Na, jöjjenek a finnek! A skandináv krimik közül ugyanis ez a nemzet kimaradt nálam, úgyhogy pótoltam a hiányt. Nem igazán érte meg, bár a regény nem volt rossz, de annyira nem hozza a műfajra jellemző kritériumokat, éppen ezért színvonalban eléggé elmarad a műfaj legjobb darabjaitól.
A skandi krimikben jól megszokott borús, depis hangulat eltűnik, és a történet sokkal inkább emlékeztet egy szingliregényre, amelyben nem mellesleg elkövetnek egy gyilkosságot is, amit ki kell nyomozni.
Lényeges különbség, hogy Lehtolainen állandó hőse nő, ami meglehetősen szokatlan a skandi krimik világában. Nekem nincs problémám ezzel, szóval nem azért mondtam, mindenesetre a női főszereplő alkalmazása fellazítja a műfajt, hiszen a nők eleve lágyabbak, könnyedebbek, mint a férfiak, még akkor is, ha az egyenjogúsítási mozgalmak az ellenkezőjéről akarnak meggyőzni minket.
Maria Kallio ugyanakkor nem az a simulékony, cicás típusú hölgy, inkább egy vagány amazon, aki rockzenekarban játszik, ráadásul egyedül is elboldogul, nem kell neki férfi, pedig már túl van a harmincon.
A karrierje sem nyílegyenes, ugyanis több mindent próbált ki, mielőtt a rendőrséghez került, ahol nem túl izgalmas feladatokat látott el. Ha nem lett volna holtidő a rendőrségen a nyári szabadságolások miatt, akkor nem ő kapta volna azt a gyilkossági ügyet sem, amiről ez a könyv szól.
A könyv egy egyszerű halálesettel kezdődik: egy vidéki nyaralóban egy komolyzenei kórus próbál egy komolyabb rendezvényre, amikor is az egyik tagjukat holtan találják. A rendőrség persze munkához lát, és Maria kapja az ügyet, aki ismeri a kórus tagjait, sőt az áldozatot is még egyetemista korából.
Ebből következik, hogy nem a szokásos rendőr-gyanúsított kihallgatás lesz az ügyből, inkább egy kávéházi csevej, amelynek azért az a célja, hogy kiderüljön ki a tettes.
Aztán ahogy haladunk a történetben rá kell, hogy jöjjünk: nem is olyan egyszerű az ügy, mint amilyennek látszik és egy eléggé szövevényes bűnügybe cseppen az olvasó.
A skandi krimikben már megszokott elem, hogy az áldozat sem egy ártatlan angyalka, hanem sokszor ugyanolyan bűnöző - sőt talán még olyanabb is -, mint a gyilkosság elkövetője, szóval egyik szerzőnek se célja az áldozat sajnáltatása.
Itt van például ez a fiatalokból álló kamarakórus, akik komolyzene műveket énekelnek, tehát ebből következik, hogy mondjuk nem a Tokio Hotel és hasonló droidok szintjén mozognak.
Az emberek a komolyzenészeket többnyire szolíd, visszafogott életet élőknek képzelik, a könnyűzenészekkel ellentétben, de Lehtolainen rácáfol erre a sztereotípiára, ugyanis ezek a fiatalok szintén buliznak, isznak, ezenkívül olyasmi is belekeverednek, amibe nem volna szabad.
A gyilkosság áldozata egy jóképű fiatalember kőgazdag szülőkkel (övéké az a nyaraló is ahol a gyilkosság megtörténik), ráadásul a szerszámát sem tudja a gatyájában tartani, és igyekszik minél több nőt megkefélni. Mondjuk ez még hagyján, de több minden van még a rovásán, ami a könyvből ki fog derülni az olvasó számára is.
A könyvben a szerző olyan társadalmi problémákkal foglalkozik, mint például a drogfüggés, prostitúció és a női egyenjogúság kérdése. Utóbbit némileg túlzásba is viszi a szerző, ugyanis a főszereplő Maria azon rinyál, hogy a környezete túl férfiasnak tartja a munkáját, meg őt is. Könyörgöm a XXI. században élünk, nem hiszem, hogy ez akkora problémát okozna ma már Európában, vagy tévedek? Ezenkívül amúgy nem rossz a kötet, számomra meglepő befejezéssel. Aki érdeklődik a skandi krimi műfaj iránt, szerintem ne ezzel a kötettel kezdje, mert valószínűleg ki fog ábrándulni.
Kiadja az Animus Kiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése