2013. augusztus 29., csütörtök

Laura Zigman: A csábítás elmélete - a film könyvváltozata

A partnerkapcsolatokkal kapcsolatos kérdések mindenkit érdekelnek, még azokat is, akiknek jelen pillanatban nincs ilyen, mert ők esetleg szeretnének, de valamiért nem sikerül nekik.
A szerző ezekre a kérdésekre igyekszik választ adni egy  rövid kapcsolat kialakulásától kezdve a megszűnéséig, illetve azt is megmutatja, hogyan lehet magunk mögött hagyni a múltat és készen állni egy új kapcsolatra.
Jane egy tévéműsornak dolgozik segédszerkesztőként, és ott a munkahelyén ismeri meg Rayt, a gyártásvezetőt, akivel hamar egymásba bonyolódnak annyira, hogy Ray már az összeköltözést sürgeti.
Aztán az utolsó pillanatban visszalép, és javasolja a csajnak, hogy lehetőleg ritkítsák a találkozásaikat, mert valahogy mégsem szeretné elkötelezni magát ebben a viszonyban.
Na most ha egy férfi ilyet mond, akkor nem érdeklődik komolyan a nő iránt, nemhogy szerelmes lenne belé. Mert ha az lenne, akkor minden idejét a nővel töltené, és nem jönne különböző kifogásokkal, hogy pl. dolgoznia kell, vagy fáradt, stb. Ha szerelmes az ember, akkor ezek a dolgok nem számítanak különösebben.
Ezek után különösen nagy kibaszás, az amit Ray művelt Jane-nel, aki a lakását már ekkorra kiadta és be is költözött oda az albérlő, a közös lakás viszont bukta, úgyhogy szegény csajnak nem volt hová mennie. (Ebből következik, hogy Ray egy aljas, gyáva féreg nem egy jellembajnok). Éppen ezért a munkatársához Eddie-höz költözik, akinek szintén párkapcsolati gondjai vannak, amiket úgy old meg, hogy megszállottan csajozik, miközben az igazit keresi.
Jane a szakítástól teljesen kiborul, viszont cserébe elkezdi keresni a választ olyan kérdésekre, hogy miért olyan szerencsétlen, és miért hagyják folyton el a férfiak, különösen az a bizonyos férfi.
A választ hamar meg is találja, ugyanis elkezd elméleteket gyártani a párkapcsolatok lélektanáról, amit úgy old meg, hogy az állatvilág biológiájához fordul segítségért, különös tekintettel az állatok párzására.
A már megjelentetett elméletekből aztán összeollóz néhány újságcikket, és megalkot egy új alteregót magának, egy titokzatos tudósnőt. A cikksorozatnak hihetetlen nagy sikere lesz, és mindenki a tudósnőt akarja.
Nos, hát lényegében ennyi lenne a könyv sztorija, amely a párkapcsolatokat figurázza ki, tehát egy humoros könyvről van szó, ami egy mindenkit érdeklő témát dolgoz fel. Ez még akár jó is lehetne, de a könyvvel több problémám is akadt.
Probléma 1: Igazából ami Jane és Ray között kialakult az nem is volt annyira párkapcsolat, inkább egy rövid epizód, ami tartott kb. fél évig. A két ember villámgyorsan egymásba habarodott, és a szex is remek volt köztük, sőt a pasi igen hamar szerelmet is vallott! Erre mondják, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
Aztán, mint a villám olyan gyorsan ér véget ez az epizód, viszont Jane úgy viselkedik, mintha egy évek óta tartó, együttéléssé/házassággá alakult kapcsolatból küldték volna el, szóval eljátssza itt a nagy halált. Innentől kezdve egy ellenszenves hülye, hisztis picsának tartom a csajt, és ez a probléma.
Mert az rendben van szerintem, hogy ha valakinek a házassága/élettársi kapcsolat több év után véget ér, és így viselkedik, mert ott már kialakult egy kötődés, de ami Jane és Ray között volt, az lényegében csak dugás volt, de a csaj mégis úgy viselkedik, mintha Ray lett volna élete nagy szerelme. Könyörgöm, mitől? Ez alatt az idő alatt, még valamiféle kötödés, szeretet sem igen alakulhatott ki, nemhogy több!
Szerintem csak megsértődött a csaj, hogy dobták, és ennyi.
Probléma 2: A könyv úgy állítja be a férfiakat, mintha kizárólag ösztön vezérelte lények lennének, akiket csak a dugás érdekel, minél több és változatosabb partnerrel. Sok igazság van ebben, de ez csak az érem egyik oldala. Arról már kevésbé esik szó, hogy a férfiaknak is fontos a szeretet, a szerelem, a család, legfeljebb másképpen, mint a nőknél.
Emlékszem, valamikor nagy férfigyűlölő voltam, de mára ez elmúlt, mindenfajta pszichiátriai/pszichológusi segítség nélkül, egyszerűen az élettapasztalataim hatására. Zigmannál ez valószínűleg nem így van, szóval ő is meg lehet sértődve a férfiakra, akárcsak a hőse Jane, különben nem írta volna meg ezt a művet.
A könyvből az derül ki, hogy a férfiak azért lépnek le a nőtől, mert már egy másik kezdi el őket érdekelni. Ezt hívja a szerző Új Tehén Elméletnek, amit a könyvben bővebben megmagyaráz.A probléma azonban szerintem jóval összetettebb, és nem lehet pusztán erre fogni. Ez az elmélet leginkább azoknak jön be, akik szeretik minden bajukat a társadalomra, a környezetre és a másik emberre fogni, és a saját felelősségüket elutasítani. Ez a viselkedés még gyerekkorban érthető és elnézhető, de itt felnőtt, elvileg értelmesen gondolkodó emberekről beszélünk.
Probléma 3: A Ray típusú pasik(mert férfiaknak hadd ne nevezzük őket) tömeges megléte. Na, de kik is ők? A diagnózis neve: elkötelezettség-fóbia. Egy párkapcsolathoz ugyanis szükséges elkötelezni magunkat a másik mellett, és hűségesnek lenni hozzá, legalábbis a társadalom ezt várja el már évezredek óta.
Na most vannak olyan emberek, akik ettől borzasztóan rettegnek, mert azt gondolják, hogy ettől elvész a szabadságuk, és nem csinálhatnak azt, amit akarnak. Érdekes, hogy ez egy civilizációs probléma, ami a szexuális forradalom óta van jelen a nyugati civilizációban, és leginkább a férfiakat érinti.
Vannak persze női példányok is, de a férfiak jóval nagyobb kárt tudnak csinálni, ugyanis az elkötelezettség-fóbiás példányok hihetetlenül intenzívek tudnak lenni, pontosan úgy, ahogy a könyvbeli Ray is. Azaz túl szép, hogy igaz legyen. Na, de pontosan ez benne a csapda, ugyanis ezek a férfiak pontosan azt adják, amire a nőknek szükségük van, éppen ezért a nők gyorsan beléjük zúgnak, mire a férfiak előjönnek a szüneteltetni kellene a kapcsolatukat típusú dumával, vagy csak egyszerűen húzzák az időt. Szóval hölgyeim, csak óvatosan az ilyen típusú pasikkal, és elkerülni őket jó messzire, ha lehet.
Zigman könyve nem ad jó tanácsokat az ideális párkapcsolat kialakításához, illetve a szakítás utáni gyászmunka feldolgozásához, csak ábrázol egy helyzetet, ami esetleg erőt adhat sok embernek.
Ennek ellenére a könyvről vegyes benyomásaim támadtak. Fentebb írtam, hogy nem szimpatikusak a szereplők, kivéve talán Eddie-t, akihez Jane odaköltözik. Érdekes, hogy a nagy csajozások közepette is mennyire normális tud maradni.
Kreatívnak találtam a már fentebb említett Új Tehén-Régi Tehén elméletet, továbbá azt, hogy Jane tudósnak álcázza magát, és így dolgozza fel a szakítást. Ez utóbbiak miatt kicsivel többre értékelem a művet, mert egyébként nagyon gagyi.
Kiadja a Trivium Kiadó

