Kelemen Anna: Harminc nap a nép szolgálatában - csak 18 éven felülieknek!

A Kelemen Anna névről az embereknek elsősorban a szőkített hajú, műmellű vetkőzős, pornózós csaj jut eszébe, és nem is tévednek: ezt a könyvet valóban ő írta. Na de minek kellett még egy könyv, amikor egyszer jelent már meg róla egy kiadvány Méhkirálynő címmel Havas Henrik tollából?
Nos, mondjuk azóta eltelt vagy tíz év, és elfogyott a lóvé, Anna is eltűnt a közéletből, tehát kellett valami, amivel visszakerül a köztudatba, na még pénzre is szüksége van a csajnak.
A plebs ilyenkor elmegy dolgozni, a celeb meg újra csinál egy botrányt, vagy eladja a testét, aztán már meg is van az összeg. Utóbbi egyszerűbb pénzkeresetnek tűnik, de hosszabb távon rongálja az önbecsülést és az emberi tartást, bár az ilyen sztárocskák magasról szarnak az egészre, a lényeg, hogy beszéljenek róluk. Hát, Annáról most már ezek után fognak, azt hiszem.
Az előző kötethez képest ugyanis felvállalja magát, és nem álnéven tetszeleg, miközben mindenki tudta, ki ő. A mostani kissé hatásvadász című kötetben viszont már egyes szám első személyben mesél a gyerekkoráról is, továbbá azokról a férfiakról, akikkel pénzért szexelt. Neveket persze nem említ, pedig úgy érdekesebb lenne a dolog szerintem. Na de mégse említhette meg ezeknek az ismert férfiaknak a nevét, pedig még politikussal is szexelt, akinek a nevére pedig sokan kíváncsiak lennének. Már ha egyáltalán igazak azok a történetek, amiket ebben a könyvben megírt, mert könnyen lehet, hogy kamu. Bár a fene tudja, sok hülye férfit izgat egy ilyen Műcsöcsű Bohóc, nem véletlenül nézik azokat a hülye pornófilmeket is, hiszen azokban is sok ilyen nő szerepel. Már ha egyáltalán nőnek lehet nevezni az ilyen lényeket, mert szerintem nem azok, és nem tudom megérteni, hogy mit találnak rajtuk a férfiak olyan érdekesnek. Talán arra kíváncsiak, hogy milyenek az ágyban, vagy mi?
Mindenesetre ez a Kelemen Anna elég jó lehetett, ha a sok hülye férfi képes volt fizetni érte, még akkor is, amikor nem volt ismert a csaj, ugyanis már előtte is a szexből élt. A Playboy versenye, illetve az ezzel járó ismertség már csak hab volt a tortán.
Na, de erről Anna részletesebben beszél a könyvében, amely szerencsére értelmesebb stílusban íródott, mint a Méhkirálynő, amelynek idején Anna bedrogozva adott  interjúkat a szerző Havas Henriknek. Na, de a kis hölgy legalább nem játszotta meg magát akkor sem, és most sem. Persze az is lehet, hogy a mostani könyvet már nem Anna írta, csak az ő neve alatt jött ki. Mindenesetre teljesen más a stílusa, mint a Méhkirálynőnek, ahol Annácska összevissza beszélt, viszont ebben a könyvben folyamatosan, időrendi sorrendben mesél.
A könyv alaptémáját elvileg az adja, hogy Anna kitalálta: 30 napra nép szolgálatába állítja magát és felajánlja a szolgálatait különböző férfiaknak óránként 100 ezer forintért, miközben élményeit megosztja a nagyvilággal könyv formájában.
Nos, a művet alaposan beharangozták a bulvársajtóban, de elolvasva kiderült, hogy egy nagy átbaszás, mert valójában ez a harminc napos élménybeszámoló csak kb. 40 oldalt tesz ki a könyvben, a többi tulajdonképpen Anna (szexuális) önéletrajza.
Jó, persze az is érdekes, hiszen az emberek sokat felejtettek azóta, de lényegében olyan sztorikat írt meg újra, amelyekről korábban már írt a bulvársajtó, illetve a könyv kapcsán ismét felemlegettek pár sztorit, de szerintem ezek miatt nem érdemes megvenni a könyvet.
Amit viszont nehéz megbocsátani, az az emberek átbaszása, főleg a férfiaké, akik szívesen olvastak volna a művésznő részletes szexuális kalandjairól, illetve a szexpartnerek értékeléséről, ugyanis Anna elmondása szerint kurva sokan jelentkeztek. Ehelyett viszont csak jegyzetszerű beírásokat olvashattunk kb. húsz oldalon. Szóval én nemezt vártam, de szerencsére csak az egyik könyvesboltban olvastam el a könyvet, és nem vettem meg. Azt viszont a könyv végére érve sem értem, hogyan találhatják az Anna féle műnőket a férfiak vonzónak? Ez a rejtély még megfejtésre vár, azt hiszem.
A könyvet kiadja az Ulpius Ház

D. Tóth Krisztina: Húszezer éjszaka

Annak idején Kriszta előző könyvéhez azt írtam, hogy eddig nem tudott önálló művel előrukkolni, hiszen eddig a lányáról, meg az édesanyjáról írt.  Persze itt is kell tudni fogalmazni, meg kell, hogy legyen némi spiritusz az emberben, ha már írásra adja a fejét. Mindez meg is van Krisztában, aki nem véletlenül végzett kommunikáció szakot az egyetemen.
Nem is olyan régen elérkezettnek látta az időt egy önálló regény megírására, ami a Húszezer éjszaka címet kapta, ami kicsit hatásvadász, de legalább felkelti a figyelmet.
A könyv egy negyvenedik születésnapját betöltő nő életének válságáról szól, amelyen sok nő keresztül megy, tehát mondjuk úgy, hogy mi nők magukra ismerhetünk benne, de olykor a férfiak is. A szerző ugyanis nemcsak a női gondokat vázolja fel ebben a regényben, hanem elsősorban az elszürkülő, társas magánnyá váló partnerkapcsolatokat, amelyben az emberek nagy része valamilyen módon érintett. Miért is? Mert félnek a változástól, a magánytól, a komfortzónájuk áthelyezésétől, illetve úgy gondolják, hogy ők nem érdemlik meg a boldogságot, továbbá azt is, hogy ezek az elszürkülő párkapcsolatok egyszerűen az élet részei, és törvény, hogy a leglángolóbb szerelemnek is ez lesz a vége, azaz a legjobb nőt/pasit  is unja valaki. Meg sokan azzal jönnek, hogy már a szüleiknek sem sikerült, ami jogos, pláne akik sok balhét láttak, és zűrös családi viszonyaik voltak, ami eleve hátrány a partnerkeresésben.
Mondjuk Szomjas Helga nem keres kifejezetten partnert, hiszen a szülei, főleg az anyja kurva sok gátlást nevelt belé, emiatt valahogy nem mert élni. Adva van ugyanis egy értelmiség család egy karrierista főorvos anyával, és egy bácskai parasztcsaládból érkező apával, aki ki akar kerülni a korábbi életformájából és ezt ő pécsi orvosként akarja megvalósítani.
Ide születik bele a regény főszereplője, akinek a szüleit gyakorlatilag az egész városban ismerik, tehát csak úgy nem helytelenkedhet, mert azzal a szülei hírnevét is tönkreteszi. Mindez olyan ártatlan dolgokra is vonatkozik, mint például az ismerkedés a másik nemmel. Na, neki azt sem szabad, mert mit fog szólni hozzá a szomszéd, a család, a barátok, a város? Ebből a szempontból Pécs ugyanis gyakorlatilag egy falu, ahol az értelmiségi embereket gyakorlatilag az egész város ismeri, hiába lakják mondjuk 150 000-en, az ebből a szempontból semmi.Tehát innét származik Helga félelme az élettől, ezért lesz ő olyan jó kislány, és nem egy csakazértis lázadó figura.
Az egyetlen lázadás, amit végig mert vinni, az az, hogy a szülők óhaja ellenére nem az orvosi egyetemen tanult, hanem pszichológia szakra felvételizett a fővárosban, ahová fel is vették szerencsére, hiszen Helgát már fojtogatta a kisvárosi levegő és a köré emelt falak is.
Ámde hősnőnk  még a szülei távol sem mert igazán élni, úgyhogy radikális változások nem is történtek annyira az életében, még annak ellenére sem, hogy férjhez ment és megszülettek a lányai.
Miért mondom ezt? Azért, mert Helga gyakorlatilag csöbörből vödörbe került, hiszen gyermek-és kamaszkorában is magányos volt barátok nélkül, míg a házasságában is magányos lesz, hiába születik két lánya, hiába lesznek barátnői, és hiába lesz pénze, meg rózsadombi életformája, attól még az élete tök üres és értelmetlen, amire a 40. születésnapján döbben rá, addig nem tudatosítja magában.
Ilyenkor ugyanis az ember már számot vet az életével kapcsolatban, és tudatosul benne, hogy mi az, amit megvalósított az életében, és mi az, amit nem. Ilyenkor szoktak beköszönteni a válságok, amelyeket rendezni kell. Sokszor vissza kell utazni a gyerekkorig, hogy az ember rendbe tegye az életét, illetve a kapcsolatát a szüleivel, esetleg a testvérével, már ha ez lehetséges. Sok nő ebben a korban talál rá az igazi boldog párkapcsolatra, és kezdi el igazán élvezni a szexet, hiszen ebben a korban már szerez bizonyos tapasztalatokat az életről és a személyisége is átformálódik. Mindez egyfajta katarzisélménnyel jár az ember számára, ami ijesztő lehet sokaknak.
Nem véletlen, hogy Helga is megijed ettől a változási folyamattól, hiszen az addig elfojtott érzések hirtelen a felszínre törnek, de ezt ő nem tudja kezelni, ezért a katarzisélmény elmarad. Pedig az élet nem egyszer próbálta tanítani őt.
A nő ráadásul végzett pszichológus is, igaz nem dolgozik a szakmájában, de ez teljesen mindegy. Amíg másban meglátja a hibát és tanácsokat tud adni, addig a saját életét kívülről nem látja, mert érzelmileg annyira összenő vele, hogy nem tud távolságot tartani, nem tudja kívülről látni, ezért egyedül nem tudja megoldani az életét, segítséget meg nem kér.
Eközben a férj semmit nem vesz észre a feleségében zajló folyamatokból, már csak azért sem, mert férfi, és nekik nem olyan kifinomult az érzelmi rendszerük, mint a nőknek. Ettől függetlenül a férfiaknak is vannak érzéseik, meg érzelmeik, csak éppen arra nevelik őket, hogy ezt ne mutassák ki, inkább legyenek kemények. 
Mondjuk Helga férje, Tamás nem tartozik ebbe a kemény, macsó kategóriába, de ő is azzal áltatja magát, hogy minden rendben van, és nem veszi észre a jeleket, amiket a felesége sugároz felé, csak amikor már majdnem késő lesz.
Igazából nekem az a bajom ezzel a könyvvel, hogy amolyan nesze semmi, fogd meg jól módjára ábrázolja a könyvbeli válságjelenséget, ami mint mondtam eléggé általános jelenség. Krisztina ugyanis nem bontja ki eléggé a problémát, ráadásul a végére eléggé összecsapja a történetet, ezenkívül a főszereplő Helga is túl sokat hisztériázik piszlicsáré problémákon.
Mire is gondolok itt? Sokkal érdekesebb lett volna a történet, ha Helga szeretői viszonyba bonyolódik az egyik szórakozóhelyen megismert gazdag vállalkozóval, mert akkor érthető lenne a hisztizése, meg a bűntudata, így viszont túl nagy feneket kerít a dolognak.
Helga és Tamás viszonyának kezdetéről sem tudunk meg túl sokat, de nagyon valószínű, hogy egy átlag vonzalomról van szó és nem egy szépirodalmi/operai jellegű nagy szerelemről. Sajnos ezt a főként szexuális jellegű átlag vonzalmat könnyű összetéveszteni a szerelemmel. Sajnos, erre már csak későn jönnek rá az emberek, amikor az élet megpróbáltatásai/válságai felőrlik a kapcsolatot. Helgáékat is ez a veszély fenyegeti, bár ők még szerencsésebbek, mert csak elszürkült a kapcsolatuk és egymás mellett élnek. Viszont sok helyütt komoly veszekedések/balhék mennek, illetve szeretőt tartanak a párok, miközben kifelé azt játsszák el a külvilágnak, hogy minden rendben van.
Krisztina regénye is próbál betekintést mutatni ebbe a világba, de szerintem az előző regényében jobban sikerült ábrázolni ezt a folyamatot, pedig ott talán nem ez volt a cél.
Ugyanakkor ez a regény sem rossz, csak nem jött át, ahogy Pély Barna mondta volt a Megasztár zsűrijében. Mondom jobban ki kellett volna bontani a folyamatot, és nem csak tükörcserepeket vetni az olvasók elé, de ez csak az én véleményem.
Ami szintén zavar: azt írják a könyvről, hogy ebből magukra ismerhetnek a nők, hiszen a szerző az ő problémáikat fogalmazza meg. Engem csak az zavar, hogy ez a Helga egy tehetős réteghez tartozik, akik kisebbségben élnek ebben az országban, innentől kezdve ne mondja senki, hogy magunkra ismerhetünk mi nők az ő sorsában, mert a magyar lakosság jelentős része nem ugyanazon a pályán játszik, mint a Helga-félék.
Egy átlag nőnek ugyanis teljesen mások a gondjai, hiszen a legfontosabb probléma sokszor a havi fizetés beosztása, illetve ennek a megkeresése. Ezek után nem hiszem, hogy az átlagember elkezdene válságozni, legalábbis lelkileg nem, mert dolgozni kell, gyereket kell nevelni (már ha van), tehát van elfoglaltság bőven.
Ezek után nem csoda, hogy a könyv eléggé megosztotta (és meg is fogja osztani) a véleményeket a Molyon.
Én is azok közé tartozom, akik nem tudták megkedvelni a főszereplőt a túlzott hisztije miatt sem, illetve a határozatlansága miatt sem.Arról nem is beszélve, hogy valahogy nem tudok együtt érezni vele, hiszen az égvilágon mindent megkapott a szüleitől is, illetve később is megteremtette magának a biztos pénzügyi hátteret egyedül, szóval annyira nem hülye a csaj. csak hát manapság divat lett a szar gyermekkort okolni a problémák felbukkanása miatt, és ezen cirkuszolni.
Érdekes, hogy a kevésbé tehetős szülőkkel megáldott gyerekek nem paráznak annyit, és valahogy velük jobban együtt tudok érezni, mint ezzel a szerencsétlen hülye nővel, már bocs. Mindenesetre vannak még páran ilyen Helga-félék, de hát elférnek, és ők is színesítik világunkat. Meg aztán ha nem lennének, akkor regényt sem lehetne róluk írni,és én se írhatnék negatív kritikát ide.
A könyvet kiadja a Bookline Könyvek

Ron Rash: Serena - már filmen is!

A magyar kiadás címlapján fehér ruhás, angyali külsejű lány látható, ami alapján a leendő olvasó valami romantikus jellegű lányregényre, esetleg családregényre gondolhat.
Ebben az esetben javaslom, hogy tegye vissza eme könyvet rögvest a polcra és válasszon másikat, mert ez nem az a mese.
Sőt, igazából nem is mese ez, hanem a vidéki Amerikai Egyesült Államok valósága nem sokkal az 1929-es világválság bekövetkezése után.
Már a Gillian Flynn féle Sötét helyek című könyv kapcsán is azt írtam, hogy aki azt hiszi, az USA az álmok földje, az inkább ébredjen fel, mert nem igaz. A hely ugyanis sokkal durvább, mint Magyarország, annak ellenére, hogy gazdaságilag jóval fejlettebb.
Elég megnézni néhány westernfilmet, vagy elolvasni néhány témába vágó regényt, mint például ez.
A helyszín, ha nem is a Vadnyugat, de legalábbis Colorado Állam vad vidéke, ahol fákat termelnek ki az ottani munkások az akkori időkben még nem annyira fejlett eszközökkel. Ebből adódóan bekövetkezett néhány baleset, amibe sokan bele is haltak, vagy végleg megnyomorodtak.
Nos, ebbe a világba kalauzolja el az olvasókat Ron Rash, méghozzá elég jól, úgy értem hitelesen, hiszen még a munkások tájszólását is beleírja a kötetbe. Na jó, ez már a magyar fordítón is múlott, hogy mindezt hogyan hozza elő.
Az is érdekes, hogy női cím-és főszereplővel a szerző egy jellegzetes férfiregényt alkotott Cormac McCarthy nyomdokain haladva. A különbség annyi, hogy McCarthy regényeiben nemigen szerepelnek nők, mint ahogy a westernekben sem. Utóbbiakban inkább csak statisztaszerepet visznek, ami vagy azt jelenti, hogy valakinek a feleségéről/lányáról van szó, vagy pedig bordélyházi kurvákat takar, akiknek a szolgáltatásaira minden városban van igény. Más női karakter nemigen található ezekben az ún. férfiregényekben, éppen ezért a Serena kifejezetten újdonság, hiszen itt a nő már nem egy csinos tartozék, hanem egy erős karakter, aki jelleménél fogva uralja az egész könyvet, bár nem annyira nyersen és durván, mint ahogy egy férfi tenné. Az ő eszköze inkább a manipuláció és a férje háta mögötti cselekvés, legalábbis egyre inkább ez derül ki a regényből, ahogy haladunk előre az olvasásban.

Serena ugyanis eléggé összetett karakter, tehát nem egyértelműen gonosz, ahogy azt a kritikákban írják, de mégis, aki tud a sorok között olvasni az meglátja, hogy a nemcsak az emberekkel, de a férjével is ridegen, távolságtartóan bánik, még intim helyzetben is. Az egy dolog, hogy gátlástalan az ágyban, és mindennap kívánja a szexet, de ettől én még úgy érzem, hogy nem szereti a férjét, sőt alapvetően igazából senkit sem. Egyszerűen ez a ridegség, távolságtartás a lényéből fakad. Tudom, mert én is hasonlítok hozzá.
Bónuszként egy másik női főszereplő is szerepel a regényben, Rachel, aki Serena férjétől vár gyermeket a kötet elején, aki rendben, egészségesen meg is születik. Ez már önmagában problémahelyzet, hiszen melyik nő örül ennek, de Serena ezt a feladatot is teljes érzéketlenséggel kezeli.
Akkor válik igazán pokolivá a helyzet Rachel számára, amikor Serena nem tudja kihordani a terhességét, és ennek következtében soha többé nem lehet gyermeke, míg ugye Rachelnek ott van a tökéletesen egészséges kisfia, ezért érthető, hogy bosszút akar állni. Ezek után Rachelnek menekülnie kell, hiszen meg akarják ölni a gyerek miatt. Ez a cselekmény uralja a regény második felét, de az olvasó számára nem válik egyértelművé, ki a tettes. Ezért is említettem, hogy Serena igazi eszköze a manipuláció, hiszen még a férje sem hiszi el igazán, milyen gaztettekre képes az asszony. Pedig talán jobb lenne, ha elhinné, de ő naivan ragaszkodik a fejében élő idealizált képhez, pedig még azt sem tudja, hogy például az asszony múltja milyen titkokat rejt. Mindezt a szerző sem árulja el nekünk, csak halványan célozgat rá, hogy miféle borzalmak történhettek a nővel, amelyek ilyenné tették. Ez mondjuk komoly hiányossága szerintem a műnek, hiszen szívesen tudtam volna meg többet Serena korábbi életéről, amikor még nagyvárosi nő volt. Ehelyett a szerző tudatlanságban hagyja az olvasót, más tekintetben viszont eléggé elhúzza a könyv cselekményét, de legalább az olvasó reális képet kap a két világháború közötti vidéki Amerikáról.
Mint írtam nyers és kegyetlen volt az a világ, de valahogy Serena férje nem illeszkedik bele jól ebbe a helyzetbe, és jobban kiütközik rajta a nagyvárosi ficsúr jelleg, mint az asszonyon, aki viszont teljesen beleépül ebbe a közegbe, és a munkásokkal is hamar megtalálja a kellő hangot.
Mindez azért érdekes, mert abban az időben a nőket gyakorlatilag semmire nem tartották, különösen egy ilyen közegben, mint a fakitermelők, bányászok, stb., de mégis, a kötetben az alkalmazottak egyből engedelmeskednek az asszonynak, és nincsenek hímsoviniszta megjegyzések sem. Valószínűleg ez azért lehet, mert a nő már eleve a férjével érkezett, ami még a mai modern időkben is kurva sokat jelent, hiszen sokkal komolyabban veszik a nőt mindenhol, ha tartozik hozzá valamilyen férfi partner.
Amúgy a férj nem egy különösebben férfias karakter szerintem, még akkor sem, ha a regény elején párbajozni kényszerül egy lány elveszett tisztessége miatt. De hát hogy is lehetne férfias szerencsétlen, amikor a felesége jóval erősebb jellem, és háttérbe szorítja? Ráadásul arra sem képes, hogy a balkézről született fiát felvállalja, és a feleségével szembeszálljon. Ebből következően a férj alakja számomra nem túl rokonszenves figura.
A könyv műfaja sem egyszerű, mert a dráma keveredik a thrillerrel, de ez  igazából nem egy klasszikus thriller, mert itt azért sejtjük, hogy ki a gyilkos, és nincs igazából nyomozás se, inkább Rachel üldözése jelent izgalmat a műben. Helyette inkább a lélektani vonatkozások dominálnak, főleg Serena körül, hiszen ő a főhős.
Igazából a könyv vége sem lepett meg annyira, de a szerző ezt is összecsapta, pedig szívesebben olvastam volna a szereplők sorsáról többet, nem csak egy odavetett oldalt. Szóval a szerző a jelen történéseit aránytalanul elhúzza, míg a múltról és a jövőről alig beszél ebben az eléggé hosszú regényben. Mindez elég baj, de nem annyira, hogy ne lehessen élvezni a művet. Csak Rash valószínűleg fel akarja kelteni az olvasó kíváncsiságát, illetve gondolkodtatni akar.
A művet azonban számomra nem is annyira a cselekmény viszi el, hanem pl a munkások tájszólását leíró párbeszédek, illetve az életmódjukat bemutató szokások, továbbá a tájat, környezetet ábrázoló leírások is.
A regény az Aranypöttyös Könyvek című sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.

