A könyv felszínesen egy gyermekmese és fantasy keverékének tűnik, de jobban belemélyedve észrevehető, hogy az írónő belecsomagolta a halálról, illetve az örök életről szóló véleményét a sorok közé, tehát a regény lényegében spirituális műként is megállja a helyét.
Mindez azért jó, mert ezek a fontos kérdések így a gyerekek és kamaszok számára is elérhetők lesznek a könyv nyelvezetének a segítségével, amelyet a szerző direkt úgy írt meg, hogy az említett korosztály is érthesse a dolgot. A gyerekek ugyanis elég hamar elkezdenek érdeklődni a halál iránt, különösen ha meghal egy közeli hozzátartozójuk (főleg a nagymama, nagypapa), és eleinte nem értik, később pedig ijesztőnek találják a halál jelenségét, pedig valójában nem az.
Babbitt könyve is pont erről beszél, hogy sokkal jobb a halál, mint az örök élet, mert ez azt jelenti, hogy semmi sem tart örökké: igaz, ennek szellemében a jó dolgok is elmúlnak, viszont az élet terhei is megszűnnek, hiszen a világ örök változásban van. Vajon mi lenne, ha ez a változás leállna? Akkor olyanok lennénk, mint a regénybeli Tuck család, akik megálltak a fejlődésben egy csodaforrásnak köszönhetően, amelybe véletlenül kóstoltak bele. Ámde ezután észrevették, hogy megállt az idő, és ők ugyanolyanok maradtak külsőre is, belsőre is. Persze vannak, akik imádnák ezt, különösen a nők, mert végre nem kell költeniük ránctalanító krémekre, meg kozmetikai kezelésekre, stb., de ez egy dolog: attól még velünk maradna a fájdalom és a szenvedés is, hiszen nemcsak a jó dolgok tartanának örökké. A gyermekek pedig gyermekek maradnának, és nem lenne fejlődés, csak léteznének, pedig állítólag tanulni, fejlődni jöttünk a Földre, amihez a halál is hozzátartozik, hiszen bizonyos dolgokat csak általa tanulhatunk meg. Ilyen például egy szeretett hozzátartozó, vagy állat elvesztése, ami bizony fájdalommal jár, de meg kell tanulnunk elengedni őt, anélkül, hogy érzéketlenül elfelejtenénk. Mindez az örök életben nem lehetséges, hiszen minden és mindenki velünk maradna.
Szerintem mindez borzasztóan hangzik, főleg ha a regénybeli Tuck családot vesszük, akik véletlenül váltak örök életűvé egy erdei forrásvíznek köszönhetően. Eleinte észre sem vették a dolgot, csak később tűnt fel nekik, hogy nem változnak semmit. Különösen a két fiú esetében volt nehéz mindez, akik előtt még ott volt az egész élet, tehát a karrier és a családalapítás időszaka. Ez utóbbi például totális katasztrófának bizonyult az egyik fiú életében, ugyanis a feleség és a születendő gyerekek nem voltak örök életűek, emiatt aztán vége lett a házasságuknak.
Szóval így éldegélnek négyesben, amikor találkoznak egy kalandvágyó kislánnyal, Winifreddel, aki megszökik a birtokukról némi kaland reményében. A kislányt ugyanis agyonféltik otthon, ezért nem mehet ki a birtokuk udvaráról sem, pedig mennyi csoda vár rá a közeli erdőben. Ámde a kislány makacs, és mégiscsak megszökik, mert a tiltott gyümölcs, mindig édesebb, így találkozik az örökéletű Tuck családdal, akik magukkal viszik a lányt, hogy elmondják neki a titkukat.
Mindez első látásra emberrablásnak tűnik, de ez nem így van, hiszen Tuckék rendesen bánnak vele, sőt a kisebb fiú és Winifred között valamiféle vonzalom is kezd kialakulni, de csak nagyon gyermekszinten még.
Visszatérve az örök élet elixírjéhez: közismert dolog, hogy az emberek visszaélnek mindenféle jó találmánnyal, és végül ördögivé teszik azt, vagyis lealacsonyítják a maguk szintjére.
Nos, ha valaki feltalálná ezt az elixírt, akkor minden bizonnyal ez történne a valóságban is. Azt mondjuk nem tudom hogyan, de Babbitt ezt jeleníti meg a sárga kabátos ember figurájával, aki eleinte jóságos bácsikaként tűnik fel, de amint megtudja az elixír titkát, mindjárt kibújik belőle a valódi énje, aki pénzért árusítaná jó drágán az italt, nehogy már hozzájuthasson mindenki, hiszen ez üzlet. Ebből az következne, hogy lennének örök életű emberek is, illetve halandóak is ezen a bolygón, amiből szép kis kavarodás lenne, valószínűleg háborúval a végén. Egy ilyen témából kiváló sci-fi-t lehetne írni, de lehet, hogy már megírták, nem tudom. Nem vagyok otthon ebben a műfajban.
Visszatérve a sárga kabátos emberre: többen azt írták, hogy ő gonosz, de szerintem ez nem így van, ugyanis sokkal inkább az elaljasodott emberi társadalmat jelképezi, amiben már évezredek óta élünk. Mindezt a gyerekek és a kamaszok még nem fogják fel, de a felnőttek már tudják. A Tuck család viszont a Túlvilágot jelképezi itt a Földön, tehát idegenek, akik nem tudnak beilleszkedni sehová, hiszen olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, amik ezt nem teszik lehetővé. Nem véletlen tehát, hogy nem beszélnek erről senkinek sem, csak Winnie-nek, akiről úgy érzik, hogy megérti őket. A könyv tehát a kívülállás problémáját is boncolgatja, de mindezt szeretettel teszi, és nem azt akarja megmutatni, hogy mennyire gonoszok az emberek. Inkább az ellenkezőjére világít rá, vagyis arra, hogy milyen lehetne a világ, ha nem rontanánk el.
Babbitt úgy ír, ahogy egy bölcs nagyanyó mesél az unokájának. Mondjuk a szerző maga is úgy néz ki, hogy sokan elfogadnák a nagymamájuknak, mert olyan szeretetteljes légkör árad belőle. Pedig én csak fényképen láttam, de akkor is ez a véleményem.
A könyv meglehetősen gyorsan kiolvasható, és rövidek a fejezetek, ugyanakkor bőséges és hangulatos tájleírásokat kapunk a szerzőtől. Az nem derül ki egyértelműen, hogy melyik korban játszódik a mese, csak a legvégén, de az azért gyanítható volt, hogy nem a mostani Facebook-korszakba helyezte az írónő a cselekményt.
A könyvből film is készült, de erről nem tudok semmit, csak néhány bloggernél láttam, hogy megemlítették.
A regény eredetileg 1975-ben jelent meg, de magyarul csak nemrég adta ki az Európa Kiadó, akiknek ez úton is szeretném megköszönni, hogy felkértek eme recenzió megírására.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése