Noah Hawley: Zuhanás előtt

Ezt a könyvet is eléggé reklámozták, hiszen a szerző korábban az eléggé közismert Fargo és Dr. Csont című televíziós sorozatok forgatókönyvét is jegyezte, ami azért már jelent valamit. Film ebből a regényből is készül, ha minden igaz, és a forgatókönyvet is maga Hawley irja.
Ámde addig is, készülj fel, kedves Olvasó, mert a Szerző átver, és bevisz az erdőbe, mert elhiteti veled, hogy ki lehet a hunyó az ügyben, ami persze valójában nem is ügy, hiszen "csak" egy kis utasszállító repülőgép zuhan le fedélzetén a felső tízezer tagjaival, plusz egy lerobbant, kiégett, alkesz festővel.
Innentől kezdve az amcsi média elkezd találgatni, hogy biztosan merénylet áll a háttérben, médiahisztivé változtatva az egészet, fókuszban a festő alakjával, akit az amcsi média egyből gyanúsnak kiált ki.
Na, itt jön a szerző átverése, ugyanis krimi helyett inkább lélektani drámát olvashattok, szóval nincs gyilkosság, meg zsaru, meg ilyenek. Ehelyett másféle hatóságok, akik legalább olyan keményen odateszik magukat, hogy a tragédia kiderüljön, mintha zsaruk lennének.
Na most ez a jelen idő, amikor is a szereplőkről még nem tudunk semmit, de Frawley ezt bravúrosan oldja meg, ugyanis a jelenbe mindig beszúrja a múltat is, mert a fontosabb szereplők rövid életrajzát. Esküszöm ettől olyan a fíling, mintha filmet néznél, de mondjuk ez egy filmestől mondjuk nem meglepő.
Nekem az a benyomásom támadt, hogy szinte mindegyik szereplőnek vaj van a fején nem kicsi, szóval a mű éppen skandináv kriminek is elmehetne akár, de mégis jellegzetesen amerikai marad.
A szerző stílusa inkább visszafogott és realista, szóval nem egy Gillian Flynn, de mégis kurva nagyot szól a vége, úgyhogy ügyesen csinálja a csávó, én például alig bírtam letenni, annyira érdekelt a vége.
A szereplők életét, jellemét, mint említettem a múltból ismerjük meg úgy ahogy, Hawley ugyan nem építi fel elég alaposan a jellemeket, csak snittszerűen, de ez nem is baj, nekem legalábbis bejön ez a sokszereplős, többféle szemszöges ábrázolás, amit a szerző alkalmaz.
Kiadja a XXI. Század Kiadó

Paulo Coelho: A kém - Mata Hari élete egyes szám első személyben

Hát, én akármennyire történelem szakon végeztem is az egyetemen, Mata Hari élettörténetét nem ismertem. Igaz nem is volt akkora történelmi alak, inkább csak egy korabeli celeb, akit szerintem indokolatlanul sztároltak, mint például a mai playmate-ket, vagy a valóságshow-k szereplőit.
Ezek után gyanús lett, hogy a spirituális témákról író világhírű brazil szerző és a holland származású táncosnő/kurtizán életrajza hogyan passzolhat össze. Vajon utóbbiban mi lehet a spiritualitás?
Nos, ebben a könyvben igazából nem ez a lényeg, inkább egyfajta tanulságot fogalmaz meg a szerző, miszerint nőként ne akarj beledumálni a férfiak dolgába, független meg végképp ne akarj lenni, mert különben hasonlóan jársz, mint Mata Hari, akit kémkedés vádjával végeztek ki 1917-ben. Persze akkoriban a mostani női emancipációnak még csak a töredéke létezett, tehát csak kevés nő rendelkezett önálló életvitellel. A legtöbben a férfiaktól függtek anyagilag is, meg persze máshogy is. Ekkoriban ez számított erkölcsösnek, és kevesen mertek lázadni, bár abban az időszakban már egyre többen mozgolódtak.
Ilyen lázadó volt voltaképpen Mata Hari is, de az ő esetében ez a folyamat teljesen öncélú volt, hiszen nem a nők jogaiért állt ki, mindössze csak szórakozni szeretett volna, mert a nagyvilági élet jobban bejött neki, mint háziasszonynak lenni és gyereket nevelni.
Igaz, hogy a könyv nem különösebben spiritulis tartalmú, de én mégis arrafelé viszem el ezt a bejegyzést, mert ez segít megérteni a történteket, illetve másféle szemszögből világítja meg a legendás kémnő sorsát, aki 1876. augusztus 7-én született Margaretha Geertruida Zelle néven az Oroszlán jegyében a hollandiai Leuvenben. Édesapja kereskedő volt, de csődbe ment az üzlete, ami végül is a halálához vezetett, és a felesége is hamarosan követte őt, úgyhogy a fiatal lány hamar magára maradt. Szülei óvónőnek szánták, de mint említettem neki nem fűlt a foga ehhez, úgyhogy menekülésképp férjhez ment egy Indonéziába készülődő angol katonatiszthez, aki apróhirdetés útján keresett magának feleséget. Szerintem ne kövessétek a példáját, mert igen veszélyes egy gyakorlatilag ismeretlen emberrel egy ilyen komoly vállalkozásba belefogni. Még ha évek óta ismered is a párodat és elköltözöl vele egy idegen országba, fennáll a veszélye annak, hogy az új helyzet új személyiségvonásokat eredményezhet, amelyek nem biztos, hogy fognak neked tetszeni. Mata Hari is így járt, holott ő azért menekült bele a házasságba, mert bulinak gondolta az egészet, és elege volt a szülőhazájából a nyárspolgári Hollandiából.
Ahhoz képest viszont az igazi nehézségek a házassága után kezdődtek: a kedves férjről ugyanis kiderül, hogy piás, és a keze is sokszor eljár, vagyis az asszony belekerül egy bántalmazó kapcsolatba, bár ez akkoriban teljesen normális volt. Mindenesetre szült két gyereket, egy fiút és egy lányt, úgyhogy a polgári kötelességét is teljesítette. A gyerekeket azonban megmérgezték és bár a kislány túlélte, de az indonéziai életüknek és egyúttal a házasságuknak is vége lett.Mata Hari mindig is Párizsba vágyott a Fények Városába, így tehát odament a válás befejeztével.
Mindez úgy kapcsolódik az Oroszlán jegyhez, hogy ők  nehezen tűrik az alávetett helyzeteket, mert a fölényt jobban kedvelik. Végtére is az állatok királyáról van szó. Ebből adódóan, akinek a horoszkópjában hangsúlyos ez a jegy (pl. Napjegy, Holdjegy, Aszcendens, vagy több bolygó az Oroszlánban álló házban a horoszkópábrán) hasonlóan fog viselkedni, vagyis elvárja az uralkodónak kijáró tiszteletet és figyelmet, szereti a külsőségeket és a pompát. A hölgyek például imádják a divatot és a szép frizurákat/sminkeket, az urak meg a macsó pózokat például. Aztán ha nem kapják meg ezek az emberek az általuk óhajtott figyelmet, akkor jönnek a nagy drámai jelenetek a máskülönben nagyvonalúnak számító jegy képviselőinél.
Amint azt a régi képeken is láthatjátok, Mata Hari igencsak szerette a divatot, és az extrém külsőt, ami a munkája része is volt, hiszen táncosnőként kereste a kenyerét Párizsban, úgyhogy végül megkapta, amit akart: a nagyvilági életet és a pénzes, befolyásos férfiak barátságát, tehát nem lehetett oka panaszra.
Ami viszont komoly gondot jelentett az az, hogy a foglalkozása nem tartozott a kimondottan nyugdíjas állások közé, magyarul lecserélhető, illetve minőségét tekintve gyorsan romló áru volt, úgyhogy az emberek egy idő után megunták a műsorát, és újdonságot akartak látni. Mata Hari ugyanis az egzotikus távol-keleti táncosnő szerepében tetszelgett, amit eléggé hihetően el is tudott játszani az indonéziai éveknek köszönhetően. Ez be is jött az embereknek, de aztán megjelentek a fiatal trónkövetelők, és amikor betöltötte a harmincat, nehezebbé vált az élete, hiszen akkor már bekerült az öregedő nők kategóriájába.
Az Oroszlánok életében ez egy kurva nagy kihívás, mikor megtaníttatja velük az élet, hogy mások is vannak rajtuk kívül, akik érvényesülni akarnak, na meg a külsőségek sem annyira fontosak, ahogyan ők gondolják. Mata Harinak tehát a tánc mellett más megélhetési formák után kellett néznie, bár ez nem volt olyan nehéz: a közönség soraiban ugyanis kurva sok magas rangú katonatiszt ült, akiknek persze hízelgett a dolog, hogy szeretőjükké tehetik az akkor már eléggé ismert táncosnőt. Innentől kezdve a nő lényegében ebből élt, vagyis kitartott volt. Persze nem ő volt az egyetlen, de a többiek amolyan szürke eminenciások voltak hozzá képest.
Az állítólagos kémkedés dolog is innét a katonatisztektől ered, akik állítólag kifecsegtek katonai titkokat a nőnek, aki azután ezeket állítólag továbbadta. Na most ez korántsem biztos, hogy így volt a történészek szerint, akik szintén foglalkoztak a legendás táncosnővel. Szerintük a nő ártatlan volt, csak félre akarták állítani, mert túlzottan veszélyessé vált, hiszen akkor már zajlott az első világháború, és a tisztek nem engedhették meg maguknak, hogy bármi kiszivárogjon, amit nem akarnak. Ebből adódóan a nőt tehát félre kellett állítani valamilyen ürüggyel, amire a kémkedés tökéletesen megfelelt. Már csak azt kellett kitalálni, hogyan kapják el, tehát a részleteket kellett kidolgozni. Végül ez meg is történt, és a nő börtönbe került, majd Párizs mellett kivégezték 1917-ben. Ekkor 41 éves volt, tehát még viszonylag fiatal.
Paulo Coelho könyve az ő életét igyekszik bemutatni, de csak kivonatos formában, bizonyos aspektusokat kiemelve, másokat pedig figyelmen kívül hagyva. Nekem az tűnt fel, hogy szerintem a szerző megveti, lenézi, illetve kioktatja a saját hősét, legalábbis nekem ez jön le, hiszen Coelho főleg a negatív tulajdonságait emeli ki a nőnek, mint például a léhaság, a kényszeres hazudozás, a teatralitás, és a hagyományok felrúgása.
Ezt megfejelve a könyv legutolsó részében a védőügyvéd szerepében tetszelegve, még bele is rúg a már régen halott nőbe, aki már nem tudja magát megvédeni, hogy saját magának köszönheti a bajt, mert nem kellett volna feltűnősködnie, lázadnia a hagyományok ellen, és akkor élhetett volna tovább is. Látjátok feleim, ez a baj a világgal: egy nő, ha komolyan érvényesülni akar, a férfiak félreállítják, vagy legalábbis megpróbálják, lásd Gyárfás Tamás problémáját Hosszú Katinkával, amelyben az úszószövetség elnöke több szerénységre kötelezi a bajnokot. Aztán az már kicsit sem zavarja, hogy neki magának akkora arca van, hogy be sem fér az ajtón.
Mata Hari esetében is hasonló a helyzet, de őt muszáj volt elhallgattatni, hiszen háború volt, és könnyen eljárhatott a szája hadititkokkal kapcsolatban. A kémkedés csak ürügy volt, rábizonyítani nem tudták, meg nem is akarták, mert nem ez volt a lényeg. Hiába volt védőügyvédje, az ítélet hamar megszületett, és a nő kegyelmi kérvényét is elutasították.
Jelen regényben a védőt maga Coelho játssza, aki a könyv végén egyes szám második személyben egy negédes hangvételű, szirupos-nyálas levelet ír a nőnek, amelyben, mint említettem őt hibáztatja a sorsáért, szóval jó kis védőügyvéd lehetett. Csak az a gond a nagy spirituális íróval, hogy pont az egyik alaptörvényt nem ismeri, miszerint minden sors úgy tökéletes ahogy van, még akkor is, hogyha netán erőszakos halállal végződik, mert minden életnek oka és célja van, így az övé is az volt. Csak kár, hogy ebben a férfiak uralta világban ő nem lehetett más, egy céda, egy rossz asszony, egy veszedelmes csábító, akivel egy darabig együtt lenni jó, de feleségül nem ezt a típust veszik, csak éppen mellette azért őt is megtartják. Na de egy férfinak ezt is lehet simán.
Coelho könyve amúgy nem egy nagy durranás: dokumentumkötetnek harmatgyenge, sima regénynek még inkább, a spirituális műfajban meg aztán végképp nem állja meg a helyét. Nem tudom, mi volt ezzel a könyvvel a szerző célja, de ez olyan nesze semmi fogd meg jól típusú iromány, amiből valamennyire megismerhetjük a legenda életét, de ez nem a teljes igazság. Amúgy egy levélregényről van szó, amely nagyrészt egyes szám első személyben íródik Mata Hari által, és a céljuk az, hogy a nő kislánya megértse, mi történt az édesanyjával: miért tette azt, amit tett. A kislányt amúgy az édesapja nevelte, vagyis jobban mondva vele élt, de szakértő személyzet foglalkozott a nevelésével, tehát az édesanyjáról nem sokat tudott. Innét ennek a regénynek a koncepciója, amelyet korabeli fotók is illusztrálnak, főként a fénykorból. A könyv amúgy olyan egyszer olvasós darab, szerintem nem érdemes megvenni még a rajongóknak sem.
Kiadja az Athenaeum Kiadó

Sophie Jackson: Egy font hús trilógia

A sorozat darabjai:
1. Egy font hús
2  Egy csepp remény
3. Egy lépés feléd

Ismét újabb szerelmesregény-trilógia jelent meg a közelmúltban magyarul (legalábbis az első két kötet mindenképpen), úgyhogy kedves Hölgyeim, ismét izgulhattok, bár ezeknek a regényeknek nem szokott túl nagy meglepetés lenni a végén.
A lényeg, hogy ez a sorozat arra a koncepcióra épül, hogy az ún. rosszfiúk is megszelídíthetők a szerelem által, amikor is ún. "rendes" kötelességtudó nőkbe szeretnek bele ezek a fazonok, akik innentől kezdve végre társadalomba beilleszkedett életet élnek.
Mindez kurva hálás téma, ugyanis minket nőket azért érdekel, sőt felizgat egy-egy ilyen rosszfiú, akit ha végleg nem is akarunk megtartani, de némi sikamlós kaland azért nekünk is kell időnként, hogy kiszakadjunk a hétköznapok monotóniájából ha máshogy nem is, de ilyen könyveket olvasgatva.
Na de milyenek is ezek az ún. rosszfiúk? A jelentős részük csak simán nőcsábász, bár azokból is akad több fajta: lelketlen, magukat kedvesnek tettető skalpvadászokkal biztosan találkoztatok már, és ha megvolt a magatokhoz való eszetek, le is koptattátok őket a gecibe, mert nem érdemelnek mást. Ha nem, hát így jártatok, és a rossz tapasztalatokból tán tanultatok.
Vannak persze nagyon sármos, jófej nőcsábászok is, akikkel el lehet randizgatni, meg szexelgetni is, de komolyabb kapcsolatra nem alkalmasak, mert áltatják a nőket, hogy majd később, majd egyszer. Faszság. Ha egy férfi szerelmes, akkor lép, és minden idejét a nővel akarja tölteni. Ha  meg nem, akkor kifogásokat keres, miért nem ér rá. Ennyi.
Aztán van a rosszfiúknak egy tényleg rossz típusa is: azok, akik összeütközésbe kerültek a törvénnyel, hogy így irodalmiasan fogalmazzak. Nem mindegyikükből lesz bűnöző, vannak, akik csak a bűn útjára lépnek: egy kis autófeltörés, drognepperkedés, alkoholizálás drogfüggés, stb. A lista változatos, de az elkövetők egy része a társadalomba visszavezethető, ahogyan ez ennek a sorozatnak a férfi szereplőivel is megtörténik: a három férfi közül az egyik éppen börtönből szabadul, míg a másik a drogelvonót járja végig, szóval szép kis mákvirágok.
Na de sok nőt pont ezek az alakok vonzanak, mert bírják a veszélyt, az adrenalint, na meg bennük van a kisördög, hogy a pasi annyira beléjük szeret, hogy meg tudják változtatni a csávót mondjuk egy otthon ülő papucsférjjé. Én mondjuk nem látom ennek értelmét, de biztosan van, ha ennyien törekszenek rá.
A regényekre visszatérve: a három könyv nem folytatásos sorozat, hanem önállóan olvasható, csak a három férfi főszereplő személye köti őket össze: Wes, Max és Riley ugyanis barátok, és a három történet az ő sorsukat beszéli el, mármint hogyan talál rájuk a szerelem, és változtat meg mindent.
Ebből következően egyik könyv se tartozik az ún. szórakoztató, csajos regények közé, úgyhogy ennek a tudatában olvassátok, hiszen a szereplők mindannyian lelki sérültek, akik komoly sebeket hordoznak, akár a férfi, akár a női oldalról beszélünk, tehát a kötetek drámának is beillenének.
Azért lett világszerte népszerű ez a sorozat, mert egyrészt az olvasók (jórészt nők) látják, hogy a szerelem minden sebet begyógyít, még a súlyosakat is, illetve minden reménytelen helyzetből lehet kiút. Másrészt meg a szerző nem spórolja ki a műből az erotikát sem, tehát nem egy nyálas, rózsaszín történetről van szó egyik esetben sem, A kötetek nyelvezete is igazodik a rosszfiú-fílinghez, tehát sokszor nyers, káromkodós, de azért nem trágár.
Egyszóval ez egy félutas sorozat, ami nem nyáltenger, de nem is erotika, tehát azért nem a Szürke-típusú könyvek vonalán mozog. Szerintem ez egyszerre előny és hátrány is, mert én jobban szeretem, ha egy könyv elmegy szélsőségesebb irányba, és nem próbál meg kiegyezni semmivel. Egyszóval én valami vadabbra számítottam, ha már ilyen ún. rosszfiúkról írt a szerző, de hát ez van, ezt kell szeretni. Akkor most lássuk a kötetek tartalmát is

1. KÖTET: EGY FONT HÚS

A könyvesboltban már egy ideje kerülgettem őkelmét, olvastam is a fülszöveget, hogy miről szól. Ígéretesnek tűnt, de csak halasztgattam az olvasását.
A lényeg, hogy ez a kötet a börtönviselt Wes Carter és Kat Lane szerelmét beszéli el, akik a lány munkája révén találkoznak: Kat ugyanis börtönben tanít,míg Wes ott tölti a büntetését. Igaz, nem egy komoly dolog, amit csinált, pláne hogy egy haverja helyett
tölti a büntetését, de ettől függetlenül egy tanulatlan, rossz családból származó fickó.
Ezzel szemben Kat kifejezetten jó családból származik, de még gyerekként a szeme láttára ölik meg az édesapját. Őt magát is egy kapucnis fiatal srác menti meg. Neki tehát ez a lelki sebe, ami azóta sem gyógyult be, ezért is csinálja azt, amit.
Hiába ellentétes a két ember, hamar szikrázni kezd közöttük a levegő, vagyis vonzódnak egymáshoz, és pontosan ez adja a problémát: ugyanis ezt nem szabadna, már csak a tanár-tanítvány kapcsolat miatt is, de az ellentét közöttük amúgy is áthidalhatatlannak tűnik.
Na most, sok szerelmes regénnyel ellentétben nekem ez a kötet kifejezetten tetszett: mondjuk úgy, hogy megpendített bennem valamit. Talán a tiltott szerelem miatt, nem tudom, de a lényeg, hogy a szerző kurva jól felépítette a karaktereket: kedveltem Cartert is a maga nyerseségével, de Kat is hamar a szívemhez nőtt, ugyanis a munkája ellenére nem kifejezetten az a jókislány típus, inkább egy vagány, szókimondó csajszi.
Igaz, voltak problémák ebben a kötetben is, de a szerző mégis meg tudta oldani a történetvezetést anélkül, hogy a hangulat túlzóan lehúzó lenne, és ez azért nem mindegy, hiszen mint említettem, sérült emberekről van szó, akik végül egymásba szeretnek.

2. KÖTET: EGY CSEPP REMÉNY

Ez a kötet is ígéretesen indul, hiszen a drogfüggő és az elvonót végigcsináló Max O Hare, és a színesbőrű Grace Brooks szerelmét meséli el, akik Grace vidéki lakóhelyén találkoznak egy bárban, ahol a nő dolgozik. Grace is igen komoly gondokkal küzd, tehát
nem véletlenül váltott lakó-és munkahelyet. Kezdetben jól is alakul minden a kötetben, de aztán zuhan a hangulat, és mérhetetlenül lehúzó lesz a kötet, mert annyi fájdalom gyűlik fel a két emberben, hogy azt másképp már nem lehet rendezni.
Igazából nem akarok ebbe bővebben belemenni, mert akkor túl sokat mondanék, de nem véletlenül az a kötet címe ami, tehát erre a két emberre alaposan ráfér, hogy az életük gyökeresen megváltozzon, amihez viszont szükség van egy, vagy akár több csepp reményre. Innét a kötet címe, amely több hasonló sorsú embernek is reményt adhat, hogy sorsuk megváltható.
Nekem nem tetszett, mert túlzottan nyálas volt, de legalább Max hozza azt a fajta figurát, amelyet mi nők akarunk igazán: hol rosszfiú és kemény csávó, hol mérhetetlenül

gyengéd. Na most a való életben a férfia ekkora személyiségváltozásra nemige képesek, de mi nők se tudunk angyalból kurvává változni ls fordítva. Csak mondom. A többi mind ábránd, de álmodozni jó.
Amúgy a két főszereplővel más gondom nem volt, de nem is kedveltem meg őket túlzottan, a szexjeleneteket meg nagyrédzt átlapoztam, mert annyira nem kötöttek le.

A sorozatot a http://www.libri-kiado.hu jelenteti meg magyarul.

Karin Alvtegen: Árulás

Ha valaki hosszabb ideje él partnerkapcsolatban, akkor előbb-utóbb felmerül a hűtlenség veszélye, már csak azért is, mert az évek múlásával mérséklődik az a tűz, mai még kapcsolat elején teljes lánggal égett. Mindez normális folyamat, ámde nem mindegy, hogyan kezeli a megcsalt fél a helyzetet: bosszút áll, leszarja az egészet, avagy megszabadul a "gonosztól".
Alvtegen kötetében a főszereplő házaspár Eva és Henrik is így jár: a férfit már nem érdekli a feleség és legszívesebben lelécel, de hát mégsem olyan egyszerű felrúgni egy jogi közösséget, ezért inkább félrekefél egy óvónővel, aki abban az óvodában dolgozik, ahová, az Evával közös gyermekük is jár. Mindez még keményebbé teszi a helyzetet: nem elég, hogy mással szexel, de az illető még ráadásul ismerős is. Mert ha még egy ismeretlen lenne(pl. egy kurva, vagy egy szórakozóhelyen felszedett csaj), esetleg valami alárendelt beosztott, azt még jobban elnézi az ember, de baráttal/ismerőssel csinálni? Na, az az igazi árulás!
Nem véletlen, hogy Eva amikor megtudja a helyzetet, bosszút akar állni. Mindez jogos is, ámde mindannak ami kiáramlik a világba, következménye van, így a bosszúnak is, ami egy erőteljesen negatív helyzet, és olyan erőket indíthat be, amiknek beláthatatlan következményei lesznek. Erről szól ez a regény.
Eva ugyanis azt tervezi, hogy szintén megcsalja a férjét valami alkalmi ismerőssel, aztán elfelejti az egészet a picsába. Sajnos, azonban nem úgy jön össze a dolog, ahogyan eltervezte, és innentől kezdve a regény kezd vérfagyasztó lenni.
A történetnek van egy másik szála is, amely egy fiatal párról szól, amelynek a hölgytagja kómában fekszik egy kórházban, míg a párja odaadóan gondoskodik róla.. Mindez elsőre nagyon megható, ámde közelebbről megvizsgálva a helyzetet, észrevehető, hogy valami baj van hapsival, legalább én végig azt éreztem, hogy nem stimmel vele valami, szóval pszichopata.
Azt hogyan ér össze a regény két szála nem árulom el, tessék elolvasni, de azt azért elmondhatom, hogy Alvtegen most is brutálisan pofáncsapós könyvet írt, mint mindig. Igazából nem is tartozik ez a történet a krimik közé, hiszen nincsen gyilkosság, nincsen hulla, így tehát zsaruk sincsenek, ugyanakkor mégiscsak egy bűnügyi történetről van szó. Ámde sokkal inkább dráma ez: olyasmi, amit a hétköznapi szinten nagyon sokan megélünk, de talán kevésbé vagyunk úgy elborulva, mint eme regény karakterei, vagy hát a fene tudja: senki nem lát bele igazából mások élettörténetébe, helyzetébe, úgyhogy lehet, sok Eva és Henrik mászkál közöttünk. A könyvet ajánlom minden skandináv krimi, illetve lélektani dráma rajongónak.
Hazánkban a könyvet az Animus Kiadó jelentette meg.