Gillian Flynn: Sötét helyek

Ha például valakinek kiirtják a családját, vagy hasonló tragédia történik vele, akkor az emberek azonnal rokonszenveznek az áldozattal, mert megsajnálják. Az fel sem merül bennük, hogy a túlélő esetleg egy szemét, utálatos ember lenne, szóval egy lélektani törvényszerűségről van szó, amit most Gillian Flynn alaposan felrúg ezzel a regényével.
A kötet főszereplője, Libby egy problémás, sőt kifejezetten gonosz lény, több szempontból is. Nekem például azért, mert a lány nem szereti a kutyákat, és meg is öl egyet. Ezek után valahogy nem tudok szimpatizálni vele.
Amúgy szorongós gyerek volt, de ez érthető, hiszen véletlen balesetként érkezett egy amúgy is már létminimumon élő vidéki farmercsaládba, ahol az abortusz fogalmát nemigen ismerték. Szóval ezt a feleslegességet érezte meg már kislányként, aztán amikor megölték az anyját, és két nővérét, az alkesz apa meg lelépett, hát nem csoda, hogy tovább súlyosbodtak lelki zavarai és az anyai nagynénje is lepasszolta a nevelési gondját másoknak. Ráadásul a kislány annak idején a bátyja ellen vallott, hogy ő a gyilkos, és a bátyót le is sittelték életfogytiglanra.
További probléma, hogy a leányzó nem dolgozik, mint ahogy korábban sem tette. Igaz, mi a fenének, hiszen az emberek sajnálatából élt, akik egy csomó pénzt küldtek neki, ami egy befektetési alapba került. Csakhogy a pénz fogyóban van, úgyhogy mégiscsak el kellene mennie dolgozni, amihez nagyon nem fűlik a foga, mert hozzászokott a lényegében társadalmonkívüli élethez. Ámde kap egy ajánlatot egy meglehetősen furcsa társaságtól, akiknek a tagjait legendás gyilkosságok érdeklik, és ők azt akarják, hogy vizsgálják felül ezt a gyilkossági esetet, mert szinte biztos, hogy nem Libby bátyja, Ben a tettes, hanem valaki más.
Libby nagy nehezen hallgat a szavukra, és elkezd nyomozni az ügyben úgy, hogy szépen felkeresi az életének régi szereplőit, beleértve a börtönben ülő bátyját,az apját, és még jó pár lecsúszott, félvilági embert, akik talán magyarázattal szolgálhatnak a 25 évvel ezelőtt történtekre.
Nagy várakozással vettem a kezembe ezt a könyvet, mert azt hittem, hogy legalább olyan jó lesz, mint a Holtodiglan volt, de sajnos csalódnom kellett, mert voltak olyan részletek, amelyek rombolták az élményt. Olyasmire gondolok, amik például a különböző testnedvekre vonatkoznak, illetve helyenként olyan részletesen fogalmaz meg bizonyos folyamatokat az írónő, amely borzasztóan kiábrándítóan hangzik.
Maradjunk annyiban, hogy a szerző könyvében nincs szerelem és romantika, mint ahogy az emberek sem angyalok. Sőt, inkább utolsó rohadékok, úgyhogy valamilyen szinten mindenki bűnös, még a gyerekek és a kamaszok is, akiknek még elvileg ártatlanoknak kellene lenniük, de itt a regényben nem azok, sőt isznak füveznek, illetve érzések nélkül kefélnek, legalábbis a menők. A közösségi szellem pedig erős, és a legtöbben tartozni akarnak valahová.
Flynn nyers és húsbavágó ábrázolásmódja erősen emlékeztet a skandináv krimikre, ugyanakkor a történeten Raymond Chandler hatása is érződik. Na jó, a mester közel sem fogalmazott ilyen durván, csak finom cinizmussal, de ő is éppen eléggé ki lehetett ábrándulva a világból, mert eléggé kétes egzisztenciákat szerepeltet a műveiben, amelyekben feltárul az Angyalok Városának minden mocska.
Ezzel szemben Flynn a vidéki Amerikáról ír könyveiben, mint például farmokról, kisvárosokról, és az ottani gyakorlatilag létminimum alatt élő emberekről, szóval ha valakinek még lennének olyan illúziói, hogy az Amerikai Egyesült Államok az álmok földje, ahol kurva sok pénzt lehet keresni, akkor olvassa el ezt a könyvet, vagy a szerző előző művét, a Holtodiglant és majd meglátja a kiábrándító valóságot.
Az előbb említettem a skandináv krimiket, amelyek szintén komor és sokszor beteg világúak, ugyanakkor gyakran társadalomkritikát is fogalmaznak meg, főleg a dán szerzők. Flynn világa azonban még ezeken is túltesz naturális ábrázolásmódjával, amelyben túl sokszor emleget különböző fekáliákat. Mindez engem valamiért nagyon zavar, míg érdekes módon a káromkodás valahogy nem, pedig az is adódik a szövegben nem egyszer, de valahogy azt megszoktam már. Lehet, az a gond, hogy ez a stílus egy csinos, fiatal nő tollából ered, fogalmam sincs.
Mindenesetre a könyvben igazából nem az a lényeg, hogy mi történt azon a 25 évvel ezelőtti éjszakán, hanem inkább a lélektani folyamatok a fontosak, hogy mi történik a szereplőkkel 25 év alatt, már akik még életben vannak.
A cselekmény több nézőpontból íródik: egyrészt maga a főszereplő, Libby meséli a jelent egyes szám első személyben, másrészt a bátyja Ben, illetve az édesanyjuk, Patty szemszögéből íródik a múlt, de az már egyes szám harmadik személyben.
Mindez valószínűleg azért van, mert a szerző ezzel akarja érzékeltetni, hogy valójában Libby a központi alakja ennek a könyvnek, hiszen ő indítja el ennek a régmúltba nyúló bűnténynek a végleges lezárását, amihez  a többi szereplő csak statiszta lehet. Jó mondjuk Ben és Betty nézőpontja azért fontos, hogy a felszínre kerüljenek a történtek azon pillanatai, amelyekről Libby nem tud, mert még kicsi volt, illetve nem volt ott a helyszínen.
Azt korábban is már említettem, hogy a szereplők mindannyian ellenszenvesek, kiábrándítóak, főleg Libby és Diondra figurája, akik (finoman szólva) egyáltalán nem hozzák azokat a sztereotípiákat, amelyeket a társadalom a nőkkel kapcsolatban mind a ami napig elvár. Szóval egy nő legyen finom lelkű, érzékeny, kedves, jó természetű, amibe még csak véletlenül se tartozik bele a káromkodás, illetve agresszió bármilyen más formái.
Flynn ezekkel a kritériumokkal szembemegy a regényeiben, ahol valahogy mindig a nő a gonoszabb, sátánibb, míg a férfiakat ellenben sokszor puhapöcsként ábrázolja  a műveiben, tehát éppen fordítva, mint ahogy kéne. Szóval Flynn nőalakjai sokszor káromkodnak, Közönséges Kocsmatündérként viselkednek, agresszívek,  illetve sokszor embergyűlölők. A jellemvonások hasonlóak a skandináv krimikéhez, csak ott többnyire férfiszerzők, férfiközpontú műveket írnak, míg Flynn inkább a nőknek ad esélyt, ami roppant kedves tőle. Még akkor is, hogy ha ilyen komor, beteg és kiábrándító könyvet hozott össze. Na, de legalább erről lehet beszélni, elemezgetni a szereplőket, míg egy cukros-nyálas műben nem. Azoknak se íze, se bűze, csak futószalagon gyártott anyagok, míg Flynn könyvének legalább van valamilyen karaktere.
Annak ellenére, hogy igyekeztem megvédeni a könyvet, annyira nem tetszett, és ahogy a Molyon láttam, eléggé ellentmondásos véleményeket olvashattam róla. Mindez persze nem baj, mert legalább venni fogják.
A könyvet kiadja az Alexandra Kiadó

Rachel Vincent vérmacskás sorozata (Stray, Rogue, Pride, Prey Shift, Alpha)

Angelika Blogján találkoztam először a paranormális könyvek fogalmával, de akkor még azt sem tudtam, hogy mi az. Most már kiderítettem, hogy így hívják az összes alakváltókkal, vámpírokkal, tündérekkel, démonokkal, angyalokal telepakolt regényeket, szóval lényegében a fantasy egy továbbfejlesztett változatáról van szó.
A mostani könyvsorozat ún. alakváltókról szól, akik át tudnak alakulni emberből valamilyen más lénnyé, például jelen esetben macskává, de ez lehet bármi. Macska alatt persze nem a szolíd házimacskákat kell érteni, hanem vérmacskákat, akik átmenetet képeznek a vadmacskák és a nagymacskák között.
Az az érdekes, hogy ezek az alakváltók egyszerre két világban élnek, azaz képesek beilleszkedni az emberi társadalomba is, de vérmacskaként is megvan a saját külön társadalmi rendszerük, ahol szintén mindenkinek megvan a maga helye.
A regény főszereplője, Faythe Sanders egy lázadó egyetemista lány, aki szeretne már függetlenné válni a családjától, de nem lehet, mert a vérmacskák társadalmában olyan események történnek, hogy ott kell hagynia a sulit és haza kell térnie a családjához egy oklahomai farmra.
A lány megállapodik az édesapjával, hogy egy bizonyos időszakra neki dolgozik, és a vérmacskák társadalmát szolgálja, ami egy hatalmas dolog abban a szigorú társadalmi rendszerben, amelyben ők élnek.
A vérmacskák ugyanis meglehetősen vigyáznak a nőstényeikre, amelynek okára a szerző elég részletes magyarázatot ad, tehát elvileg Faythe-nek nem volna szabad végrehajtói feladatokat vállalnia a családjában, hanem meg kellene találnia a megfelelő kandúrt, és gyermeket szülni neki, hogy a társadalmuk továbbra is fennmaradhasson.
Nos, a megfelelő kandúr az meg is lenne Marc személyében, aki szintén végrehajtó az ő falkájukban, és szerencsére a két fiatal vonzódik is egymáshoz, csak hát a lány még nem akarja lekötni magát ennyire. Ez mondjuk érthető is, hiszen Faythe egy vagány, szókimondó csajszi, akinek szerencsére helyén van az esze és a szíve, még akkor is, ha sokszor kerül bajba a nagyszájúsága miatt.
Szóval a lényeg, hogy ebben a különös társadalomban éppen pont az értékesnek tartott nőstények kerülnek bajba, mert valaki elrabolja, aztán meg is erőszakolja őket. Legalábbis az első kötet, a Stray (Kóborok) erről szól. Faythe tehát akcióba lendül, de közben az ő élete is veszélybe kerül, tehát minden erejére szüksége lesz, hogy a bajból ki tudja karmolni magát.
Annak ellenére, hogy az első kötet címe Kóborok, valójában csak a második részben, a Rogue-ban (Latrok) fejti ki részletesebben, hogy valójában mit is jelent ez, ugyanakkor még részletesebb betekintést kapunk a vérmacskák társadalmába.
Kiderül ugyanis, hogy náluk is van bűnözés, de persze nem olyan értelemben, mint nálunk embereknél. Viszont vannak olyan bűnök, amelyek elkövetéséért kivégzés jár ebben a társadalomban. Sajnos, Faythe is elkövet egy ilyen bűnt, igaz véletlenül, de akkor is lakolnia kell érte. Az emiatt lefolytatott büntetőperről már a harmadik kötetben, a Pride-ban (Falka) lehet olvasni.
A második kötetben arról van szó, hogy sorra ölik meg a kóborokat a vérmacskák területén, ami nagyon úgy néz ki, hogy összefüggésben áll emberi nőstények eltűnésével.
Az időközben végrehajtóvá kinevezett Faythe és a szerelme Marc feladata lesz eme rejtély kiderítése.
Eközben találnak egy hölgyet, és egy tinédzserlányt, akiknek szintén közük van a  vérmacskákhoz, méghozzá elég sok. Róluk szól a második, a harmadik és részben a negyedik kötet is.
Picit visszatérve a harmadik kötetre, a Pride-ra: amellett, hogy a szerző itt tárgyalja Faythe perét, kiderül, hogy egy kóbor kandúr tinédzser lányt kerget a hegyekben, akit meg kell menteni, mielőtt erőszak áldozata lesz.
A negyedik kötetben (Prey-Préda) Faythe falkája kezd szétesni, hiszen a lány pere az édesapjának, Gregnek a hatalmát is meggyengíti, ezért felfüggesztik a szerepét a Tanácsban, és szavazatokat kell szereznie, hogy megtartsa a hatalmát. Mindez nem lesz könnyű, hiszen nem mindenki támogatja őt, mert vannak ellenségei. Faythe és a szerelme Marc elszakad egymástól a lány perének következtében.
Az ötödik részben (Shift-Változás) történik meg a leszámolás a Sanders klán és a hatalmukat fenyegtő falka között. Eközben Sanderséket megtámadják a mennydörgőmadarak is azzal az indokkal, hogy a vérmacskák megölték az egyik tagjukat, amit meg akarnak bosszulni. Cserébe jól elrabolják Faythe-t és Kacit a tinilányt, úgyhogy az egyetlen női végrehajtón, azaz Faythe-en a világ szeme, szóval neki kell megmenteni magukat, miközben folyik a leszámolás is.
Az utolsó kötet (Alpha - Alfa) talán a legakciódúsabb a többi közül, ugyanis a Tanács tagjai között háború zajlik a hatalomért, amelyben élet-halál a tét. Eközben Faythe és Marc szerelme is komoly veszélybe kerül, ugyanis a Sanders klán egyik tagja Jace is szereti a lányt, de ez a sorozat korábbi köteteit olvasva nem újdonság, hiszen korábban is volt erről szó. Ámde a szerelmi háromszög ebben a kötetben teljesedik ki igazán, amikor is a lánynak végleg választania kell a két fiú közül.
Miközben olvastam a köteteket az a benyomásom támadt, hogy mindegyik résznek összetett a cselekménye, azaz egyszerre több szálon fut a sztori, éppen ezért nehéz elmesélni, hogy miről szól. A lényeg, hogy van benne akció, és szerelem, na meg fantasyjelleg is. Igazából nem kifejezetten az a hagyományos fantasy ez, mert nincs benne mesevilág, inkább egy olyan modernebb változat ez, ahol a szereplők valós környezetben élnek az emberek világába beépülve, közöttük létezve, de ugyanakkor mégis rendkívüli képességű lényekről van szó, akik most jelen esetben képesek macskává változni, és akként élni.
Emiatt én eléggé féltem ettől a sorozattól, mert korábban nem olvastam ebből a műfajból semmit, de kár volt annyira tartanom tőle, ugyanis megszerettem mind a műfajt, mind a szereplőket, úgyhogy fogok még ilyeneket olvasni.
A szereplők jó részét is megkedveltem, kivéve az igazán gonosz karaktereket, ugyanakkor abszolút kedvenc szereplőt nem tudnék mondani. Na jó, ha igazán a nyakamon lenne a kés, akkor Faythe apját, Greget mondanám annak, mert bejön a nyugalma, a higgadtsága, ahogyan minden helyzetet kezelni tud. Persze, ő már az idősebb generációhoz tartozik, akinek van élettapasztalat, míg Faythe és korosztálya forrófejűbb, meggondolatlanabb típus, de majd ahogy múlnak az évek, lenyugszanak.
Még Marc az, akit komolyan kedvelek, bár én már öreg vagyok hozzá, inkább a kamasz és huszonéves lányok bálványa ő, de a kisugárzása alól én sem tudom kivonni magamat.
Olvasom Molyon, illetve itt-ott, hogy mennyire irritáló Faythe karaktere. Én ezzel nem értek egyet, szerintem jó fej, vagány lány, csak éretlen még, gyakorlatilag kamasz szinten van, de szerintem nincs nagy baj ezzel az ő korában. Nekem mindenesetre rokonszenves az, hogy nő létére ennyire komoly szerepet kapjon egy olyan férfiközpontú társadalomban, mint amilyen az övék.
Szerintem érdemes időt és energiát szánni erre a sorozatra nemcsak a fiataloknak, hanem az idősebbeknek is.
Rachel Vincent könyvei a Vörös Pöttyös sorozatban jelentek meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.