2013. augusztus 28., szerda

Christina Lauren: Gyönyörű rohadék

A Szürke 50 árnyalata című könyv egy újfajta műfajt teremtett meg: az erotikus-romantikus könyveket. Mondjuk korábban is adtak ki erotikus jellegű irodalmat (pl. Lady Chatterleyt, vagy az Emanuelle-t), de ez némileg másfajta, bár hasonló a zárójelben említett könyvekre.
A különbség talán annyi szerintem, hogy ezeket a mostanában menő erotikus könyveket nők írják nők számára, mert ilyet férfiak tuti nem olvasnak. Ha ezek a könyvek a férfiak számára íródnának, akkor nem lenne bennük romantika, és nem szeretnének bele egymásba a felek egy alapvetően szexre alapuló kapcsolatban. Márpedig ezek a Szürke-típusú könyvek ilyenek.
A Gyönyörű rohadékra már nem is tudom, hogy bukkantam rá, de a Google kereső és a Moly alapján is elég komoly érdeklődés van iránta, úgyhogy megszereztem, és hát őszintén szólva sokkal rosszabbra számítottam. A Szürke sorozat ugyanis nem tetszett, de ahhoz képest ez a könyv kifejezetten elviselhető volt, pedig a történet és a szereplők hasonlók, de ennek a könyvnek jóval trágárabb, nyersebb a stílusa, illetve a szexjelenetekben sincs lekötözés, illetve segédeszközöket sem használnak a felek, kizárólag a nyers szexualitás van.
Több olvasónak emiatt nem tetszett a kötet, mert több romantikát és kevesebb egymásnak esős jelenetet vártak volna. Na de könyörgöm, ez elsősorban egy erotikus-szexuális jellegű kötet! Azt elismerem, hogy a szerzők nem sokat szarakodnak, és az első szex igen hamar megtörténik a felek között, de aki udvarlós romantikára vágyik, az inkább szerelmes füzeteket olvasgasson. Nekem például kifejezetten bejött a trágárság és a nyers ábrázolásmód, de én magam is eléggé ilyen modorú ember vagyok.
Azt is simán el tudom képzelni, két ember ennyire kívánja egymást, mit a két szereplő, még akkor is, ha ez a felfokozott vágy nem túl gyakori, de attól még létezik ilyen. (Az én életemben is előfordult már, de csak ritkán).
Ez a regény a Szürkéhez hasonlóan a nők fantáziáját igyekszik kielégíteni, ugyanis a férfiakhoz hasonlóan ők is ábrándoznak a tökéletes szeretőről és szexről, csak éppen ezt a mai modern világban sem merik vállalni, míg egy férfinál ez természetes.
Nőknél gyakori fantáziaelem, hogy szexelnek a főnökükkel, illetve egymásba szeretnek, és aztán élnek boldogan, amíg meg nem halnak. Sok regénynek, illetve filmnek volt már témája az utóbbi motívum, és még lesz is, mert nagyon hálás téma.
A Gyönyörű rohadékban elsősorban a főnökkel történő szex valósul meg a főnök és az asszisztense között.
Bennett Ryan, a főnök csak nemrégen lett vezető, ugyanis korábban Párizsban élt, de aztán hazajön, hogy szerepet vállaljon a családi vállalkozásban. A pozícióhoz jár egy asszisztens is, Chloe Mills, aki a gyakornoki idejét tölti a cégnél, egyébként üzleti főiskolára jár. A két ember egy darabig e-mail-en tartja a kapcsolatot, amíg Bennett haza nem érkezik.
Aztán amikor személyesen találkoznak, azonnal vonzódni kezdenek egymáshoz, de csak kb. 9 hónap múlva engednek a vágyuknak. Ráadásul a fickó nem valami kedves típus, inkább az a "tüskéshátú barátom" , aki soha semmivel nincs megelégedve, folyton beszól, ezenkívül még munkamániás is. Nem véletlenül kapta a Gyönyörű rohadék elnevezést, a cím ugyanis rá vonatkozik, és nem Chloe Millsre, pedig első blikkre azt hinné az ember, hogy a csaj az, aki bajkeverő ebben a történetben.
Nos, nem, de szerencsére nem is az az Ana típusú szűzlány a Szürkéből, ami pozitív pont a számomra. Szóval Chloe vissza mer vágni a Gyönyörű rohadéknak, akivel kezdettől fogva feszült a viszonyuk az egymást iránt érzett vágy miatt. Pont ez teszi élvezhetővé a könyvet szerintem, hogy végre egy erős női karakter van benne, akinek már van tapasztalata is, és nem egy naiv szűzlány az illető.
A könyv egy másik női fantáziaelemet is megvalósít, mégpedig azt, hogy az elsősorban szexuális viszonyban álló felek majd egymásba szeretnek. Hát, drága hölgyeim, ez a valóságban nagyon nem így van. A férfiak ugyanis már a kezdettől fogva tudják, hogy mit akarnak az adott nőtől: szexet, járogatást, vagy netán komoly kapcsolatot. Arra is igen hamar rájönnek a férfiak, hogy az adott nő lesz-e az igazi, vagy sem. Szóval, hölgyek nem érdemes várni, hogy az ürge majd belétek szeret, miután használt benneteket szexuálisan, mint ahogy arra sem, hogy egy szeretői kapcsolatban élve majd elválik a feleségtől, hogy veletek élhessen. Hát, lófaszt fog elválni, mert neki így kényelmes, mint ahogy olyan nőbe sem fog beleszeretni, akit már szexuálisan használt, bármennyire is az ellenkezője van a regényekben/filmekben. Ne feledd: ezek kitalált történetek, és nem valóság!
Apropó,film: a szerzőpáros, Christina és Lauren könyvéből jövőre film készül, de erről még nem tudok többet, csak a neten láttam, hogy írták.
A könyv amúgy egy sorozat legelső darabja, de a kötetek nem szerves folytatásai lesznek egymásnak, csak a koncepciójuk azonos.
Kiadja egy új, feltörekvő kiadó, a Lilith Könyvek

