Fiona Barton: Az özvegy

Nem is olyan régen kezdték el reklámozni a metrón meg itt-ott ezt a könyvet, de ettől én még nem estem magam mellé. Emlékszem elolvastam az egyik könyvesboltban a fülszöveget, tervbe is vettem, hogy elolvasom majd a könyvet, de olyannyira nem siettem vele őszintén szólva. Aztán nem is olyan régen az egyik budapesti könyvtárban belebotlottam és úgy érzetem, ez nem véletlen, úgyhogy nekiláttam.
Kezdetben igen lelkes voltam, mert érdekelt, hogy mit hoz ki a szerző ebből, de aztán ahogy haladtam a történettel, úgy múlt el a lelkesedésem is, ugyanis nagyon nem tetszett a szereplők gyötrődése, illetve a feltételezett bűnös körüli médiahiszti. Ezek után újságírónő is voltam vele, hogy felejtsük el a picsába az egészet, de ugyanakkor mégiscsak érdekelt a megoldás, ezért hátralapoztam, de sokkal okosabb nem lettem, mert túl zavaros volt az egész. Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy a szerző, direkt úgy írta meg a regényt, hogy ne legyen egyszerű, hiába van egy feltételezett gyanúsított, mégis úgy megcsavarja a történetet, hogy muszáj végigolvasni, mert így kerül helyre minden. Nos, végigolvastam tehát, és végül nem bántam meg, mert a végére a szerző igencsak felszítja a feszültséget és az addig lapos történet váratlanul ismét izgalmas lesz.
Na de lássuk röviden, miről is van szó: eltűnik egy kislány London egyik külvárosából, és a szálak kispolgári életet élő londoni házaspárhoz vezetnek,, de mivel felkapja az ügyet a média is, ezért a képbe került egy újságírónő is, na meg egy nyomozó, akit az ügy felderítésével bíztak meg.
Ahogy haladunk előre a történetben, úgy válnak egyre érdekesebbé a szereplők, akikről kiderül így finoman szólva, hogy nem éppen angyalok.
Itt főleg a Tayor házaspár és Dawn Elliott, a kislány anyukája lesz érdekes, mert az ő életüket ismerhetjük meg ebből a regényből. Manapság nagy divat lett lerántani a leplet a különböző emberi kapcsolatokról, amelyek a felszínen kiegyensúlyozottnak látszanak, de a felszín alatt csak úgy fortyognak az indulattól, amit a felek valójában egymás iránt éreznek. Csak hát ezeket könnyebb a szőnyeg alá söpörni, illetve sokan félnek a környezet véleményétől is.
A regény főszereplői valójában szürke, kispolgári életet élnek, ami különösen az angolokra jellemző. Igaz, hogy London egy tízmilliós nagyváros, színes kulturális élettel, de maga a város nagy része barátságtalan, szürke, komor, akárcsak az itt élő emberek. Barton pedig kiválóan ábrázolja ezt a fílinget, na de pontosan ez volt a célja, amit nem is titkol.
Csakhogy az embereknek igényük van arra, hogy feldobják a szürke hétköznapokat: ki így, ki úgy. Hőseink ezt az internetes chatszobákban vélik megtalálni, ami talán a legjobb találmány erre, hiszen a névtelensége miatt bárki lehet az ember: kreálhat ,magának új személyiséget, új életet, miközben sokszor az éppen aktuális egy rakás szar. A frankónak tűnő találmánnyal éppen az a baj, hogy sokan visszaélnek vele, így kitűnő táptalaj a szélhámosok, perverzek és a bűnözők számára.
A regény hősei is idemenekülnek a valóság elől, csak éppen amikor eltűnik a kislány, a valóságot tagadni tovább nem lehet, és a legnagyobbat talán a feleség szívja, ugyanis szembesülnie kell azzal, hogy a férjét egyáltalán nem ismeri, de persze a valóságot sem nagyon, hiszen mindent a férje szemszögéből néz gyakorlatilag.
Ő egy szolgalélek, akinek semmilyen önálló megmozdulása nincsen, minden csak a férjről, Glenről szól, emiatt eléggé ellenszenves, bár azt el kell ismernem, hogy néha van benne erő, ami időnként meg is mutatkozik.
Glen, a férj egy egoista, arrogáns barom, aki körül forog a világ, de aztán bűnügybe keveredik, és komoly médiacirkusz alakul ki körülötte. Mindez a Holtodiglan című regényt idézi, amelynek az elején szintén ez történt, és már akkor sem tetszett. Nem az a gond, hogy hamar találnak egy gyanúsítottat, hanem az, hogy bénáznak, ráadásul a sztori sem túl erős. Azt viszont el kell ismernem, hogy így egyben nézve a történetet, a regény mégiscsak jól össze van rakva, de amíg eljutottam a végére az szenvedés volt.