Pőcze Flóra: A Moszkva tér gyermekei

A nagyvárosok jellegzetes embertípusai közé tartoznak például az ócska, sokszor koszos ruházatú, szesztől és mosdatlanságtól bűzlő, többnyire hímnemű "emberek", az ún. csövesek. (Azért tettem zárójelbe a szót, mert szerintem ez nem emberhez méltó élet, és van segítség a számukra).
Az emberek nagy része többnyire elfordul és undorodik tőlük, de közben azért érdekli őket, hogy mégis mi a fenéért élnek az utcán, és hogyan lehet egyáltalán így (túl)élni? Miért nem dolgoznak? Hol és hogyan alszanak, tisztálkodnak, mosnak, esznek, stb.
Ezeknek a kérdéseknek járt utána egy fiatal antropológus hallgató, Pőcze Flóra, aki a szakdolgozatához gyűjtött anyagot, és mindezt úgy gondolta, hogy beépül közéjük, azaz majd ő is az utcán fog élni hajléktalan módjára.
Mindez bátor elképzelés, de ugyanakkor meglehetősen eszetlen is, hiszen akár komolyabb baja is eshetett volna a szerzőnek, pl. megkéselik, agyonverik. A csövik ugyanis sokszor nemcsak alkeszek, hanem sokszor drogosok is, ennek következtében pedig kivetkőznek emberi mivoltukból, hiszen az anyagért bármire képessé válnak. Van olyan, aki az anyját, apját, testvérét eladná, csakhogy drogot vehessen rajta, de az sem ritka, hogy meglopják őket.
Persze a csövik nemcsak a cucctól kattannak meg, hanem a piától is: szintén pesti lakosként sajnos naponta szembesülök ezzel, igaz nem a Moszkván (azóta Széll Kálmán lett a neve) , hanem a nyolcadik kerületben, ahol megváltozott tudatállapotban üvöltöznek és káromkodnak egymással, olykor a tömegközlekedési járműveken, a derék adófizető polgár meg hallgassa és magyarázkodjon a gyerekének, hogy ez is hozzátartozik a város életéhez. Márpedig hozzátartozik, mert a vezetőség érdemben nem csinál semmit, annak meg nincs értelme, hogy az utcán élésért megbüntessenek valakit.
Persze amikor Flóra kint lakott velük a Moszkván, akkor még nem lépett életbe ez a törvény, amelyet a nyolcadik kerület  polgármestere, Dr. Kocsis Máté talált ki, nem véletlenül. Ezek az "emberek" ugyanis egyszerűen zavarják a többiek életét azzal, hogy bűzlenek, ordítoznak, utcára piszkítanak, ezenkívül még betegségeket is terjesztenek.
Van segítség, tessék igénybe venni, bár hosszabb távon a hajléktalanszálló sem megoldás, de legalább az emberi méltóságot segít megtartani, ami az utcán élőkre nem jellemző.
Flóra könyve viszont megkísérli az utcán élőket közelebb vinni az átlagember életéhez, de nálam ez nem sikerült igazából.
Megmondom, miért: ebből a rövid könyvből kiderül, hogy a Moszkván héderelők mindegyike gyakorlatilag alkoholista, de a drogfüggés sem ritka, továbbá a bűnözés is tarol a köreikben. Szóval egyáltalán nem ártatlan báránykákról van szó. Sőt, volt olyan karakter, aki kifejezetten ijesztő hatással volt rám, pedig csak így a könyvön keresztül találkoztam vele, és nem élőben. Na, akkor mi lett volna!
Aki élt már alkoholistával/drogossal egy fedél alatt (mint pl. jómagam is), az valószínűleg nehezebben fogja tolerálni a létezésüket még a szabad ég alatt is, míg vannak olyanok, akik persze sajnálják őket, és együtt éreznek velük. Sőt az is előfordult, hogy szolidaritásból kifeküdtek valami aktivisták a Nyugati aluljáró kövére, hogy így mutassák ki együttérzésüket. Nos, azóta már nincsenek ott aluljárólakók, a fokozott rendőri ellenőrzésnek köszönhetően. Csak azt nem értem, hogy akik ennyire sajnálják őket, azok miért nem visznek belőlük haza? Igaz, hogy annak is meglesznek a következményei, mint ahogy arra a könyvben is láthatunk példát, amikor a drogosok szétkapnak egy kérót, mert kell a pénz a cuccra. Aztán persze ennek megint az utca lesz a vége.
A könyv egy másfajta szempontból, mégpedig a csövesek szempontjából ábrázolja a Kalefet (ők ui. így nevezik sokszor a teret), továbbá bemutatja nekünk konkrétan az ott élőket, bár igaz, hogy azóta páran már meghaltak. A szerző persze nem a teljes nevükön említi őket, de ez amúgy sem szokás a különböző galerikben/bandákban, mert ott mindenki kap valamilyen rá jellemző becenevet, és jórészt ezek adják a kötet fejezetcímeit.
Annak ellenére, hogy nekem tetszett a könyv, vannak vele problémáim. A legfőbb gond az, hogy elvileg ez egy diplomamunka lenne eredetileg, de annak azért eléggé vérszegény, ugyanis nincsenek benne kutatási eredmények, szóval nem látszik, hogy ez egy tudományos munka. Én is egyetemet végeztem, tudom, hogy megy ez. Eleve kicsi a referenciaanyaga a könyvnek, hiszen csak a Moszkvát említi a kötet, ami nem fedi le egész Budapestet, sőt még csak Budát sem. Ezek után annyira nem lehet komolyan venni, mint kutatási anyagot, bár mint említettem, a szerző közéjük költözött és az ő életüket élte a megfigyelés kedvéért, amihez hozzátartozott a téren használt szlengszavak átvétele is, amihez egy kis szótár is található a kötet végén.
Ezek után nem csoda, hogy kialakult valami kötődés Flóra és a galeri tagjai között, ezért nyilvánvalóan a szerző másképp látja őket, mint mi, akik csak úgy elmegyünk mellettük a Moszkván, vagy akárhol, és ítélkezünk.
 Mindegyik utcázónak megvan az oka rá, hogy csövezik/iszik/drogozik, de ebből a könyvből ez olyan részletesen nem derül ki. Persze vannak kemény sorsok, pl. többen eleve olyan életmódba születtek bele, ami várhatóan ide vezetett, pl. az intézeti lét, vagy a balhés család, amelytől meg akartak szabadulni,  és mivel nem volt más megoldás, ezért kiköltöztek az utcára. Volt, aki a válása után került ide, de az is érdekes persze, hogy ki miért válik el, szóval miért lesz vége egy házasságnak.
A könyvből ez persze nem derül ki, inkább csak személyiségábrázolásokat kapunk a szerzőtől, mint életrajzokat, és ez a másik gond szerintem. Flóra ugyanis jobban belemehetett volna a témába, és egy kicsit még beszéltethette volna a szereplőket, illetve akár egy napló formájában is megírhatta volna ezt a könyvet, amiből kiderül, hogy egészen pontosan hol aludtak, tisztálkodtak, stb. Mert gondolom azért legalább Flóra adott magára valamennyit még ezen időszak alatt is.
Az általam észrevett hibák ellenére szükség van/lesz az ilyen könyvekre, ugyanis ezt a problémát valahogy meg kell oldani, bár ez nem az átlagember feladata lenne, hanem a politikusoké, de legalább addig is lehet erről a témáról beszélni, illetve lehet más szempontból nézni. Mondom, nekem nem sikerült, de nem vagyunk egyformák.
A könyvet kiadja a Libri Kiadó

Ernesto Che Guevara: A motoros naplója

Először a Walter Salles rendezte filmről hallottam, aztán kiderült, hogy a film a kubai forradalmár feljegyzései alapján készült, amelynek alapját Guevara dél-amerikai utazásai jelentették.
Az eredetileg Ernesto Guevara de la Serna néven született férfi akkoriban még csak orvostanhallgató volt, amikor Alberto Granado nevű biokémikus hallgató nevű barátjával útra keltek az ötvenes évek elején Argentína fővárosából a többi dél-amerikai országba, majd később Guevara elszakadt a barátjától, hogy Közép-majd Észak-Amerikába menjen. Útja jó egy évig tartott, de aztán később megint útra kelt, de akkor már egyedül, viszont feljegyzéseket csak az Alberto Granadóval tett utazásairól készített.
Igazából ennek a nagy vállalkozásnak nem kifejezetten a szórakozás volt a célja, hanem inkább a kíváncsiság, az "Ismerd meg hazádat mozgalom". Mindezt az is mutatja, hogy nemcsak olyan turistahelyszíneket kerestek fel, mint például a perui Cuzco, vagy Lima, hanem lepratelepet, és kórházat is, továbbá az Amazonason is átkeltek egy tutajjal, ami azért szintén nem semmi feladat lehetett.
Mindehhez azért tegyük hozzá, hogy a két srácnak különösebben nem volt pénze, illetve nem utazott luxuskörülmények között, mert csak egy motorral mentek, aztán az is végleg beadta a kulcsot, úgyhogy más módszert kellett választaniuk, ha előre akartak haladni. Mindez azonban nem volt akadály, mert sok segítőkész ember akadt arrafelé, aki elfuvarozta őket.
A lényeg az, hogy ezek utazások inspirálták Guevarát az eléggé elmaradott latin-amerikai földrész sorsának jobbá tételére, de érdekes, hogy Che nem a saját hazájában lett próféta, hanem a tőle sokkal messzebb fekvő Kubában, amely akkor az USA fennhatósága alatt állt.
A motoros naplója című könyvben azonban egy szó sem esik Kubáról, hanem kizárólag Dél-Amerika helyzete jelenik meg a lapokon. Miután a könyv eléggé rövidke, ezért alapos ismeretekre senki ne számítson, inkább felszínes csapongásra: Guevara ugyanis olykor garabonciás diák stílusában ír, aztán meg átmegy szociográfusba és a kontinensen uralkodó elmaradott állapotokat ismerteti, mint például a lepratelep, vagy a kórház bemutatása. Időnként pedig egész korrekt útleírásokat ad bizony dél-amerikai tájakról, mint például a korábban említett Cuzco is.
Mindez nem is csoda, hiszen Guevara az Ikrek jegyében született 1928. június 14-én, és ez a csapongás, ez a megismerés vágya nagyon is jellemző erre a csillagjegyre. Szóval Guevara sem egy filozófus, meg nem is egy író, ami látszik is a naplóján, de attól az még nagyon is élvezhető, és könnyed stílusban íródott.
Külön érdekesség, hogy a kézirat szerkesztője, Che lánya, Aleida előkereste az édesapja régi fotóit ebből a korszakból, úgyhogy ezek is benne vannak a kötetben, amelyhez szintén a leányzó írt előszót.
Akik esetleg nem ismernék a latin-amerikai forradalmár életrajzát, nem gond, mert az is benne van a kötetben, sőt a Granadóval tett utazás rövid kronológiai sorrendje is.
A könyvet kiadta az Ulpius Ház Kiadó