Johan Theorin: A legsötétebb szoba

A svéd szerzőnek ez a második magyarul megjelent munkája. Az első a Falon túl komoly népszerűséget hozott Theorin számára, ezenkívül nekem is tetszett. Ezek után kíváncsi lettem erre a kötetre is, már csak a fülszöveg miatt is, de igen komolyan csalódtam benne. Elhiszem, hogy a szerző jót akart, de nekem valahogy nem állt össze ez a egész.
A kötet a négytagú Westin családról szól, akik Stockholmból költöznek Öland szigetére, hogy a két gyerek élhetőbb környezetben cseperedjen fel. Nem sokkal a költözés után, az anya Katrine vízbe fullad a házuktól nem messze. Mindez balesetnek tűnik, hiszen nem járt arra senki, de Joakim, a családfő nem hisz ebben: szerinte gyilkosság történt. Ugyanezt gondolja a frissen szolgálatba került Tilda Davidsson felügyelő is, aki egyből nyomozni kezd.
Nem is ezzel van gond, hanem azzal, hogy Theorin nem a történet fő szálát bogozza ki, hanem elmegy teljesen más irányba. Csakhogy egy példát mondjak: azon a településen, ahol a történet játszódik, egy betörőbanda fosztogat eleinte lebukásmentesen,, de aztán hibáznak. A szerző sokkal inkább ezt a szálat boncolgatja, mint ami a cselekmény lenne, ugyanakkor megismerünk egy idős
embert, Gerlofot, aki rokonságban áll a felügyelő Tildával. Az idős ember nagyon sok helyi legendát tud, amit megoszt az olvasókkal Tildán keresztül. Mindez megint csak elviszi a kötetet egy másik irányba.

Jellegzetes ölandi táj szélmalmokkal

Nekem az az érzésem, hogy a szerző direkt azért írta a művét, hogy megmutassa, milyen művelt az ölandi hagyományok témájában. Már csak azért is mondom ezt, mert a sztori végét igencsak összecsapta, illetve kidolgozatlanul hagyta, mintha nem ez lenne a lényeg, és csak tessék-lássék írt volna egy befejezést, hogy az olvasó örüljön azért, de a haláleset nem lényeg, hanem ürügy, hogy legyen miről írni. Ezt mutatja az is, hogy a szerző különböző időpontokban játszódó régi haláleseteket írt bele a könyvbe, megszakítva ezzel a folyamatos történetmesélést.
A regény helyszínéről néhány szóban: Öland egy svéd sziget, amely az ország déli részén található a Balti-tengeren. A helyet Kalmaron keresztül közúton is meg lehet közelíteni az ún. Ölandsbron keresztül, de persze hajóval is elérhető. A főváros, Stockholm is egész közel van ide, ami persze relatív, de vegyük tekintetbe, hogy Svédország elég nagy területű, hosszúkás állam a Skandináv-félszigeten, amely egész a sarkkörig nyúlik.

A  Lange Jan világítótorony a sziget déli részén

A másik nagy svéd város, Göteborg is közel van ide, ami azért érdekes, mert a szerző már itt született, míg a felmenői még Ölandon éltek. Innét adódik a regényeinek a helyszíne.
A sziget 8 km. hosszú, több település is található rajta, illetőleg sok szélmalmot,
illetve a partvidék mentén világítótornyokat is látni. A képek alapján nagyon nyugodt, festői hely lehet, de sajnos még nem jártam ott. Mindenesetre a könyv segítségével bepillantást nyerhettem a sziget életébe.
A regényt kiadja az Animus Kiadó.

Az Ölandra vezető híd

Szélmalom Sandvikban

Erik Larson: Fenevadak kertje

A szerző kiváló dokumentarista író, akinek korábban már megjelent egy könyve magyarul az Ördög a Fehér Városban címmel, amit én kiválónak tartottam. Ezek után örültem, hogy megjelent egy újabb könyve magyarul, a Fenevadak Kertje címmel.
A könyv egy amerikai családról szól, akik a hitleri Németországban éltek, ebből adódóan az ő szemszögükből nézi a két világháború közötti országot. Jobban mondva csak az 1933-as és 1934-es évet, azaz Hitler hatalomra jutásának kezdetét. Utána már csak nagy vonalakban mesél arról, hogy mi lett a család tagjaival később.
Azt hadd tegyem hozzá, hogy nem akármilyen családról van ám szó, hiszen az Amerikai Egyesült  Államok német nagykövetéről, William E. Doddról, és a közvetlen hozzátartozóiról szól az írás, vagyis igaz történetet olvashatunk valós szereplőkkel.
Doddnak amúgy nem ez volt a tanult szakmája, hanem történészkutató volt, és a két hivatás eléggé messze áll egymástól. Na de ez a műből ki is derül, hogy Dodd eléggé alkalmatlan volt diplomatának, ráadásul különösebben nem is számított népszerűnek a kollégái között, ugyanis nem volt különösebben nácibarát érzelmű ember.
Ha már a nácikat említem: beszélni kell a könyv történelmi hátteréről is. Adolf Hitler 1933-ban kerül hatalomra, mint kancellár, ami gyakorlatilag kormányfőt jelent, szemben államfővel, aki az országot vezeti. Ez utóbbi Hindenburg tábornok volt, aki ekkor elég idős volt már, és a rákövetkező évben, azaz 1934-ben meg is halt. Innentől kezdve lett teljhatalma Hitlernek, mert addig Hindenburg a pozíciójánál fogva meg tudta őt fékezni.

William Dodd, Németország amerikai nagykövete 1933 és 1937 között

Hitler pártja a NSDAP már a húszas években megalakult, de akkor még nem volt túlzottan támogatottsága, viszont ez az 1929-ben elkezdődött világgazdasági válsággal kezdett megváltozni, ugyanis ez igen komolyan érintette Németországot, tehát kiutat kellett belőle találni.
A párt a kiváló propagandájuknak köszönhetően hamarosan nyerő pozícióba került, már csak a komoly vetélytársnak számító kommunistákat kellett az útból eltüntetni. Csakhogy a német nagyiparosok féltek a kommunistáktól és inkább Hitlert támogatták, ami komoly szavazóbázist jelentett, ezért Hindenburg elnök hajlandó volt esélyt adni Hitlernek.
Csakhogy Adolfot ekkor még senki sem vette komolyan: azt hitték, hogy csak jár a szája, illetve voltak, akik röhögtek rajta, bohócnak tartották, miközben sejtelmük sem volt róla, miféle gonosz ember is ő valójában. Sokan még akkor sem hitték el a zsidó megsemmisítő táborokat, amikor azok már teljes gőzzel üzemeltek.
Na de miért pont a zsidók? Mert őket okolta Hitler a háborús veszteségért, úgyhogy őket tette meg bűnbaknak. Persze a többi rasszal sem volt kibékülve,mert őket is alsóbbrendűnek gondolta a jellegzetesen német, szőke hajú, kék szemű emberekkel szemben, de a legfontosabb feladatának a zsidók és a kommunisták elpusztítását tartotta.
Utóbbiak könnyebb feladatnak bizonyultak talán, hiszen a Birodalmi Gyűlés, vagyis a Reichstag 1933. februárjában leégett, és ezt kurva jól rá lehetett fogni a kommunistákra, holott közük nem volt hozzá.
Na de Hitlert ez nem érdekelte, és betiltatta a pártot, a vezetőit pedig elfogatta. Sőt, az első koncentrációs tábort, Dachaut is az ő kedvükért építtette fel, de aztán idekerültek a homoszexuálisok, cigányok, illetve az egyéb ellenségként számon tartott elemek. Tehát Dachau nem megsemmisítőtábor volt, de attól még hasonló elven működött.
A zsidók büntetése már ravaszabb stratégiát igényelt, ugyanis őket nem rögtön vitette el a táborokba, hanem először kiközösített őket szép lassan a társadalomból, egyszóval nem hagyta őket élni. Ezek után nem csoda, hogy sokan elmenekültek, de a nép úgy hitte, hogy a vezérnek ennyi elég lesz és megáll, de tévedtek.
Mondjuk mindehhez a hitleri propaganda is hozzájárult, ami elhitette az emberekkel, hogy Németország élhető hely, de a Führer igen sokat tett azért, hogy kihúzza az országot a szarból, például autópályák építése, vagy jóléti intézkedések törvénybe iktatása, na meg persze az 1936-os berlini olimpia sikere is hozzájárult az állam gazdasági helyzetének megszilárdulásához. Mindez elfedte a társadalmi problémákat, és a Führer valódi törekvéseit, mert különben nem sokan támogatták volna a munkásságát.

Doddék utazása Németországba

Akkor most beszéljünk a regény főszereplőiről, az amerikai Dodd családról, akik a családfő, William E. Dodd nagyköveti kinevezése miatt kerültek Németországba. A kötetben szereplő család négytagú, de a kötet alapvetően két emberről szól: a nagykövetről, és a lányáról, Martháról. Utóbbi elsősorban zavaros, és szerteágazó szerelmi ügyei miatt került a kötetbe.
A regényből kiderül, hogy kicsoda, és milyen ember Dodd, na meg az is, hogy miért pont ő lett a nagykövet, meg úgy egyáltalán mi történt ä hitleri Németországban, és hogyan viselte ezt ő meg a családja.
Nos, a kötet, mint mondtam szorosabban véve, csak két évet dolgoz fel, de abban az időben is kurva sok minden történt, ami részben történelmi esemény volt, részben pedig diplomáciai fogások, illetve szarkeverések, merthogy az is volt dögivel. Dodd ugyanis nem volt különösebben népszerű a kollégái körében, de hát ő úgy került oda, hogy korábban mindenki visszautasította a nagyköveti pozíciót az Államokban, és úgy gondolta, hogy majd ő alkalmas lesz rá. Csakhogy a bekövetkező történelmi eseményekre nem számított.

William Dodd lánya, Martha

Ezzel szemben a lány, Martha élvezi a hitleri Németországot, a kulturális életet, a partikat, a szabados életet, és igen komoly partiarc válik belőle. A hölgy eredeti szakmája újságíró, de a kötetből nem az látszik, hogy dolgozna: inkább szórakozik, partikat ad, férfiakkal keveredik intim viszonyba. Persze önmagában nem lenne ez gond, de a harmincas években jóval szigorúbb erkölcsök voltak, és akkoriban ez eléggé feslett életmódnak számított.
A fülszöveg azt írja, hogy Martha többek között viszonyt kezd az 1934-ben alakult náci titkosrendőrség vezetőjével, Rudolf Dielssel is, de a könyvben nem ezen van a hangsúly, hanem egy Borisz nevű orosz lesz a lényeg, akiről kiderül, hogy az NKVD (vagyis a szovjet titkosrendőrség) egyik embere, aki a lányt is be akarja szervezni ügynöknek. Úgy tűnik, hogy a két ember komolyan egymásba szeret, ami igen komoly kockázatot jelent.
A könyv részben Martha Dodd naplója, részben Willam Dodd feljegyzései alapján készült, és igen tömény, alapos anyag lett.
Nekem pont ez  gondom vele, hogy túl sok mindent zsúfolt egybe, de ezt valahogy muszáj volt megtenni, hiszen nagyon sok minden történt, csak éppen már zúgott a fejem a sok névtől, meg attól, hogy ki kicsoda, és mit csinál. A könyvet a szerző bőven ellátta lábjegyzetekkeL is, ami közel 80 oldalt tesz ki.
A mű a Sötét Örvény sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.

Anne C. Voorhoeve: Liverpool Street

Amióta megláttam ezt a könyvet a boltban, eldöntöttem, hogy egyből olvasni akarom. Ez a vágyam csak nemrég vált valóra, és szerencsére nem kellett csalódnom. A könyv ugyanis nagyon jó, és kellőképpen szívszorító olvasmány.
Nem mondanám kifejezetten ifjúsági regénynek, még akkor sem, ha a főszereplője egy 11 éves kislány, de ugyanakkor mégiscsak ebbe a kategóriába soroltam a könyvet, ami egyben történelmi regény is, hiszen a második világháború idején játszódik.
Témája a holokauszt, amitől nagyon sok ember frászt kap, hiszen nem kedvelik a zsidókat, de fontos megértenetek azt, hogy a Hitler által kitalált megsemmisítőtáborok a történelem megbocsáthatatlan fejezetei, melyekt nem lehet csak úgy meg nem történtté tenni.
Gondoljátok el, hogy ott ártatlan embereket öltek meg kegyetlenül, akik semmiről sem tehettek, családokat szakítva szét ezzel.
Lehet, hogy szerintetek a zsidók kurva nagy pénzt keresnek ezzel, de azok az emberek, akik ezt átélték, valahol mélyen megtörtek belül, és muszáj valahogy valamilyen formában kiönteni a lelküket, hogy megkönnyebbüljenek.
Ez a mostani regény azonban nem a táborokról szól, hanem egy kapcsolódó témáról, amiről én végzett történészként nem tudtam: a náci Németország területéről több ún. gyermektranszport indult, amely zsidó gyerekeket szállított Angliába nevelőszülőkhöz. Ennek emlékét a regény címében szereplő Liverpool Street pályaudvaron szobor is őrzi. A Liverpool Street pályaudvarról azt érdemes tudni, hogy London belvárosának egyik viszonylag nagy forgalmú helyi és helyközi vasúti pályaudvara, ahonnét elsősorban észak és nyugat felé mennek a vonatok.
Ide érkezik meg 1939-ben egy Ziska Mangold nevű német kislány Berlinből a fentebb említett gyermektranszport egyik utasaként. Igaz, hogy az ő szülei már nem voltak zsidók, mert áttértek az evangélikus vallásra, de Hitlernek ez nem számított: ők ugyanolyan veszélyben voltak, mint a zsidók. Éppen ezért ment Ziska is Angliába, hogy biztonságban legyen.
Eleinte egy táborban él, de aztán a sors, és persze Ziska maga is tesz róla, hogy új családra találjon: ők lesznek Shepardék, akiknek már van egy fiuk, de mégis befogadják a német lányt, akinek innentől kezdve két családja lesz. Mindez felveti a kérdést: hogyan tovább, ha vége lesz a háborúnak?
Azt gondolom, hogy nagyon szépen megírt drámai regény ez az emberi-és családi kapcsolatokról, szeretetről, halálról, és a háborúról egy 11 éves kislány szemén át nézve, akinek fogalma sincs, mit jelenti zsidónak lenni, és hogy ez miért baj Hitlernek. Sajnos ez utóbbit a felnőttek sem értették nemhogy egy gyerek, csak azt vették észre, hogy egyik napról a másikra üldözöttek lettek.
A regény cselekmények 1939-ben kezdődik a háború kitörése előtt nem sokkal, és 1945-ben végződik. Ez alatt az idő alatt a regény szereplőinek életét gyökeresen megváltoztatja a háború, ezért ők maguk is változnak, méghozzá nem keveset, végtére is a háborús helyzet extrém megterhelést jelent a személyiségnek.
Végül is gondoljatok bele: ti mit csinálnátok, ha jönne egy háború, amihez voltaképp nincs közötök, de mégis érintettek lesztek, mert a lakóhelyeteket lebombázzák, és nektek óvóhelyeken kellene éjszakáznotok, hogy túléljétek. Nem lenne vezetékes víz, áram, gáz, villany, leállna a közlekedés, stb. Vajon mit szólnátok hozzá? Mit tennétek, hogyan viselkednétek?
Hőseink azt teszik, amit tudnak abban az elembertelenedett világban, ami akkor volt. Sajnos, nem mindenki bírta ki ép elmével a háborút, de Ziska erős csaj, egy igazi túlélő, aki képes volt feldolgozni, sőt előnyére fordítani azt a helyzetet, hogy a valódi szüleit elveszítve talál magának egy új családot, akik szeretik őt és jó körülmények közé kerül ráadásul. Mindez kurva nagy szó, pláne abban a világban, hiszen könnyedén megeshetett volna az ellenkezője is. Ennek ellenére Ziska mindvégig szeretné újraegyesíteni a családját Angliában és kiutaztatni a legjobb barátnőjét, Bekkát is.
Szívszorító egy helyzet, és őszintén megmondom, nem tudom, én az ő helyzetében, hogy reagáltam volna, ha mindez velem történt volna meg.
Mindenesetre a regény legfőbb vezérfonala a szeretet, még ebben az ellenséges, háborús légkörben is, habár a szerző jrt bele háborús jeleneteket is, de alapvetően nem ez a lényeg, inkább csak a hátteret adja.
A könyv az Aranypöttyös Könyvek című sorozatban jelent meg, a Könyvmolyképző Kiadógondozásában.

Camilla La(e)ckberg: Ártatlanok

Úgy tűnik, Camilla La(eckberg néni nagyon termékeny szerző, hiszen alig jelent meg a Toronyőr című könyve, máris itt az újabb munka a könyvesboltokban Ártatlanok címmel. Amint megláttam, miről szól a kötet, egyből azt gondoltam: ezt olvasni akarom MINÉL HAMARABB.
Nem is olyan rég ez sikerült is, és nem is csalódtam, legfeljebb a szappanoperába illő jeleneteket tudtam volna feledni, de ez legyen a legnagyobb baj.
A kötet bonyodalmát az adja, hogy a Fja(e)llbacka melletti Valö szigeten élő család egyszercsak nyom nélkül eltűnik félbeszakítva a családi ebédet, és csak az egyéves Ebbát hagyják ott a házban.
Azóta eltelt vagy 30 év, és Ebba a férjével visszatér a tetthelyre, hogy a házat panzióvá alakítsák, illetve végre szembenézzen azzal, ami régen történt, és megismerkedjen az eredeti családjának a történetével.
Erre már csak azért is szükség lesz, mert miközben újítják fel a házat, vért találnak a padlón, tehát könnyen lehet, hogy a megoldás ott rejtőzik a házban. A rendőrség Patrik Hedström vezetésével persze munkához lát.
Nekem valahogy az jut eszembe erről a könyvről, mintha a Hableány és a Toronyőr című munkáit keverte volna össze az írónő, hogy ez a regény megszülessen. Sőt, egy rövid pillanatig azt hittem, hogy a Toronyőrben szereplő család történetét vitte tovább a szerző, de nem.
Igaz, hogy itt is egy szigeten játszódik a történet, de ez egy másik sziget, és egy másik család, de az ő elszigetelődésük is hasonló, mint a Toronyőrben szereplő családé.
Viszont a történet többi része hasonló a Hableányéhoz, ahol szintén több férfi életét követheti nyomon az olvasó, akik időről időre visszautalnak a múltra, de nem annyira, mint a Hableányban.
Ezt sokkal inkább a kerettörténet teszi meg, amely ezúttal 1900-ba viszi vissza az olvasót, ahol egy Dagmar nevű kislánnyal kezdődik minden, akinek a szüleit éppen akkor viszik el a rendőrök gyilkosság vádjával.
Merem állítani, hogy hátborzongató az egész történet, amely több generáció nőtagjainak a történetét meséli el, olykor hosszabb időket átugorva, hogy megérthessük, mi vezetett el ahhoz a családi tragédiához Valö szigetén.
Nos, én nem szoktam hinni ilyen családi, meg generációs átkokban, de úgylátszik ebben a regényben ez működik, és ez jobban megborzongat, mint bármelyik horrofilm/könyv.
A könyvnek igazából nincs konkrét lélektani témája, mint például a Hableánynak, inkább csak családi titkokról rántja le a leplet úgy, ahogy korábban.
A sok szereplő miatt egy kicsit bonyolult a történet, amely több szálon és Változó idősíkon játszódik, de ez is jellemző a skandináv krimikre úgy általában.
Kiadja az Animus Kiadó

Jussi Adler-Olsen A 64-es betegnapló

Ez volt az egyik olyan regény, amire azt mondtam, hogy mindenképpen el akarom olvasni, ha a fene fenét eszik is, azok után ?hogy beleolvastam egy könyvesboltban. A legeleje a könyvnek ugyanis úgy kezdődik, hogy egy összejövetelen lelepleznek egy Nete nevű hölgyet, akiről kiderül, hogy egy Sprogo(e) nevű szigeten található nőotthonban kényszersterilizálást végeztek rajta, de erről a férje persze semmit nem tudott.
Mindez már önmagában érdekesnek tűnt, de akkor még nem értettem, hogy kerül a képbe Carl Mo(e)rck és a Q Ügyosztály?
Nos, úgy, hogy egy Rita Nielsen nevű madám vagy 30 éve eltűnt egyik napról a másikra, és azóta sem került meg sem élve, sem holtan, és az ügy Carl Mo(e)rck és és kis csapata asztalán landol.
A nyomozás aztán szép lassan kideríti, hogy Rita is ezen a Sprogo(e)-i szigeten élt valamikor szintén a nőotthonban, és természetesen ismerték egymást Netével. Ami viszont ennél is durvább, hogy több ember hasonló módon tűnt el, mint Rita, és a szálak mind ehhez a Nete nevű nőhöz vezetnek.
Ámde nem ő a legveszélyesebb ember, hanem egy Curt Wad nevű orvos, aki működtette ezt a nőotthont a szigeten, és kényszersterilizációt végzett sok nőn.
A könyvben tehát nem az a lényeg, hogy ki a gyilkos, mert a személyét kezdettől fogva ismerjük, inkább a mögöttes lélektani folyamatok, és a társadalomkritika a lényeg. Ettől függetlenül azonban számítson a kedves olvasó némi meglepetésre is, de már csak a kötet végén. El fog állni a szava, szerintem.
A regény alapvető témája az, hogy eldöntheti-e az ember, hogy kinek szülessen gyereke, avagy sem? Csak mert egyre inkább az a helyzet, hogy az értelmes, magasan képzett emberek sokszor egyáltalán nem akarnak gyereket, míg a lumpen proli, tanulatlan, nyomorban élők meg szülnek, mint az állat. Végül is még csak az ABC-t sem kell tudni hozzá. Így viszont fennáll annak a veszélye, hogy jóval rosszabb minőségű emberanyag születik erre a bolygóra, mint kéne, és előbb-utóbb minden tönkremegy. A regény főgonosza ez ellen próbál meg fellépni, ami ijesztő, de ugyanakkor valahol meg lehet érteni. Én legalábbis így vagyok ezzel.
A másik fő vonal pedig az, hogy a szerző két erős, és ugyanakkor sötét és gonosz nőalakot teremtett meg, jobban mondva hármat. Csak azért, mert a regény elején szereplő Nete igazából nem gonosz, csak a körülmények tették azzá, viszont az eltűnt Rita, illetve Gitte tényleg velejéig rothadtak.
Mindez azért érdekes, mert akármekkora emancipáció is van, az alkotók azért szeretnek erős, egyenrangú, de azért rokonszenves nőalakokat teremteni, akiknek az életében sokszor eljön a nagy szerelem, de addig is igyekeznek hasznosan élni, és a társadalom javát szolgálni. Azt vettem észre, hogy úgy általában véve kevesebb a gonosz, intrikus női szereplők aránya, mint a férfiaké.
Adler-Olsen világa ettől eltér, de hát ez skandináv krimi, ahol bármi megtörténhet, és meg is történik. Ezért is van az, hogy sokszor elviselhetetlenül hülyék, zakkantak a szereplők, illetőleg a szerzők rideg, szeretetlen családok életébe leshetnek bele, de a családon belüli erőszak sem ritka.
Az olvasók ebben az esetben Nete életét követhetik végig a többi eseménnyel párhuzamosan, ami talán a legtanulságosabb része a regénynek, ugyanis a nő hihetetlen erővel, kitartással viseli az őt ért sorscsapásokat, míg végül Úgy tűnik, megjutalmazza az élet, bár ez csak látszólagos: a nőnek sosem sikerült leszámolnia a démonaival.
Erről szól voltaképpen ez a regény, amelynek cselekménye ide-oda ugrál az időben, emiatt néha nem egyszerű követni azt, cserébe viszont az olvasó kap nem kevés hidegrázást, elborzadást, na meg egy jókora meglepetést a történet végén.
A könyvet kiadja az Animus Kiadó

Kristin Hannah: A Szentjánosbogár lányok

Ezt a könyvet még valamikor tavasszal kezdtem el olvasni a könyvtárban, de aztán nem volt kedvem kihozni, mert valamiért túl töménynek találtam a vastagsága mellett, ezért inkább lemondtam róla. Pedig jónak indult, de aztán fontosabb, érdekesebb olvasmányaim voltak, és a könyvtárban sem láttam újra felbukkanni. Aztán nem is olyan régen ismét belebotlottam, és egyhuzamban el is olvastam belőle  maradék 400 oldalt, ugyanis pontosan emlékeztem rá, hogy hol hagytam abba annak idején az olvasást.

A könyv egy olyan témáról beszél, ami szerintem nem létezik: a női barátságról. Tudom, keményen hangzik, de akkor is így látom. Hiába próbáltok meg engem győzködni lányok, asszonyok, hogy így meg úgy barátok vagytok, de vajon akkor is azok lennétek, ha hirtelen az egyikőtök szerelmes lenne, vagy anyagiakban hirtelen megszaladna? Kicsit sem éreznétek irigységet? Őszintén!
Csak mert ez a könyv pont erről szól, hogy mi is van két egymástól gyökeresen eltérő személyiségű és helyzetű nő legendás barátsága mögött: egyáltalán hogyan és miért lettek ők azok, ha ennyire mások. Szerintem ti is érzitek majd, hogy itt valami nagyom nem stimmel, és sokkal inkább közös karmáról van szó inkább, mint barátságról.
Na de lássuk inkább miről van szó. Észak-Amerikában járunk nem sokkal a szexuális forradalom kitörése után, de abban a Seattle közeli kisvárosban, ahol ez a regény kezdődik nem sokat érezni ebből. Itt él Kathleen Mularkey is a családjával, akik rendesek, istenfélők, amolyan mintapolgárok. Ilyen Katie is, akinek eléggé előnytelen a külseje: szemüveges és rosszul öltözik, úgyhogy nem túl népszerű a suliban, ahová jár, de ez már csak így van ebben a külsőségbuzi országban.
Bezzeg az új lányként érkező Tallulah Hart teljesen más! Ő a jó csaj, aki divatos frizurával, és az akkori, hetvenes években menő ruházatban érkezik! Egyből mindenki vele akar barátkozni, mert irigylik a jó cuccaiért, de ha tudnák, hogy honnét, milyen körülmények között érkezett ebbe a suliba, egyből megkopna a lelkesedés iránta. A két egymástól teljesen eltérő lány útja egy éjszakán azonban mégis keresztezi egymást, és onnantól kezdve megfogadják: egy életen át barátok lesznek.
Na most erről a könyvről nagyon nehéz úgy írni, hogy az ember le ne lője a poént, és olyasmit áruljon el, amit nem kéne, de próbálok nem ebbe a hibába esni.
Először is, a Szentjánosbogár lányok, nem ifjúsági regény, inkább felnőtteknek való irodalom, miután alapvetően egy családregényről van szó, még akkor is, ha kezdetben kamaszok a szereplők. Másrészt meg a regény lényegében az életről szól,még akkor is, ha nagyon szélsőséges karakterek történetét meséli el.
Tully, a menő csaj képviseli a karrierista ágat a történetben, aki a munkájának él. Kezdetben élvezi, hogy ő a menő riporter, a híresség, de később már bánja, és kitöltené az űrt, ha tudná.
Katie viszont fiatalon lemond a karrierről az anyaság, a család kedvéért, de ettől még nem dologtalan, hiszen a családja épp elég munkát ad számára, plusz még önkénteskedik is. Szeretne változtatni ezen, de nem tud, így hát ő marad a kötelességtudó kispolgári anyuka.
A regény meglehetősen vastag, de hát vagy 30 évet ölel fel az időben, úgyhogy nem csoda. Végül is ebben a regényben benne van az egész élet: születünk, szeretünk, tanulunk, dolgozunk, igyekszünk kiteljesedni ebben-abban, miközben családot alapítunk, és igyekszünk megteremteni a következő generáció életének alapjait, majd végül életünk végére érve meghalunk.
Életünk feladatait így vagy úgy igyekszünk megoldani, de mintha ez a regény hőseinek nem sikerülne, hiszen nem tudnak egyensúlyt teremteni, és mindketten a másik életére vágynak, magyarán irigyek egymásra. Innentől kezdve már nem beszélhetünk barátságról, inkább csak játszmákról, függőségi viszonyról. Ezért kérdeztem tőletek hölgyek a bejegyzés elején, hogy tényleg őszinte a barátságotok egymás iránt, mert az a tapasztalatom, hogy a női barátságok igen törékenyek, és emiatt hajlamosak megszakadni, ahogy ebben a regényben is fogjátok látni.
A szereplőkkel nekem még  külön az a gondom a szélsőségek mellett, hogy számomra eléggé ellenszenvesek, különösen a kispolgári életet élő Kathleen, de Tullyt is felpofoztam volna néhányszor az idegesítő nyomulása, harsánysága miatt. Összességében azonban Tullyt jobban el tudtam viselni, mint Katie-t, de ez az én személyes véleményem. A többi olvasó lehet máshogy látja.
A könyvet szerintem remekül megszerkesztették, ugyanis a könyv évtizedek szerint bomlik 4
nagyobb részre: hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes és a kétezer utáni évek. Ráadásul a szerző remekül jellemzi mindegyik évtizedet egy-egy zeneszámmal: például a hetvenes évekhez az ABBA Dancing Queen-je illik igazán, amikor még ártatlan tinédzserek a lányok, bár Tully azért már nem annyira, hiszen átélt már pár traumatikus élményt addig.

A nyolcvanas éveket Pat Benatar Love is a Battlefield című száma képviseli, amikor is a lányok megélik a szerelmet, a Nagy Érzést, ki így, ki úgy.

A kilencvenes éveket Whitney Houston I'm every woman című dala jellemzi, amely lényegében arra utal, hogy egy nő sok szerepet vállal az életben: társ, szerető, anya, dolgozó nő, stb., és az lenne az ideális, ha ez mind egy emberben összpontosulna. Sajnos, ez ebben a regényben nem történik meg (de sokszor az életben sem), így lesz a Minden Nőből és az Egy nőből Két Nő. Magyarán a kilencvenes évek időszaka a karriert és az anyaságot jelenti.

A kétezre évekhez Kelly Clarkson A moment like this című dala passzol. Bevallom erről az énekesnőről nem tudok túl sokat, csak annyit, hogy nagyon fiatalon lett bálvány Amerikában, illetve jellegzetes amerikai konzum rockzenét játszik. Mondjuk a hangja elég jó, de azért kerülöm a hallgatását.

Persze most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a dal egy felemelő pillanatról szó, olyanról, ami viszonylag ritkán történik meg az ember életében. Igazából ez a korszak már inkább a számvetésre utal, amikor az embernek szembe kell néznie önmagával, bár ez ritkán felemelő: sokkal inkább fájdalmas, viszont kezdete lehet egy új időszaknak, ha az ember ezt lehetőségnek fogja fel.
Azt, hogy hogyan kapcsolódik ez a zene igazából a két nő életéhez, nem árulom el, így is túl sokat mondtam már, viszont annyit talán elárulhatok, hogy ez egy szomorú, drámai regény, amihez érdemes beszerezni egy csomag zsebkendőt is, mert sírni fogtok rajta hölgyek. Előre szólok, nehogy baj legyen.
A könyv az Aranypöttyös Könyvek című sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.

Fábián Janka: Az utolsó boszorkány történetei

Nem is olyan régen került Fábián Janka új kötete a boltokba, de ez a regény igazából már nem új, ugyanis digitális formában korábban már megjelent, mint sorozat. Most viszont a szerző egybeszerkesztette a sorozatot, így készült el eme hagyományos verzió, amelynek várhatóan lesz még folytatása, hiszen feltüntették rajta, hogy első kötet.
Azok, akik eddig a történelmi háttérben játszódó lányregények miatt kedvelték meg a szerzőt, lehet most csalódni fognak, mert ez a történet nem olyan, hanem egy ízig-vérig történelmi regény, komoly forrásmunkával a háttérben, amely elvezeti az olvasót az utolsó magyar boszorkányégetések korába, az 1700-as évekbe.
Erről a korszakról tudni kell, hogy a Felvilágosodás is ebben a században kezdődött el, nagyjából az 1750-es években Franciaországban, ami azzal járt, hogy az egyház, a vallás fontossága kezdett háttérbe szorulni, mind az állam, mind az egyén életéből, mert kezdtek rájönni, mekkora faszság ez az egész. Persze hazánkban ez a folyamat is késett, de Európa fejlettebb régióiban sem volt egyszerű elfogadtatni eme tanokat, de végül sikerült. Mindezt azért írom le, mert a boszorkányperek ennek köszönhetően szűntek meg végleg.
Egészen addig kurva könnyű volt megvádolni valakit azzal, hogy boszorkány, ugyanis szinte
bármilyen ürüggyel ki lehetett ezt találni. Elég volt az is, hogy ha valaki féltékeny volt a kiszemelt áldozatra, vagy bosszút akart állni, és már vitték is szerencsétlent. Ügyvéd, bíró, per nem volt: ezek ilyen modern kori találmányok már, mint ahogy a mostani wellness szállóként becézett magyar börtönök is. Az akkori foglyoknak nem volt semmilyen emberi méltóságuk, és hamar kivégezték őket, ami afféle valóságsónak számított korhatár nélkül.
Janka könyve is egy ilyen kivégzéssel indul, amelyben egy fiatal nőt, Sárosi Katát vádolnak boszorkánysággal és végeznek ki Esztergom központjában. A szerző persze sokat enyhít a dolgon, hiszen a fiatalasszony ártatlan volt, de mégis meghurcolják őt is és a rokonait is a babonás emberek, végül a Sárosi család a menekülést választja és Budán kötnek ki.
A történet Sárosi Felíciáról szól, aki a regény elején mindössze 15 éves, úgyhogy még gyakorlatilag gyerekfejjel éli át az egészet, de hamar kiderül róla is, hogy a nagynénje, Kata vére folyik benne is, tehát boszorkány, azaz inkább gyógyító, aki  mostani természetgyógyászok őse. Az ő életrajzát meséli el ez a regény, ugyanis ő nem volt azért akárki: az akkori uralkodó Habsburg Mária Terézia gyógyítója volt, tehát bejárt hozzá a palotába, merthogy őt és a férjét, egy osztrák származású cukrászt Bécsbe veti a sors, ott kezdenek új életet.
Ebből adódóan a regény jelentős része is az akkori idők egyik legmodernebb nagyvárosában, Bécsben játszódik, bár vannak esztergomi, illetve budai helyszínek is, de csak a kötet elején. Számomra főként a budai helyszín volt érdekes, mert én is Budapesten élek, ezért meglepő volt számomra, hogy Janka egy teljesen más arcát mutatja be a városnak, mint amit most ismerünk. Gondolok itt olyanra, hogy eleve két külön város volt Buda és Pest, és az előbbi volt a fejlettebb, hiszen a Királyi Palotát is itt építették fel, tehát valaha kormányzati negyed volt itt. A pesti rész
jóval fejletlenebb  volt, és hidak sem léteztek a Dunán, tehát csónakkal közlekedtek
az emberek. Summa summarum a mai Budapest helyén található város meglehetősen elmaradott
volt, és nem az a pezsgő-nyüzsgő közeg, mint mi most van.
A Sárosi család a leírások alapján a mai Tabánban lakhatott, de azt a földszintes részt az 1930-as években lebontották, tehát írmagja sem maradt. Ez is érdekes, mint ahogy az is, hogy Janka már nem először választja regényhelyszínnek az első kerületet. Bécsben viszont nem jártam, így erről nem tudok nyilatkozni, de a két város felépítése nagyon hasonló, ami nem véletlen, ugyanis a modern Budapest alapvetően bécsi, közvetve pedig madridi minta alapján készült.
Utóbbi azért fontos, mert a Habsburg dinasztiának a bécsi mellett kialakult egy madridi ága is, amelynek a központja az akkori civilizáció talán legfejlettebb városa volt. Csak aztán ez az ág 1700-ban Károly császár halálával kihalt. Ebből aztán háborús helyzet alakult ki, mert hogy nem tudták békés úton eldönteni, ki örökölje a spanyol trónt. Na most miután hazánk Habsburg uralom alatt állt, ezért óhatatlanul belesodródott egy ilyen háborúba, amelynek a végén a francia Bourbon dinasztia lett a nyertes, akik egyúttal a mai Olaszország déli területét is átvették Nápoly központtal.
Csakhogy Károly császár halála nálunk is igen komoly dilemmát okozott: az uralkodónak ugyanis leánygyermeke volt csak, ő pedig mégsem uralkodhatott, mert a törvények nem tartották alkalmasnak a nőket ilyen komoly feladatkör betöltésére, ámde az élet felülírta eme szokást, és megszületett a Pragmatica Sanctio, amely kimondja, hogy fiúörökös hiányában a lány is megörökölheti a trónt. Így került Mária Terézia egy birodalom élére, bár ezt nem volt könnyű elfogadtatni még a magyarokkal sem, nemhogy nemzetközi szinten, ezért sokszor volt feszült a helyzet. Végül a magyar rendek az osztrákhoz képest 10 év késéssel 1723-ban fogadták el Károly császár rendeletét. Jelentősége azért is óriási, mert ez biztosította a magyarok és az osztrákok hosszú távú együttműködését, illetőleg segített abban, hogy a dinasztia ne haljon ki végleg.
Az örökösödési háborúk azonban nem zárultak le a Bourbonok győzelmével, hanem tovább folytatódtak: először az osztrák örökösödési (174-48), majd a hétéves (1756-63) zajlott, de a Habsburgok mindkettőt elveszítették. Mindez a gazdasági és társadalmi életre is hatott a birodalomban.
Mária Terézia 1740-80 között uralkodott birodalma élén, amely alatt több komoly rendelet is született, amelyekkel a magyar rendek nem mindig értettek egyet. Érdekesség, hogy Szombathely város létrejötte is neki köszönhető, mert 1777-ben az uralkodó elrendelte, hogy eme helyen püspökség jöjjön létre, ami viszont elősegítette a város megerősödését.
Na de ez nem ennek a könyvnek a témája, amely említettem, hogy Bécsben játszódik, és alapvetően a Schönemann házaspár életén keresztül mutatja be az akkori történelmet.
A szerző inkább életmódtörténettel foglalkozik, mint politikával, utóbbi inkább érintőleges. Inkább a szórakoztatás a hangsúly, de ugyanakkor Janka az akkori kor stílusában, az akkori szóhasználattal írta meg ezt a könyvet, ami nekem egy kicsit furcsa volt, mert ma nem így beszélünk, de akkor ez volt a megszokott.
Felícia, a hősnő egy vagány, lázadó csaj, aki szembe mert menni a kor szokásaival és olyan hivatást talált, amelyet akkoriban üldöztek, mert mind az államhatalomnak számító vallás, mind az általa elhülyített emberek rettegtek a boszorkányoktól, ezért velük kapcsolatban mindenféle baromságot kitaláltak, lásd például a gyermekmesékben szereplő alakok.
Valójában az évszázadokon keresztül boszorkányággal megvádolt emberek ártatlanok voltak, és egy részük inkább csak afféle természetgyógyász volt, mint ahogy Felícia is, aki a nagyanyjától örökölte eme mesterséget. Így hát eme kötet is alapvetően erről szól, és nem a varázslatról, meg okkultizmusról, mint ahogy hirdetik. Aki ilyesmire vágyik, az inkább a Könyvmolyképző, vagy a Maxim Kiadók kínálatából válasszon, mert ők adnak ki ilyen könyveket.
Ez sokkal inkább egy történelmi/szépirodalmi regény, de Jankát ismerve a szerelmi szál sem marad el, csak éppen ez sem úgy jelenik meg, ahogy eddig, hanem jóval visszafogottabban és ugyanakkor szomorúbban is.
Nekem tetszett a regény, sőt azt mondhatom, hogy talán ez a legsikerültebb kötete az
írónőnek eddig, bár az Emma trilógiát, azért nem szárnyalja túl, de nem is kell.
Kiadja a Libri Kiadó