Igazából az is baj, hogy egyetlen rokonszenves szereplője nincs ennek a könyvnek: sem a Taylor házaspár, sem az anya, Dawn Elliott, sem az újságíró, Kate, sem Bob, a felügyelő, nem szerethető alakok.
Dawn, akit áldozatként állítana be az újságok, egyszerű lumpenproli lélek, akinek sokszor a terhére van a véletlen balesetből született gyermeke, Kate egy gátlástalan, hazug, törtető fajzat, aki a lelkét is eladná a nagy sztoriért, amit ebben a gyerekrablásos ügyben vél megtalálni, és Bob a szerencsétlenkedő zsaru, aki egyből rábök az egyetlen feltételezhető gyanúsítottra, és onnantól kezdve le nem száll a témáról..
A szerző ennek az öt embernek a szemszögéből nézi a történetet, de csak Jean beszél egyes szám első személyben, a többiek esetében mindig egyes szám harmadik személyből íródik a cselekmény.Ez is érdekes, de nem tudom, mit akart vele elérni a szerző.
A cselekmény ide-oda ugrál az időben: először 2010-ben kezdődik, majd visszaugrik hérom évet, és aztán a végén megint visszatér az akkori jelenidőbe. Emiatt nekem kicsit zavaros volt a sztori, tehát vissza kellett néznem a dátumokat, hogy most éppen hol tart a sztori.
A regényt lélektani krimiként tartják számon, ami igaz is, mert a szerző eléggé boncolgatja a párkapcsolatok, illetve az netes közösségi oldalak világát, de valahogy mégis gyengének éreztem a művet ebből a szempontból is. Lehet azért van ez, mett skandináv krimik nagy fogyasztója vagyok, és ebben a műfajban ők a királyok. Vita nincs. Egyszer el lehetett olvasni, de tovább ajánlani nem fogom. Kiadja a 21. Század Kiadó

Lakatos Levente: Szeress jobban!

Tavaly jelent meg a Barbibébi folytatása, ami eléggé felkeltette az érdeklődésemet, hiszen kíváncsi voltam a híresen gonosz természetű partihercegnő sorsának alakulására. Nos, sokat vártam, keveset kaptam, de időnként van ez így néha velem. A regény ugyanis nem tetszett annyira, sőt többször is azon gondolkodtam, hogy végleg félreteszem. Csakhogy voltak olyan dolgok, amikre kíváncsi voltam, ezért végiggyűrtem, holott előre is lapozhattam volna.
A Barbibébi után öt év telt el: hőseink immár 22 évesek (mármint Barbi és Krisz), ebből adódóan változtak, tehát máshogy látják már a világot, mint anno kamaszként. Erről jut eszembe: a Szeress jobban című regény egy önálló darab, tehát nem szerves folytatásról van szó, de időnként a szerző visszautal az előző regényben történtekre.
Én viszont ennek ellenére a közelmúltban ismét elolvastam a Barbibébit, hogy sikeresebben vessem össze a két könyvet. Nos, a folytatásban Barbi teljesen kifordul önmagából: eltűnik a népszerű, ámde gonosz partihercegnő, és a helyébe egy kapcsolatfüggő lány lép, aki annak ellenére marad a partnerével, hogy nem jó vele. Viszont úgy gondolja, hogy ettől a kapcsolattól szeretetet és biztonságot kaphat, holott kívülről nézve a hapsi csak egy egoista, hatalombuzi kis pöcs.
Eközben Krisz sorsa sem jobb: az ő kapcsolata is döglődik Simonnal, akivel az előző regényben már találkozhattunk, ahonnét kiderül, hogy melegekről van szó. Eleve ez már egy szokatlan elem a magyar regényekben, ugyanis a homoszexuálisok iránti elfogadás nem jellemző hazánkban, pláne nem ilyen fiatal emberek esetében.  A vallásos meggyőződés mellett ennek az lehet az oka, hogy még mindig a szexualitásra korlátozzák ezt az egészet, holott a kötet meleg szereplői, hasonlóan élnek a hetero kapcsolatokban élőkhöz, legfeljebb az szexuális irányultságuk más.
A két fiatal sorsa New Yorkban fonódik össze, ahová Krisz utazik Barbihoz, hogy eldöntse mi legyen döglődő kapcsolatával. Eközben mindkettejük élete jelentősen megváltozik új találkozásoknak köszönhetően.
Barbi az éjszakában találkozik össze egy titokzatos fickóval, míg Krisz még a repülőn találkozik össze egy ugyancsak rejtélyes fickóval. Innentől kezdve aztán a négy ember sorsa lassan összefonódik, pláne, hogy még két krimiszál is megjelenik a történetben, hogy azért legyen min izgulni.