Jodi Picoult: Egyszerű igazság

A szerző, aki mindig valamilyen társadalmilag elhallgatott tabutémához nyúl a regényein keresztül, most az amisok társadalmi életét veszi górcső alá. Ők egy keresztény szekta, akik elsősorban az Amerikai Egyesült Államok területén élnek főként Pennsylvania, Ohio és Indiana államok területén, de azért Kanadában is találni belőlük. Érdekes, hogy a kontinens déli részein már nem találni belőlük, ami valószínűleg azért lehet, mert ott eleve egy konzervatívabb közösség telepedett le, aki valaha rabszolgákat tartottak, szóval miért pont a vallási kérdésekben lettek volna toleránsak?
Az amisokról tudni érdemes, hogy a hitük gyökerei a svájci reformációhoz vezetnek vissza, egészen pontosan az anabaptizmushoz, amely nem ismeri el a gyermekkeresztséget. Helyette a felnőttkori változatot pártolják, hiszen ők már el tudják dönteni, hogy keresztény életet akarnak-e élni, vagy sem, míg egy gyermek még nem. Márpedig ha valakit megkeresztelnek, onnantól kezdve keresztény vallású lesz, akár akarja, akár nem, ezért a probléma.
Közben az amisok tanai jóval szigorúbbak, mint az ortodox, vagy a római katolikus vallás, sőt még a zsidókon is túltesznek, ugyanis ez a szekta semmilyen modern találmányt nem használ, és az öltözékük is 18. századi jellegű, az életmódjukról már nem is beszélve: egyszóval igazi élő anakronizmusról beszélhetünk az ő esetükben. Tehát, aki látni akarja, hogyan éltek régen az emberek, az látogasson el egy ilyen amis kisvárosba.
Az amisok ugyanis elkülönülnek a "normális" emberektől annyira, hogy még az amerikai/kanadai törvényeket sem tartják magukra nézve kötelezőnek, szóval az állam szemében igazi lázadóknak tűnnek, viszont a saját szempontjukból meg istenfélő embernek tartják saját magukat. Azt a szektatagot viszont, aki vét a közösség, illetve Isten törvényei ellen, kiátkozzák, aztán mehet a francba. Teljesen mindegy, hogy kintről nézve egy ártatlan (pl. tovább tanul, modern öltözéket visel, házasság előtt szexel, stb.), vagy egy súlyos (p. lop, rabol, embert öl) bűnt követ el, a végeredmény mindenképp ugyanaz: távoznia kell a közösségből, és nem láthatja többé a családját. Érdekesség, hogy mindez már csak azután következik be, miután ő felnőtt fejjel felvette a keresztséget, amellyel egyben elfogadta a közösség szabályait is. A gyermekek esetében ilyen nincs, őket teljesen nyitottan nevelik, hogy majd tudjanak választani
Jodi Picoult könyvében is vannak ilyen kiátkozott szereplők, de a regény nem róluk szól, hanem egy amis lányról, Katie Fisherről, aki házasságon kívül teherbe mert esni és gyereket szülni. Egyetlen bökkenő van: a gyereket holtan találják a család istállójában, a lány pedig végig tagad, pedig az orvosi vizsgálat is bebizonyítja, hogy tőle van a gyerek, sőt azt is kikövetkeztetik, hogy ő ölte meg!
Mindez azzal jár, hogy büntetőpert indítanak ellene, amelyben szabadlábon védekezhet, azzal a feltétellel, hogy a védelmét elvállaló ügyvédnőnek, a kissé kiégett Ellie Hathawaynek oda kell költöznie Fisherék házába, hogy felügyelni tudjon a lányra. A két egymástól teljesen különböző életmódot élő főszereplőnek a fő feladatuk innentől kezdve az lesz, hogy elfogadják egymás nézeteit, hogy Ellie megnyerje ügyfelének a pert. Eközben Picoult gyakorlatilag az utolsó oldalig izgalomban tartja az olvasót, hogy mi történhetett vajon a babával, és gyilkos-e a lány vagy sem.
Ez a krimiszál, de a lélektani szál sokkal erősebb a történetben, hiszen a regény célja elsősorban egy társadalmi csoport életének a bemutatása, és nem a rejtvényfejtés, szóval aki krimit vár, az némileg csalódni fog.
Éppen ezért Jodi Picoult könyveivel a viszonyom meglehetősen ellentmondásos. Minden tiszteletem a szerzőé azért, mert kiváló kutatómunkát végez minden egyes könyvéhez, tehát hitelesen mutatja be a különböző társadalmi tabutémákat, de mégis olyan érzelgősek a könyvei, hogy az már megközelíti Danielle Steel stílusát, hiszen a szereplők rengeteget szenvednek benne, mire döntésre jutnak egy-egy helyzettel kapcsolatban.
 A másik dolog pedig az, hogy borzasztóan húzza-nyúzza regényeit, amelyek így végeláthatatlan hosszúságúaknak tűnnek, amire még a magyar kiadó szerkesztésmódja is rátesz egy lapáttal, szóval nekem minden Picoult művet kurva sokáig tartott elolvasni.
Ebből a kötetből is elsősorban az amisok életmódja érdekelt, továbbá az, hogy mégis mi történt a gyerekkel: valóban az anyja ölte-e meg, vagy egyéb más dolog történt vele. Katie és a többiek vergődése nem igazán érdekelt, ezért egy ötös skálán kábé hármast adnék a könyvre.
Megfigyeltem azt is, hogy a szerző regényei mindig több nézőpontból készülnek, vagyis legalább két szereplő meséli a történetet, azaz legalább két kulcsszereplője van a regényeknek. Ebben az esetben Katie és az őt védő ügyvéd, Ellie azok, tehát ők mesélnek. Érdekesség, hogy a Katie-hoz kapcsolódó részek egyes szám hármas, míg az Ellie által meséltek egyes szám egyes személyben íródtak.
Az is érdekes, hogy Picoult a történeteiben többször is szerepeltet ún. erős, kemény nőket. Így volt ez a Tizenkilenc percben is a bírónővel, illetve most ebben a regényben Ellie-vel. Jó,mondjuk utóbbi hölgy többször bizonytalankodik a magánéletében,de a karrierjében nem ismer tréfát. Picoult aztán valahogy mindig fenekestül felforgatja ezeknek a nőknek az életét, hiszen az addig érzelmileg betokosodott hölgyek váratlanul szerelmesek lesznek, és ezáltal az életük is megváltozik, ami újabb megoldandó problémákat vet fel.
Engem igazából egyik szereplő sem mozgatott meg, sőt annyira a cselekmény sem. Na jó, ez  utóbbi megrázó, és egy egész jó lélektani krimit lehetett volna belőle gyártani, de így eléggé halovány lett az eredmény. Mondjuk legalább az amisok világát megismerhettük, de szerintem a Kis szemtanú című film Harrison Forddal a főszerepben egy dinamikusabb példa erre. Én legalábbis jobban kedvelem a pörgősebb cselekményű műveket, de hát ízlések és pofonok különböznek.
Akit érdekel a könyv, a Scribd-en, vagy az Olvass belén következmények nélkül beleolvashat ingyen.
A regényből film is készült Ártatlan igazság címmel, akit érdekel, a Port.hu-n nézzen utána magyar nyelven.
A könyvet kiadja az Athenaeum Kiadó

Louise Penny: Csendélet

Agatha Christie és Georges Simenon Kanadába költözött, na persze nem valóságos alakjukban, hanem sokkal inkább szellemiségükben, amely Louise Penny írónő alakjában testesül meg.
Éppen ezért a két nagy klasszikus jellegzetesen kanadaivá válik, de ez a módosítás kifejezetten jót tesz nekik.
A fülszövegből kiderül, hogy a szerző ezt a művet már a kétezres évek közepén megírta, hiszen 2006-ban már díjat kapott érte, de a magyar közönség még csak most fog megismerkedni a Penny állandó hősével, Armand Gamache felügyelővel.
A kanadai rendőrnek nincsenek olyan "szürke agysejtecskéi", meg akkora egója se, mint belga kollégájának, Poirot-nak, sokkal inkább egy egyszerű ember ő, aki közelebb áll Simenon hőséhez, Maigret-hez.
Utóbbi ugyanis sokkal inkább csak beszélget az emberekkel, illetve megfigyeli őket különböző párizsi kocsmákból, miközben eszik-iszik.
Na, gasztronómiai, illetve társadalmi vonalat Penny regényében is kapunk nem keveset, csak itt a kanadai hagyományokat ismerjük meg egy pici falu közösségén keresztül, akiknek az egyik tagját, egy idős hölgyet meggyilkolják. Persze először mindez csak egyszerű vadászbalesetnek látszik, hiszen a 76 éves nénit gyakorlatilag lenyilazzák, márpedig vannak egy páran, akik íjjal járnak azon a környéken vadászni.
Szóval Penny már a kötet elején kétségek között tartja az olvasót, de ez csak fokozódik, ahogy olvassuk a kötetet, ugyanis a kis közösségnek sorra feltárulnak a titkai, az áldozatot is beleértve.
Emiatt eléggé lélektani ízt is kap a kötet, továbbá a falusi élet, és a kis közösség miatt eléggé emlékeztet engem Debbie Macomber sorozatára a Cédrusligetre is azért, mert eléggé szerethető karaktereket írt bele a szerző, ellenben a skandináv lélektani krimikkel, ahol mindenki hülye és akkor még enyhén fogalmaztam.
Na jó, a Cédrusligettel ellentétben a Csendéletben nincs szerelem, csak gyilkosság, de mégsem durva a kötet, és nem kell erős idegzet hozzá. Sokkal inkább egy rejtvényre emlékeztet a regény, amelyet meg kell fejteni. A legfőbb gondolkodó a kötetben Armand Gamache felügyelő, akit meglehetősen könnyű megtéveszteni, de hát pont ez adja az izgalmat a könyvben, mert az azért mégse jó, ha a történet közepén rájön az olvasó, hogy ki a tettes.
Na, jó vannak ilyen kötetek (mint pl. a korábban emlegetett Maigret történetek is ilyenek), de akkor valamit nagyon tudnia kell a szerzőnek, hogy fenntartsa az érdeklődést. Ilyen például, ha egy kriminek erős lélektani vonásai vannak, pl. a szerző bemutatja, hogyan kell megtörni egy gyilkos ellenállását, hogy beszélni kezdjen.
Lélektani vonal itt is van, de teljesen más a jellege, mint a skandi krimikben, hiszen mint említettem, itt szeretni való karakterekről van szó, akikről nem is gondolná az ember, hogy sötét titkaik vannak. Márpedig adódnak, hiszen a regény majdnem mindegyik szereplőjéről kiderül valamilyen gikszer, de ettől függetlenül a mégsem utáljuk meg őket a szerző stílusának köszönhetően ellenben a skandi krimikkel, amelyek lehúzóak és nehezek. Kanada más, pedig ott is legalább olyan hideg van, mint a Sknadináv-félszigeten, vagy Izlandon, de valahogy mégis barátságosabbak az emberek. Lehet, ez a francia telepeseknek köszönhető, akik először gyarmatosították Kanadát.
Apropó franciák: a történetben az angol-francia ellentét folyamatosan jelen van, de mindez amúgy a valóságban is érezhető. Na nem durván, de azért mégis észrevehetően jelen van a két nemzet közötti bizalmatlanság. A regény amúgy francia nyelvterületen játszódik, Montreal közelében, ahol a szerző is lakik.
A könyv a Fekete macska regénytár című sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.

Ozzy Osbourne: Bízz bennem, a nevem Dr. Ozzy

Szerintem az énekest mindenki ismeri, még akkor is ha nem kedveli a rockzenét, mert egy akkora ikonná nőtte ki magát. Végül is, ha Ozzy nincs, akkor valószínűleg a heavy metal sem létezne, így viszont létezik a Black Sabbathnak köszönhetően, amelynek Ozzy alapító tagja és show manje volt. Nem véletlen, hogy az énekes távozásával már a banda sem tudott akkora sikereket elérni, pedig az Ozzy helyére érkező Ronnie James Dio sem volt éppen akárki, de ő nem volt olyan őrült, mint Ozzy.
Ezzel szemben Osbourne szólókarrierje kiválóan alakult: sok-sok jó lemez, turnék a Föld körül, na meg egy saját fesztivál, az Ozzfest, amelyen megtiszteltetés játszani minden metálzenésznek.
Később aztán következett az Ozzycsalád életét bemutató valóságshow széria, most pedig már itt a következő projekt, amikor is az őrült énekes doktorrá válik és tanácsokat osztogat a Sunday Timesban, meg a Rolling Stoneban. Persze mindezt nem kell komolyan venni, hiszen csak poén. Maga az énekes is azt tanácsolja, hogy ha valami komoly problémátok van, akkor forduljatok szakemberhez, és ne kísérletezzetek semmilyen marhasággal.
Sajnos, a doktorosdiról a magyar rajongók lemaradtak volna, ha nem gyűjtik össze a zenész tanácsait egy könyvbe, és mindezt nem fordítják le magyarra, így viszont ebben a távoli kis országban is képet kaphatunk Ozzy marhaságairól.
Higgyétek el érdemes, mert a doktor úr kellőképpen őrült és humoros tanácsokat ad, bár időnként kiakad a kérdezők hülye kérdésein, de ezzel én is így voltam. Például hogy mi a csuklás leghatásosabb ellenszere, illetve aggasztó-e, ha valakinek egy harmadik mellbimbója is van, vagy pl. a fiúm mellkasára egy sertésborda és két csirkecomb van tetoválva, és hogy ez normállis-e?
Ozzy művészúr az élet minden területére kiterjedően ad tanácsot, legyenek azok test-lelki-családi problémák, de a drog-és alkoholproblémákra is kitér. Sőt, egy idő után mindent ebből a szemszögből akar megoldani, vagyis visszaemlékezik, hogy belőtt, bepiált állapotban miket művelt.
Hát, van mire emlékeznie, hiszen vagy negyven évig pusztította magát, de aztán most már leállt. Mindenestre nem szégyelli ezt a korszakát sem, és teljesen természetesen beszél erről a korszakáról is fölösleges érzelmek nélkül, hiszen már elmúlt, túl van rajta.
Emiatt aztán sokszor önéletrajzi jellegűvé válik a kötet, de hát minden szentnek saját maga felé nyúlik a keze, és ebben nem kivétel Ozzy sem.
Mindenesetre ezek után azt tanácsolja mindenkinek, hogy ne drogozzon, meg piáljon, mert nem éri meg. Az egy dolog, hogy ő túlélte, de ettől még más nem fogja, mert higgyétek el, hogy a cucc sok esetben erősebb, mint az ember, tisztelet a kivételnek. Ámde a leállt drogfüggő és alkoholista attól még beteg marad, hogy most éppen nem csinálja, szóval Ozzy sem állhat modellt az egészség szobrának, attól tartok.
Ezek után persze felmerül a kérdés, hogy érdemes-e elfogadni egyáltalán ennek az embernek a tanácsadását, hiszen a hitelesség kérdése mindenképpen felmerül, de szerintem igen. Ő legalább már kipróbálta azt, amiről beszél, és nem a pálya széléről ugat. Nem véletlen, hogy sokszor leállt drogosok is dolgoznak tanácsadóként, bár mint említettem, Ozzy tanácsait nem érdemes komolyan venni, hiszen csak viccel.
Ennek ellenére én bírom ezt a fickót, mert nagy arc szerintem. Nyilván nem egy Pavarotti az éneklésben, és nem egy Dr. Phil a gyógyításban, de amihez nagyon ért, az a figyelem felkeltése és megtartása. Végül is ez az, ami igazán számít, na meg a kisugárzás. Márpedig Ozzy egy jelenség a színpadon is és a kamerák előtt is, tessék tudomásul venni.
Akit érdekel, annak mutatnék néhány részletet a könyvből, amelyet a Cartaphilus Kiadó jelentetett meg hazánkban:

http://olvassbele.com/2012/08/24/ozzy-osbourne-bizz-bennem-a-nevem-dr-ozzy-reszlet/
http://passzio.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=26660
http://www.heavymetal.hu/cikk.jsp?id=981

Ja, és felhívnám a figyelmet arra, hogy a mester nem spórolja ki a trágár szavakat/kifejezéseket sema műből. Engem nem zavar, mert én is így vagyok vele, de akit igen, az kerülje el nagy ívben a művet.