Markus Zusak. Az üzenet

A szerző a Könyvtolvaj című művével lett ismert, ezért aki az Üzenetet összehasonlítja vele, csalódni fog. Megmondom,miért: az előző kötet történelmi korban játszódik, és másfajta nyelvezetet használ, na meg a történetmesélése is egyedi jellegzetes.
Ezzel szemben az Üzenet a mában játszódik és a stílusa is teljesen más, hiszen alapvetően szlenget használ a szerző, hiszen végtére is ifjúsági regényről van szó, viszont nem mindenki bírja ezt a a fogalmazásmódot, mert eddig nem ezt olvasták a szerzőtől.
Viszont szerintem az is próbálkozzon meg ezzel a regénnyel, aki idegenkedik a jassznyelvtől, mert a könyvnek nagyon fontos mondanivalója van, amit nemcsak a gyerekek/fiatalok, de az idősebbek is megszívlelhetnek, mert jó irányba változni, tenni embertársainkért sohase késő!
A történet hőse egy fiatal srác, Ed Kennedy, aki annyira átlagos, hogy már gyakorlatilag balfasznak számít. Na de ne csodálkozzunk ezen hiszen egy lerobbant külvárosban él, ahol minden ócska és szürke. Erre mondja a spiritualitás, hogy alacsony rezgésszámú. Ezek után nem meglepő, hogy az itt élő emberek is hasonlóak, köszönhetően az ingerszegény környezetnek. Végtére is különösebben értelmes szórakozási lehetőség nincs, az emberek vagy piálnak, vagy valóságsókat és egyéb baromságokat néznek a tévében, vagy zsugáznak, ahogy azt Ed és pár haverja teszi.
Ámde Ed élete nagyot fordul, amikor a regény elején sikeresen megakadályoz egy bankrablást, amibe csak véletlenül csöppen bele és esze ágában sem volt beleavatkozni az eseményekbe.  Csakhogy tettével ő lett a nap hőse, és kapott 15 perc hírnevet.
Ámd itt még nincs vége a történetnek, ugyani a srác nem sokkal ezután titokzatos üzeneteket kap a postán egymás után francia kártyákon. Persze ezek az üzenetek nem egyértelműek, szóval nem arról van szó, hogy mit tudom én menjen le a boltba kenyérért, vagy igyon meg az XY kocsmában egy sört. Na nem, az tól egyszerű lenne. Éppen ezért Ed azt hiszi, hogy a haverjai szívatják.
Csakhogy ezúttal nem ők a hunyók, tehát Ed azon van, hogy kitalálja a rejtjeles üzenetekből a feladatokat, és azután végre is hajtsa azokat. Ns, egyik nehezebb, mint a másik, hiszen a srácnak nemcsak az intuíciójára kell támaszkodnia, hanem a kezdeményezőkészségére, a bátorságára és az erejére is, szóval csupa olyan tulajdonságra, amelyről azt hitte, hogy nincs is. Talán mert már a muterja is elhitette vele, hogy egy kalap szart nem ér, mint ember, de maga a kisváros sem hagyta őt fejlődni. Erre itt vannak a feladatok, amiben valamilyen kurva nagy dolgot várnak tőle, és ez még nem lenne elég, különös alakok látogatják meg az éjszaka közepén, akik aztán kikényszerítik belőle, hogy induljon el végre.
Nos, miután én évekig foglalkoztam ezotériával/spiritualitással, számomra egyértelmű volt, hogy az üzeneteket a Szellemvilág, vagy Univerzum, vagy Felsőbb Szféra (mindegy minek nevezzük) küldi a fiú részére, mert őt szemelték ki arra, hogy mások életét megváltoztassa, és ezzel a saját sorsát is.
Aki azt hiszi, hogy a sráccal valódi csoda történik, megnyeri a lottót, esetleg híressé válik és elköltözik a a gettóból valami menő villanegyedbe, az csalódni fog, Na de sok ember ilyen, hogy a sikert a pénzben, meg a státusszimbólumokban méri.
Zusak azonban egy másik utat mutat, amit már a Könyvtolvajban is észrevehettünk: ez pedig az emberség, a segítőkészség, a segíteni akarás még akkor is, ha az ember akkora gödörben van, hogy már gyakorlatilag az eget sem látja, nemhogy kimásszon onnét.  Így volt ez Liesellel, a Könyvtolvaj főhősével, és így van ez Eddel is. Viszont mindketten olyan próbákat kapnak ebben a rideg földi életben, amelyeket ha végigcsinálnak, akkor tisztán kerülnek ki a helyzetből, és másokat is felemelnek ezzel.
Ez főleg Ed esetében látszik, aki sok új emberrel találkozik a kötetben, akiknek segítenie kell valahogyan, és az is érdekes, hogy milyen szeretettel fogadják mindenütt és senki se gyanakszik rá.  Sőt, többen felismerni vélik, hogy kicsoda, és mi a feladata, és segítenek neki a küldetés beteljesítésében.
A könyv elsősorban ifjúsági regény a szereplők, és a nyelvezete miatt, de ez nem azt jelenti, hogy felnőttek nem olvashatják, sőt: Zusakban az a jó, hogy mindkét korosztályhoz tud szólni egyszerre, mert a fentebb említett fogalmak mindenki számára értékek kellenének hogy legyenek. Csak az a gond, hogy az idősebb generációk már sokszor kiégtek, és elfásultak, ezért nekik gyógyír lehet ez a könyv valamilyen szinten.
Zusak ugyanis lazán és lendületesen mesél, tehát kifejezetten élvezetes olvasni a sorokat, bár vannak olyan szófordulatai, amelyeket nem bírtam. Ettől függetlenül ez a regény kifejezetten jó, tetszik az alapötlete, úgyhogy  tudom ajánlani bárkinek. Kiadja az Európa Kiadó

Camilla La(e)ckberg: A toronyőr

A svéd szerzőnek munkás év lehetett 2015, hiszen egyszerre két regénye is megjelent: az egyik a Hableány, a másik pedig a Toronyőr.
Ez utóbbi elég sok negatív kritikát kapott a Molyon: voltak, akiknek a fja(e)llbackai szappanoperából volt elegük, de voltak, akik magát a regényt is kifogásolták, mert gyengének tartották a történetet.
Én nem értek velük egyet, ugyanis alig vártam, hogy olvashassam a kötetet, ami nem is okozott csalódást. Oké, kisebb hibák adódnak a történet során, de ezek elnézhetők.
A regény viszont nagyot üt, mert a szereplőkről ismét komoly titkok derülnek ki, akárcsak az előző regényekben, pedig minden történet egy látszólag egyszerű bűnesettel kezdődik.
Ebben a regényben például egy Mats Sverin nevű fickót lőnek le a saját lakásán. Az áldozat csak nemrég költözött vissza Göteborgból a szülővárosába, hogy nyugalmat találjon. Patrik Hedström és társai komoly kihívás előtt állnak, ugyanis az áldozatot senki nem ismerte igazán, tehát tele volt titkokkal.
A regény viszont nem ezzel kezd, hanem egy Annie Wester nevű nő menekülését mondja el, aki Stockholmból utazik a Fja(e)llbacka környéki kis szigetre, Graska(e)rre, hogy menedéket találjon. Az, hogy mi elől menekül ő és a kisfia, nem derül ki, majd csak a regény végén. Az viszont elég hamar kiderül, hogy Annie és Mats ismerték egymást, sőt diákszerelem volt közöttük, úgyhogy van összefüggés, de hogy mi volna az, már csak regény végén derül ki. Addig is, annyi azért elárulok, hogy ennek a könyvnek is eléggé hátborzongató a témája, számomra meglepő a vége is.
A szerző, mint ahogy eddig is, a párkapcsolat lélektanát boncolgatja, de ezúttal a családon belüli erőszak kerül terítékre, ami egy nagyon régóta működő játszma férfi és nő között, de még mindig nem sikerült megszüntetni. Talán mert még ebben a modern korban is tabu téma, amit igyekeznek titkolni a felek. Hiába ítéli el a közvélemény a gyengébbek bántalmazását, semmi sem történik.
Még ha a nőnek sikerül is elmenekülnie egy ilyen kapcsolatból, könnyen meglehet, hogy a bántalmazója ismét megtalálja, és akkor kezdődik az egész cirkusz elölről.
Szerintem a Toronyőr kiválóan ábrázolja a családon belüli erőszak folyamatát, úgyhogy ezen a téren jobb, mint bármelyik pszichológiával foglalkozó tudományos könyv. Egyedül azt nem tudjuk meg belőle, milyen jelek utalnak a bántalmazó személyiségre (csak mert vannak ilyenek), de nem is ez a célja a könyvnek, inkább a szórakoztatás, még ha ilyen borúsra sikerült is.
A toronyőr hangulata ugyanis eléggé komor, gyászos, ahogy egy skandináv kriminek lennie kell, de engem mégis vitt a lendület, hogy a végére érjek, és megtudjam, ki volt a gyilkos, és miért tette azt, amit.
Eközben La(e)ckberg igyekszik mindenkiről lerántani a leplet, és feltárni a titkokat, ami több és idősíkra bontja regényt. Engem főleg a dőlt betűvel szedett részek, azaz a toronyőrnek és kis családjának a története érdekelt Graska(e)ren, vagyis a betéttörténet, ami elvileg segít megérteni az eseményeket. Hát itt nem nagyon segített, sőt a szerző eléggé összecsapta végét eme regénynek, és nem minden szálat dolgozott ki, de lehet, hogy a következő kötetben majd erre is sor kerül. Ki tudja? Mindenesetre a kevesebb több lett volna ebben az esetben is, de ennek ellenére ez egy nagyon jó regény lett, akárcsak a többi. A könyvet kiadja az Animus Kiadó

