Jodi Picoult: Tizenkilenc perc - az iskolai bántalmazás lélektana

Tizenkilenc perc alatt sok mindent megtehetsz: leviheted megsétáltatni a kutyát, lenyírhatod a füvet a ház körül, hajat moshatsz, stb., de akár szerezhetsz egy fegyvert is és lemészárolhatod vele a fél iskolát.
A Tizenkilenc perc főhőse ugyanis ezt tette pontosan ugyanennyi idő alatt, innét a regény címe.
A regény témáját a valóság ihlette, hiszen több hasonló hír is megjelent a médiában, hogy X.Y. diák kinyírta, vagy bántalmazta az iskolatársait.
Ilyenkor mindig megjelenik az online felületen egy olyan kérdés, több ember szájából, hogy mégis milyen lelkivilága lehet egy ilyen "embernek", illetve milyen szülei lehetnek egy ilyen lénynek?

Nos, Jodi Picoult igyekszik megválaszolni ezt a kérdést ebben a regényben, ami ugyan nem pszichológiai tanulmány, de látszik, hogy a szerző alaposan utánajárt a dolgoknak, tehát alaposan megismerhetjük a gyilkosnak a lelkivilágát és az életkörülményeit.
Bizonyára elgondolkodtál már rajta, hogy hogyan néz ki egy ilyen tömeggyilkos. Talán azt gondoltad, hogy egy nagydarab testalkatú, izmos kölyök, aki már eleve terrorizálta az iskolatársait, mert gyűlölte őket egészen a végkifejletig.
Nos, hát bizonyára vannak ilyenek is, de ennek a könyvnek a főhőse pontosan az ellenkezője: egy sovány, szemüveges hülyegyerek típus, aki éppen hogy nem agresszív, hanem az a túlzottan visszahúzódó típus, szóval nem nagyon vannak szociális kapcsolatai a kortársai körében. Az ilyen emberekről valahogy senki sem gondolná, hogy egyszercsak bekattannak és tömeggyilkosok lesznek, pedig a pszichológiai magyarázata nagyon egyszerű: aki hirtelen haragú, lobbanékony ember, az hamar levezeti a feszültséget.  
A Peter-félék viszont épp ellenkezőleg: sokáig őrizgetik magukban a sérelmeiket, aminek aztán robbanás a vége, ahogy azt ebben a könyvben is láthatjuk.

Az viszont valahogy senkinek nem tűnik fel, hogy bántják, vagyis feltűnik, de valahogy mégse foglalkoznak vele, sem a szülők, sem a tanárok. Igazából azt gondolják, hogy védje meg magát, meg úgy egyáltalán szedje össze magát, és legyen ügyes, tanuljon jól, barátkozzon a többiekkel, stb. Na, de hogyan is tegye, ha egyszer nem képes rá!
Ez a Peter ugyanis egy szerencsétlen hülye típus. Az egy dolog, hogy szemüveget visel (bár a gyerekek ezen a téren sem túl elfogadóak, kivéve ha megnevelik őket), ettől még lehetne ő egy nagyon okos gyerek, de sajnos nem az. A többiek pedig pont ezt használják ki és rászállnak, amiből az jön le a számára, hogy őt nem lehet szeretni, ami viszont beleviszi egy ördögi körbe, ahonnét látszólag nincs szabadulás.
Na most néhányan a bejegyzést olvasva ezt gondolják: "engem is csúfoltak gyerekkoromban, mégsem lettem tömeggyilkos"- szinte már hallom is, ahogy mondjátok. Sikeresen bele is sétáltatok a csapdába, ugyanis a csúfolódás, illetve az iskolai bántalmazás nagyon nem ugyanaz a műfaj, ne téveszd össze.
Na jó, a gyökerük azonos, de a csúfolódás, a kisebb verekedések, tréfák hozzátartoznak a gyerekközösségek életéhez, ugyanis így tanulnak meg alkalmazkodni a közösség életéhez. 
A gyerekek ugyanis kegyetlenek, mert még nem tanultak meg hazudni/alakoskodni.
Ami viszont problémát jelent az az, hogy egyre inkább egy felgyorsuló világban élünk, amely iszonyú stresszt generál már a gyerekek életében is, ráadásul egyre kevesebb az idő rájuk, nem érnek rá őket megnevelni, ezért van az, hogy elszabadulnak az indulatok. Egész egyszerűen eltűntek azok a határok, amik eddig megvoltak, és ezért egyre agresszívabbak a gyerekek is, csak mert megtehetik. Ezért van az iskolákban egyre több erőszak, késelés, lopás, stb. Szóval egyes gyerekek/csoportok úgy érzik, hogy jogukban áll fenyegetni, bántalmazni, sőt a föld színéről is eltörölni más gyerekeket/csoportokat. Tök mindegy milyen okból, valamit mindig találni.

A regény Amerikában játszódik, ami mindjárt érthetőbbé teszi a dolgot, ugyanis a tengeren túli országban teljesen máshogy élnek az emberek, mint itt nálunk Magyarországon.
Sokan úgy tudják, hogy az amerikaiak egy végtelenül nyitott nép, akik minden szart megvesznek. Ez igaz is, de csak a valóság egy szelete: az amerikaiak ugyanis egy végtelenül bigott, prűd, szűk látókörű és külsőségekre utazó nép.
Az amcsiknál azok az emberek népszerűek, akik jó külsejűek, lehetőleg gazdagok, divatosak, jól tanulnak, jó sportolók, stb. szóval minden egyben van náluk.A nők pedig lehetőleg legyenek természetesen szőkék.  Mindez fokozottan igaz a gyerekközösségekre, akik mint említettem, még nem tudnak hazudni.
A szemüvegeseket, kövéreket, fogyatékosokat gyakorlatilag kiközösítik, de legalábbis népszerűek semmiképpen nem lehetnek. Mindez azért érdekes, mert Amerikában ők vannak többségben, és nem a ragyogó külsejű emberek. Lehet, hogy pont ezért is van ez, nem tudni.
Na, szóval ezt a Peter gyereket is ezek az ún. menők/népszerűek pécézik ki maguknak és folyton szívatják, mert úgy gondolják, hogy neki és a hozzá hasonló szerencsétlen hülyéknek nincsen joguk létezni ezen a földön.
Ezek után a Peter-féle gyerekek egyre jobban kezdenek félni attól, hogy mi lesz a suliban, amit persze megéreznek a zaklatók és még jobban  ráfognak szállni.

Ezek után jogosan kérdezheted, hogy miért nem váltott iskolát a fiú, vagy miért nem szólt a tanároknak/szülőknek? 
Na de mégis hova a picsába menjen a srác, amikor egy kisvárosban él, ahol az az egyetlen középiskola, illetve a gyerekek már az óvodából ismerik egymást, tehát a falka felállása már ott kialakul, amiből aztán nem lehet csak úgy kilépni.
Ráadásul elmenni nem megoldás, mert aztán a következő helyen valószínűleg ugyanúgy basztatni fogják a srácot, és kezdődik elölről az egész sztori. A tanároknak/szülőknek panaszkodni pedig olaj a tűzre, mert gyávaságnak/árulásnak fogják tartani és ismét csak rászállnak szerencsétlenre, szóval más megoldást kell találni. Nos, hát Peter talált egyet: fegyverrel kiirtotta a fél iskolát és leszarta, hogy menőket talált-e el, vagy lúzereket, mert addigra már teljesen bekattant a gyerek. Még az sem érdekelte, hogy a börtönben fog megrohadni ezért.
Különösen az lehetett fájó a számára, hogy az egyetlen pajtása, Josie átigazolt a menőkhöz és inkább velük lógott. Ez így felszínesen óriási szemétségnek tűnhet, de valójában Josie csak egy identitászavaros, saját magát sem kedvelő kamaszlány, aki úgy gondolta, hogy így majd biztonságban lehet. Sajnos, alaposan elszámította magát, de ez majd a könyvből kiderül az olvasó számára, hogy miért.
Közben a menőkkel is gond van, ugyanis ők is hasonló problémákkal küzdenek, mint Josie, de ez kamaszkorban teljesen normális. Az viszont már nem normális, hogy emiatt veszélyes helyzetekbe kerülhetnek, például rossz társaság, ital és drogok.
A könyvben a rossz társaságot Matthew Royston képviseli, aki a menők vezére. Valójában köré szerveződik az egész társaság, akik felnéznek a jóképű, jó sportoló, ámde agresszív srácra, aki úgy gondolja, hogy a lúzereknek nincs joguk létezni ezen a földön. A cél érdekében éppen ezért mindent megtesz: ő az aki mindenkibe beleköt, a többiek csak kontráznak, illetve inaskodnak neki, szóval teljesítik a vezér parancsait. Ennek ellenére mégis Petert kiáltják ki gonosznak, mert egyszer az életben vissza mert ütni.