Vajay Zsófia-Bombera Krisztina: Örömzene - Budapest Bár

A Budapest Bár nevével akkor találkoztam legelőször, amikor a Szívemben bomba van című daluk klipjét láttam,amelyben Kiss Tibi és Németh Juci énekelt duettet. Akkor még nem tudtam, mi ez és azt hittem, hogy valami ideiglenes projekt.
Végül is nem tévedtem nagyot: a Budapest Bár  valóban annak indult, mert mindössze egy lemezt terveztek felvenni válogatott énekesgárdával, de valamiért kurva nagy siker lett a formáció, ezért maradt a zenekar, amelyet cigányzenészek( Farkas Róbert, Ökrös Károly, Farkas Mihály és Richárd) alapítottak.
A cél az volt, hogy megismertessék a nagyközönséggel a hagyományos cigányzenét, amihez kellett egy kis csali, mert egyébként nem lett volna igény a zenéjükre.
Így jött az ötlet, hogy huszadik század eleji magyar slágereket, dolgozzanak fel, amelyeket a mai generációk már nem ismernek, pedig valamikor menők voltak. Szerencsére a zenei alap nem techno, meg modern popzene lett, hanem némileg modernizált cigányzene.
Miután az alapítók hangszeres zenészek és nem tudnak énekelni, ezért szükségük volt ilyen szakemberekre is, de mivel ideiglenes projektként indult a csapat, ezért egyszerre több énekest hívtak, például Kiss Tibor (Quimby), Németh Juci (ex Anima Sound System, majd Nemjuci), Lovasi András (Kispál és a Borz, Kiscsillag), Szűcs Krisztán (Heaven Street Seven), Behumi Dóri (ex Jazz+Az), Rutkai Bori (Specko Jedno), Ferenczi György (Rackajam), Frenk (Hiperkarma), Keleti András (Colorstar), Kollár-Lemencz László (Kistehén).
Érdekes, hogy mindannyian ismertek a maguk területén, de mégsem bulvársztárok, hanem inkább az alternatív, kísérletező jellegű zenei világból érkeztek. Mindez csak színesíti a zenekar jellegét, ami amúgy sem hétköznapi.
Mindez a zenekar fellépéseire is igaz, ők ugyanis nem falu-, meg városnapokon, bugyuta tévéműsorokban szerepelnek, hanem például színházakban. Nincsenek speciális effektek, szexi lányok, illetve látványelemek a színpadon, az emberek mégis imádják a zenekart, most már vagy hét éve, szóval nem igaz az, hogy az embereknek igénye lenne a gagyi zenére. Jó hát rövid ideig biztosan, de hosszabb távon nem  lehet átbaszni őket.
A színpadi fellépések elsőre olyannak tűnnek, mintha zenés színdarabok lennének, de valójában nem erről van szó, mert nem a darabhoz írnak zenét, hanem a zenéhez tervezik a darabot. Igazából nem is lehet színdarabról beszélni az ő esetükben, sokkal inkább életképekről, hiszen csak rövid slágerekhez terveznek színpadképeket profi dramaturg és színházi rendező segítségével.
Érdekes az is, hogy ilyen rövid fennállás után írtak róluk egy könyvet, de azt hiszem ez megbocsátható, hiszen egy speciális feldolgozásokat játszó zenekarról van szó, akiknek a tagjai, mint említettem a maguk területén már elismert művészek, tehát nem bulvárkötetről van szó.
A két szerző sokkal inkább a zenekarral történt korábbi beszélgetéseket szerkesztette egy könyvvé kedveskedve ezzel a rajongóknak, illetve azoknak, akik még csak most ismerték meg a zenekart, mint például jómagam.
Ebben a színes képekkel telepakolt könyvben a tagok beszélnek a zenekar megalakulásának körülményeiről, a lemezeikről, a koncertekről, illetve külön a színházi produkciókról, továbbá az énekesek is bemutatkoznak elég részletesen.
Ezek a bemutatkozások nem úgy néznek ki, mint általában az életrajzok esetében, hogy egyes szám első személyben beszél az illető saját magáról (vagy egyes szám harmadik személyben írnak róla), hanem a többiek is bekapcsolódnak a ritmusba, tehát mindenki beszél, mindenkiről.
Ezek után olyan érzése lesz az olvasónak, mintha egy hatalmas, meleg szívű családba csöppent volna bele, ahol éppen úgy megfér egymással a veszekedés, a sértődés, a baráti ugratások a közös munka mellett. Na, meg persze a közös összetartó erő a tagok egymás iránt érzett szeretete, barátsága, hiszen enélkül nem működne semmi sem.
A könyv azonban nemcsak ezekről beszél, hanem némileg beavat minket a cigányság helyzetébe is anélkül, hogy elkezdené sajnáltatni őket, hogy nekik milyen szar. Sokkal inkább egy önálló kultúraként mutatja be őket a könyv, amihez hozzáadódik még a huszadik század eleji budapesti kávéházak története is röviden. 
Azt hadd tegyem hozzá, hogy én nemcsak a zenekart nem ismertem korábban, de a tagok korábbi munkásságát sem igazán, én ugyanis nem ebben a zenében utazom, hanem a kemény rockban, de megtetszettek nagyon ezek a régi sanzonoknak a felújítása, és szívesen elmennék egy fellépésükre is, a könyvben olvasottak, illetve látottak alapján.
Sőt, érdemes lenne nyitni egy amolyan régi idők kávéházát a mai Budapesten a régi idők ételeivel, italaival, berendezésével, ahol időnként a Budapest Bár lépne fel, de amúgy wurlitzer szólna. Én mindenképp visszautaznék így az időben.
Bővebb infó a zenekarról a hivatalos weboldalon, de van ám Facebook oldal és  saját Youtube csatorna is jópár videóval.
A könyvet kiadja a Cartaphilus Kiadó

Jodi Picoult: Elrabolt az apám

Időnként lehet arról olvasni különböző bulvármagazinokban, hogy elvált szülők esetén, amikor az apa elvitte láthatásra a gyereket, egyszerűen nem vitte vissza, magyarul elrabolta. Nem túl gyakori eset, de olykor előfordul, főleg ha a szülők viszonya nem éppen rendezett, és az apa ezzel akarja megszívatni egykori társát.
Jodi Picoult is ezt a témát dolgozza fel a regényében, bár ez a könyv azért eltér a többi Picoult műtől: a szerző ugyanis általában csak egyféle társadalmi tabutémára koncentrál a könyveiben, míg az Elrabolt az apám némileg összetettebb témájú. A szerző ugyanis kitér az alkoholizmus hatásaira, továbbá az amerikai börtönéletbe is bevezeti az olvasót eléggé hitelesen.
Nagy röviden a sztori: Cordelia Hopkins egy kutya segítségével keres meg eltűnt embereket, miközben mit sem sejt arról, hogy az ő életének és személyiségének egy része is alaposan eltűnt. Mindez drámai hirtelenséggel derül ki, amikor egyszer csak a vele közös háztartásban élő édesapjáért rendőrök jönnek és letartóztatják gyermekrablás vádjával. Ráadásul az apa még csak nem is tagadja ezt, hiszen a rablás valóban megtörtént, és mindketten új néven kezdtek új életet abban az amerikai kisvárosban, ahol jelenleg is élnek.
Ezen a helyen mindenki ismer mindenkit, de mégis el tudtak rejtőzni ők ketten, sőt az apa köztiszteletben álló személyiség lett a városban.
Bonyolítja a történetet, hogy Cordeliának van két gyermekkori haverja is, Eric és Fitz, akik mindketten szerelmesek a lányba, aki végül Ericet választja. Érdekesség, hogy Eric alkoholista, de nem az az agresszív, verekedős fajta, inkább olyan csendeske, aki nem tud mértéket tartani az ivásban.

A történetet mindegyik szereplő a maga szemszögéből egyes szám első személyben meséli el váltogatva egymással a jelent és a múltat. Emiatt nem egyszer követni a sztorit, szóval figyelni kell.
A szerző csak a lassan bontja ki a történetet, amelynek során kiderül, hogy nem feltétlenül az apa a szemétláda, aki elrabolta a gyerekét, hanem az anya is igencsak sáros a történetben, csak hát olyan társadalomban élünk jelenleg, ami elsősorban az  anyának ítéli a gyereket, illetve erőteljesen elfogult az anyával szemben. Az már kevésbé jellemző, hogy a válás során a gyereket az apának ítélik oda, mert valószínűleg úgy vannak vele, hogy egy férfi nem tudja úgy ellátni az anyai teendőket, mint egy nő, bár azért vannak kivételek, csak kevés. Nem véletlenül mondta nagyanyám annak idején, hogy a válásnak a legfőbb áldozata a gyerek, főleg egy ilyen esetben, amikor nem tudnak tisztességesen megegyezni a szülők.
A főszereplő nőnek tehát ezeket a sérüléseket kell feldolgoznia, illetve rá kell találni elveszett önmagára, ami azért nem egyszerű feladat. Igazából a történet minden szereplője küzd valamilyen lelki sérüléssel, és miután Picoult ezeket állítja előtérbe (lényegében egy lélektani drámáról van szó), emiatt kurva nehéz ezt a könyvet olvasni, mert lehúz.
Engem annyira nem is érdekelt, kivéve a börtönben és a bíróságon játszódó részletek, mert ezek voltak számomra a legizgalmasabbak, hiszen volt bennük valami tűz. Persze van egy-két jó gondolata az írónőnek amúgy, melyeket a Citatumon  el lehet olvasni, de engem ez a könyve nem győzött meg száz százalékosan. Persze ez legyen az én bajom. Mindenesetre ha igazán jó lélektani krimit akarok olvasni, inkább a skandináv krimik közül válogatok.
A könyvet kiadja az Athenaeum Kiadó

Luca di Fulvio: Álmok bandája

Ha sikeres akarsz lenni, akkor nemcsak a különböző ezoterikus- meg amerikai típusú sikerkönyveket érdemes olvasgatnod, hanem életrajzokat, illetve regényeket is, ahol gyakorlatban megláthatod, mi kell a sikerhez: úgy értem, milyen személyiség kell, hogy legyél, hogy érdemes gondolkodnod, mit érdemes tenned, stb.

Itt van például ennek a regénynek a hőse, Christmas, aki az édesanyja, Cetta elképzelése alapján mindenáron amerikai akar lenni, továbbá akar egy saját bandát, ami a lakhelyén, New Yorkban nem is számít akkora szenzációnak, hiszen van elég belőlük.

A fiú azért gondolkodik így, mert be akar illeszkedni, hiszen egy leányanya gyermeke, ami a huszadik század elején kifejezetten hátránynak számított, ráadásul szegények is, mint a templom egere.

Közben a srác nem érti meg a lényeget: Amerikában ugyanis mindegyik nemzet igyekszik megőrizni a saját kultúráját, és külön városnegyedekben laknak, tök mindegy, hogy olaszokról, írekről, kínaiakról, vagy zsidókról van szó. Ezek után nem csoda, hogy nem sikerül beilleszkednie igazán a többiek közé, hiszen ő pont ezeket a határokat akarja elmosni, amikor amerikai akar lenni.  

A másik dolog pedig a bandák, amelyek szervesen hozzátartoztak egy olyan város életéhez, mint New York, ahol az emberek megszállottan keresték a boldogulás lehetőségét. Sajnos, ez kurva sok esetben nem jött össze, és ugyanazt a mókuskereket hajtották gyakorlatilag, mint a szülőhazájukban, legfeljebb másképpen.

Christmas édesanyja, Cetta például parasztlány volt Dél Olaszországban, akire már kezdett szemet vetni a kenyéradó gazdája, ámde egy barátja megerőszakolta, és ennek eredményeképpen megszületett Christmas. A leányanya a további erőszak elől elmenekülve Amerikáig meg sem áll, de vajon mihez kezdhet egy fiatal, dekoratív külsejű lány, aki még a fogadó ország nyelvét sem beszéli? Erről van szó. Prostituált lesz, tehát lényegében ugyanabba a helyzetbe kerül, mint a szülőhazájában, csak éppen több idegen férfival kell üzletelnie, mint korábban.