A sztori menete részben borítékolható volt szerintem, legalábbis Barbi oldaláról mindenképpen. Krisz sorsát viszont majdnem a regény végéig nyitva hagyta  a szerző, bár nekem volt némi gyanúm itt is a befejezést illetően.
A krimiszál mellett volt még egy okom elolvasni eme könyvet: ez pedig a két új karakter, Noel, és Atlas története, illetve az ő titkaik. Mert hogy Levente kezdettől fogva úgy mutatta be eme két szereplőt, hogy az olvasó érdeklődése feléjük forduljon: vajon milyen titkaik lehetnek?  Nos, az eredmény megdöbbentő, úgyhogy megérte elviselnem érte a sok érzelgést.
A köny első száz oldala ugyanis gyakorlatilag rinyálásból áll, vagyis arról szól, hogy a két főszereplőnek milyen szar, de később is nagyon sok a lelkizős rész. Emiatt sokszor úgy éreztem, mintha Oravecz Nórát olvasnék, és ez nagyon rossz pont: a hölgyet ugyanis nagyon nem kedvelem az álbölcsességei  miatt. Csak éppen Nóra ekkora terjedelemből két darab regényt is kihozott.
Viszont Levente mentségére szóljon, hogy legalább van egy izgalmas kerete a regénynek, illetve vannak benne kedvelhető karakterek is. Barbi is bölcsült a korral, de ezt az új személyiségét nehezebben tudtam elfogadni, mint a régebbit. Valahogy a gonoszabbik énje karakteresebb volt.
Ezek után eléggé ellentmondásos a véleményem a könyvről, amelynek valószínűleg lesz még folytatása, nagyon úgy érzem.
A könyvet kiadja a Libri Kiadó

Lakatos Levente: Barbibébi

Az volt a szerencsém, hogy nem a fiatal szerző első regényét olvastam legelőször, hanem a Dr. Lengyel sorozatot, különben nem biztos, hogy esélyt adtam volna neki. Na nem azért, mert olyan rettenetesen szar lenne a könyv, de voltak hibái, és erőteljesen látszott rajta, hogy Levente útkereső, hiszen eleve nehéz azt is eldönteni, hogy a regény milyen műfajban íródott: ifjúsági, krimi, szerelmes, erotikus, bár utóbbi kettőt már nehezebb felfedezni benne. Ez még annak ellenére is így van, hogy a címszereplő Barbit majdnem meghágja egy feketebőrű fickó nyilvánosan egy éjszakai szórakozóhelyen.
A regény valamikor 2010-ben jelent meg, és komoly visszhangot váltott ki: voltak, akik szerették (főleg a tinik, fiatalok), voltak, akik utálták, de senkit nem hagyott hidegen. Én először valamikor 2011-ben olvastam el, másodszor pedig nem is olyan régen, abból az apropóból, hogy tavaly megjelent a folytatás Szeress jobban címmel, én viszont már nem nagyon emlékezem  a Barbibébire. A folytatást viszont mindenképpen el akartam olvasni, úgyhogy felfrissítettem az emlékeimet az olvasással.
Nos, szerintem ez a regény nem olyan rossz, mint amilyennek egyesek mondják, inkább a benne ábrázolt jelenség az, ami aggasztó: a mostani gyerekeknek ugyanis már egyre kevesebb jut a gyerekkorból, és mihamarabb fel akarnak nőni. ez részben amiatt lehet, hogy nagyon felgyorsult az élet a nyugati civilizációban és percek alatt hozzájutunk a hírekhez a netnek, meg az érintőképernyős vezetékmentes eszközöknek köszönhetően.
Ami viszont még ennél is rosszabb, hogy a gyerekek egyre fiatalabb korban kezdik el a bulizást, a piálást a drogozást és a szexet, aminek köszönhetően már 30 éves korukra kiégett, lelki sérült emberekké válnak.
A Barbibébiben is pontosan ilyen fiatalokról van szó. Igaz, hogy még diákok, és egy jól menő budapesti gimnáziumban tanulnak fenn a budai hegyekben, de valahogy mégis az a benyomása az embernek, hogy ezek a fiatalok semmi értelmeset nem csinálnak, csak buliból buliba mennek, na meg persze a suli menő csaja, a 17 éves Barbi körül tömörülnek az emberek, aki ennyi idősen már híresség, pedig nem csinált érte semmit, csak éppen tinibanda énekesének a barátnője lett, ami már éppen elég a celebséghez manapság.