Ez most úgy hangzott, mintha mentegetni akarnám a gyilkost, de szó nincs erről, mert ebben a történetben mindenki hibás: Peter, a többi gyerek, a szülők, a tanárok, sőt az egész társadalmi rendszer is, amely megengedi ezt.
Szerintem az egyetlen megoldás erre a problémára a konfliktuskezelés megtanulása lenne, csak az a probléma, hogy ez széles körben nem elérhető. Pár multicégnél vannak ilyen belső tréningek a munkatársak számára, de az emberek nagy része konfliktus esetén vagy túlzottan agresszív lesz, vagy nyuszi, de nem tudnak olyan helyzeteket teremteni, amelyben mindkét vitapartner nyer. Ebből adódóan a gyerekek sem tudják ezeket a technikákat megtanulni tehát a közösségépítés ereje hiányzik.
Jodi Picoult persze nem tanító, csak egy író, aki a könyvében ábrázol egy helyzetet, de megoldást már nem ajánl, csak kérdéseket tesz fel, amiket mindenkinek magának kell megválaszolnia.
Picoultról tudni kell, hogy különböző társadalmi jelenségekről ír lélektani drámákat, mint amilyen ez a könyv is. A lélektaniságot azzal igyekszik fokozni, hogy nem időrendi sorrendben meséli el a cselekményt, hanem az időben összevissza ugrálva.
Két kulcsszereplő van Peter és Josie: a többiek (tehát a szüleik, a menő diákok, az ügyvéd és a nyomozó figurája) köréjük épülnek fel, tehát a regény szálait ez a két szereplő mozgatja. Miközben olvasni fogod a könyvet egyre több meglepetés tárul fel előtted még a könyv végén is.
Kiadja az Athenaeum Kiadó

Tasmina Perry: Viszlát, mennyország!

Szerintem a Perry regények közül az Apuci lányai az etalon: valahogy a többi regénye nem sikerült olyan erősre, de a Viszlát mennyországnak szerencsére sikerül hoznia ezt a szintet.
Talán azért lehet ez, mert a történetük hasonló. A Viszlát mennyországnak is négy főhőse van: Miles és a testvére, Grace, na meg a barátaik Sasha és Alex.
A történet kezdetén ők négyen Miles és Grace apjának nyaralójában töltik az időt és pihennek, ámde a pihenésüket megzavarja egy megrázó esemény, ami után a négy fiatal elszakad egymástól.
Majd csak húsz év múlva találkoznak újra, hogy leszámoljanak a démonaikkal. A regény ennek a húsz évnek a története, amikor is hőseinkkel érdekes dolgok történnek, és mindegyikükből ismert és sikeres ember lesz. Naná, hiszen a Perry regényekben ez alapvető dolog, hiszen a sikerről, a pénzről és a csillogásról szólnak.
Perrynek szokás szerint sikerült ismét ellenszenves karaktereket kitalálnia, de legalább lehet a szereplőkről beszélni.
Itt van például Miles Ashford, aki arrogáns és érinthetetlennek gondolja magát, aki bármit megtehet, ezenkívül a dührohamait is képtelen kezelni, ami aztán komoly bajba sodorja. A könyörtelenségének köszönhetően azonban egy jól működő éjszakai klubhálózatot épít ki a Föld több pontján is.
A testvére, Grace az aki a legszolídabb a négy ember közül: teljesen olyan mint egy egyszerű kétgyermekes anya, annyi kivétellel, hogy sikeres fotós lesz belőle, és dokumentumfilmet is forgat a volt férje hazájáról, ami egy távoli latin-amerikai országban van. Eközben a szolíd, engedelmes kislányból szép lassan előtör a harcosabbik énje, de azért asszony továbbra is a földön jár.
Sasha Sinclair lényegében Miles női változata. Igaz dührohamai nincsenek, de legalább annyira gátlástalan és törtető, mint a férfi. Nem is csoda, hogy annak idején együtt járnak egymással, amíg a tragédia el nem választja őket egymástól. Ezután Sasha divattervezői pályára lép, és kiépíti a saját cégét.
Alex Doyle a többiekkel ellentétben szegény családból származik, de kivételes zenei tehetségének köszönhetően egy bentlakásos iskolában tanulhat, ahol összebarátkozik Miles-szal. Eleinte egy rockbandában játszik, majd később szólókarrierbe kezd, eközben többször is az alkohol és a drogok rabságába kerül. Szerintem ő a legnormálisabb szereplő.
A négy ember ez alatt a húsz év alatt elég sok magánéleti válságot él át sokszor könnyen eldobható kapcsolatokban. Perry úgy ábrázolja a partnerkapcsolatokat, mintha azok eldobhatóak volnának, de ez a gazdagok és híresek világában valóban így is van. Minek is küzdeni egy kapcsolat megjavításáért, hiszen minden sarkon új csaj/pasi vár, aki sokkal vonzóbb/dögösebb, mint az előző, szóval minek hűségesnek lenni.
Persze nősülni/férjhez menni muszáj, mert részben gyereket kell gyártani, ugyanakkor a házasság médiaesemény is egyben, amire szüksége is van, minden valamire való hírességnek.
Hát ez az, ami jellemző Perry regényeire is, amelyben kőkemény érdekek dominálnak, bár a barátság és a szerelem is szerepet játszik, de az azért kevésbé.
A Perrytől már megszokott bőséges leírások a stílusról, divatról , belsőépítészetről, exkluzív partikról és egzotikus nyaralóhelyekről szintén megtalálhatók ebben a regényben is.
Kiadja az Ulpius Ház

Tasmina Perry: Titokzatos idegen

Valamiért kedvelem Tasmina Perry stílusát, ezért gondolkodás nélkül kölcsönzöm ki az általam még nem olvasott műveit a könyvtárból. Így bukkantam rá a Titokzatos idegenre is, ami sajnos csalódást okozott nekem, úgyhogy szerintem ez az írónő leggyengébb műve.
Nem az a baj, hogy Perry ezúttal tulajdonképpen krimit írt és kevésbé hangsúlyozza ki a divatot, hanem az egyik ostoba, hülye picsa szereplő teszi tönkre szerintem a művet.
Egész konkrétan Sophie Ellisről van szó, aki apuka elkényeztetett hercegnőjeként nő fel mérhetetlen gazdagságban, de a papa egyik pénzügyi manővere miatt elveszíti a család a pénzét. Pontosan emiatt kerül a csaj olyan óriási slamasztikába. Pedig ő csak pénzt akar keresni, de aztán Hamupipőke módjára elmegy egy gazdagoknak fenntartott partira, ahol összeismerkedik Nickkel, és viszonyt kezdenek egymással.
Csakhogy egy nap Nicket holtan találják a szállodai szobájában, és Sophie látta utoljára élve, szóval rászállnak a zsaruk, a csajnak pedig menekülnie kell, miközben elhatározza, hogy kideríti Nick halálának körülményeit, akiről időközben kiderül, hogy nagystílű szélhámos volt. Menekülés közben társa is akad Nick egyik üzlettársa, Josh személyében.
A regény másik szála Ruth Boden újságíróhoz kapcsolódik, aki szintén Nick halál ügyében nyomoz, ugyanis ettől reméli a nagy sztorit, aminek a segítségével megtarthatja az állását. Éppen ezért képes az ügyön dolgozó Ian Fox rendőrfelügyelőhöz is odacsapódni, és felajánlani neki a szolgálatait.
Nekem Ruth sokkal szimpatikusabb a gátlástalanságával, rámenősségével, mint Sophie a kényeskedésével, hisztizésével és folytonos akadékoskodásával. Komolyan szájon töröltem volna néhányszor.
A hapsik viszont rokonszenvesek voltak számomra. (Érdekes, hogy a Perry regényekben valahogy mindig a női karakterek az ellenszenvesek, dehát az írónő főleg velük akarja eladni a regényeit).
A történet annyiban kiszámítható volt, hogy eltaláltam, hogy ki kibe lesz szerelem is (mert az nem maradhat el Perry regényeiben), viszont a gyilkos személyét nem tudtam kitalálni, illetve volt még egy-két meglepő fordulat a regényben.
A regényben van azért stílus, meg divat, meg belsőépítészet is, de az írónő annyira részletes leírást már nem ad róluk, ezért ez a regény némileg rövidebb, mint a többi. Engem a Titokzatos idegen leginkább Elizabeth Adler romantikus krimijeire emlékeztet.
Kiadja az Ulpius Ház