A többi bevándorló sincsen sokkal jobb helyzetben nála. A lényeg az, hogy sokat dolgoznak, és nincs sok idő a gyerekekre, akik korán megtanulják, hogy a helyzetükből való kitörés az gyakorlatilag lehetetlen, és inkább az utcán lődörögnek céltalanul.

Ennek lesz az eredménye a bandázás, amelynek köszönhetően elég sokan a bűnözés útjára lépnek, hiszen úgy látják, hogy a gengszterek menő arcok, akik kurva sok pénzt keresnek. Nem csoda, hogy ők is így akarnak boldogulni. Christmas is be akar lépni egy ilyen bandába, de nem veszik be, ezért csinál magának egyet. Igaz, hogy csak képzeletben, de akkor is.

A fiú aztán annyira beleéli magát a szerepébe, hogy ha nem is lesz gengszter, de híres, elismert ember mindenképpen. Maga a Vonzás Törvénye is kimondja, hogy ha valamid nincsen, akkor tégy úgy, mintha lenne, és előbb-utóbb a valóságban is megkapod. Na persze nem rögtön, de idővel igen.

Ráadásul Christmas egy igen karizmatikus, de ugyanakkor érzékeny, segítőkész személyiség, aki kifejezetten vezetőnek született, és mondjuk nem alattvalónak egy gyárba, vagy egy irodába. Én megkedveltem az ő figuráját abszolút, bár néha kicsit egoistának találtam. Viszont megmutatja, hogyan is működik ez az éld bele magad módszer a gyakorlatban, míg végül a srác valóban sikeres lesz.

Az olasz szerző igyekszik sikeresen bemutatni a huszadik századi Amerika világát New York városával a középpontban, miközben szól a dzsessz és pereg a film a moziban, a nők pedig elkezdenek tüntetni a szavazati jogokért, rövidre vágatják a frizurájukat és nadrágot öltenek.

Na meg persze ott vannak a gengszterek is, akiket az emberek többsége automatikusan az olaszokhoz társít, pedig van kínai, orosz, meg ír maffia is, akik sokkal kegyetlenebbek, mint olasz kollégáik, de valahogy a hollywoodi filmeknek köszönhetően ez ivódott bele a köztudatba. Mindenesetre, akik kedvelik az olyan gengszterfilmeket, mint például a Bronxi mese, esetleg Fellini, vagy Mastroianni filmjeit, azok ebben a kötetben sem fognak csalódni: a szerző ugyanis vérbeli olasz-amerikai hangulatot teremt könyvében, ami szinte kiabál azért, hogy megfilmesítsék. Remélem, ez meg is történik. Addig is élvezzétek a könyvet, amely meglehetősen vastag, de végül is húsz élv történetét meséli el.

Műfaját nehéz meghatározni, mert keveredés van: részben családregény, részben gengsztertörténet, de szerelmi szál is van benne, méghozzá nagyon erős, de mégse nyálas a történet, szerencsére.

Christmas története mellett párhuzamosan fut az édesanyjának, Cettának a sorsa is, bár ő nem annyira hangsúlyos a történetben, de mégis fontos szereplő.

Akit különösen kedveltem a regényben, az Sal figurája, aki támogatja Cettát és a fiát. Egy rettentően rideg, mogorva fickóról van szó, aki semmi pénzért nem mutatna gyengédséget, de ettől függetlenül én kezdettől fogva gyanítottam, hogy Cetta és ő közel kerülnek egymáshoz. Nekem pont az ilyen férfiak az eseteim, mint amilyen Sal is, pont ezrét figyeltem fel rá.

A könyv a Mont Blanc válogatás keretein belül jelent meg a Maxim Kiadógondozásában.

Peter Gethers: A macska, aki Párizsban járt

Aki közelebbről ismer, az tudja, hogy imádom ezeket a doromboló-nyávogó szőrgombócokat annyira, hogy macskamentéssel is foglalkozom. Éppen ezért minden olyan könyvet örömmel olvasok el, amelyben macskákról esik szó.
A mostani könyv ráadásul azért is különleges, mert a szerzője éveken keresztül utálta a macskákat anélkül, hogy ismerte volna őket igazán. Aztán egyszer csak az éppen aktuális barátnője vett neki egy fajtatiszta skót lógófülű cicát, ami egyébként kurva nagy felelőtlenség, hiszen egy állatot nem lehet csak megvásárolni és ajándékba adni, mint egy tárgyat, hiszen érző lelkű élőlényekről van szó. Ámde az ajándékozás ezúttal jól sült el: a cica ugyanis akármennyire is utálta őt Gethers, egy nap alatt megszerettette magát annyira, hogy a gazdája onnantól kezdve mindenhová magával vitte, nehogy már egyedül legyen otthon a cica.
Mindez lehet, hogy furcsa nekünk magyaroknak, mert nem szoktunk hozzá, hogy az üzletekben, éttermekben, közlekedési eszközökön, esetleg a strandokon állatokat lássunk, pedig ők sokkal kulturáltabbak, mint némelyik ember. Csak egyszerűen meg kell tanítani őket alkalmazkodni a megváltozott helyzethez.
Bármennyire is Betegséghordozó Bolhabusznak tartja sok ember itt Magyarországon a kutyát meg a macskát, nem ők a piszkosak, mosdatlanok, és az utcát/lépcsőházat nyilvános WC-nek használók, hanem bizonyos emberek. Ja, és nem az állat hangoskodik és zavarja embertársait nyilvános környezetben. Sőt, az állat remekül elvan a hordozóban, bár azért ha problémák adódnak, akkor jeleznek ők is. Ezeket a dolgokat azért érdemes figyelembe venni.
Na persze Gethersnek is meggyűlt a baja a hülyékkel, illetve nem volt tapasztalata az állatok viselkedésével kapcsolatban, mint kiderül a könyvből, de aztán megtanulta ezeket, és végül rutinos utazókká váltak. A magyar macskások is tanulhatnak ebből a könyvből, bár nem kifejezetten ezért  jött létre, hanem inkább azért, hogy elmeséljen egy aranyos történetet, miközben sok nő azt kívánja, bárcsak hasonló férfi lenne az oldalán (köztük én is).
A könyv meglehetősen vékonyka, ezért úgy kb. 2 óra alatt el lehet olvasni, tehát még a legelfoglaltabb embereknek is jut rá ideje. Ennyi időt pedig szerintem érdemes erre a könyvre szánni, mert nagyon aranyos és szórakoztató.
Kiadja a K.U.K. Kiadó.

Oravecz Nóra: Az igazi kötelék - az Összekötve folytatása

Aki még nem olvasta az Összekötve című művet, az kérem, hogy ezt a bejegyzést se olvassa el (meg lehetőleg azt a kötetet se, mert szerintem nem érdemes), mert vissza fogok utalni a végére.
Na, szóval az Összekötve című könyv tragikusan végződött, és Beni meghalt a balesetben Amerikában, ahová Kloé jóvoltából utazhattak el.
Nem csoda, hogy a lány teljesen összetört, de az azért már nagyon durva szerintem, hogy egy általa alig ismert srác miatt ekkora depresszióba zuhanjon. Az meg pláne, hogy öngyilkosságot kövessen el. Ez utóbbi már végképp nem tudom tolerálni. Az még érthető, ha valakivel az ember éveken át szoros kapcsolatot tartott fenn, és a halála esetén kikészül, de így, hogy ez a két fiatal még csak fel sem vállalta egymást, így érthetetlen.
Ámde kiderül, hogy Beni mégsem halt meg, csak kommunikációs problémák adódtak, de a srác túlélte a balesetet, és hát ez lenne a lényeg. Innentől kezdve a két fiatal kezd rájönni, hogy mit is jelentenek egymás számára, de még hosszú az út odáig, hogy tényleg be is vallják ezt maguknak, na és a másiknak.
A könyv alapvető mondanivalója az, hogy mi történne, ha kapnánk még egy esélyt a sorstól, hogy elmondjuk a másik embernek, mit is jelent ő valójában nekünk. Erre ugyanis csak akkor jövünk rá, amikor meghal a másik, és nem látjuk őt többé. Pont ezért támasztja fel Nóra a folytatásban a halottnak hitt Benit, ami egy katarzisélménnyel jár Kloé számára, úgyhogy végre elindulhat a gyógyulás felé. A lány ugyanis nem tudta feldolgozni a szülei halálát, továbbá azt gondolta magáról tévesen, hogy a csóróságuk miatt nem lehet igazán értékes ember, tehát az önszeretettel/önbecsüléssel súlyos gondjai vannak.
A regényből aztán kiderül, hogy Beninek ugyanezek a problémái, csak az ő szülei tele vannak pénzzel, ami mit sem ér, ha egyszer szarnak a gyerekükre.Így aztán a két fiatal valahogy máshonnét próbálja meg elérni, hogy figyeljenek rájuk.
Való igaz, hogy sikerül barátokat szerezniük, de valójában ezek nem igazi barátságok, csak felszínen alapuló kapcsolatok, amelyek nem sokat érnek.
A könyv második része valójában egy terápia, amelyben a két sérült fiatal igyekszik egymást meggyógyítani, jobban mondva Beni az, aki igyekszik megszerettetni Kloéval saját magát, szóval egy kicsit pszichoterapeuta szerepet alakít.
Érdekes, hogy a két fiatal között semmi sem utal szerelemre, még csak nem is csókolóznak, vagy szexelnek, ami a számomra rettenetesen furcsa, de ezt már az előző könyvnél is említettem. A második rész jóval érzelgősebb, mint az első, emiatt továbbra sem kedveltem.
Azok a hibák, amiket az előző kötetnél említettem, itt is fennállnak, vagyis ez a könyv se csajos regénynek nem jó, spirituális kötetnek meg végképp vacak. Olyat meg senki ne várjon a valóságban lányok, hogy egy fiú adjon a számotokra önbizalmat, meg önszeretetet, és ez fordítva is igaz. Mindezt az embernek kell kifejlesztenie magának, és a jó hír az, hogy ez nem lehetetlen, de dolgozni kell rajta, olykor éveket.  Az előző kötetnél már említettem, hogy ezeket a dolgokat nem Oravecz Nórától fogjuk elsajátítani, de akit érdekel a szerző blogja a Caféblogon, vagy az Indexen, esetleg a rajongói oldala a Facebookon, az nosza, tegyen egy próbát.
A könyvet kiadja a Libri Kiadó