Csak hát ennek az életmódnak hátrányai is vannak, például a hírességeket folyton basztatják az újságírók, jobban mondva a firkászok, na meg a lesifotósok valami szenzáció után kutatva, amit aztán az olvasóknak el lehet adni, ők meg kapnak érte egy valag pénzt. Pláne ha valami negatív dolog történik azzal a hírességgel, mint például egy szakítás, amikor is az érintett inkább egyedül lenne, de nem lehet, mert zaklatják és részletes sztorit akarnak.
A másik gond, hogy a hírességek valósággal vonzzák az őrülteket, miután folyton az érdeklődés középpontjában állnak, éppen ezért sokan testőrrel közlekednek, aki probléma esetén közbelép.
Barbi mindkét gondot megtapasztalja, ugyanis az énekes barátja dobja, mire elmegy egy búfelejtő buliba, ahonnét hazafelé menet valaki megpróbálja elgázolni egy csendes budai utcán. Csakhogy a kiszemelt áldozat helyett a kísérője sérül meg súlyosan, Barbi viszont emlékezési zavarokkal megússza az incidenst.
Nem sokkal ezután Barbi anyjának a megbízásából a lány és meleg barátja, Krisz leköltöznek a szüleinek siófoki nyaralójába, hogy Barbi videóblogját végignézzék, hátha ennek segítségével kiderítik a gyilkos személyét és tettének okait. Eközben a két fiatal önmagával is szembesül néhol igen keményen, főleg Barbi. Az eseményeket részben a múltba visszatekintve, részben pedig a jelenben tovább folytatva ismerjük meg, ennél fogva a regény is két helyszínen, Siófokon és Budapesten játszódik.
A könyvet,a Molyon eléggé lehúzták, mondván, hogy ez szar, de ezzel azért nem értek egyet. Az tény, hogy Nobel-díjat nem fog kapni soha, de a szerző nem is akar szépirodalmi babérokra törni egyik regényével sem. Valószínűleg inkább az lehet a célja, hogy egyfajta tükröt a tartson a mostani modern társadalom elé, hátha megpillantjuk magunkat benne, de úgy hiszem, ez nem nagyon sikerült.
Na jó persze, az emberek azért nem hülyék és tudják, mi van, csak valahogy nem akarnak szembesülni vele, és inkább nem hiszik el, amit látnak.
 Barbi történetére is sokszor volt ez a reakció, hogy nem valósághű, mert ennyire nem lehet hülye picsa egy csaj, mint Barbi. Na jó tényleg van némi túlzás a karakterében, de ettől függetlenül igen sok valóságalapja van a könyvnek. Jómagam is budapesti vagyok, és ez a város a gengszterváltás óta szép lassan nonstop éjszakai bulihelyszínné vált. Igaz így sem lettünk egy londoni Soho, vagy egy hamburgi Reeperbahn, de azért van élet dögivel, szóval aki akar, és a pénztárcája is bírja, az minden este csapathatja.
Hát Barbiék meg is teszik egy igen komoly klubban, ahová a celebek is járnak. Azt hadd tegyem hozzá, hogy Barbinak egy szemernyi rokonszenves vonása nincs, bár a merénylet után azért megsajnáltam, de a korábbi énje egy szemét picsa volt, aki képes volt az úgynevezett barátai ellen fordulni.
A kötet ugyanis nemcsak Barbiról szól, hanem a köré tömörülő fiatalokról is, akik gyakran együtt töltik az idejüket, de mégsem lehet őket barátoknak nevezni, hiszen csak felszínes dolgok tartják őket össze. Persze ez kamaszkorban még normális valamilyen szinten,  de Barbiék nem tartoznak ebbe a kategóriába. Egyrészt azért nem, mert kiskorúként felnőttesdit játszanak, másrészt meg az a benyomásom, hogy a Barbi helyzetében levő pénzes fiatalok bármit tehetnek.
Ezek után megdöbbentőnek találtam a könyvbeli eseményeket, hogy ezt tényleg tizenéves fiatalok csinálják-e? Bár azt hiszem, mindenki tudja a választ... Levente meg úgy érzem, tudja, miről ír, hiszen újságíró volt valaha egy pletykalapnál, ahol igen sok celebbel találkozott, szóval volt miből meríteni.
A könyvet eredetileg az Ulpius Ház adta ki, de ők csődbe mentek, ezért megszűnt a kiadó, úgyhogy a Barbibébit azóta nem jelentette meg új kiadó. Ebből adódóan boltokban sem kapni már, csak könyvtárból kölcsönözhető. Esetleg még a Rukkola könyvcserélő honlapon lehet még hozzájutni, akit érdekel..

László Erika: Transziregény - Marlon Xtravaganza élete

Még tavaly kezdtem el olvasni eme könyvet, amelynek már a címlapjáról is kiderül, hogy miről szólhat. Na de engem pont az ilyen hálás témák érdekelnek, úgyhogy vállaltam a kockázatot. :)
Aztán feladtam az olvasást, ugyanis a mesélő, azaz Marlon elég hamar rátér a lényegre, és beismeri a vágyait, illetőleg igen szókimondóan nyilatkozik a szexuális élményeiről is. Nekem ez őszintén szólva sok volt, ezért félretettem a könyvet, és az volt a szándékom, hogy soha többet nem veszem elő.
Nyilván ezek után jogos a kérdés, hogy miért kezdtem el újra olvasni a könyvet, ha egyszer már csalódtam benne? No,s nem is olyan rég egy meleg fiú ismerősöm megosztotta a hírt a Facebookon, hogy Marlon meghalt, és kifejezetten szomorúnak tűnt miatta, tehát nem az udvariasság késztette arra, hogy megossza a cikket, hanem látszott rajta, hogy tényleg megrendíti a hír. Elképzelhető, hogy ismerte, ha nem is személyesen, akkor a Capella Bárból, ami egy ilyen különleges szórakozóhely abban a tekintetben, hogy alapvetően az alternatív szexualitású (tehát, meleg, bi, vagy transzi) emberek számára nyílt meg. A hely színpadán fellépő művészek is többnyire transzik voltak, akik énekeltek, táncoltak, stb., egyszóval lazították a közönséget. Marlon is egy ilyen ember volt.
Szóval ennek  meleg ismerősnek a posztja indított arra, hogy ismét a kezembe vegyem eme könyvet.
Azt elmondanám az olvasónak előre, hogy nem egy szokványos életrajzot tart a kezében, már csak azért sem, mert a főszereplőt nem lehet celebnek mondani. Persze az alternatív szexualitásúak között igen, de ők kisebbségben vannak, Marlon viszont nem mutogatta magát újságokban, illetőleg nem járt celebekkel sem, legfeljebb távolabbról ismerte őket.
A másik, hogy ebben a könyvben nincsenek fotók sem, de nem is ez a cél, inkább bemutatni egy más világot az olvasónak, illetve jobban mondva két  más világot: az egyik az éjszakai szórakozóhelyek világa, a másik pedig az alternatív szexualitás, és ezen belül is csak egy réteg, a transzneműek helyzete.
Ők nem pusztán melegek, vagy biszexuálisok, akik még viszonylag könnyen el tudnak vegyülni az emberek közé, úgyhogy ha netán színt vallanak a nem i irányultságukról, az sokszor meglepő lehet a környezetük számára, ugyanis nem mindegyik meleg férfi nőies, mint ahogy meleg nők közül sem mindegyik férfias. Vannak persze ilyenek is, de ők egy külön társadalmat képeznek a társadalmon belül.
A transzik, azaz a transzszexuálisok már jóval feltűnőbbek, ugyanis a transzik esetében arról van szó, hogy kezdettől fogva hajlamuk van azt gondolni, hogy a biológiai nemük egy kurva nagy tévedés, és hogy ők valójában a másik nemhez tartoznak. Ebből adódóan a külsejüket is ehhez igazítják, vagyis a férfiak nőies külsőt öltenek, a nők pedig fordítva. Egyébként a férfiakat jobban érinti a probléma  valamiért, tehát gyakoribb a férfibetegek száma.
Nos, a Marlon Xtrravaganza művésznevű akrobatatáncos is transzi volt valójában, de sokáig tartott, amíg ezt fel merte vállalni, szóval egészen addig kereste a nemi identitását, és hol férfiként, hol nőként élt, de valójában mindig is nő szeretett volna lenni.
Csak hát az ő esetében kétféle akadály jelentett problémát abban, hogy elfogadja és felvállalja magát: az egyik a családja volt, a másik pedig maga az ország, amiben élt.
A könyvből kiderül még az elején, hogy cirkuszos családba született, tehát eleve stabil gyökerei már nem lehettek, hiszen folyton vándorolt a család helyszínről helyszínre. Ráadásul egy eredendően macsó, férfias világban kellett, az amúgy nőiesen érzékeny viselkedésre hajlamos fiúnak helytállnia, ahol már eleve semmibe veszik, lenézik a nőket. Ezek után természetesen Marlont is megvetették, de a cirkuszos világban amúgy sem volt szokás a szeretet, inkább az idomítás ment, mint az állatoknál, akiket amúgy borzalmas körülmények között tartottak, és az állatkínzás sem volt ritka. Én is pont ezért nem szerettem soha a cirkuszt.
A másik dolog, ami problémát jelentett, az az ország hozzáállása a szexuális mássághoz. Abban az időben, amikor Marlon gyerek volt (tehát a 60-as években) Nyugaton elkezdődött a szexuális forradalom, és rövid idő alatt eltűntek a gátak, tehát mindenki mindenkivel csinálta.
