a hivatására koncentrál, de Blanka életében többször is megjelenik az érzés, illetve az ő története egy romantikusabb irányba fordul, míg Ella lesz a karrierista nő.
Miközben a szerző elmeséli a lányok történetét, a háttérben ezerrel dübörög a történelem: például megkoronázzák Ferenc Józsefet magyar királlyá 1967-ben, összeomlik az osztrák tőzsde 1873-ben, egyesítik Budát, Pestet és Óbudát Budapestté szintén 1873-ban, de találkozhatunk valós személyekkel is, mint például Rudolf trónörökös, vagy Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő.
Utóbbi életrajzát Kertész Erzsébet írta meg Vilma doktorasszony címmel, ami volt szerencsém olvasni, és ennek alapján azt mondhatom, Janka egész jól jeleníti meg a doktornő alakját, bár ő nem hangsúlyos személy a műben, de mégis lényeges az ő személyes, hiszen egy csomó nőnek mutatott példát, illetve népszerű volt abban a korban.
A történelmi utalások egész  jók ebben a regényben, de ez nem történelmi regény, hanem lányregény, vagy romantikus re3gény, ha úgy tetszik. A történelem az csak annyiban fontos, hogy csak a keretet adja, és inkább életmódtörténeti jelentősége van, vagyis megmutatja, hogy éltek akkoriban az emberek, de érdekes módon Janka elsősorban a nemesek és polgárok életére koncentrál és nem a munkásokra/parasztokra, akik eléggé arcnélküli embereknek számítottak akkoriban sok tragédiával és emberhez nem méltó élettel.
Janka pedig elsősorban szórakoztatni akar, és ezért választotta ezt a réteget, hiszen szép ruhákban jártak, gyönyörű lakásokban/palotákban éltek, és a munka mellett még szórakozásra is volt lehetőségük.
A regény címe is utalás az akkori divatra, hiszen sok nő hordta így a haját, hiszen akkoriban még kötelező volt hosszú hajat viselni, amit sokszor feltűztek, vagy összekötöttek. A regény női szereplői közül is többen kedvelték ezt a fajta viseletet, de a címválasztás egy olyan korszakot is jelöl, a melyben gyökeres változások kezdődnek a magyarok életében is, vagyis az 1867 és a huszadik század közötti időszakot, ami szerintem nagyon izgalmas volt. Akit tehát érdekel ez az időszak és szereti a romantikát, annak jó szívvel ajánlom ezt a könyvet, hiszen Janka szerethető hősöket teremtett, és jó a történet is.
Akik pedig a történelmi regényeket kedvelik, azok ne Janka regényeit keressék, hanem a General Press, és a IPC Kiadók könyvei közül válogassanak, mert ők ilyen témájú könyveket adnak ki.
Janka könyvét pedig az Ulpius Ház jelentette meg eredetileg, ámde legutoljára a Libri Kiadó adta ki új borítóval. A könyvből olvasható némi részlet a Scribd.com-on

Rod Stewart: Rod önéletrajz - szex, drogok, rod n roll!

A szőke, jellegzetes frizurájú, rekedtes hangú rockénekestől az emberek nagy része fel tud idézni pár nótát (Do you think Im sexy, Rhytm of my heart, Maggie May), még akkor is, ha nem rajongó.
A hamarosan 70. életévét betöltő énekes azonban sokkal többet tud ennél:  a hetvenes évek elejétől kezdve folyamatosan adja ki a lemezeit, eleinte zenekari tagként (Small Faces, Faces), később már szólóban elég komoly sikerrel,legalábbis az USA-ban. Mindezzel csak annyi a probléma, hogy az énekes félig skót, félig angol származású, és Londonban született, szóval ő sem a hazájában lett próféta.
Azóta eltelt vagy negyven év, és az idős énekes úgy gondolta, ideje papírra vetni emlékeit, de önéletrajzában nem a zenére helyezte a hangsúlyt. Végül is a karrierjének főbb állomásait meg lehet találni a különböző lexikonokban, ha nagyon keresi az ember, szóval emiatt nem érdemes megírni egy könyvet. Viszont az már jóval több embert érdekel,hogy a népszerű énekes milyen a magánéletben, és itt nemcsak a szerelemi/szexuális életére gondolok, hanem arra is, hogy milyen a személyisége, mi az amit kedvel, mi az amit nem, stb.
Nos, Rod Stewart a feladatot remekül megoldotta, mert ebből a könyvből aztán alaposan megismerhetjük őt, és szerintem sokan kedvelni fogják kedélyes, sokszor szellemes, fiatalos stílusát is. Én legalábbis így vagyok vele.
A sztár sokat mesél a gyerek-és fiatalkoráról is a karrierje mellett, továbbá a ún. közjátékok szakítják meg a fejezetek sorrendjét, amelyekből kiderülnek különböző érdekességek az énekes magánéletével kapcsolatban, pl. a frizurájának története és kialakítása, a ragaszkodása a skót futballhoz, illetve a vasútmodell-építéshez, de az ital-és drogfogyasztási szokásairól, na meg a nőügyeiről is őszintén mesél.
Ha már a nőket említem:az énekes eléggé szerette őket annyira, hogy még a komolyabb nőit (akiket feleségül is vett) sem tudta értékelni, és megcsalta őket még középkorú férfiként is.
Persze nem kell ezen csodálkozni, hiszen hihetetlenül szexi kisugárzása és mozgása van a sztárnak, amely különösen a sláger klipben, a Do you think Im sexyben látszik, szóval nem csoda, hogy repültek rá a nők, ő meg nem tudott ellenállni.

Ez a hűtlenség már nem annyira rokonszenves tulajdonsága, mint ahogy az sem, hogy nagy fenegyerek volt fiatalkorában, pl. sokat piált, de  drogozott is, de hát ez velejárója a rock and roll életnek és nem ő volt az egyetlen, aki csinálta. Csak hát sok kollégája meghalt, míg ő az idén 2015-be tölti be a hetvenedik életévét január tizedikén. (Érdekes, hogy az én szülinapom január tizenegyedikén van....)
Ebből következik, hogy Stewart a rockvilág nagy túlélője. Titka valószínűleg annyi, hogy bár ő is kivette a részét a bulizásból, meg a csajozásból, de mégsem lett függő, de nem is volt őrült, meg pszichopata sem, szóval földközelben tudott maradni. Minden bizonnyal az is segítette ebben, hogy a szülei szerették őt és normális gyerekkora volt sok sztárral ellentétben. Ezenkívül Stewart nem is akart különösebben lázadni, csak szórakozni és szórakoztatni. Azt hiszem ennyi a titka. Na, de ez ebből a könyvből is kiderül.
A könyvet kiadja a Helikon (Trubadúr) Kiadó