2013. augusztus 26., hétfő

Kate Furnivall: A vörös sál

Most képzeld el, hogy egy olyan rendszerben kell élned, ahol folyamatosan figyelnek téged és a többi embert, mert szerintük bármikor ellenséggé válhatsz, sőt lehet, hogy már most ellenség vagy, csak nem tudsz róla! Éppen ezért bármikor elhurcolhatnak a biztonságos  és jól megszokott környezetedből, hogy aztán egy börtönben/kínzókamrában, vagy valamilyen munkatáborban végezd. Nem számít az sem, hogy ha nő vagy: ugyanúgy megkínoznak, vagy dolgoztatnak, hiszen a hatalom ellensége vagy.
Mindez azért történik, mert a hatalom retteg attól, hogy megszűnik létezni és a rettegő ember rendkívül veszélyes tud lenni. Eközben a rendszerben élő emberek jó része éhezik, mert nincs mit zabálni, ugyanis a háborúskodás felemésztette a pénzt, amit pedig mégis megkeresett a hatalom, azt inkább a gyors ütemű iparosodásra fordítják, nehogy már szégyenben maradjon az állam. A valós viszonyról eközben senki sem beszélhet az államban, mert ugyanaz történik, amit már feljebb leírtam.
Mindez nem valami sci-fi, vagy fantasy regény témája, hanem a valóságban történt meg olyan helyen, amit úgy hívtak: Szovjetúnió.
Mondjuk hasonló események hazánkban is történtek Rákosi Mátyás idején, aki a szovjet vezért, Sztálint majmolta, de szerencsére hamar megbuktatták. Az orosz nép azonban kb. 30 évig tűrte ennek az elmebetegnek az ámokfutását. Na, de ők egy teljesen más kultúrában éltek mint mi. Egyszer azt írtam erről, hogy Oroszországban mindig diktatúra volt, talán mert a népnek tudat alatt erre volt igénye, ezért eltűrték.
Hiába volt forradalom, hiába kergették el az istenként tisztelt cár atyuskát, a helyzet gyakorlatilag nem változott: onnantól kezdve a munkás-paraszt származású vezetőket kellett istenként tisztelni, mint például Sztálint is.
Ezt a regény is a sztálini korszakban játszódik, 1933-ban, illetve 34-ben, de a szerző nagyon sokszor visszautaztatja az olvasót a múltba, hogy a cselekmény érthetővé váljék.
A regény két nőről, Szófiáról és Annáról szól, akiket bezsuppoltak egy ún. munkatáborba Szibériába, ahol az a feladatuk, hogy dolgozzanak, akár nehéz fizikai munkákat is. Mindezt minimális ellátás, és embertelen körülmények mellett, amelynek a következtében sokan legyengülnek, majd meghalnak.
Mindez nem Furnivall kitalációja sajnos, hanem kőkemény valóság, amihez a szerzőnek annyi köze van, hogy az édesanyja is orosz menekült, tehát a szerző elég sok mindent tud az orosz történelemről és kultúráról. Nem véletlen, hogy több regényben is feldolgozza az édesanyja családjának a történetét, melyek közül a Vörös sál csak az egyik.
Ebből következik, hogy a szerző regényei nem tartoznak a Ken Follett által megírt bulvárjellegű történelem kategóriába, tehát a regényekben jóval keményebb drámákat jelenít meg a szerző, legalábbis a Vörös sálban mindenképp így van ez. Emiatt a regény rendkívül nyomasztó hangulatú, és nekem sikerült kétszer olyan hosszúnak érezni, mint amennyi valójában. Ettől függetlenül nekem tetszett a könyv, és a szerző további műveit is el fogom olvasni, de ez csak észrevétel volt.
A lényeg az, hogy a két női főszereplő barátságot köt ebben a földi pokolban, ahol gyakorlatilag mindenki elaljasodik, de ők ketten mégis megpróbálnak tisztának, emberinek megmaradni.
Éppen ezért határozza el Szófia, hogy megszökik a táborból azért, hogy felkutassa Anna gyerekkori barátját, aki majd segít kihozni a táborból a barátnőjét. Azért pont ő határozza el magát, mert ő az erősebb karakter, és ő az, aki jobban bírja a gyűrődést, miután Anna egészsége már kezd megromlani.
Szerencsére sikerül megszöknie, és megkezdődik az utazás, amely sokszor ember által nem lakott területeken vezet, mígnem megérkezik abba a faluba, ahol a keresett személyt sejti.
Szófia utazása erőteljesen hasonlít Dan Millman Szókratész utazásai című könyvében leírtakra, csak éppen Szókratész útja jóval tovább tartott a vadonban, mint Szófiáé. Érdekesség, hogy Millmannak szintén orosz gyökerei vannak, de a Szókratész utazásai a főhős kemény próbatételei ellenére mégiscsak egy pozitív kicsengésű regény, míg Furnivall könyve kőkemény dráma.
Viszont a Vörös sálban az a jó, hogy megmutatja: a kemény próbatételeket a nők is kitűnően bírják, nemcsak a férfiak. Különösen Szófiára igaz ez, de Annában is megvan ez az erő, csak némileg visszafogottabban. A két nő közül ugyanis Szófia a vezéregyéniség.
Annak ellenére, hogy nyomasztó hangulatú a regény, azért akad némi szerelmi szál is benne, de igazából nem ez a történet lényege, hanem a küldetés, amit Szófiának végre kell hajtania. A két lány története is csak lassan bontakozik ki az olvasó előtt, akinek a könyv elején még csak sejtelme sincs, hogyan kerülhettek ezek a nők a táborba. Ámde az orosz történelmet ismerve tisztában lehet azzal mindenki, hogy kitalált vádak alapján hurcolták el őket a környezetükből.
Mindez a könyvből ki is derül, de már csak a közepe/vége felé, amikor már kezdenek egyre izgalmasabbá válni az események, sőt némi meglepetés is várja az olvasót, szóval érdemes kitartani és végigolvasni a regényt. Különösen azoknak, akiket alapból érdekel az orosz kultúra és történelem.
Kiadja az I.P.C.Kiadó

2013. augusztus 22., csütörtök

Sebők János: Az utolsó dalt a halál játssza - a rocktörténet legbizarrabb bűnesetei, rejtélyei

A rock and roll világa egy veszélyes üzem, ugyanis számos haláleset történt az elmúlt 50 év alatt, amelyek a zenész életformának köszönhetőek. (A rock and roll alatt nem Elvis zenéjét kell érteni, hanem az ebből kinőtt zeneipart, vagyis lényegében a teljes könnyűzenei világot).
Közismert dolog, hogy a zenészek, isznak és/vagy drogoznak, hogy le tudják valahogy vezetni a munkájukkal járó folyamatos feszültséget, és hamar rákapnak ezekre a tudatmódosító szerekre, ami már sok esetben halált okozott.
Elvis Presleyt, Jimi Hendrixet, Jim Morrisont, Janis Joplint mindenki ismeri, mert ők voltak a legismertebb áldozatok, de ők csak a jéghegy csúcsai voltak: rajtuk kívül ugyanis rengetegen haltak meg így, akikről nem cikkezett a sajtó annyit, illetve hazánkban nem voltak ismertek, csak nyugaton.
Persze nem csak a tudatmódosítók szedték az áldozataikat a rockvilágban, hanem történtek betegségek, balesetek, illetve merényletek, mint például John Lennoné is.
Sebők János könyve is a teljesség igénye nélkül készült, ugyanis csak néhány esetet elemez benne a szerző, például John Lennon, Elvis Presley, Freddie Mercury, Jim Morrison, Sid Vicious, Jimi Hendrix, Tupac Shakur, Notorious B.I.G., Brian Jones, Jerry Lee Lewis és Kurt Cobain.
Elnézve ezt a listát megfigyelhető, hogy a szerző leginkább a 60-as, 70-es évek sztárjait válogatta be ebbe a könyvbe, ami szerintem nem meglepő, mert ez az időszak volt a könnyűzene hőskora, ami egybeesett a szexuális felszabadulás idejével. Azt persze nem tudjuk, hogy melyik volt előbb: a tyúk, vagy a tojás, de az tény, hogy a zene, illetve a színpadon zenélő bálványok segítettek levetkőzni a gátlásokat.
A lázadók nemcsak ezeket vetették le, hanem a teljes polgári értékrendet is megkérdőjelezték, éppen ezért a zenészeknek a puszta létükért is meg kellett küzdeniük, hiszen ők veszélyesnek bizonyultak a társadalom számára. Később aztán már elfogadták ennek a zenének a létjogosultságát, de addig meglehetősen hosszú út vezetett.
Mindez úgy jön ide, hogy ez a lázadó életforma aztán megfizettette a zenészekkel sok esetben az árat, éppen ezért is haltak meg többen fiatalon, ahogy azt ebben a könyvben is látni fogjuk.
Lehet szemétség, amit most mondok, de ezek a sztárok sokszor a halálukkal váltak igazán legendává (bár nem mindegyik), hiszen a közvéleményt máig foglalkoztatja ez, mert beszélnek, és írnak róluk, miközben a karrierjük a valóságban sok esetben válságba jutott, és a zenészek éppen a megújulás útjait keresték. Mindez kiderül ebből a könyvből, mint ahogy az is, hogy mi áll ténylegesen ezeknek a sztároknak a halála mögött, vagyis hogyan haltak meg, mi történt velük valójában.
Ezeknek a tényeknek járt utána Sebők János, az ismert zenei újságíró, aki részletesen írt mindegyik sztár halálának körülményeiről, dokumentumokkal alátámasztva. Miután mindegyik fejezet meglehetősen hosszú, ezért a szerző különböző alfejezetekre bontotta őket a könnyebb olvashatóság érdekeben, de szerintem a könyv anyaga még így is túlzottan töményre sikerült. Mondjuk ez csak az én szerény véleményem.
Fentebb említettem, hogy a szerző jórészt a 60-as, 70-es évek bálványaival foglalkozik ebben a kötetben, de azért vannak kivételek, például Kurt Cobain, Tupac Shakur és Notorious B.I.G., akik már a modern idők bálványai voltak.
Mindez azért olyan nagy szó, mert a 90-es években a könnyűzenei ipar már nem a zenei tudásról, hanem a könnyű és gyors pénzkeresetről szólt. Innét emelkedett ki ez a három ember, akik új zenei stílust teremtettek, legalábbis Cobain és Shakur mindenképpen.
Előbbi a Seattleből induló új rockzenei műfaj, a grunge, utóbbi pedig a Los Angelesből indult gangstarap megalapítója.
Freddie Mercury is kivétel annyiban, hogy az ő személye összeköti a 70-es éveket a 90-es évekkel, ezenkívül rá nem volt jellemző az alkotó válság, és nem volt drogfüggő sem. Neki teljesen más problémái voltak, ráadásul ő nem a botrányairól volt közismert.
Szintén kivételes esetnek számít a könyv szereplői közül Jerry Lee Lewis, ugyanis ő az egyetlen szereplő, aki még életben volt a könyv elkészültekor. Ő mondjuk nem is azért került bele ebbe a könyvbe, mert Áldozat volt, hanem azért, mert ő Tettesként szerepel, ugyanis gyilkossági ügybe keveredett, legalábbis a felesége halálát neki tulajdonították. Csak hát a pénz meg a hírnév segített neki megúszni a dolgot. Ráadásul nem ez volt az egyetlen gyanús ügye a féktelen temperamentumú sztárnak, aki szintén drogozott, piázott, meg nőzött, akárcsak a többi kollégája. Csak éppen ő túlélte ezeket a vad éveket, míg sokan nem. Elképzelhető, hogy a fickó valami mutáns lehet, nem tudni.
 A többiek sorsa viszont kísértetiesen hasonló: pia, drogok, csajozás, felpörgetett életmód, és aztán végül halál.
A könyv mint említettem már csak ez utóbbival foglalkozik, tehát nem életrajzokkal. A szerző két részre osztotta a kötetet: lezárt esetekre és pótnyomozásokra. Ez utóbbiakból ráadásul némileg több van,mint a lezárt aktákból. A könyvből kiderül azért, hogy ezek a lezárt ügyek korántsem fejeződtek be biztos véggel, csupán a nyomozást zárták le.  Mindenesetre ez a könyv arra jó, hogy ismét lehessen ezekről a dolgokról beszélni, mert nagyon hálás téma.