Kate Morton: Az elfeledett kert

Kate Morton könyveivel először valamelyik könyvesboltban találkoztam, és azonnal felkeltették az érdeklődésemet,csak éppen megvenni nem tudtam őket, mert eléggé borsos árban mérik őket, szóval maradt a könyvtár, de ott meg egyszerűen elvitték mindig az orrom elől.
Végül a Felszáll a ködöt nagy nehezen sikerül kihoznom. A könyv nem volt éppen rossz, de nagyon kiszámítható volt a vége, emiatt egy picit csalódást okozott.
Az elfeledett kertet még ennél is nehezebb volt megszerezni, de most nemrég sikerül kikölcsönözni azt is. Nos, annyit mondhatok, hogy megérte rá várni, mert nagyon izgalmas és szövevényes a cselekménye.
Emiatt nem is mennék bele részletesen a taglalásába. A lényeg az, hogy egy négyéves kislányt egy Angliából Ausztráliába tartó hajó fedélzetén hagynak tök egyedül. Mindez valamikor a huszadik század elején történik. A kislány szerencsére összebarátkozik más gyerekekkel a hajón és hozzájuk csapódva róla is gondoskodnak. Az út végén a gyerek már a nevét sem tudja megmondani.
A regény egy másik szála Ausztráliában játszódik, amikor is fiatal lányról, Nellről kiderül a 21. születésnapján, hogy örökbefogadták a szülei. Ettől a leányzó kiborul, ami még érthető, de az már kevésbé, hogy emiatt gyakorlatilag teljesen kifordul magából és felborítja az addig jól bejáratott életét, szóval eléggé megkattan. Az is érdekes, hogy már csak idős korában kezd el nyomozni az eredeti szülei után Angliában. Végül is az igazságot már csak Nell unokája, Cassandra deríti ki szintén Angliában. A szálak egy angol birtokra vezetnek Cornwallban.
A könyv idősíkban ide-oda ugrál, vagyis mindegyik fejezet másik időben és helyszínen játszódik. Van amelyik napjainkban, van ami 1975-ben, van ami 1900-ban, és van ami 1913-ban.
Talán a legérdekesebb a könyvben a cornwalli udvarház lakóinak a története, akik kapcsolódnak Nellhez és az unokájához, de mindez már csak a kötet végén derül ki az olvasó előtt.
A könyv meglehetősen depresszív hangulatú, amelyben szinte minden szereplőnek van valami baja. Nellét már fentebb említettem, Cassandra elvált, ráadásul meghalt gyermeke. Rose folyton betegeskedik, de ez annak tudható be, hogy az édesanyja így manipulálja, de valójában semmi baja nincs. Talán Eliza volt az egyetlen rokonszenves figura számomra, mert egy féktelen lázadó volt, aki jól megmutatta mindenkinek, ráadásul abban az időszakban még pénzt is tudott keresni, szóval nem egy férfi tartotta el.
Az írónő komoly erőssége, hogy nagyon érzékletesen tud írni, szóval könnyedén a korabeli és a jelenlegi Angliába tudtam képzelni magam. Amúgy is kedvelem a vidéki angol birtokok hangulatát, mert pedig a regény cselekményének egyik szála itt játszódik.
Érdekesség, hogy a könyvben még az írónő Eliza Makepeace meséi közül is szerepel egy-egy.
A könyvet kiadja a Könyvmolyképző Kiadó 

Joanne Harris: Ötnegyed narancs

Meghívlak egy utazásra Franciaországba, a Loire folyó völgyébe, Angers városától nem messze. Nem baj, hogy nincs pénzed és/vagy útleveled, mert ez az utazás a képzeletben történik: elég ha elolvasod ezt a könyvet, és odaképzeled magad a helyszínre, elképzeled az ízeket, az illatokat, betérsz abba a falusi palacsintázóba, ahol a regény egy része játszódik.
Ha elolvasod ezt a regény egy időutazáson is részt vehetsz bónuszban: az időgép ugyanis a második világháborúba repít vissza, ugyanarra a helyszínre, amit fentebb már említettem. Csak éppen a palacsintázó helyén pici parasztház áll, ahol egy keménykezű asszony egyedül neveli három gyermekét: Cassist, Reine-Claude-t és Framboise-t.
A történetet a legkisebb gyermek, Framboise meséli el, ugyanis vele történnek meg az események, és ő tér vissza idős korára a gyermekéveinek a színhelyére, hogy elrendezze a múltat. A második világháború idején ugyanis történik valami, ami arra készteti a kis családot, hogy elmeneküljenek a faluból, amely végleg elszakítja őket egymástól. Mindez Framboise visszaemlékezéseiből derül ki.
Az asszony időközben elkezdte élni a maga életét: férjhez ment, két lánya született, sőt unokái is, ámde megözvegyül, úgyhogy szabad lesz az út a költözéshez. Csakhogy a valódi nevét nem meri felvállalni a kis közösségben, mert attól fél, hogy felismerik, és gyűlölni fogják őt. Ámde olyan események történnek vele a jelenben, amelyek a biztonságát és a lelki békéjét fenyegetik...
Nagy röviden erről szól a regény, ami annyiban emlékeztet a Csokoládéra, hogy az írónő itt is érzékletesen írja le a tájat és a jellegzetes házias francia ételeket, de az Ötnegyed narancs jóval borúsabb hangulatú, ezáltal drámaibb is.
Ámde a különbség nem merül ki ennyiben: míg a Csokoládé hősnője, Vianne egy fiatal, optimista és vonzó nő, addig az Ötnegyed narancsé már gyermekként sem volt túlzottan vonzó sem külsőre, sem emberileg: egy meglehetősen zárkózott, keserű és vad személyiség lett belőle, aki nehezen mutatja ki az érzelmeit.
Mindez az édesanyjának köszönhető, aki szintén ilyen ember, úgyhogy a három gyerek olyan túlzottan sok szeretetet nem kapott. Helyette inkább kemény munkára nevelte őket az anyjuk, utána meg csodálkozott, hogy miért olyanok a gyerekei, amilyenek.
Ebből következik, hogy a könyvben igazából nincsenek rokonszenves, szerethető karakterek, mert mindenki lelkileg terhelt valahol. Mondjuk Harrisnek vannak még hasonló regényei, ahol ilyen problémás emberekkel foglalkozik, mint pl. a Kékszeműfiú, vagy az Aludj kislány.
Ami tetszett a könyvben azok a gasztronómiai részek: az ételleírások, a hangulatok, emiatt van egyfajta varázsa a regénynek. Ami nem tetszett, az a drámai hangulat, illetve a szereplők. Ettől függetlenül a könyv nem okozott nekem csalódást, de továbbra is a Csokoládé marad a kedvenc könyvem Harristől.
Kiadja az Ulpius Ház Kiadó