Camilla La(e)ckberg: A hableány

Ha netán valami borzongatós olvasmányra vágyom olyanra, ami igazán seggbe rúg, akkor többnyire skandináv krimit választok, mert leginkább ez a műfaj felel meg a fenti kritériumoknak. Elég sok skandináv krimiszerző van, akik közül páran szinte már istenekké nőtték ki magukat, mint például La(e)ckberg is.
Igazából nem tudnám körbehatárolni/besorolni a regényeit a műfajon belül, de az tény, hogy a szerzőt különösen foglalkoztatják az emberi játszmák. A partnerkapcsolatok és a szülő-gyerek viszony témája eddig minden regényében előkerült, méghozzá leginkább ennek a beteges formái, vagy éppen a kiábrándultság, a minden párkapcsolat unalmassá válik forma. A lényeg, hogy semmi sem az, aminek látszik. Hát, ebben a regényben is így van ez, ahogy majd látni fogjuk.
A lényeg, hogy egy Christian Thydell nevű fja(e)llbackai könyvtárosnak nemrég megjelenik az első regénye, és ennek megfelelően igen komoly reklámot kap. A hírnévnek azonban árnyoldala is van: valaki fenyegető leveleket küldözget neki, amelyet később a helybeli rendőrség is megtud, és Patrik Hedström, a szerző állandó hőse elkezd nyomozni ez ügyben.
Ezzel az üggyel párhuzamosan nyomtalanul eltűnik a kisvárosból egy Magnus Kellner nevű férfi, akit később holtan találnak meg. Kiderül, hogy meggyilkolták. Ezek után nem kell nagy ész hozzá, hogy rájöjjünk a két eset között összefüggés van.
A regény innentől kezdve egy négy fős, férfiakból álló mondjuk úgy, hogy baráti társaságról fog szólni, akik látszólag társadalomba beilleszkedett életet élnek. Csakhogy a titkoknak és hazugságoknak van egy rossz tulajdonságuk: le szoktak lepleződni, és olyankor mindennek vége, dráma van.
A szerző remekül alakítja a Nagy Leleplező szerepét, és szépen lassan adagolja az olvasó elé az újabb és újabb tényeket, melyek célja a megdöbbentés, a világ sarkaiból történő kiforgatása.
Éppen ezért előre szeretnék szólni, mielőtt bárki a kezébe veszi a könyvet, hogy szörnyű dolgokra kell számítani olvasás közben. Nem azért, mert olyan brutális gyilkosságok történnének benne, hanem azért, hogy lássák mire képes az ember.
Istenigazából itt nem a gyilkosság a  lényeg, hanem maga a lélektani folyamatok, az elbaszott párkapcsolati és szülő-gyermek viszonyok.
A szerző látszólag egy egyszerű bűnesettel kezd, de valahogy úgy tud írni, hogy az olvasó Úgy érezze, rögtön egy ültő helyében felfalja a könyvet, mert annyira érdekes. Mondjuk én a Hableány esetében ezt nem annyira éreztem, de nagyon érdekelt a könyvben dőlt betűvel szedett párhuzamos idősíkon játszódó történet egy örökbe fogadott kisfiúról, akit eleinte nagyon szeretnek, később pedig le se szarnak a szülei. Ebben az esetben is lehet sejteni, hogy összefügg a jelennel, de ez már csak a kötet legvégén derül ki, hogyan. Addig is izgulhat az olvasó.
Azt is megfigyeltem, hogy La(e)ckbergnek minden könyvében szokása elmesélni egy ilyen történetet, amely jóval korábbi időben játszódik, és mindig dőlt betűvel szedik, hogy az olvasó lássa, teljesen más sztoriról van szó, mint a regény fő témája, de azért kapcsolódik az eredeti szálhoz valahol. Szerintem pont ezek a más idősíkon játszódó jelenetek adják el a szerző regényeit igazából, amit a magyar szerkesztés zseniálisan megold, hiszen ezeket a fejezeteket időnként beszúrja az eredeti történetbe. Ráadásul pont úgy tördelték meg ezeket a jeleneteket, hogy mindig a legizgalmasabb résznél maradjon abba, hogy az olvasó alig várja a következő ilyen fejezetet.
Eközben az állandó szereplőknél is zajlik az élet mind a tanumshedei rendőrőrsön, mind a szereplők magánéletében. Igazából ezért olyan ez az egész regény, mintha valamiféle szappanopera lenne. Vannak olvasók, akiknek nem tetszik ez, mert szerintük nem valók a skandináv krimikbe, szerintem viszon üdítő színfolt a borús, nehéz, lehúzó történetben, mert valamiféle reményt adnak az olvasónak, hogy azért még sem mindegyik párkapcsolat válik boldogtalanná, és vannak gyerekek, akik szeretetben nőhetnek fel, Azért én úgy gondolom, ez nem semmi, heló.
Nem tudok mást mondani, minthogy ajánlom a műfaj kedvelőinek La(e)ckberg könyvét, mert nem fognak csalódni. Kiadja az Animus Kiadó

Patricia Highsmith: Carol - már filmen is

Nemrég került a mozikba a film ugyanezzel a címmel, ezért azt hittem, hogy a regény is viszonylag friss. Nos, nem: a szerző ugyanis még 1995-ben meghalt, de amúgy is a Carol még az első művei között van, csak éppen részben álnéven adta ki a szerző, részben m pedig más volt a címe. Magyarul a Só árának fordítanánk, de a mostani posztumusz kiadásban, csak egyszerűen a Carol címet kapta.
Highsmith már csak valamikor a nyolcvanas évek közepén merte felvállalni ezt a regényét annak botrányos mivolta mivolta miatt.
A kötetben ugyanis arról van szó, hogy két nő egymásba szeret, ami még manapság is sok ember szemében elfogadhatatlan, hát még akkor! Márpedig a regény az ötvenes évek Amerikájában játszódik, ahol még a hagyományos szexet is bűnnek tartották, ha nem házasok között történt meg, nemhogy a homoszexualitást. Ez utóbbitól például sokan szívgörcsöt kaptak volna.
Megmondom, miért: Amerika mg ma sem az a nyitott társadalom, amelynek próbálják eladni, inkább az ellentétek földje. Egy több milliós nagyvárosban ma már dúl a szexuális a szabadosság, de csak bizonyos keretek között, viszont egy kisvárosban még ma is a régi hagyományokat részesítik előnyben az emberek, sőt több szélsőséges amerikai csoport is van, például az amishok, ahol tilos a házasság előtti szex és most a modern időkről beszélünk.
Csakhogy akkoriban még nem volt szexuális forradalom, mert előbb ki  kellett vívni azt. Voltaképpen ez a regény is erre vállalkozott annak idején, vagyis segített a homoszexuálisoknak felvállalni a másságukat, tudniillik az ilyen embereknek azelőtt nem sok választási lehetőségük akadt: vagy alibiházasságot kötöttek, vagy magányosak maradtak. Voltak, akik ebben a helyzetben az öngyilkosságot választották, mert egyik opció sem tetszett nekik, a megszégyenüléstől pedig féltek. Érdekes, hogy ettől még ma is sokan tartanak, pedig a nyugati kultúrában már nem jár érte halálbüntetés, hiszen egy genetikai rendellenességről van szó, amiről nem tehetnek az érintettek. Csakhogy az emberek hajlamosak a homoszexualitást leegyszerűsíteni a szexre és ezeket az embereket egy kalap alá venni a zenés-táncos szórakozóhelyeken egymással smároló, sokszor részeg ribbancokkal, vagy a Pride-on vonulgató díszes maskarába öltözött buzikkal, holott korántsem erről van szó. A homoszexuálisok ugyanúgy vágynak társra/családra/gyerekre, mint heteró társaik, csak éppen a lehetőségeik korlátozva vannak, továbbá meg kell küzdeniük az előítéletekkel is, ami azért nem kis feladat még manapság sem.
Ez a regény arra vállalkozik, hogy az előítéleteket némileg eloszlassa, és megmutassa ennek a rétegnek a másik arcát is. Aki erotikát/nyers szexualitást vár/keres, az inkább felnőtt filmes oldalakon nézelődjön, ott garantáltan megkapja, de ez a regény mai szemmel olvasva már egyáltalán nem felháborító szerintem. A történet két nő, Carol és Therese lassan bontakozó kapcsolatát meséli el, amely sokáig nem lép túl a barátságon, bár azért a szerző kezdettől fogva érezteti, hogy a két nő máshogyan is vonzódik egymáshoz, de a beteljesedés, már csak a közösen tervezett utazáson történik meg. A regény eseményei is ekkor kezdenek felpörögni, és az addig eléggé álmatag történet izgalmassá válik, hiszen kérdés, hogy a két nőnek boldog véget ér-e a szerelme, vagy sem?
Carol ugyanis válófélben van a férjétől, míg Therese-nek barátja van, tehát mindketten foglaltak még, amikor az egyik New York-i áruházban találkoznak, ahol Therese dolgozik.
A két nő személyisége és életmódja amúgy teljesen elüt egymástól, hiszen Therese szegény és árva, ezenkívül sokszor félénk is, míg Carol egy gazdag szépasszony férjjel/gyerekkel, és eléggé domináns is, egyszóval olyan valaki, aki parancsoláshoz szokott. Ennek ellenére mégis vonzódnak egymáshoz.
Érdekes módon én egyiküket sem kedveltem meg, sőt magát a történetet sem, mert túlzottan lagymatagnak találtam, a végét kivéve, amikor kezdenek felpörögni az események. Mindenesetre ez a sztori egy érdekes kirándulása volt az amúgy pszichothrillereiről ismert szerzőnek, akitől ezt a könyvet olvastam elsőnek:
A filmet eddig nem láttam, úgyhogy nincs összehasonlítási alapom, de a címszerepet Cate Blanchett játssza, akinek a fotója a könyv magyar kiadásának címlapján is szerepel. A könyvet kiadta a Tericum Kiadó

Markus Zusak: A könyvtolvaj

Nem is olyan régen láttam ezt a könyvet meg az egyik budapesti Alexandra Könyvesboltban, és akkor azt hittem, hogy egy vadiúj könyvről van szó. Aztán később utánajártam a neten, hogy milyen véleményeket írtak róla, és akkor tudtam meg, hogy korábban az Ulpius Ház már kiadta a művet magyarul évekkel ezelőtt, de ők megszűntek már, ezért az általuk megjelentetett művek nagy részét mostanában más kiadók jelentetik meg. A könyvtolvaj is így járt: Markus Zusak könyvét nemrég jelentette meg az Európa Kiadó, tehát ezért láttam kiemelt helyeken az Alexandrában.
A könyv cselekménye is érdekes: egy Liesel nevű kislányt (ő a címbeli Könyvtolvaj) és az öccsét, Wernert az édesanyjuk nevelőszülőkhöz küld,egy München közelében levő kisvárosba, hogy épségben átvészeljék a háborút. Sajnos, a kisfiú meghal útközben, úgyhogy Liesel magára marad a nevelőszülőkkel, Hubermannékkal.
Na most ez önmagában egy kemény helyzet, ráadásul a kislány 10 éves létére még nem tud olvasni, meg amúgy is ügyetlenke, szóval ez még nehezebbé teszi a dolgot. Pláne, hogy az új mamája, Rosa egy eléggé sárkány típusú nő. A kislány eleinte csak az új papájától, Hanstól kap szeretetet, aki  olvasni is megtanítja, majd később lesz egy Rudy nevű kis barátja is. Ámde nem is annyira ez a lényeg, hanem az, hogy a Hubermann házaspár egy zsidó fiú bújtat majd a pincéjében. Innentől kezdve veszélyben az életük, amelyet a kislány is megérez, hiszen a védencükről nem beszélhet senkinek.
Aki azt hiszi, hogy ez egy újabb holokauszt történet, az téved, mert nem haláltáborban játszódik, a Gestapo is alig tűnik fel benne, és nem  zsidók sajnáltatása a célja, még annak ellenére sem, hogy egy menekültet rejtegetnek a pincében.
A regény lényege az, hogy egy kislány szemszögéből láthatja az olvasó a második világháborút egy német kisvárosban, éppen ezért az események leírása is ezen a szinten történik, tehát amit egy ilyen korú gyermek már megért, felfog ebből a borzalomból. Mindez nem is olyan sok, hiszen még a felnőttek sem értik ezt az egész háborúsdit, hát még egy gyerek! Éppen ezért ez a kötet nem a háborús eseményeket állítja középpontba ( mert azok a háttérben maradnak), inkább arról szól, hogyan állja meg a helyét Liesel az új környezetben, új emberekkel. Elárulom, hogy mindez kurva nehéz a kislány számára, de ugyanakkor ez formálja igazán a személyiségét, amire különösképpen hatással van Max-szal, a zsidó fiúval kötött barátsága.
Na most ez a másik kemény helyzet: gondoljunk bele, hogy van egy ember, aki menekül a deportálás, a haláltábor elől, mert tudja, hogy oda kerülhet olyan miatt, amiről nem tehet, és azt is tudja, hogy mi lesz a sorsa, ha mégis oda kerül. Miután ezt el akarja kerülni, inkább elmenekül, viszont ezért kemény árat kel fizetnie, hiszen még a Napot sem láthatja, arról pedig végképp nem is álmodhat, hogy emberek közé menjen, hiszen senkiben nem bízhat. Egy szóval majdnem olyan rossz helyzetbe kerül, mint ami elől menekül, csak éppen ez lelkileg viseli meg az embert, amibe akár bele is őrülhet, hisze senki nem tudja, mikor lesz ennek vége. Max is elsősorban Lieselnek köszönheti, hogy ki tudott tartani ebben a helyzetben, és nem kattant meg. Közben egyre több közös tulajdonságot fedeznek fel egymásban, miközben egyre durvulnak körülöttük az események, és számítaniuk kell a bombázásokra is.
Fentebb említettem, hogy egy kislány szemszögéből nézzük az eseményeket, de mégsem a kislány meséli el az eseményeket, hanem a Halál. Ez elsőre igen morbidnak hangzik, de jobban meggondolva már nem is annyira furcsa: végül is az ember szeret minden élőlényt, fogalmat felruházni a maga tulajdonságaival, miért pont a Halál maradna ki ebből?
Zusak Halálábrázolása ugyanakkor jóval emberibb, mint úgy általában, hiszen a Halál bevallja, hogy sokszor mérhetetlenül fárasztja a munkája, pláne egy olyan helyzetben, amikor megszaporodnak a teendői, mint például egy háború esetén. Ráadásul a Halál sajnálja a leendő áldozatait, de ezt a melót is meg kell csinálni valakinek. Ez azonban nem gátolja meg a Halált abban, hogy néha lelője a poénokat a könyvben, azaz előre elárulja az eseményeket az Olvasónak.
Részben emiatt is, részben a pár oldalas Bevezetés miatt eléggé ellentmondásos véleményem alakult ki a könyvről, és bevallom az elején végleg le akartam tenni a könyvet, mondván, hogy ez szar. Aztán szerencsére nem adtam fel, mert tetszett a történet, de Liesel figurája nem győzött meg: ő ugyanis nem kifejezetten egy regényhős alkat, ahhoz túl szürke, olyan semmilyen. Akkor már inkább Max, illetve Hans Hubermann. Főleg az utóbbi. A többieket nem kedveltem, főleg a házisárkány Rosát nem, bár azt kell ismernem, hogy a háború ideje alatt pozitív változáson megy keresztül. Amivel azonban végképp nem tudtam megbarátkozni, az a sok német kifejezés volt a szövegben, főleg a káromkodások: Amúgy könnyen olvasható, egyéni hangú regény ez, amiből film készült Brian Percival rendezésében. Sajnos ez utóbbit nem láttam még, ezért nincs összehasonlítási alapom, melyik a jobb.