2013. augusztus 20., kedd

Plum Sykes: New York hercegnői

Úristen! Ez a könyv annyira szar, hogy az már jó! Korábban azt hittem, hogy Fejős Éva műveinél rosszabb már nem jöhet, de tévedtem. Ez egy agyhalott történet, agyhalott szereplőkkel, és olvasás közben kezdtem úgy érezni, hogy nekem is pusztulnak az agysejtjeim. Legalábbis meglehetősen báván vigyorogtam olvasás közben, ugyanis a szerzőnek legalább van humora, és elég jó dumákat tol a könyvben.
Az előbb említettem Fejős Évát, de ez a történet sokkal inkább Tasmina Perry világára emlékeztet, vagyis tele van divattal, gazdag fiatal lánykákkal, akik igazából nem csinálnak semmi különöset, csak beleszülettek a jóba, vagy éppen egy pénzes hapsihoz mentek férjhez, aztán élik a gazdagok átlagéletét: partiznak, jótékonysági összejöveteleket tartanak, vásárolgatnak, szépészkednek a másik ember pénzén.
Sykes ezt a világot figurázza ki a regényében, ami szerencsére jóval vékonyabb, mint a Perry regények szoktak lenni, különben könyörögnék, hogy szabadítsanak már meg a szenvedéseimtől, és hadd ne kelljen ezt tovább olvasnom. Szerencsére azonban vékony a kötet, úgyhogy akár pár óra alatt túl lehet rajta lenni.
Cselekménye nincs különösebben a regénynek: két csaj botladozásáról szól a divat, a partik és a pasizás erdejében. Érdekesség, hogy a történetet mesélő lánynak még csak neve sincs, Névtelenke marad. Csak annyit tudunk róla, hogy félig angol, félig amerikai családból származik, és Angliában töltötte a gyerekkorát egy átlag családban.
A gazdagok közé úgy kerül be, hogy Amerikában tanult az egyetemen, majd egy divatmagazinhoz került újságírónak.
Barátnője, a kötet másik főszereplője, Julie Bergdorf viszont egy áruházlánc örököse, akinek ennek köszönhetően soha nem volt gondja a pénzre. A csaj erősen emlékeztet Paris Hiltonra egyébként.
A kötetet olvasgatva azon tűnődtem, hogy vajon melyik bige az ostobább, de ezt a regény végére érve sem tudtam eldönteni, úgyhogy 1:1 az állás.
A könyv abban is hasonlít a már fentebb említett Tasmina Perry regényekre, hogy Sykes is rengeteget foglalkozik a divattal és csak úgy dobálja a különböző divatmárkák neveit. Csak a különbség annyi, hogy Perryhez képest elég szegényesek a leírások a különböző társasági eseményekről, viszont cserébe Sykes megismerteti az olvasót a New York-i szlenggel, amit viszont Perry nem ismer, hiszen ő angol.
Viszont az eredeti foglalkozása mindkét szerzőnek ugyanaz, hiszen divatmagazinoknál dolgoztak szerkesztőként, illetve újságíróként. Innét ismerik ezt a világot.
A New York hercegnői a Cosmo és Joy olvasóinak, na meg Paris Hilton kedvelőinek bizonyára tetszeni fog.
Az Ulpius Ház adta ki ezt a szart.  ezt a könyvet.

2013. augusztus 18., vasárnap

Jo Nesbo(e):Denevérember - csak erős idegzetűeknek

Nesbo(e) könyvei egyre népszerűbbek hazánkban, amit az is megmutat, hogy a könyvtárban nagyon nehéz hozzájutni a könyveihez, mert állandóan kiviszik. Hosszú idő után végre sikerült kihoznom onnét egy könyvét, Denevérembert, ami több tekintetben is kivételes mű: egyrészt nem Skandnáviában játszódik, hanem Ausztráliában, ezért a hangulata kis kevésbé borultabb, mint a többi skandináv krimié.
Ebből következik a másik ok, hogy ebben a regényben Nesbo(e) megcsillogtatja a humorát is, bár ez nem az röhögésben kitörős változat, inkább fekete humor, amit vagy ért valaki, vagy nem.
A skandi krimikre általában nem jellemző a szerelmi szál, inkább az ellenkezője: sekélyes, kiüresedett kapcsolatok, egymástól elidegenedő családtagok és magányos farkasok uralják a regényeket, éppen ezért üdítő változatosságként hat, hogy a Nesbo(e) regények állandó hőse, a magányos farkas, alkoholproblémákkal küszködő Harry Hole beleszeret egy lányba ott Ausztráliában, akivel a munkája során találkozik. Persze ez a szerelmi szál sem a nyálas romantikáról szól, és nem is a történet központi szála, inkább csak egy kellék, ami felfrissíti a regényt.
Harry amúgy magányos figura, akinek nem lételeme a család, ezért nem mindenki fogja őt rokonszenvesnek találni. Mondjuk én igen, de én is hasonló típus vagyok, talán azért. Viszont vannak, akik nem tudják tolerálni ezt, mert szerintük az ember társas lény, éppen ezért partnerkapcsolatban kellene élnie. Mondjuk kérdés, hogy vajon mennyire tolerálnának egy exalkoholista nyomozót, amilyen Harry is, akit időnként elcsábít a kísértés és a pohár fenekére néz, aztán istentelenül berúg, például ebben a regényben is.
Ez azért van, mert nem bírja munkájából adódó feszültséget máshogyan levezetni. Harry ugyanis dolgozni megy Ausztráliába, és nem a hasát süttetni a napon. A déli kontinensen ugyanis megfojtottak egy norvég nőt, akit ráadásul meg is erőszakoltak, és az eset megoldásához Norvégia legjobb nyomozóját kérték fel, aki történetesen épp Harry.
Mondjuk az ő jogköre meglehetősen korlátozottnak indul, szóval tulajdonképpen csak bábként vesz részt a nyomozásban, egészen addig, amíg a társa, az őslakos Andrew meg nem hal. Ezután Harry teljes egészében beleveti magát az ügy kibogozásába, amely egyre szövevényesebbé válik.
Emiatt a történet is csak lassan csordogál az elején, és majd csak a regény közepén kezdi el felszítani a szerző a feszültséget úgy, hogy az olvasó alig várja a rejtély megoldását.
Eközben az olvasó megismerkedhet az ausztrál őslakosok kultúrájával is, ami nem annyira közismert a magyarok között, kivéve azokat, akik netán Ausztráliában élnek.
A könyv abban is eltér a többi skandi krimitől, hogy annyira nem lelkizik, tehát nem megy bele annyira a szereplők magánéletébe, de mondjuk ez a regény kiegészítő könyvként készült a Harry Hole sorozat többi darabjához azért, hogy az olvasó megértse miért lett  Harry olyan, amilyen. Ezt azt jelenti, hogy ez az első olyan könyv, amiben Harry Hole szerepel, aki szintén állandó hős, ahogyan azt már a skandi krimiszerzőktől megszokhattuk.
Egyelőre a szerző többi könyvét nem olvastam, úgyhogy nem tudom megítélni, hogy azokhoz képest milyen lett a Denevérember, de szerintem nagyon izgalmas darab, ami engem Raymond Chandler világára emlékeztet: ott voltak ugyanis hasonló figurák (drogosok, buzik, piti bűnözők, stb.)Csak hát Chandler regényei Los Angelesben játszódnak, ahol ez a normális. Ráadásul Chandler regényeinek jóval cinikusabb a hangvétele, illetve nehéz eldönteni, hogy melyikük az ellenszenvesebb: a nyomozó, vagy a gyanúsítottak.
Mondjuk Nesbo(e) könyve enyhébb ebből a szempontból, viszont Chandlerhez képest jóval brutálisabb gyilkosságokat derít fel.
Itt nem a megerőszakolt és megfojtott nőre gondolok, hanem később a regény közepén, amikor kezdenek megszaporodni a gyilkosságok. Meg egyébként is Nesbo(e) olyan hangulatot teremt a könyvben, hogy az olvasó tövig lerágja a körmeit az izgalomtól. Na persze ez a hangulat már csak a regény közepétől jelentkezik, mert az elején a cselekmény csak lassan folydogál, de aztán a végére begyorsul és pörgőssé válik. A vége pedig a számomra igazi meglepetés, de ezt egy jó krimitől el is várja az ember.
A könyvet kiadja az Animus Kiadó