Ezzel szemben hazánkban a kommunista diktatúrában ilyenről legfeljebb csak álmodhattunk, hiszen a fiúkat már azért is bevihették a rendőrőrsre, ha csak úgy simán hosszú hajat mertek hordani, Ezek után végképp nem díjazták volna a transzikat, de hát ebben a tekintetben az ország mit sem változott azóta.
Igaz, hogy a szexuális szabadosság ide is megérkezett, de ezen a téren még mindig nincs akkora kínálat illetve lazaság, mint Nyugaton. Ez azt jelenti, hogy a melegeket/transzikat még ma is elítélik nagyon sokan, a Pride-ról már nem is beszélve. Utóbbi ugye a Meleg Büszkeség Fesztiválja, amit Nyugaton is ünnepelnek.
Csak éppen ott egy nagy bulinak gondolják, míg a magyarok erkölcstelennek tartják az egészet, és hőbörögnek, hogy minek áramlik ide az összes szemét Nyugatról. Viszont közben meg nézik a pornófilmeket, ahol kifejezetten normálisnak számít, sőt elvárt elem az, hogy két nő szexuálisan kényeztesse egymást, illetőleg a hármas szex is teljesen oké, amíg két nő és egy pasi csinálja egymással. Csak hát utána ugyanezek az emberek utálják a melegeket, meg a Pride-ot, de azért a hálószobában csinálhatják nyugodtan. Érdekes ellentmondás....
A könyv egy ilyen speciális helyzetű ember életrajzát meséli el, amelyben a narrátor maga Marlon Xtravaganza, míg a szerzőként feltüntetett László Erika csak lejegyezte az ő szavait. A könyv nem az a tipikus életrajz, de nem is szociográfia. Talán inkább visszatekintésnek, számvetésnek lehetne mondani, amelyet 40 év felett a legtöbb ember magával megtesz, csak éppen az átlagember nem kürtöli világgá.
Na de mostanában divat lett kitálalni, vagy ahogy angolul mondják coming out-olni, mintha ehhez bárkinek köze volna. Mondjuk Marlon esetében más a leányzó fekvése, ugyanis eléggé látszik rajta a hovatartozása, viszont a könyv arra jó,hogy az emberek megismerjenek belőle egy teljesen más embert, illetve egy teljesen más világot: az éjszakai szórakozóhelyeket, ahol a vendégek sokszor egy havi átlag fizetés összegét herdálják el piára, drogra, meg kurvákra. Nos, ebben a világban dolgozott hősünk is, méghozzá nem is olyan rosszul, hiszen milliókat keresett ezzel.
Meg aztán valljuk be, tetszik, nem tetszik, az embereket érdekli, hogy hogyan alakult ki a transzi/meleg állapot, mit éreznek az ilyen emberek, hogyan élneK, stb.
Nos, elárulom, kurva nehéz az ő helyzetük, ugyanis évezredeken keresztül rejtőzködniük kellett a másságuk miatt, mert a különböző vallások ezt már nem tolerálják, mert Isten szerint ez bűn. Na de ha az, akkor vajon miért teremtette meg ezeket az embereket? Ez megint egy érdekes ellentmondás.
Mindenesetre ezek az emberek vagy eljátszották a heterót és megnősültek/férjhez mentek (de akkor meghasonultak önmagukkal), vagy pedig a magányt választották.
Még manapság az állítólagos tolerancia korában sem egyszerű a helyzetük, ugyanis ezeket az embereket a társadalom most már távolról elismeri, de azt azért rosszul viselik az emberek, ha éppen a gyerekükről derül ki, hogy a másik csapatban játszik. Azt pedig még rosszabbul, ha a másik nemhez akar tartozni, mint amibe beleszületett. Mindez Marlon életéből is kiderül a könyvben, ugyanis ő gyakorlatilag számkivetett lett a családjában, mert az egy macsó világ volt, ahová ő beleszületett, és tőle is azt várták el, hogy legyen kemény,és csajozzon, stb. Hát, ez nem jött össze, úgyhogy Marlon külföldre menekül, ahol aztán táncosként karriert csinál. A pénz és a siker összejön, de az ember továbbra is egy kettős személyiségű szeretetkoldus marad.
A könyv egy olyan szenvedélyes érzelemvilágot mutat be, ami esetleg túlzottan tömény lehet az olvasó számára, éppen ezért nem ajánlott egyszerre elolvasni a könyvet, mert megterhelő hatású lehet. Én legalábbis így voltam ezzel, de persze nem vagyunk egyformák.
Az viszont biztos, hogy Marlon  egy eléggé ellentmondásos, kettős személyiségű ember volt, de ht végtére is 1961. június 2-án született az Ikrek jegyében, márpedig erre a csillagjegyre igencsak jellemző ez.