Fábián Janka: Adél és Alíz

A szerző ezúttal az 1919-29 közötti időszakot eleveníti fel a címszereplő két lány sorsán keresztül, akik egy nevelőintézetben találkoznak. Sorsuk innentől kezdve összefonódik, miközben a háttérben zajlik mögöttük a történelem.
Maga a könyv is a történelmi-romantikus műfajba sorolható, mint a többi Fábián-regény, de ebben a könyvben a történelmi háttér nem olyan erős, sokkal inkább szappanoperára hajaz az egész, mert ebben a műfajban van kb.  annyi szarkeverés, mint ebben a műben.
A lényeg, hogy a címszereplő két lány osztálytársak lesznek egy nevelőintézetben, de a viszonyuk eléggé ellentmondásos: eleinte őszinte barátságot kötnek, majd Adélnak kezd az agyára menni a barátnője ragaszkodása és kedvessége, szóval meg akar szabadulni tőle, de ez nem is olyan egyszerű, ugyanis a sorsuk jobban összefonódik, mint ahogyan azt szeretnék.
A két lány teljesen eltérő családi körben nőtt fel: Adél pesti lány, akit az édesanyja nevel a kisöccsével együtt, miután az édesapját megölték a kommunisták.
Ezzel szemben Alíz egy vidéki birtokról érkezett, nemesi családból. Neki Adéllal ellentétben teljes a családja, ráadásul eléggé szigorú légkörben nevelkedik bátyjával, Andorral együtt, talán ezért is olyan igazi jó kislány.
Adél ezzel szemben akaratos, vad és rosszindulatú. Ő a történet igazi intrikusa. Nekem ennek ellenére ő a rokonszenvesebb karakter, pontosan ezért. Alíz olyan kis unalmas, nem sok tűz van benne.
A másik rosszindulatú figura Iván, az intézet kertésze, aki beáll a kommunisták közé. A fickó tudja hogyan kell élni, hiszen a szeretőjévé teszi az intézet egyik fiatal tanárnőjét, majd a két lányt is szépen sorban, szóval nagy kujon. Közben meg elkeseredetten lázad a rendszer ellen, mert azt gondolja, hogy a szegénységének az állam az okozója.
Mondjuk azt el kell ismerni, hogy az állam akkoriban nem bánt valami emberségesen a szegény sorban élőkkel. Igaz, hogy ma sem, de akkor meg pláne. A regény a Horthy-korszakban játszódik, ami egy konzervatív, jobbra tolódó rendszert takart. Mindez azt jelentette, hogy egyik társadalmi szélsőségnek (tehát kommunisták, szélsőjobbosok, nyilasok,stb.) sem engedtek teret, viszont a szociáldemokraták működhettek bizonyos keretek között. Ebből következett, hogy a kommunistákat, ha rájuk bukkantak, akkor elfogták, megkínozták és kivégezték, ami megmagyarázza, hogy a regényben miért működött a párt a föld alatt. Hát ezért.
A könyv ezt a hátteret mutatja be a kommün megszűnésétől a világgazdasági válság kitöréséig, azaz közel 10 év történetét. Valójában itt is az a baj, mint a többi Fábián-regénnyel, vagyis hogy a szerző nem megy bele annyira a történelmi eseményekbe, inkább amolyan szórakoztató bulvárregényeket ír, amiben azért van történelmi szál is. Ezt nem azért mondom, mert rossznak találom (épp ellenkezőleg), csak ténymegállapítás volt. Ráadásul az Adél és Alíz szerintem kifejezetten egy jól sikerült darab, ugyanis a cselekménye kifejezetten szövevényes, mert van benne családi rejtély is, továbbá tele van kusza szerelmi viszonyokkal, szóval van min izgulni.
Kiadja az http://www.ulpiushaz.hu

Lakatos Levente: Bomlás - erotikus thriller (Dr. Lengyel 2.)

Lakatos Levente folytatja a Loveclubban megkezdett utat ebben a regényben is, vagyis újra egy erotikus thrillert írt, amelyben ugyanaz a rendőrcsapat szerepel (Fényes Laura, Kovács, Farkas), na meg a zseniális fiatal kriminálpszichológus, Dr. Lengyel Dávid. Igazából elsősorban Dr. Lengyel figurája az érdekes, ugyanis az ő meglátásai alapján sikerül elfogni a gyilkost, míg a rendőrség csak zsákutcába fut, ahogy azt már más krimiknél megszokhattuk.
Ezúttal egy fiatal férfi holttestét találják meg, akinek levágták a farkát, ami valószínűleg szexuális indíttatásból történhetett meg.
Közben egy feltörekvő írónő regényt ír egy selyemfiúról, akinek a szolgáltatásait maga is igénybe veszi. Talán az ő viszonyuk a legbetegebb része a történetnek, ugyanis Florian, a hímringyó enyhén szólva nem normális, de az életére szépen lassan fény derül Szilvia készülő regényéből.
Eközben a rendőrcsapatnak és Lengyelnek is megvannak a maguk lelki problémái, amelyeket a szerző a Loveclubban még nem fejtett ki, de most szépen kiderülnek ezek a nyavalyák.
A könyvet többen is a Szürke ötven árnyalatához hasonlították a Szilvia és Florian között kibontakozó viszony miatt. Van hasonlóság, de míg a Szürke egy erotikába oltott nyáltenger, addig ez egy erotikus thriller, jóval durvább és betegebb karakterekkel és történettel. Ehhez a regényhez képest a Szürke egy sétagalopp, pedig Christian sem volt normális.
A regény ugyanakkor emlékeztet a skandináv krimikre is abból a szempontból, hogy Lakatos Levente is elég mélyen belemegy a szereplők lelki problémáiba, viszont az a kisugárzás hiányzik, ami skandi krimikben megtalálható. Ennek valószínűleg az lehet az oka, hogy mégiscsak Magyarországon vagyunk.
A szerző nem hétköznapi családok drámáit mutatja be a skandi krimikkel ellentétben, hanem a felső tízezer világát, ahová csak nagyon keveseknek lehet bejárása. Na, de pont ez az érdekes benne. Ezért is olyan hálás téma erről írni.
Azt mindenki tudja, vagy legalábbis sejti, hogy a gazdag férfiak simán megtehetik azt, hogy szexet vásárolnak jó sok pénzért, és ha el is ítélik őket, azért a férfitársadalom titokban elismeréssel adózik nekik. A nők meg hagyják magukat megvásárolni, mert el vannak ájulva a sok pénztől, meg a hatalomtól, legalábbis egy jó részük.
Azt már kevesen tudják elképzelni, hogy nők is vásárolhatnak szexuális szolgáltatásokat, mert valahogy nem megszokott dolog ez. Na, de a férfiakra nem annyira jellemző ez, hogy prostitúcióból éljenek, legalábbis Európában nem. Éppen ezért csak kevesen tudják megengedni maguknak a használatukat. Ők is elsősorban a felső tízezer asszonyai közül kerülnek ki, ahogy ezt a könyvben is olvashatjuk. Jó mondjuk Szilvia kivétel, de a többi ügyfél mind a felső tízezerből származik, és mindegyikük tiszteletre méltó életet él a hétköznapokban, de aztán a perverz vágyaikat otthon nem tudják kiélni, és ezért mennek ilyen selyemfiúkhoz, mint Florian is.
A szerző bemutat egy-két ilyen durvább szexjelenetet a könyvben, de a lélektan jóval fontosabb szerepet játszik, mint a szex, ellentétben a Loveclubbal, ahol pont fordítva volt.
Nekem a sok negatív kritika ellenére bejött a könyv, sőt ez még jobban is tetszett, mint a Loveclub.Mondjuk azt el kell ismernem, hogy Levente kurvára beteg dolgokról ír, de én szeretem az efféle dolgokat, mert van benne adrenalin.
Kiadja az Ulpius Ház

Lakatos Levente: Loveclub - ahol valóra válnak legmerészebb vágyaid (Dr. Lengyel 1.)