Oravecz Nóra: Összekötve

Megvallom, nekem sokáig fogalmam sem volt róla, ki az az Oravecz Nóra, talán mert nem szoktam olvasgatni a Caféblogot. Viszont egy ismerősöm a Facebookon osztotta meg a nevezett hölgy legismertebb írását, a Hova kurvultok csajok? címűt. Ekkor tudtam meg, hogy kicsoda ő, és hogy van egy blogja a Caféblogon, illetve az Indexen is. Sőt, azóta már Facebook oldala is van, több mint százezer rajongóval. Azért ez a mai világban nem kevés, pedig a hölgy semmi különöset nem csinál, csak idézeteket, meg spirituális írásokat gyárt, és persze azt hiszi, hogy feltalálta a spanyolviaszt.
A népszerűsége legalább akkora, mint Paulo Coelhóé, sőt őt magát is női Coelho-ként emlegetik.
A könyveinek az elolvasása után beleolvasgattam a blogjába is, ami végül is nem rossz, mert sok igaz dolgot ír, de nem igazán értem, hogy miért lett híres a hölgy. Talán mert trendi? Mert hogy az ezotéria, meg a spiritualitás nem ez, amit ő csinál. Én legalábbis már évek óta ezzel foglalkozom, tehát benne vagyok, míg a sok birkának megfelel ő is meg Somamama is.
Mindenesetre kíváncsi lettem Nóra regényére, ami eléggé agyon volt reklámozva, és az egyik Libri könyvesboltban gyorsan el is olvastam, mert szerencsére nem túl vastag a könyv, szóval gyorsan lehetett vele végezni.
A lényeg az, hogy ez a könyv a mostani trendi fiatalok trendi problémáival foglalkozik, vagyis a párkeresés nehézségeivel, meg a szingli életmóddal, amikor is az élet csupa buli, legalábbis látszólag. Aztán szépen lassan előjönnek a problémák.
A regény női főhőse, Kloé egy igazán trendi lány, aki a fővárosban él (naná, hol máshol, mi?), menő munkája van (valami kizárólag angol nyelven létező manager), és persze bulizik a haverokkal különböző pesti menő szórakozóhelyeken. A leányzónak állandó kapcsolata nincs, legfeljebb állandóan más, de ki is akarna olyan lánnyal járni, aki egy kicsit túl hamar ajánlkozik fel.
A férfi főhős, Beni egy titokzatos srác, akiről nem sok minden derül ki a regény során. Nem tudjuk meg mi a munkája, illetve milyen a múltja, csak annyit, hogy rohadt gazdag a családja, és a srác korábban egy igazi beképzelt, csajozós szemétláda volt.
Na, nem mintha Kloé hercegnő jobb lett volna kamaszként. Ő viszont szegény családból érkezett, és megszállottan menő akart lenni, hogy befogadják. Éppen ezért egy igazi hülye picsa lett belőle, kenterbe verve az osztály menő lányait is. Ahelyett, hogy megtalálta volna a saját stílusát. Aztán egy tragikus esemény megváltoztatja a sorsát, de a csaj így is a trendi életmódot választja és nem tanítónő lesz egy falusi iskolában mondjuk. Sokkal inkább egy csak angolul kimondható xy menedzserként dolgozik egy irodában, de ebben a könyvben amúgy sem a munkája lesz a lényeg.
A két fiatal közös barátok által találkozik össze gy bulihelyen (hol máshol), és Kloé rögtön vonzónak találja a srácot, aki viszont távolságot tart tőle, bár hamarosan praktikus okokból Kloé lakásába költözik. A két fiatal közben elkezdi megismerni egymást, de nem lesz szerelem a dologból, sőt még egy kóbor numera sem. Épp ez benne a furcsa, hiszen végül is két vonzó, fiatal emberről van szó, de ahogy olvassuk a regényt, látni fogjuk, hogy mi nem stimmel.
Sajnos, Nóra egy általános jelenséget vetett papírra a két fiatal sorsán keresztül, méghozzá a kötődésre való képtelenséget, illetve az érzelmeink felvállalását. A fiatal nőknek szóló magazinokban is rendszeresen téma ez, hogy a pasi képtelen felvállalni a csajt, és inkább eltűnik balfenéken, mert hogy nem áll készen egy kapcsolatra. Persze nem csak a pasik problémája ez, de a társadalom valahogy velük azonosítja ezt a jelenséget, pedig a nőknél is fennáll ahogy azt ebben a történetben is olvashatjuk. Igazából pont ez az előnye ennek a regénynek, hogy jobban láttatja problémákat, mint egy újságcikk, vagy egy önfejlesztő kötet.
Hátránya viszont az, hogy több sebből vérzik, ugyanis egy meglehetősen identitászavaros történetről van szó: Nóra nem tudta eldönteni ugyanis, hogy egy modern csajos regényt (ún. chick-litet), vagy pedig ezoterikus könyvet írjon, úgyhogy inkább ötvözte mindkettőt.
Ettől még persze lehetett volna jó a végeredmény, de sajnos ez nem sikerült. A valódi chick lit inkább egy szórakoztató műfaj boldog véggel, míg Nóra könyve egyáltalán nem az, bár a szingli téma itt is megjelenik, de mondom: szerelemről nincs szó, csak gyötrődik szerencsétlen lány, miközben semmi sem történik vele ezen a téren. Ráadásul maga a történet sem túl szórakoztató, cserébe viszont Nóra felsorol egy csomó trendi helyet itt a fővárosban, ahol a menő arcok étkeznek, meg buliznak.
Fentebb írtam, hogy a történet spirituálisan sem jó, ugyanis Nóra felsorol pár közhelyet, amivel a tudatosan gondolkodó ember már régen tisztában van, a többiek pedig nem Oravecz Nórától fogják ezeket megtanulni, hanem a saját kárukon, többnyire akkor, amikor már késő. A két főhős lelkizik párat, miközben a feszültség közöttük egyre nő, mert vonzónak találják a másikat, de ezt nem vállalnák fel a világért sem, mert félnek a további sérülésektől. Kloé problémái már a regény elején kiderülnek, de mint említettem, Beniről semmit sem tudunk meg. Az is furcsa volt nekem, hogy a lelkizést éppen pont Beninél hangsúlyosabb, mint ahogy a spiritualitás iránt is ő érdeklődik jobban. Igaz, hogy csak Eckhart Tolle kerül szóba a regényben, de hát ő a menő manapság, őt illik ismerni. Mindenesetre nekem furcsa ez, hogy egy pont egy férfi a lelkisebb alkat, mert általában ez nem jellemző rájuk, ezt inkább a nőkre hagyják.
Több spirituális témájú regényt is olvastam már, és a közös jellemzőjük az, hogy felemelő hatásúak, és megváltoztatják az olvasó életét, vagyis katartikus hatásúak. Oravecznél viszont ez nem jellemző: szerintem spiritualitás szempontjából egy nagy nulla ez a kötet, hiszen pár gondolaton kívül nincs benne semmi különös. Az olvasó meg csak verheti a fejét a falba, hogy megvette/elolvasta ezt a szart könyvet. Jó, én mondjuk nem vettem meg, hanem ott helyben olvastam el, de ettől függetlenül nem tetszett a mű. Ráadásul voltam olyan marha, hogy a folytatását is elolvastam, amiről hamarosan szintén újabb bejegyzés készül.
Kiadja a Libri Kiadó

Lévai Balázs: Lovasi - idáig tudom a történetet

A közelmúltban jelent meg ez a kötet, amit most is nagy erőkkel promóznak a Nyugati aluljáróban található Libri könyvesboltban, és jogosan. Végül is nem egy újabb bugyuta sztárocskáról szóló könyvről van szó, hanem ezúttal olyan emberről írtak, aki igazán megérdemli.
Lovasi András ugyanis több, mint zenész és szövegíró: az úr tehetséges koncertszervező és lokálpatrióta is, aki már vagy 20-25 évvel ezelőtt is részt vett a szülővárosának,  Pécsnek a kulturális életében és a szép emlékű Hard Rák Caféban dolgozott. Nem is olyan régen (pontosan nem tudom, hogy mikor) pedig létrehozott egy fesztivált Fishing On Orfű néven, amely egy családias alternatív zenei rendezvény a nevezett településen, és igen hamar bekerült az ismert hazai fesztiválok közé.
A buli a nevét az egyik Kiscsillag számról kapta, akik szintén fel szoktak lépni arrafelé.
Apropó, Kiscsillag: remélhetőleg Lovasi zenekarait a Kispál és a Borzot, meg a Kiscsillagot nem kell senkinek sem bemutatni. Nem kell ehhez rajongónak lenni, én se vagyok az, sőt, alig ismerem a számaikat, mégis tudom, kikről van szó.
Ez egyszerűen azért van, mert Lovasi András szép lassan ikonná emelkedett és közismertté tette az ún. alternatív műfajt, amelyet azért elég sokan művelnek hazánkban. Mindez már önmagában is érdekes, ámde eközben a zenekar Pécsről indult: a fővárostól kurva messze, sőt a tagok mind a mai napig ott élnek. Igaz a Kispál már feloszlott, de a Kiscsillag még létezik pécsi központtal. Utóbbi szintén amatőr zenekarként indult a Kispálhoz hasonlóan, aztán profivá és országosan ismertté váltak.
Igazából a könyv születésének nincs különösebb apropója, tehát évforduló, vagy ilyesmi, de  a 27 éves zenészkarrier talán elég ok arra, hogy az ember megjelentessen egy életrajzi könyvet. A bugyuta sztárocskáknak még ennyi sincs a tarsolyában, mégis írnak magukról, vagy róluk iratnak. Az most mennyivel jobb?
Lovasinak azért van dögivel miről mesélni, de aki bulvárkönyvet vár az csalódni fog: nincsen sárdobálás és botrány, Lovasi még a konfliktusokról is emberien és némi humorral tud beszélni, márpedig ilyenek voltak azért a zenekarok háza táján, mégpedig nem kevés.
Aki rajongói könyvet vár a Kispálról, vagy a Kiscsillagról, az egy picit csalódni fog: igaz, hogy sok szó esik a Kispálról (a Kiscsillagról már kevesebb), hiszen hozzátartozott a frontember életéhez, ámde a könyv mégiscsak Lovasiról szól, annyira, hogy az első száz oldalig, csak az énekes gyerek-és ifjúkoráról esik csak szó, amikor a zenész még "normális" életvitelre készült.
A műben sok szó esik Pécsről, a pécsi helyekről, néhány pécsi emberről is, tehát a lokálpatriótáknak is érdemes elolvasni a könyvet.
Utána már leginkább a zenészélet nehézségeiről esik szó, vagyis, hogyan lesz ismert egy zenekar úgy egyáltalán, hogyan kell leszervezni egy koncertet például, illetve hogyan készültek a dalok, szóval csupa ilyen finomság, amit a rajongók kívülről nem látnak. Mindebből megtudhatja az olvasó, hogy a zenészélet korántsem csillogás, még akkor sem, ha zenészek élete látszólag bulinak tűnik: az egy dolog, hogy ragadnak a zenészekre a csajok, illetve piálnak/drogoznak a zenészek, de ez csak a felszín. A Kispál mondjuk soha nem volt egy csajozós, vagy egy botránybanda, inkább egy szövegcentrikus koncertzenekar, ahogy Lovasi definiálja magukat, de azért ők sem voltak angyalok.
Lovasi őszintén elmondja azt is, hogy miért lett vége a Kispálnak, illetve hogyan/miért született meg a Kiscsillag zenekar, továbbá az egyéb projektjeiről is beszámol, például filmszerepekről, versek megzenésítéséről, illetve a Budapest Bárról, ami mind a mai napig egy működő formáció.
A zenész időnként kitér a magánéletére is, továbbá a véleményét is közli az olvasóval különböző zenekarokról (pl. Tankcsapda), továbbá bemutatja a hazai alternatív zenei szcénát is.
Lovasi önvallomását színes képek, illetve Kispál és Kiscsillag zeneszövegek szakítják meg. Az is érdekes, hogy a fejezetcímek is sok esetben utalások valamelyik Kispál, vagy Kiscsillag dalszövegre/lemezre, szóval nem egy szokványos dologról van szó.
A könyv nyelvezetén látszik, hogy egy rutinos szövegláda, és karizmatikus színpadi előadó beszéli el a sorokat, tehát unatkozni egy percet sem volt módom. Annyi kifogásolni valóm akadt, hogy Lovasi túl sokat szakmázik ebben a kötetben, illetve a véleményem több ponton eltér az övétől, pl. a Tankcsapda esetében, ami nekem az egyik kedvenc zenekarom. Végül is Lovasi nem szólja le Lukács Lacit, csak úgy finoman odaszól neki. Amúgy ezek az odamondogatások eléggé jellemzőek az énekesre, mert több ponton is találkozni ezekkel a könyvben.
Érdekes az is, hogy Lovasi a könyv végén a jövőbeni terveit is megosztja az olvasókkal, ami azért nem jellemző az önéletrajzokra. Az énekes az életét Lévai Balázs tévérendezőnek meséli el, akivel már régóta jó barátok, ezért is fordulhat elő, hogy szerzőként ő szerepel, és nem Lovasi.
A könyvet kiadja a Libri Kiadó

Kristina Ohlsson: Őrangyalok

A háromfős nyomozócsapat története folytatódik: Alex, Peder, és Fredrika újabb ügyet old meg, amely ezúttal még sötétebb és brutálisabb, mint amit az előző két kötetben olvashattunk, pedig azok sem voltak semmik.
A koncepció ugyanaz, mint az előző kötetekben: szerteágazó, többszálas cselekmény, a rendőrök részletes magánéletével megspékelve.
A főhősök magánélete jelentősen megváltozott: Alexnek a csapat vezetőjének meghalt a felesége, amely miatt érthetően magába zuhant, de ugyanakkor a munkát folytatnia kell, nincs mese.
Peder, a hímsoviniszta barom kibékült a feleségével, és újrakezdték a kapcsolatukat egy terapeuta segítségével. Korábban nem kedveltem a fickót, de most a harmadik kötetben már kifejezetten emberi vonásokat kezd mutatni, ugyanis meghatóan gondoskodik az értelmi sérült öccséről.
Fredrika egy nős professzorral keveredett viszonyba még a második kötetben, ami aztán meglehetősen komolynak bizonyult: a férfi ugyanis elhagyta miatta a feleségét, hogy vele éljen, sőt a kapcsolatukból már gyermek is született, akivel Fredrika éppen gyesen van.
Ámde Stockholm külvárosában találnak egy emberi holttestet két darabra vágva, fej és kezek nélkül, úgyhogy szükség lesz a rideg, tárgyilagos kriminológus elemzésére is, ezért Fredrika visszatér a csapatba.
A regény másik szálát egy idős nő jelenti, aki egy otthonban él, és már vagy harminc éve nem beszél senkivel. Nem azért, mert beteg, hanem mert önként vállalta a némaságot, de az, hogy miért,majd kiderül szépen lassan a regényből.
Ohlsson nem sieti el az információk adagolását, de ez amúgy sem jellemző a skandináv krimikre, szóval szépen lassan bontakozik ki az olvasó előtt a történet anélkül, hogy leülne, unalmassá válna. Nem véletlen, hogy sokan Ohlsson tartják talán a legjobb skandináv krimiírónak.
Az is érdekes, hogy a regényben a nyomozók érzelmileg is érintetté válnak az ügyben, ugyanis közeli hozzátartozóik is belekeverednek ebbe az egész ügybe, amelynek a középpontjában az önkéntes némaságot vállaló írónő, Thea Aldrin áll. Mit mondjak, engem az erős idegzetű, edzett krimiolvasót is megrendített a történet, hát még a többieket! Ezek után pedig kíváncsian várom a sorozat következő darabját.
Kiadja az Animus Kiadó