Tyson: Az utca hercege. kis magyar gettóregény

Emlékszem, annak idején Dopeman szólókarrierjének a korai szakaszában feltűnt a rapper mellett egy fiatal cigány srác, amolyan vendégrapperként. Nekem egyből szimpatikus lett a gyerek, mert jól szövegelt, ráadásul hitelesnek is  tűnt, szóval, amiről ő beszélt, azt tényleg megélte, és nem akart rájátszani: egyszerűen, sallang nélkül tolta a szövegeket, míg Dopemanról ugyanez már nem mondható el.
Valahogy kezdettől fogva az volt az érzésem Dope-ról, Gangxsta Zolee-ról és a Kartellről, hogy pózerkednek, megjátsszák magukat és közük sincsen valójában a műfajhoz. Ezenkívül ami még rosszabb: ettől a nőgyűlölő, nőket lealázó, kurvának tartó, én vagyok a faszagyerek fílingtől, ők kurva férfiasnak gondolják magukat. Hát , a valóság viszont nagyon nem ez.
Na de térjünk vissza a cigánygyerekre, akit egyből rokonszenvesnek találtam, pedig nagyon nem szeretem ezt a népcsoportot. A csávó a Kicsi Tyson művésznevet használta, mert ebben a műfajban ez kötelező, és többek között az utcai életről, a bandákról , a csibészekről szövegelt kifejezetten jól, mintha ő maga is közöttük élt volna. Aztán kiderült, hogy ez így is van: a rapper ugyanis Józsefvárosból származik, azaz a hírhedt nyolcadik kerületből, és mind a mai napig ott él, ha jól tudom.
Nos, a nyolc tele van mondjuk úgy, hogy társadalomba be nem illeszkedett emberekkel, akik bőségesen adnak témát a rappernek mind a mai napig, mert hát pont ezekről a társadalom perifériáján élő emberekről lehet beszélni a legtöbbet, hiszen nekik van karakterük, míg a masszának, vagyis az ún. polgári életet élő embereknek nincs, ők az arctalan tömeg.
Közben a Váradi József néven született előadó megvált Dopemantól, megalapította a rövid életű T. K. O. formációt, később átigazolt Majkához, illetve a Megasztárban feltűnt Pápai Jocihoz, majd tőlük is elszakadt és függetlenné vált. Érdekes az is, hogy több ismert slágernek a szövegét is ő írta, pl. a Majka által előadott Mondd, mi fáj és Tündibündi.
Aztán a rapper könyvet is írt az Utca hercege címmel, amiről bátran mondhatjuk, hogy önéletrajz fiktív elemekkel átszőve, hiszen a történet második fele átalakul egy mesévé.
Ezzel szemben a könyv első része önéletrajz, és szociográfia egyben, amely bemutatja, milyen volt gyereknek lenni a nyolcadik kerületben a nyolcvanas években, illetve bemutat pár jellegzetes józsefvárosi karaktert is.
Mindezt azonban úgy teszi, hogy az embernek mindjárt kedve támad csomagolni és odautazni/költözni, hogy megélhesse ezt az életformát, illetve megismerhesse ezeket a szereplőket annak ellenére, hogy nem éppen polgári életformából éltek/élnek sokan a kerületben.
Tyson ezt nem is titkolja, mint ahogy azt sem, hogy imádja a nyolcadik kerületet, hiszen szerinte ez egy olvasztótégely mindenféle emberrel. Ez igaz is, de abban nem értek egyet, hogy a Nyolc olyan rettentően élhető kerület lenne. Sajnos, a valóság nem ez, amit Tyson a könyvében leír szerintem. Mindezt onnét tudom, hogy nemrégiben még én is a nyolcadik kerületben éltem, ráadásul az egyik legrosszabb környéken a Népszínház utca tájékán az egykori Köztársaság tér szomszédságában.
Ma ez a hely a főváros talán leglelakottabb része, ahol egyes utcák szó szerint le vannak szarva, mert nem takarítják el róla a kutyaszart. Persze ez a legkisebb probléma, amikor emberek alszanak az utcán, sokszor bebaszva, büdösen. Arról nem is beszélve, hogy a kerület jelentős része vagy segélyből él, vagy a bűnözés valamilyen formáját űzi.
Ámde Tysonnak ez a hazája, ebbe nőtt bele, és ő ismeri, sőt sokszor érzelmi kapcsolatban állt ezekkel a társadalomba be nem illeszkedett emberekkel, ezért nem csoda, hogy más szemszögből nézi a jelenséget, mint én, az ítélkező kívülálló.  Az olyan szegénynegyedek, mint a Józsefváros ugyanakkor egy önálló kultúra megszületésének a színhelyei. Na jó, a Józsefváros erre kifejezetten rossz példa, hiszen közel sem akkora nyomortanya, mintha egy amerikai, vagy angol nagyvárosban járnánk, ahol a fekete gyerekek már tizenéves koruk elején fegyvert és drogot árulnak, mert azt hiszik, hogy ennek a segítségével majd sikerül kitörniük a szegénységből.
A hiphop kultúra New York szegénynegyedeiben született, amelynek szerves részét a rappelés (ritmusos szövegelés), a DJ, a laza ruházat és a graffiti (falfirka) alkotja. A műfaj eleinte rejtve működött, de a nyolcvanas években már világhírűvé vált annyira, hogy a fehérek is elkezdték művelni,
A hiphopnak később egy önálló ága alakult ki Los Angeles-i székhellyel, ez lett az ún. gangstarap, amelyről fentebb már beszéltem, tehát a gengszterek, bűnözők zenéje. A műfaj két ága kezdettől fogva ellenségesen viszonyult egymáshoz, innét a Keleti oldal-Nyugati oldal kifejezés, amelyet gyakran emlegetnek az amcsi rapszövegekben
Időközben vagy húsz-huszonöt éve hozzánk is begyűrűzött ez a jellegzetesen amerikai zenei műfaj, annak ellenére, hogy nálunk teljesen más a kultúra, és a magyar főváros sem akkora gigapolisz, mint mondjuk New York, vagy Los Angeles, a hiphop kultúra két fővárosa. Az, hogy itt hazánkban nincsenek feketék akkora számban, nem jelent problémát, hiszen helyettük vannak cigányok, akiknek a nagy része dettó bűnöző, tehát azért van miről szövegelni itthon is, ámde lássuk be, hogy mindez csak majmolás.
Legjobb példa erre a Ganxsta Zolee néven elhíresült zenész és kis csapata, a Kartell, ahonnét később kilépett egy Dopeman nevű cigány csávó, és szólókarrierbe kezdett szintén ebben a műfajban.
Nos, nekik semmi közük nincs a bűnözéshez, csak szövegelnek, viszont az azért elmondható róluk, hogy ők olyan műgengszterek, akik messziről már láttak rendőrt. Valószínű, hogy mindez elég volt nekik ahhoz, hogy ebben a műfajban akarjanak karriert csinálni.
Mindez úgy kötődik ehhez a könyvhöz, hogy Tyson és a haverjai is beleszeretnek ebbe az amcsi stílusba és elkezdik ők is utánozni a példaképeiket több-kevesebb sikerrel. Ezeknek a cigánygyerekeknek akkoriban ebből állt az életük, meg abból hogy figyelték a sokszor nem éppen polgári életmódot élő felnőtteket, Később ezeknek a srácoknak a nagy részéből is bűnöző lett, Tysont kivéve, akiből az édesanyja igyekszik normális embert nevelni. Talán ezért is lett pincér a srácból, ami azért fontos, mert ez a szál jelenti a regény egyik fő szálát. A másik szálat Golyó, a jó barát sikere adja.
Ámde a fiúknak előbb fel kell készülniük az életre és el kell sajátítaniuk az utca törvényét is, ahol striciktől, kurváktól, orgazdáktól, egyéb bűnözőktől, na meg persze az utcai bandáktól tanulnak. Egy szóval olyan emberektől, akik nekünk, polgári életformát élőknek idegenek, akik "rossz" emberek, és akiket meg kell büntetni. Ez most úgy hangzik, mintha fel akarnám menteni őket, de ez nem így van, csak éppen Tysonnak és társainak ők a "normálisak"
Az, hogy a szerzőből nem lett kétes egzisztencia, nem is annyira szerencse dolga, inkább az elszántságé, de a személyisége is eléggé pozitív, emberszerető, azaz nem tartozik a magyargyűlölő, rasszistázó cigányok közé, bár a temperamentum időnként benne is megvan, de mégsem jellemző rá a drámázás, mint általában a cigányokra. A rapper inkább távolságot tart, és igyekszik kívülről nézni a cigányságra, illetve a velük együtt járó problémákra, és talán ezért is tud kitűnően mesélni a kerületi arcokról a kötet első részében. A történetek időnként viccesek (pl. a két cigány kurva összeverekedése), időnként pedig szomorúak, tragikusak. A kicsi Tyson ugyanis még nagyon fiatalon szembesül a halállal, a drogfüggéssel, na meg persze a rendőrség munkájával is, akik szerves részét képezik a kerületnek. Végül is, mint mondtam, a Nyolc leginkább a bűnözés, a cigány lakosság nagy száma és a szegénység miatt lett közismert.
Végül Tyson túllép a kerület és a cigányság problémáin (bár nem teljesen) és bemutat egy példaértékű barátságot két gyerek között, amelyből még a felnőttek is tanulhatnak. A rapper ugyanakkor mégsem tagadja meg önmagát és igyekszik tanítani is a regény olvasóit, főleg azokat, akik hasonló körülmények között nőttek fel, mint ő. Na de valahol igaza van: lehetőleg minél kevesebb szegényebb (cigány) gyerekből legyen bűnöző, és inkább az önkifejezés más módját válasszák. Remélhetőleg, ez így is lesz.
A könyvet pedig merem ajánlani bárkinek, még azoknak is, akik nem szeretik a hiphopot, a Nyolcadik kerületet és/ vagy a cigányokat, mint például jómagam. Na de én mégis kellemesen csalódtam ebben a történetben, illetve Tysonban is. Különösen Tyutyunak ajánlom figyelmébe eme bejegyzést. Szerintem érteni fogja, hogy miért.
A könyvet kiadta a Libri Kiadó