A könyv arról szól, hogy milyen veszélyek leselkedhetnek ránk, ha internetes társkereső, illetve közösségi oldalakon ismerkedünk. Na persze, a média már többször írt arról, hogy ezek a portálok kiváló terepet jelentenek a szélhámosok számára, de sorozatgyilkosságra eddig még nem volt példa. Ebben a könyvben viszont lesz, ugyanis a sorozatgyilkos, egy fiatal srác, ezen a Loveclub nevű internetes társkereső portálon szed fel lányokat, akiket aztán megdug, és végül meggyilkol, a gyilkosságokat azonban mindig öngyilkosságnak állítja be.
Mindez felkelti egy ifjú újságíró-gyakornok, Lili érdeklődését, aki élete nagy sztorijára vár, hogy befuthasson végre. Nos, úgy tűnik, hogy ez az álma valóra is válik a sorozatgyilkosnak köszönhetően, ugyanis Lili rááll az ügyre, hogy beszámolót készítsen róla.
Egy krimiben többnyire rendőrök, magánnyomozók is elő szoktak fordulni, vagy lelkes amatőrök, akik megpróbálják az esetet felderíteni. Lakatos Leventénél egy háromfős rendőrcsapat dolgozik az ügyön: Fényes Laura, Kovács és Farkas, de utóbbi két fickónak csak a vezetéknevét ismerjük meg a regényben. A rendőrök munkáját Dr.Lengyel Dávid kriminálpszichológus segíti, aki fiatal kora ellenére egyszerűen zseniális annyira, hogy a nemzetközi hatóságok is foglalkoztatják. A könyvben talán Dr. Lengyel figurája a legérdekesebb, ugyanis a szerző egy sorozatot tervezett köré, amelyből a következő kötet, a Bomlás már meg is jelent és olvastam is. A sorozat darabjai egymástól függetlenek, tehát önállóan olvashatók, bár a Bomlásban lesznek azért visszautalások.
Visszatérve Lengyel figurájára: a fickó annyira jól tud kérdezni és elemezni, hogy hamar nélkülözhetetlenné teszi magát mindenhol, és az észrevételei segítségével sikerül a gyilkos kilété felderíteni, míg a rendőrség eleve rosz nyomon indul el, és olyan gyanúsítottat fog el, aki ártatlan az ügyben. Mindez hálás téma a krimik világában, úgyhogy nem meglepő, hogy Lakatos is ezt a klisét alkalmazza.
Akkor most jöjjön a véleményem a könyvről: az utóbbi pár évben sokat beszélnek a fiatal íróról, aki elsősorban a tinilányok kedvence, ha már az ő korosztályukról ír regényeket. Sajnos, a bemutatkozó könyvét, a  Barbibébit nem olvastam, mert a könyvtárban nem találtam meg, csak ezt, illetve a Bomlást, tehát kénytelen voltam ezekkel beérni.
Elsősorban azzal a szándékkal kezdtem el olvasni, hogy majd jól lehúzom a könyveit itt a blogon (na meg azért is, hogy egy csomóan látogassák), de ebből már nem lesz semmi, ugyanis meglepően jónak találtam a két könyvet, pedig eléggé kekec vagyok.
Közben pedig olvasom a különböző portálokon, hogy mennyire megosztók Levente könyvei, ugyanis sokan igénytelennek meg szarnak tartják.
Az tény, hogy eléggé beteg dolgok vannak a könyveiben, amelyeket leginkább erotikus thrillerként jellemeznek a bennük található szexjelenetek miatt.
Mondjuk a szex egy eleve hálás téma, hiszen mindenkit izgat valahol, mert belénk van kódolva. Csak nem mindegy, hogy ez az irány merre tart.
Ahogy azt Levente könyvében olvasni fogjuk, ez az érdeklődés már beteges formát ölt, és a sorozatgyilkos mindig valamilyen szexuális indíttatásból öl.
Érdekesség, hogy a könyvben a sorozatgyilkos nézőpontját is megismerhetjük, egy testi hibával született fiatal srác személyében, aki emiatt hamar a perifériára kerül. Aztán a regényt olvasva kiderül, hogy ez csak mondvacsinált ok, mert a gyerek enyhén szólva is pszichopata, aki beteges vágyakkal rendelkezik.Mindez az ő elmondása alapján derül ki, ugyanis a srác visszavezeti az olvasót a gyökerekig, vagyis a gyermekkoráig.
Ő az egyetlen szereplő, aki egyes szám első személyben beszél, egyébként a regény egyes szám harmadik személyben íródik.
Egyébként ez a sorozatgyilkosos motívum eléggé újdonság a magyar krimik világában, eddig ugyanis nem volt jellemző. Na, de az amerikai, meg a skandináv krimikben bejött ez a műfaj, ezért a szerző azt gondolta, hogy hátha itthon is sikeres lesz. Ami azt illeti a tinik és a fiatalok körében ez be is jött. Engem, illetve az érettebb korosztályt azonban nem ez aggaszt, hanem az a világ, amit a szerző ábrázol a könyvben, vagyis a felgyorsult tempó és a megnövekedett ingerküszöb. A mostani kamaszok ugyanis már kurva korán elkezdik azt a z életet, amit például az én korosztályom kb. 16-18 éves korban kezdett el, vagyis a bulizást, és a másik nemmel történő ismerkedést beleértve a szexet is. A mostani gyerekek már kb. 12 éves korban cigiznek, piálnak (és nem üdítőt, vagy gyümölcslevet isznak), buliznak, a kiscsajok sportot űznek abból, hogy ki tud több pasit leszopni mondjuk pl. a mellékhelyiségben. Ha már szex: a különböző pornóoldalakon nagyon népszerű az ún. tini kategória, amikor valóban nagyon fiatal, vagy csak annak álcázott lánykák kefélnek mindenféle hapsival. Ráadásul ezek a kislányok sokkal érzékibbek és szenvedélyesebbek, mint az érett korosztály, szóval velük kiválóan el lehet adni ezeket az oldalakat.
Mindez különösen a fővárosban élőkre igaz, mert a nagyvárosi környezet ebből a szempontból is veszélyesebb, embertelenebb. Ezt a világot ábrázolja a könyvben Levente, akinek nem célja a népnevelés, mindössze bemutatja azt ami van. Márpedig ő eléggé jól ismeri ezt a világot, ugyanis a médiában dolgozik, mint firkász. Újságírónak ugyanis nem nevezném, mert bulvárlapoknál dolgozik, tehát lételeme a pletyka. Nem véletlen tehát, hogy az egyik szereplő Lili újságíró gyakornokként dolgozik. Amúgy szerintem van tehetsége a szerzőnek az íráshoz, legalábbis a Fejős-és Vass-féle vonalnál mindenképpen jobbak a munkái, bár ez csak az én véleményem.
A könyvet kiadja az Ulpius Ház

Simon Tamás: Vérmacska 2 avagy Alfimacsek története folytatódik!