Furcsa ellentmondás,hogy Marlon egyrészt vonzódott a nőies dolgokhoz, másrészt viszont sokszor, szókimondóan nyers,illetve trágár, ami nem passzol össze. Olyan, mintha két személyiság lakott volna benne, úgyhogy nem csoda, hogy nem identitás zavarai voltak kb. 40 éves koráig. Utána döntötte el, már hazánkba visszatérve, hogy nőként éli az életét, ámde a férfitestbe zárva, szóval átalakító műtétet már nem végeztetett magán.
Érdekes, hogy ezt pont egy olyan országban tette meg, ahol nem jellemző a toleranca, az emberbarát gondolkodás, és a melegektől, transziktól eléggé viszolyognak, sőt az sem ritka,hogy egy ilyen külsejű embert megvernek páran. Szóval ég és föld a különbség köztünk és a Nyugat között és nemcsak ebben a tekintetben.
Marlon kifejezetten érzékletesen meséli el, hogy milyen volt az élet ott kinn, mennyire csilivili volt minden már akkor is, míg nálunk mind a mai napig szürke minden. Igaz, hogy már hazánkban is elérhető sk minden, ami ott kinn megvan, de a számunkra oly pörgős Budapest kifejezett falunak tűnik a nyugai nagyvárosokhoz viszonyítva. Különösen London, vagy Hamburg esetében igaz ez, ahol külön éjszakai negyedek vannak a városon belül, mint például a Soho, vagy a Reeperbahn, ahol egy csomó szexuális szolgáltatást igénybe lehet venni, amit a szem-száj megkíván. Persze a Soho nappal is pörög, de éjszaka indul be igazán. A legcsillogóbb helyek viszont kétségtelenül a Nagy Vízen túl vannak, mint például New York, ahol hősünk is élt jó darabig, majd innen tér vissza Budapestre már elszegényedve.
Ez is egy nagy kettősség volt az életében: szegénységből a gazdagságba, majd utána ismét a szegénységbe jutni, és végleg úgy maradni lerobbanva, drogosan HIV fertőzöttként, amíg el nem viszi a Halál.
Mint említettem, a könyvet egy ismerősöm hatására olvastam el végig, mert egyébként nem lett volna semmilyen motivációm arra, hogy ezt elolvassam. Zavart ugyanis, hogy Marlon nagyon nyersen beszél a szexualitásról. Nem azért mert a szex ellen van kifogásom, hanem mert pusztán biológiai funkcióra egyszerűsítette az egészet, vagyis baszni kell mindennap (már bocsánat), mert ez olyan, mint a levegővétel, az evés, meg az ivás kb. Ami még jobban taszított az az, hogy teljesen nyíltan el meri mondani a férfiférfia közötti nemi aktust. Hát sok mindent el bírok viselni, de ezt nem, úgyhogy pár részt átugrottam a könyvben. Amúgy is nagyon furcsa, idegen számomra, amikor egy férfi nőies stílust vesz fel, és nem képes határozottan kiállni saját maga, vagy mások mellett, mint ahogy az is zavar, ha egy férfi többet készülődik a fürdőszobában, mint egy nő. Nem kell ehhez transzinak, meg melegnek lenni, sok hagyományos férfire jellemző a puhapöcs attitűd, a nők viszont egyre határozottabbak. Megfordult a világ.
Ami viszont rokonszenves Marlonban az az, hogy jól tud mesélni, nem ül le a történet, illetve nekem rokonszenves a nyersesége is egy darabig. Ezek miatt meglehetősen ellentmondásos véleményem alakult ki a könyvet illetően, melyet az Európa Kiadó jelentetett meg.

Markus Zusak. Az üzenet

A szerző a Könyvtolvaj című művével lett ismert, ezért aki az Üzenetet összehasonlítja vele, csalódni fog. Megmondom,miért: az előző kötet történelmi korban játszódik, és másfajta nyelvezetet használ, na meg a történetmesélése is egyedi jellegzetes.
Ezzel szemben az Üzenet a mában játszódik és a stílusa is teljesen más, hiszen alapvetően szlenget használ a szerző, hiszen végtére is ifjúsági regényről van szó, viszont nem mindenki bírja ezt a a fogalmazásmódot, mert eddig nem ezt olvasták a szerzőtől.
Viszont szerintem az is próbálkozzon meg ezzel a regénnyel, aki idegenkedik a jassznyelvtől, mert a könyvnek nagyon fontos mondanivalója van, amit nemcsak a gyerekek/fiatalok, de az idősebbek is megszívlelhetnek, mert jó irányba változni, tenni embertársainkért sohase késő!