2013. augusztus 16., péntek

Kristin Cashore: Fire - Zsarát

A könyvet úgy reklámozzák, hogy a szerző előző művének, a Garaboncnak a folytatása, de ez eléggé átverés, mert a könyvben teljesen mások a szereplők, és a helyszín is más. Mondjuk annyiban kapcsolódik, hogy ez a könyv az előző kötetben említett Hét Királyság szomszédságában, Völgyeföldén játszódik, illetve a szintén az előző kötetben szereplő Lekk király gyerekkorának történetét meséli el a szerző a Zsarát prológusában, ami később kapcsolódik a cselekményhez. Aztán ennyi.
A Garabonchoz hasonlóan itt sincs olyan óriási szerepe a történetnek, inkább a leírások, illetve a szereplők varázslatos képességei dominálnak. Különösen a címszereplő Zsarát az aki érdekes, részben a színpompás külseje, részben pedig amiatt, hogy képességeivel befolyásolni tudja mások elméjét, de csak akkor, ha a másik ember tudat alatt nyitott rá.
A történet helyszíne, Völgyefölde is egy igen érdekes hely, ugyanis az embereken kívül igen érdekes lények, ún. szörnyek is élnek itt, akik színpompás külsejükkel lenyűgözik, elcsábítják, majd elpusztítják az embereket. Mindez nagyon hasonlít az Avatar látványvilágához, legalábbis nekem ez jutott eszembe.
Különben Zsarát is félig-meddig szörny származású, legalábbis a külsejét mindenképpen a gyökereinek köszönheti.
Ebből következik, hogy különösebben barátai sincsenek, hasonlóan a Garabonc főhősnőjéhez, Katsához, aki szintén kitaszított a képességei miatt.
Ami még hasonló: ebben a könyvben is van vándormotívum, van küldetés, vannak kalandok és van szerelem, de valahogy engem mégsem győzött meg a könyv. Azt nem mondom, hogy nem tetszett, de azt sem, hogy igen, szóval olyan se hús, se hal könyv ez, úgyhogy nem vártam tűkön ülve az eseményeket.
Szerintem ebből a témából több mindent ki lehetett volna hozni, és akciódúsabbá lehetett volna varázsolni ezt a regényt, így viszont egy nyúlós massza az egész. Ráadásul Zsarát havi vérzése is kezdett már az agyamra menni. Nem értem minek kellett ez  bele. Bizonyítéknak, hogy ő most mekkora ember, vagy mi?
Maga a cselekmény az előző könyvhöz hasonlóan nem túl érdekes: nagyjából az a lényege, hogy a völgyeföldi királyságot a szomszédos királyok meg akarják támadni, hogy az övék lehessen a trón. Persze a cselekmény ennél azért bonyolultabb, de a lényeg azért ez. Mindez kb. 450 oldalon keresztül.
Bővebben nem írnék a könyvről, mert nem érintett meg különösebben, de lehet, hogy ettől még mások szeretni fogják. Mindenesetre a Garabonchoz képest eléggé mélyrepülés ez a kötet.
Kiadja a Könyvmolyképző Kiadó