Simon Tamás népszerű macskasztorija folytatódik: Szőri és az őt folyton szívató Alfi ismét megröhögteti a közönséget. Szerencsére ez a kötet sem hoz csalódást: Alfi ugyanúgy szabadszájú és alpári szövegeket tol az olvasó arcába, Szőri pedig ugyanaz a kövér balfék, mint az előző kötetben, sőt ott van még a Feketehajú is, aki még mindi a Szőri muterja.
Ugyanakkor a második kötet mégis gyökeres változásokról számol be: Szőri, a lúzer ugyanis becsajozik az interneten, amiből komoly kapcsolat lesz annyira, hogy összeköltöznek. Mindez érinti Alfit is, aki a Szőrivel tart a Csajhoz. Na, ott kezdődnek az igazi érdekes dolgok, ugyanis a Csajnak van még hat macskája, akikkel Alfinak össze kell szoknia. Mindez azért szar Alfinak, mert elveszti a királyságát, és hirtelen csak egy lesz a többi macska közül.
Nagyjából erről szól a második rész, de a többi nem változik: Alfi kőkeményen beszól a Szőrinek, a Feketehajúnak és immáron a Csajnak is, de közben nagyon is szereti őket (főleg a Szőrit) és azt akarja, hogy viszontszeressék, na meg kapjon dögivel kaját. Na, de egy macskának már csak ilyen egyszerű vágyai vannak. :) 
A második rész egyébként hasonlóan viccesre sikerült, mint az első, jókat röhögtem ezen is, de szerintem az első kötet sokkal jobb volt. Talán azért is, mert Alfi a második kötetben némileg lenyugodott már.
Alfi gondolatait továbbra is lehet olvasni a blogján, illetve a Facebookon is. A könyvet pedig kiadja a Könyvmolyképző Kiadó

Simon Tamás: Vérmacska avagy Alfi világuralomra tör

Az emberek jó részének a fejében megfordult a gondolat, hogy vajon mit mondanának az állatok, ha tudnának beszélni, illetve mit gondolnak rólunk emberekről. Nem véletlen, hogy a téma az írókat és filmeseket is egyaránt megihlette, úgyhogy született pár "állati" jó mű a témában.
Gondolok itt például Nógrádi Gábor: Segítség ember, vagy Szabó Magda: Örömhozó, bánatrontó című könyveire. Ezek eléggé szolíd, de ugyanakkor humoros könyvek. Garfieldet, a lusta, kövér és szemtelen kandúrt is mindenki ismeri. Ő azért már súlyosabb eset, mert egy alapból ellenszenves karakterről van szó, aki mégis belopta magát a szívekbe.
Aztán most nem is olyan régen megérkezett közénk Alfi, a szürke csíkos kandúr, akinek a véleményét a gazdájának, Simon Tamásnak köszönhetően olvashatjuk, tehát ő Alfi magyar hangja. A szerző a történteket először a blogján kezdte el vezetni, majd ebből készült aztán ez a könyv is.
A könyvből kiderül, hogy Alfit úgy találták, illetve a Szőri úgy vette meg némi piáért, szóval így indult a történet. A Szőri amúgy a macska gazdája akar lenni, de szerepel még a történetben egy bizonyos Feketehajú és Kislófasz is, akik közül az előbbi a Szőri muterja, utóbbi meg egy szintén talált macska, aki kint lakik az udvaron,már csak azért is, mert Alfi nagyon nem bírja.
A történet amúgy erőteljesen hajaz a már fentebb említett Garfieldre, ugyanis itt is van egy balfék, lúzer gazda, meg egy vagány, jó svádájú macska, aki nem átall csajozási tanácsokat osztogatni a gazdájának, holott őt még a történet elején kiherélik. Mármint Alfit.
De Alfi bölcsessége döbbenetes, ugyanis szinte mindenről van véleménye, továbbá megmutatja azt is, hogyan kell szívatni a háziakat, akik szerinte azért vannak, hogy őt szolgálják és szeressék. Az olvasó meg röhöghet a poénokon, illetve a trágár szövegeken.
Szerintem a macskatartóknak ismerősek lesznek ezek a helyzetek, például odapisálnak, illetve szarnak, ahová nem kéne, megszaggatják a függönyöket, levernek különböző tárgyakat, illetve megkarmolnak embereket, esetleg összebalhéznak a többi ott élő macskával.
Jómagam elkövettem azt a hibát, hogy a Pestről hazafelé tartó távolsági buszon kezdtem el olvasni, jobban mondva, már a Népligetben a buszállomáson is, mert vagy 20 percet vártam a buszra. Na, summa summarum, végigröhögtem az 1 óra 40 perces utat hazafelé. Gondolom, nem néztek kicsit se hülyének. :)
A Vérmacska esetében különösebb cselekményről nem lehet beszélni, sokkal inkább egy laza gegsorozat az egész, ami azt jelenti, hogy az epizódok nagy része felcserélhető egymással. Ez a műfaj nem egy új dolog, anno Voltaire is alkalmazta már és amúgy pikareszknek hívják. Csak azért írom ezt, mert volt aki kifogásolta, hogy miért nincs konkrét cselekménye a könyvnek. Hát azért, mert mondjuk nem ez a lényeg. Igaz, hogy történnek benne események, de nem túl sok. Inkább a szövegre érdemes figyelni.
A könyvet kiadja a Könyvmolyképző Kiadó. Miután haladni kell a korral Alfimacsek blogja már a Facebookon is megtalálható.

Ira Levin: Stepfordi feleségek - a film könyvváltozata

Először a filmről hallottam, amiben Nicole Kidman játszotta a főszerepet, de sajnos nem láttam a filmet. Aztán nemrég láttam a könyvtárban ezt a vékonyka kis könyvet, és gondoltam elolvasom, már csak azért is, mert korábban a filmről rengeteg szó esett a mondanivalóját illetően.
A könyv (és a film) valójában a pszichothriller műfajba tartozik annak ellenére, hogy egyetlen gyilkosságot sem követnek el benne. Na, de akkor miért is? Az angol thrill szó magyarul borzongást jelent, tehát a szócska arra utal, hogy az ilyen témájú regényekben mindig valami hátborzongató dolog történik.
Márpedig erre a regényre (és a filmre is) helytálló mindez: a jellegzetes amerikai kisvárosban, Stepfordban ugyanis egy idő után háztartási robottá változnak az ott élő hölgyek, akiknek semmi más dolguk nincs, mint a házat tökéletesítgetni és a férjüket/gyermekeiket kiszolgálni. Semmi magán-és társasági élet, és karrierjük sincs, csak az otthoni taposómalom. Mindez elég rémisztően hangzik ugye?
Tiszta Született felségek fíling, ahol nagyjából kb. ugyanez van, de ettől függetlenül a sorozat hihetetlenül népszerű lett hazánkban is.
Érdekes, hogy a nagyvárosból érkező Eberhard házaspárnak (Walternek és Joannának) a beilleszkedés mégsem okoz gondot, szóval elég gyorsan feltalálják magukat és gyermekeik is megszeretik a helyet.
Ámde Joannába mégis belebújik a kisördög, és hiányolja nagyvárosi életformát: legalábbis szeretne társasági életet élni hozzá hasonló korú és helyzetű hölgyekkel, de már rögtön az elején falakba ütközik, a hasonló korú hölgyek ugyanis nem érnek rá társasági életet élni a hagyományos női feladatok mellett.
Ebben az a hátborzongató, hogy régen ezek az asszonyok nem ilyenek voltak, hanem hasonlóak, mint Joanna, aztán egyik napról a másikra hirtelen átváltoztak droidokká, mintha lett volna valami a levegőben.  Eközben a férfiakkal nem történik semmi, ugyanúgy élnek, mint addig, szóval dolgoznak, eltartják a családot, illetve a szabadidejükben egymással találkoznak itt-ott.
Ebből következik, hogy a feminista harcosok is lecsaptak a műre, és agyonelemezték, hogy mennyire hátrányos ez a helyzet a női nemre nézve. (Amúgy tényleg).
Mindenesetre Levin legalább találóan fogalmazza meg a helyzetet, és a mű nem tűnik egy újabb "jaj, most diszkriminálnak bennünket nőket" típusú nyavalygásnak. Bár lehet, hogy egyesek ezt szűrik le belőle.
Amúgy Joanna igényei jogosak különben, mert miért ne találkozhatnának a nők is egymással úgy, ahogy a férfiak is szokták munka után (helyett)? Mégis, ez valahogy nem tűnik természetesnek a nők esetében, hiszen náluk a csordaszellem nem olyan erős, mint a férfiaknál, és nincs összetartás, ami a regényben is megmutatkozik. Éppen ezért nem is fog még egy jó darabig változni semmi.
Ezzel szemben a férfiakat már kiskoruktól kezdve arra nevelik, hogy tudjanak a közösségben boldogulni és összetartani a többiekkel. Ez látható ebben a könyvben is, hiszen Walter, a férj nem sokkal a költözés után már be is lép a helyi Férfiegyletbe.
Ezzel szemben a nőket nem összetartásra, hanem széthúzásra nevelik, ezért aztán ha létre is jönnek olykor-olykor női közösségek, a túlnyomó többségük előbb-utóbb felbomlik mondvacsinált okokra hivatkozva, mint ahogy ez ebből a könyvből is kiderül.  Szóval szegény Joannának nem terem babér ezen  helyen. Igaz próbál küzdeni a társadalmi beidegződések ellen, de ahogy a mondás tartja: sok lúd disznót győz.
A könyv eleinte középtempóban csordogál, de aztán a végére felgyorsulnak az események, úgyhogy az olvasó tűkön ülve várhatja, hogy mi történik Joannával, illetve mi okozza ezt a háztartási robot-jelenséget. Sajnos nekem a vége egy picit csalódás volt, de aztán rájöttem, hogy a szerző ezt a könyvet nemcsak szórakoztatás céljából írta, hanem hogy gondolkozzunk is. Éppen ezért megbocsátható, hogy a szerző nem dolgozta ki jobban a művet, és csak utalásokkal él.
Kiadja a Szukits Kiadó

Leena Lehtolainen: Az első gyilkosságom

Na, jöjjenek a finnek! A skandináv krimik közül ugyanis ez a nemzet kimaradt nálam, úgyhogy pótoltam a hiányt. Nem igazán érte meg, bár a regény nem volt rossz, de annyira nem hozza a műfajra jellemző kritériumokat, éppen ezért színvonalban eléggé elmarad a műfaj legjobb darabjaitól.
A skandi krimikben jól megszokott borús, depis hangulat eltűnik, és a történet sokkal inkább emlékeztet egy szingliregényre, amelyben nem mellesleg elkövetnek egy gyilkosságot is, amit ki kell nyomozni.
Lényeges különbség, hogy Lehtolainen állandó hőse nő, ami meglehetősen szokatlan a skandi krimik világában. Nekem nincs problémám ezzel, szóval nem azért mondtam, mindenesetre a női főszereplő alkalmazása fellazítja a műfajt, hiszen a nők eleve lágyabbak, könnyedebbek, mint a férfiak, még akkor is, ha az egyenjogúsítási mozgalmak az ellenkezőjéről akarnak meggyőzni minket.
Maria Kallio ugyanakkor nem az a simulékony, cicás típusú hölgy, inkább egy vagány amazon, aki rockzenekarban játszik, ráadásul egyedül is elboldogul, nem kell neki férfi, pedig már túl van a harmincon.
A karrierje sem nyílegyenes, ugyanis több mindent próbált ki, mielőtt a rendőrséghez került, ahol nem túl izgalmas feladatokat látott el. Ha nem lett volna holtidő a rendőrségen a nyári szabadságolások miatt, akkor nem ő kapta volna azt a gyilkossági ügyet sem, amiről ez a könyv szól.
A könyv egy egyszerű halálesettel kezdődik: egy vidéki nyaralóban egy komolyzenei kórus próbál egy komolyabb rendezvényre, amikor is az egyik tagjukat holtan találják. A rendőrség persze munkához lát, és Maria kapja az ügyet, aki ismeri a kórus tagjait, sőt az áldozatot is még egyetemista korából.
Ebből következik, hogy nem a szokásos rendőr-gyanúsított kihallgatás lesz az ügyből, inkább egy kávéházi csevej, amelynek azért az a célja, hogy kiderüljön ki a tettes.
Aztán ahogy haladunk a történetben rá kell, hogy jöjjünk: nem is olyan egyszerű az ügy, mint amilyennek látszik és egy eléggé szövevényes bűnügybe cseppen az olvasó.
A skandi krimikben már megszokott elem, hogy az áldozat sem egy ártatlan angyalka, hanem sokszor ugyanolyan bűnöző - sőt talán még olyanabb is -, mint a gyilkosság elkövetője, szóval egyik szerzőnek se célja az áldozat sajnáltatása.
Itt van például ez a fiatalokból álló kamarakórus, akik komolyzene műveket énekelnek, tehát ebből következik, hogy mondjuk nem a Tokio Hotel és hasonló droidok szintjén mozognak.
Az emberek a komolyzenészeket többnyire szolíd, visszafogott életet élőknek képzelik, a könnyűzenészekkel ellentétben, de Lehtolainen rácáfol erre a sztereotípiára, ugyanis ezek a fiatalok szintén buliznak, isznak, ezenkívül olyasmi is belekeverednek, amibe nem volna szabad.
A gyilkosság áldozata egy jóképű fiatalember kőgazdag szülőkkel (övéké az a nyaraló is ahol a gyilkosság megtörténik), ráadásul a szerszámát sem tudja a gatyájában tartani, és igyekszik minél több nőt megkefélni. Mondjuk ez még hagyján, de több minden van még a rovásán, ami a könyvből ki fog derülni az olvasó számára is.
A könyvben a szerző olyan társadalmi problémákkal foglalkozik, mint például a drogfüggés, prostitúció és a női egyenjogúság kérdése. Utóbbit némileg túlzásba is viszi a szerző, ugyanis a főszereplő Maria azon rinyál, hogy a környezete túl férfiasnak tartja a munkáját, meg őt is. Könyörgöm a XXI. században élünk, nem hiszem, hogy ez akkora problémát okozna ma már Európában, vagy tévedek? Ezenkívül amúgy nem rossz a kötet, számomra meglepő befejezéssel. Aki érdeklődik a skandi krimi műfaj iránt, szerintem ne ezzel a kötettel kezdje, mert valószínűleg ki fog ábrándulni.
Kiadja az Animus Kiadó