A történet hőse egy fiatal srác, Ed Kennedy, aki annyira átlagos, hogy már gyakorlatilag balfasznak számít. Na de ne csodálkozzunk ezen hiszen egy lerobbant külvárosban él, ahol minden ócska és szürke. Erre mondja a spiritualitás, hogy alacsony rezgésszámú. Ezek után nem meglepő, hogy az itt élő emberek is hasonlóak, köszönhetően az ingerszegény környezetnek. Végtére is különösebben értelmes szórakozási lehetőség nincs, az emberek vagy piálnak, vagy valóságsókat és egyéb baromságokat néznek a tévében, vagy zsugáznak, ahogy azt Ed és pár haverja teszi.
Ámde Ed élete nagyot fordul, amikor a regény elején sikeresen megakadályoz egy bankrablást, amibe csak véletlenül csöppen bele és esze ágában sem volt beleavatkozni az eseményekbe.  Csakhogy tettével ő lett a nap hőse, és kapott 15 perc hírnevet.
Ámd itt még nincs vége a történetnek, ugyani a srác nem sokkal ezután titokzatos üzeneteket kap a postán egymás után francia kártyákon. Persze ezek az üzenetek nem egyértelműek, szóval nem arról van szó, hogy mit tudom én menjen le a boltba kenyérért, vagy igyon meg az XY kocsmában egy sört. Na nem, az tól egyszerű lenne. Éppen ezért Ed azt hiszi, hogy a haverjai szívatják.
Csakhogy ezúttal nem ők a hunyók, tehát Ed azon van, hogy kitalálja a rejtjeles üzenetekből a feladatokat, és azután végre is hajtsa azokat. Ns, egyik nehezebb, mint a másik, hiszen a srácnak nemcsak az intuíciójára kell támaszkodnia, hanem a kezdeményezőkészségére, a bátorságára és az erejére is, szóval csupa olyan tulajdonságra, amelyről azt hitte, hogy nincs is. Talán mert már a muterja is elhitette vele, hogy egy kalap szart nem ér, mint ember, de maga a kisváros sem hagyta őt fejlődni. Erre itt vannak a feladatok, amiben valamilyen kurva nagy dolgot várnak tőle, és ez még nem lenne elég, különös alakok látogatják meg az éjszaka közepén, akik aztán kikényszerítik belőle, hogy induljon el végre.
Nos, miután én évekig foglalkoztam ezotériával/spiritualitással, számomra egyértelmű volt, hogy az üzeneteket a Szellemvilág, vagy Univerzum, vagy Felsőbb Szféra (mindegy minek nevezzük) küldi a fiú részére, mert őt szemelték ki arra, hogy mások életét megváltoztassa, és ezzel a saját sorsát is.
Aki azt hiszi, hogy a sráccal valódi csoda történik, megnyeri a lottót, esetleg híressé válik és elköltözik a a gettóból valami menő villanegyedbe, az csalódni fog, Na de sok ember ilyen, hogy a sikert a pénzben, meg a státusszimbólumokban méri.
Zusak azonban egy másik utat mutat, amit már a Könyvtolvajban is észrevehettünk: ez pedig az emberség, a segítőkészség, a segíteni akarás még akkor is, ha az ember akkora gödörben van, hogy már gyakorlatilag az eget sem látja, nemhogy kimásszon onnét.  Így volt ez Liesellel, a Könyvtolvaj főhősével, és így van ez Eddel is. Viszont mindketten olyan próbákat kapnak ebben a rideg földi életben, amelyeket ha végigcsinálnak, akkor tisztán kerülnek ki a helyzetből, és másokat is felemelnek ezzel.
Ez főleg Ed esetében látszik, aki sok új emberrel találkozik a kötetben, akiknek segítenie kell valahogyan, és az is érdekes, hogy milyen szeretettel fogadják mindenütt és senki se gyanakszik rá.  Sőt, többen felismerni vélik, hogy kicsoda, és mi a feladata, és segítenek neki a küldetés beteljesítésében.
A könyv elsősorban ifjúsági regény a szereplők, és a nyelvezete miatt, de ez nem azt jelenti, hogy felnőttek nem olvashatják, sőt: Zusakban az a jó, hogy mindkét korosztályhoz tud szólni egyszerre, mert a fentebb említett fogalmak mindenki számára értékek kellenének hogy legyenek. Csak az a gond, hogy az idősebb generációk már sokszor kiégtek, és elfásultak, ezért nekik gyógyír lehet ez a könyv valamilyen szinten.
Zusak ugyanis lazán és lendületesen mesél, tehát kifejezetten élvezetes olvasni a sorokat, bár vannak olyan szófordulatai, amelyeket nem bírtam. Ettől függetlenül ez a regény kifejezetten jó, tetszik az alapötlete, úgyhogy  tudom ajánlani bárkinek. Kiadja az Európa Kiadó