2013. augusztus 9., péntek

Kristin Cashore: Graceling - A garabonc

Nem szoktam különösebben fantasyt, meg efféle történeteket olvasni, de ezzel a kötettel már annyiszor találkoztam, hogy gondoltam teszek vele egy próbát. Nos, a műfajnak továbbra sem leszek nagy barátja, de ez a könyv nem volt rossz, amolyan egyszer olvashatós mű.
A könyv egy olyan mesebeli tájon játszódik, ahol hét királyság fekszik szorosan egymás mellett.
(A könyvben egy térkép is segíti a tájékozódást). Ezek a királyok hol jó, hol rossz viszonyban vannak egymással, attól függően, hogy éppen ki az uralkodó.
Mondjuk ebben a könyvben nem is annyira ők az érdekesek, hanem az ún. garaboncok, akik meglehetősen különös szerzetek, ugyanis ők valamilyen téren zseniálisak, tehát kiemelkednek az átlagból. Ezzel csak az a baj, hogy a garaboncokat már messziről meg lehet ismerni a két különböző színű szemükről, tehát esélyük sincs elrejtőzni, vagy beilleszkedni a társadalomba, ugyanis az emberek jelentős része idegenkedik tőlük a másságuk miatt.
Ez a garaboncia bármi lehet, pl. gondolatolvasás, tisztánlátás, jövendőmondás, st. A regény főhősnője, Katsa szintén garabonc, aki puszta kézzel képes embereket ölni, ezért a király szolgálatába kell, hogy álljon, pedig amúgy a király unokahúgaként kiváltságos életet élhetne. Ámde ehelyett gyilkológépként kell élnie, amiből nagyon elege van már a lánynak, úgyhogy titokban fellázad ura ellen, és egyre inkább önállósítja magát, pláne, hogy éppen tinédzserkorban van, ami amúgy is a lázadás időszaka.
Eközben az egyik királyságból elrabolnak egy idős herceget, akit Katsának kell megmentenie. Eközben találkozik a herceg unokájával, Pongorral, aki szintén garabonc harcos. A két fiatal együtt teljesít egy küldetést, eközben egymásba szeretnek, tehát a könyv egyszerre fantasy, kalandregény és szerelmi történet is, na meg ifjúsági regény.
A könyv hátoldalán azt írják, hogy ez egy Twilighthoz hasonló történet, de én nem gondolnám ezt, mert kevésbé érzelgős. A vándormotívum jóval erősebb benne, hiszen hőseink sokat utaznak benne, és nagy távolságot megtesznek, szóval nem a szerelmen, hanem a küldetésen van a hangsúly, ami az idős herceg elrablásából indul ki, de aztán szövevényesebbé válik.
Mondjuk igazából nem is annyira a történet a lényeg ebben a regényben, hanem a két főszereplő varázslatos képességei, illetve a fíling megteremtése, hogy az olvasó érezhesse: a mesék világába csöppent.
Éppen ezért  bőséges leírásokat kaphatunk a különböző helyszínekről, illetve a szereplők képességeiről, úgyhogy a kedves olvasó bátran szabadon eresztheti a képzeletét, hogy lássa milyen környezetben élnek és hogyan néznek ki ezek az emberek.
A legfontosabb szereplő Katsa, aki nő létére képes puszta kézzel is embert ölni, illetve túlélni a vadonban is, tehát olyan tulajdonságai vannak, amiket inkább a férfi minőséghez kapcsolódnak, és nem a nőihez. Na, de ez egy mese, ami eleve nem igaz, másrészt meg miért ne lenne képes erre egy nő?
Szóval Cashore egy női szuperhőst teremtett, ami üdítő változatosságot jelent ebben a férfia világban, és pozitív példa lehet a nők számára. Persze nem biztos, hogy mindenkinek rokonszenves az ő figurája, hiszen sokszor úgy tűnik, mintha hiányoznának belőle az emberi tulajdonságok (pl. nem éhes, nem fáradt, nem sír, stb. legfeljebb csak ritkán), de nekem sikerült őt megkedvelnem.
Ezzel szemben Pongor herceg, a férfi főhős már jóval gyengébb karakter, és férfi létére nem ő irányít, és nem az ő alakja köré épül a regény, amivel a szerző alaposan felrúgta a szokásos sztereotípiákat. Na de mondom, ez egy regény, méghozzá egy elég jól sikerült darab, úgyhogy hamarosan nekikezdek a folytatásának, a Zsarátnak is. Egyébként számomra Pongor alakja is rokonszenves, de amúgy olyan rettenetesen gonosz figurát különben sem teremtett az írónő, de mondtam már, hogy ez egy mese kamaszok és/vagy felnőttek számára.
A könyvet kiadja a Könyvmolyképző Kiadó

2013. augusztus 4., vasárnap

Kate Furnivall: A fehér gyöngy

Az írónő köteteitől valahogy eddig idegenkedtem, de azt nem tudnám megmondani, hogy miért. Aztán egyszercsak összeszedtem minden bátorságomat és elszántságomat, és belevágtam ebbe a könyvbe. Szerencsére kellemes tapasztalatok értek, úgyhogy hamarosan elolvasom a szerző többi könyvét is.
Azt vettem észre, hogy Furnivall kötetei vagy Ororszországban, vagy a Távol-Keleten, szóval az európai ember számára egzotikus helyeken játszódnak. Mindez azért van, mert Furnivall édesanyja Oroszországban töltötte a gyerekkorát, majd később a Távol-Keleten élt, ezért ír ilyen témában az írónő. Sőt, a korábbi köteteiben az édesanyja családjának a történetét dolgozza fel!
A fehér gyöngy kivétel, ezért is kezdtem ezzel a kötettel az olvasást. Mondjuk egzotikus helyszínben itt sincs hiány, a szerző ugyanis a második világháborús Malajziába utaztatja vissza az olvasót, amely akkoriban még angol gyarmat volt.
A szigetországot éppen akkor támadják meg a japánok, akik szeretnék a Távol-Keletet az uralmuk alá hajtani, szóval a regény hőseinek így vagy úgy, de el kell menekülniük a támadás elől, hogy ha életben akarnak maradni. Erre pedig mi sem lehet alkalmasabb, mint egy hajó, ami a Fehér Gyöngy elnevezést kapta. Innét a regény címe is. Hőseinknek tehát ezzel a hajóval kell elhagyniuk a szigetországot, hogy egy biztonságosabb helyre kerülhessenek, ráadásul eközben még a hajóutat is túl kell élniük.
A könyvről az jutott az eszembe, hogy egy kész valóságsó, hiszen különböző rendű és rangú emberek vannak összezárva egy hajón a nyílt tengeren, ahonnét nincsen hová menekülni, ha valamilyen konfliktus van. Márpedig ilyenek bőven adódnak egy ilyen helyzetben. Nem véletlen, hogy a kereskedelmi tévék is csináltak hasonló agyelszívó megrendezett műsorokat, aztán be is kajálta őket a nép minden alkalommal, mert sokan elhitték (vagy el akarták hinni), hogy ami a képernyőn van, az a valóság. Hát nem.
A valóság az nagyjából olyasmi lehet, mint amit Furnivall ír ebben a kötetben, vagy legalábbis hasonló. Mondjuk ez egy kitalált történet, de könnyen megtörténhetett a valóságban is.  
A könyv több műfajt is egyesít magában, mert egyszerre  történelmi-, kaland-és családregény is, szóval akik kedvelik ezeket a műfajokat, bőven megtalálják a számításukat.
A regény központi alakja Constance Hadley, egy angol ültetvénytulajdonos felesége, akinek igazából semmi más dolga nincs, mint feleségnek lenni, és úgy viselkedni, ahogyan azt az ő köreikben elvárják. Neki ez esze ágában sincs, ugyanis ő nem az Bólogató Juliska, mint a többi hasonló nő. Neki igenis van akarata, és adnak is a szavára.
Már ez is épp eléggé problémás helyzet, de a helyzetét tetézi még az is, hogy csak látszatházasságban élnek a férjével, illetve az asszonynak van egy nyomasztó titka is, ami a regényből majd ki fog derülni.
A másik karakteres személyiség, azt Fitzpayne, akit a hajó kormányzásával bíznak meg, illetve az a feladata, hogy a menekülőket biztonságos helyre vezesse, tehát hatalmas felelősség nyugszik a vállán. Mindezt a vezető szerepet a vasakaratának, és a tudásának köszönheti.
Természetesen a többiek sem lebecsülendőek, de ez a két ember viszi a regényt szerintem. Annak ellenére, hogy a kötet elég vastag, eléggé olvastatja magát, szóval érdemes nekikezdeni. Semmi fölösleges sallang, illetve érzelgés nincs benne, tehát eléggé egyszerű a nyelvezete.
Többen írták, hogy ez egy szerelmi történet, ami részben igaz is, de nem ezen van a hangsúly. A szerző inkább csak finom árnyalatokkal érzékelteti, hogy kik azok, akik egymásba szeretnek, de nincs nyál, meg szeretlek mindhalálig, meg ilyenek. A szerelem egyszerűen csak a történet része, ami általában az ilyen összezárt kényszerhelyzetben ki szokott alakulni.
A regény a kalandos helyzetek mellett bőven tartalmaz leírást az akkori Malajziáról is. 
A könyvet kiadja az I.P.C.Kiadó