Michael Hjorth-Hans Rosenfeldt: Ingovány

Olvastam már pár skandináv krimit, de eddig ez volt a legkomplexebb közülük, mind a cselekményt, mind a lélektani szálat illetően. Ennek megfelelően az átlagnál jóval vastagabb lett a kötet, sőt egyes bloggerek szerint a könyv fölösleges cselekményszálat is tartalmaz, amelynek nem sok köze van a regény fő vonalához, ezért ha nincs is értelme.
A regény amúgy a többi skandi krimihez hasonlóan egy egyszerű bűnesettel kezdődik, ami aztán lavinává dagad, és eljutunk a szereplők életének a lélektani elemzéséhez, csontig csupaszítva az egyes szereplőket az áldozattól a rendőrökig.
Jelen esetben egy kamaszfiú, Roger az áldozat, akinek a holttestét egy svéd kisvárostól Va(e)sterastól nem messze, egy ingoványos részen találja meg egy ifjú cserkészcsapat. (Ezek szerint nem véletlenül kapta a kötet a címét). A helybeli rendőrségről hamarosan kiderül, hogy meglehetősen impotens tagokból áll, akik még a nyomozást is balfék módon kezdik el, nemhogy kiderítenének is valamit. Végül a stockholmi rendőrfőkapitányság gyilkossági csoportjától kér segítséget a helyi rendőrfőnök, akik persze elutaznak a kisvárosba, és lelkesen nyomozni kezdenek. 
Höglund felügyelő és csapata számára azonban kiderül, hogy az eset jóval bonyolultabb, mint hitték, és folyton vakvágányon haladnak, ami azt jelenti, hogy több potenciális gyilkosjelöltet is találnak, de valahogy mégsem ők a tettesek.
Ámde a felügyelő és csapata váratlan segítséget kap az éppen a városban tartózkodó Sebastian Bergman kriminálpszichológustól, aki valamikor itt született és élt, és akit lezáratlan ügyek hoznak vissza a szülővárosába.
Bergman és a Höglund féle csapat tagjai ismerik egymást, de Höglund kivételével ellenséges viszonyban vannak egymással, amihez Bergman sokszor szókimondó stílusa is hozzájárult. Több könyvesblogger említette, hogy Bergman figurája erősen emlékeztet Dr. House-ra. Ezt én nem tudom megítélni, mert nem láttam a sorozatot, de valószínű, hogy így van.
Mindenesetre a könyv egy sorozat első darabja, amelyet a szerzők éppen Bergman alakja köré építenek. Mondjuk amúgy is Bergman alakja viszi a történetet abszolút, mert a meglátásaira és a stílusára egyszerűen oda kell figyelni, csak éppen a többiek nem csípik a stílusát.
Mondjuk ez érthető, hiszen eléggé defektes figura, akinek szintén segítő kézre volna szüksége, hiszen kurva komoly problémái vannak, amelyek a gyerekkorára vezethetők vissza, de az életviteléhez az is hozzájárul, hogy a felesége és a kislánya egy természeti katasztrófa során meghaltak. Ettől aztán eléggé megzakkant a csávó, és a lelkében lakozó űrt különböző nők lefektetésével próbálja betölteni, akiktől aztán használat után megszabadul. Ennek ellenére számomra szimpatikus figura, de a stockholmi rendőrök is azok.
Viszont a helyi rendőrség lúzer rendőre egy számomra groteszk és ellentmondásos figura, aki semmit nem tesz hozzá a történethez, és a problémái is röhejesek, mert hol érdekli az olvasót az, hogy nekik nem lehet gyerekük, és emiatt folyton a dugást erőltetik a feleségével, mert hátha mégis szerencséjük lesz? Ez az egyetlen gondom a regénnyel, amúgy tökéletes szerintem.
A másik fő lélektani szál az az áldozat helyzete, akiről szépen lassan kiderül, hogy nem volt éppen egy ártatlan bárányka, de hát a skandináv krimik híveinek ez nem is olyan meglepő. Mint ahogy az sem, hogy a srácról eléggé durva dolgok derülnek ki, ahogy a kisváros jónevű gimnáziumának az igazgatójáról is, szóval mint mondtam eléggé komplex a sztori, ezért nem érdemes bővebben belemenni az elemezgetésébe.
Maga a sztori hasonlóan a skandináv krimik többi darabjához szintén lassan csordogál, cserébe viszont nem ül le a történet, tehát mindig tud valami újdonsággal szolgálni. Sőt, a szerzők még az utolsó oldalra is tartogatnak meglepetést az olvasó számára. Akik most ismerkednek ezzel a műfajjal, azoknak mégsem ajánlom ezt a könyvet a bonyolultsága miatt. Helyette inkább Nesbo(e)-t, vagy Alvtegen javaslok kezdésnek.
Kiadja az Animus Kiadó

Havas Henrik: Könyörtelenek - riportkönyv az életfogytiglanra ítélt gyilkosokról

A bulvárhírekben gyakorlatilag naponta lehet arról olvasni, hogy lelőtte, megkéselte, agyonverte a társát, a családtagját, vagy egy másik embert valaki. Ilyenkor mindig vannak olyan olvasók, akik megkérdik, hogy mégis milyen lelkivilága lehet az elkövetőnek. Ennek járt utána Havas is ebben a mostani könyvében, habár ez nem egy sima börtönriport, mert a szerző az elítélteknek csak egy speciális részével, az ún. tészesekkel (tényleges életfogytiglanra ítélt személy) foglalkozik.
A könyvben Havas hat ilyen bűnözővel beszélget, akik mindannyian emberölés miatt kerültek be, és a haláluk előtt nemigen szabadulhatnak ki. Mondjuk azok után, amiket elkövettek, meg is érdemlik a büntetést, csak éppen zavaró, hogy ők is kb. ugyanazt az ellátást kapják, mint a normális emberek, bár arra nincs esély, hogy visszatérjenek a társadalomba.
Ilyenkor szoktak az emberek azzal jönni, hogy igazán visszaállíthatnák a halálbüntetést, hiszen nincsen értelme ezeket a szemét gyilkosokat eltartani. Bizonyos szempontból igazuk is van, de én úgy vélem, hogy a halálbüntetés sem megoldás, hiszen a gyilkos még így is rövidebb idő alatt halna meg, mint az áldozatai, akiket megkínzott. Tehát a halál csak megváltás lenne a számukra. Persze az sem megoldás, ami most van, hogy börtönbe zárva tartjuk őket, mert ott is csak a rosszat tanulják elsősorban.
Hiába próbálkoznak az elítéltek társadalomba történő visszavezetésében a börtönben, a legtöbben visszaesnek, sajnos.
A másik, amivel az emberek szoktak érvelni, hogy a halálbüntetés visszatartó erő lenne. Én ezzel nem értek egyet, meg is mondom miért. A bűnözőknek (ideértve a tolvajokat, csalókat is) ugyanis nincs különösebben erkölcsi érzékük, tehát ők semmilyen módon nem tudják felfogni, hogy amit tesznek, az nem helyes. Mindez egyfajta személyiségzavar, amit kurva nehéz kiszúrni, mivel a pszichopaták igencsak meg tudják magukat játszani, és nagyon sokáig normálisan tudnak viselkedni.
Ezzel szemben egy normális ember normális környezetben már gyerekkorában megtanulja az általános erkölcsi alapelveket, és onnantól kezdve ahhoz tartja magát, és nem azért, mert fél a következményektől. Szóval lényegében egy feltételes reflexről van szó.
Ezzel szemben egy pszichopata típusú egyén a legnormálisabb környezetben is képes rombolni. Mondjuk nem minden pszichopatából lesz gyilkos, mert ennek a betegségnek elég sokféle típusa van, szóval nem érdemes általánosítani.
Havas a könyvben hat elítéltet szólaltat meg, akikről kiderül, hogy ők is pszichopaták, legalábbis nekem ez jön le abból, hogy zavartan viselkednek, nem emlékeznek az ölés körülményeire, de ami a legfontosabb: letagadják azt, hogy bűnözők, illetve gyilkosok lennének, illetve hogy valami rosszat csináltak volna.
Ők voltaképpen ártatlan angyalok, akikkel jól kibaszott az élet, és most kénytelenek a szegedi Csillag börtön egy speciális részlegében senyvedni. A legtöbb ilyen ilyen életfogytost ugyanis a szegedi Csillagban őrzik. Éppen ezért készült Havas riportkönyve is ott, természetesen a legszigorúbb biztonsági előírásokat betartva, ezek a rabok ugyanis veszélyesek lehetnek a többiekre.
Ámde a könyvben nemcsak a hat elítélt vallomását olvashatjuk, hanem a Csillag börtön életébe is betekintést nyerhetünk, például Havas megosztja velünk a börtönszabályzatot, beszélget a börtön pszichológusával, lelkészével, illetve a parancsnokkal is, amelyekben próbál választ találni arra, hogy milyenek a körülmények ott, illetve hogyan zajlik a rabok társadalmi rehabilitációja.
Szerintem korrekt könyv lett, mint minden Havas riportkönyv, egyedül talán az nem tetszett benne, hogy időnként úgy fogalmaz a szerző, mintha sajnálná az elítélteket, illetve úgy érzem, azt akarja elérni, hogy mi is sajnáljuk őket. Nálam ez nem sikerült, mert szerintem megérdemlik azt, mait kaptak, sőt felőlem akár rosszabb körülmények között is élhetnének úgy, mint pl. Kolumbiában, vagy Thaiföldön. Na, ott pl. nem bánnak kesztyűs kézzel a rabokkal és nincs kényelmes börtöncella sem, míg itt hazánkban gyakorlatilag wellness szállók a börtönök, ahogy Havas könyvéből is kiderül.
Kiadja a Libri Kiadó

Részletek a könyvből:

Apa: Egyetlen csapással öltem meg a kislányt
A kislány csupa vér volt
Gondolkodás nélkül végzet áldozatával a volt légiós
Ekultúra Beleolvasó rovat