Kate Morton: Felszáll a köd

Erre a könyvre már régebb óta vadásztam, mert a fülszöveg alapján érdekesnek tűnt, és én szeretem ezeket a misztikus történeteket. Szerencsére nem kellett csalódnom, de lássuk a történetet, ami egyébként több szálon és idősíkon fut egyszerre.
Grace Bradleyt, egy idősek otthonában élő 98 éves hölgyet levélben megkeres egy Ursula Ryan nevű filmrendező, hogy filmet forgasson egy 1924-ben történt eseményről, amikor is öngyilkos lett egy Robert Hunter nevű fiatal költő, amelynek a szemtanúi egy fiatal nemesi származású testvérpár, Hannah és Emmeline Hartford voltak, akik innentől kezdve soha többé nem beszélnek egymással. Innentől kezdve valahogy a családot további tragédiák érik, legalábbis Emmeline meghal egy autóbalesetben nem sokkal az öngyilkosság után.
Grace-nek annyi köze van mindehhez, hogy ennél a családnál szolgált akkoriban, tehát hiteles segítségként szolgálhat a film elkészítéséhez. Igaz, hogy kicsit nehezen jár, és a reakcióideje sem a legjobb, de szellemileg még mindig friss a hölgy, tehát tud beszélni arról, ami annak idején történt. Ráadásul ő az egyetlen ember, aki még él az akkori szereplők közül. A filmnek a Felszáll a köd címet adták, akárcsak ennek a regénynek.
Ha már a beszédet említettem az előbb: az idős hölgy vesz egy magnót is, hogy magnóra mondja az unokájának a régmúlt eseményeket, csak azért, hogy megszabadulhasson attól, ami nyomasztja.
Ez a rész játszódik a jelenben, de a könyv közben visszaviszi az olvasót 1914-be (ekkor kezdett el Grace szolgálni a birtokon), illetve 1924-be (ekkor történt az öngyilkosság), úgyhogy a cselekmény ideje folyton változik.
A regény elvileg az ifjúsági kategóriába tartozik (tudom, hogy mostanában young adultnak nevezik ezt a műfajt itt hazánkban is, de én csakazért sem fogom így nevezni, mert Magyarországon igenis beszéljünk magyarul), de szerintem sokkal inkább felnőtteknek való könyv ez, annak ellenére, hogy kamaszok, illetve huszonévesek a regény főbb szereplői a múltból. Mégis a nyelvezete alapján azt mondom, hogy ez nem egy kamaszoknak szóló regény.
A könyvben több műfaj is találkozik, ugyanis a könyv egyszerre történelmi-és családregény, továbbá dráma is, de a misztika is szerepet kap. Jó, mondjuk vámpírok, tündérek,  meg efféle csodalények nem szerepelnek benne, csak éppen a múlt kísérteteit kell helyrerakni ebben a regényben. 
Nekem az jutott eszembe a regényről, hogy olyan, mintha a Csengetett, Mylord és a Fecskék és Fruskák című sorozatok keveredtek össze benne, csak éppen ez nem egy vidám kötet. Mondjuk nem is szomorú, inkább az emberi érzelmeket boncolgatja, illetve a problémákra igyekszik megoldást találni, ezzel szemben a korábban említett két sorozat a felhőtlen szórakozás élményt nyújtja. Különösen igaz ez a Csengetett, Mylord című sorozatra, amely az angol nemesi életet, illetve a cselédséget egyaránt kifigurázza, úgyhogy lehet jókat vigyorogni a különböző karaktereken.
A Felszáll a köd című regényben is hasonló figurák vannak, mint a sorozatban (pl. komornyik, szakácsnő, szobalány, konyhalány), de itt jóval komolyabbak, ugyanakkor jellegtelenek is a figurák. Valahogy mindenki - még az urak is - ugyanúgy szőkék, vagy egérbarna hajúak, és semmi vonzó nincsen bennük, de ez csak a külső. Ami még rosszabb, hogy nem mernek élni sem, bár akkoriban nagyon szigorú szabályok léteztek Angliában, amiket nem mertek megszegni az emberek, mert féltek a kiközösítéstől.
Talán egyetlen kivétel van: az idősebbik Hartford nővér, Hannah, aki egy lázadó típus, és nem szeretne úgy élni, ahogyan azt az ő köreikben elvárják. Emiatt őt különcnek, furcsának tartják, de azért szeretik őt.
A másik lány, Emmeline nekem egy hülye hisztis picsának tűnik, szóval őt valahogy nem sikerült megkedvelnem.
A Fecskék és Fruskák sorozat pedig azért jutott eszembe, mert ebben a könyvben is gyerekek/kamaszok/fiatalok szerepelnek, akik a maguk módján próbálnak boldogok lenni. Igaz, hogy ebben a könyvben nincs vakáció, meg olyan óriási kalandok sincsenek, csak a könyv hátterében egy titok kibogozása áll.
Miután a regény a Könyvmolyképző Kiadó által kiadott  Aranypöttyös Könyvek című sorozatban jelent meg, ezért főszerepet játszanak benne az emberi érzelmek, illetve a család, de az írónő szerencsére nem viszi túlzásba az érzelmek kimutatását, tehát a kötet nem válik nyálassá. Mondjuk nem is a szerelemről szól igazából, inkább összegubancolódó emberi sorsokról.
Ami külön jó pont, hogy az ausztrál írónő igen hitelesen ábrázolta az angol nemesi életet,pedig nem sok köze van Angliához. Gondolom, nagyon sok meló állhatott mögötte, mindenesetre dicséretet érdemel érte. Remélem, a közeljövőben olvashatok még tőle ezt azt.