Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei

Már hetek óta szemeztem vele a könyvtárban, mert vonzott a cím, illetve a vintage stílusú borító, viszont a fülszöveg nem ír semmi konkrétat, hogy miről szól a regény, csak azt, hogy különleges a hangulata. Mindez eléggé elbátortalanított, mert szeretem látni, hogy miről szól egy könyv, mielőtt kihozom, vagy megveszem. Aztán miután szeretem a vintage/retró dolgokat, hát kikölcsönöztem, aztán elkezdtem olvasni.
Ezek után már bántam, hogy ennyi ideig vártam vele, de jobb későn, mint soha, ugyanis tényleg egyedi ötlet alapján dolgozott a fiatal szerző.
Maga kötet témája már nem annyira egyedi, ugyanis a különleges képességű emberek, az időutazás, a velünk párhuzamos dimenziók létezése meglehetősen hálás témáknak bizonyulnak, amelyek már sok szerzőt megihlettek, ámde Riggs némileg másként nyúlt a témához, mint a többiek, amivel például engem sikerült évútra vinnie.
A könyvben található fotók alapján ugyanis azt hittem, hogy valamilyen igaz történetről lesz szó, amit a szerző egyik hozzátartozója ihletett meg, aztán a végén majd megoldódik a rejtély.
Nahát ez nem így van. A fényképek, amik a borítón, illetve a könyvben találhatók viszont tényleg valósak, és az akkori fotóművészet darabjai, és a szerző ezek köré kanyarította a történetet. Kicsit hasonló ez az iskolai vizsgadarabokhoz, amikor a képek alapján kell fogalmazást írni, illetve az egyik pszichológiai személyiségteszt is ezen alapszik, csakhogy Riggs munkája jóval komolyabb darab. Erre értettem azt, hogy egyedi, ugyanis ezt rajta kívül tudtommal más még nem alkalmazta az irodalomban.
A sztori amúgy nagyon hasonló a mostanában nagyon menő fantasykhez, úgyhogy ezt a művet is simán kiadhatta volna a Könyvmolyképző Kiadó és akkor imádták volna a tinik. Ámde végül is a Kossuth adta ki, akik sokkal inkább igényes szépirodalmi, illetve ismeretterjesztő művekkel foglalkoznak, de ettől függetlenül a könyvnek így is hatalmas visszhangja lett, amiről nekem például fogalmam sem volt, mert a könyvesboltok annyira nem reklámozták.
Egyébként én úgy vettem észre, hogy a Könyvmolyképzős olvasmányokhoz képest tényleg igényesebb művet tarthat a kezében az olvasó, és nemcsak a fényképek miatt, de amúgy is: nincs benne nyáltenger például, és a kezdetben nehezen induló cselekmény a végén pergően izgalmassá változik, ráadásul a szerző nyitva hagyja a végét, hogy legyen min fantáziálni az olvasónak.
A cselekményről pár szóban: a történet mesélője Jacob Portman, egy jómódú (azaz gazdag) családban élő amerikai kamasz, aki nagyon szereti az apai nagyapja történeteit hallgatni, de a történet elején az öreg rejtélyes módon meghal.
A nagyapa történetei, sőt az élete is eléggé rejtélyes, sőt ködös, továbbá a hagyatéka is. Ez utóbbiról kiderül, hogy valamikor az öreg egy ír szigeten élt egy nevelőotthonban, amelyet egy bizonyos Vándorsólyom kisasszony vezetett, és amelyben különleges gyerekek éltek.
A fiú az édesapjával erre a szigetre utazik, hogy felderítse a rejtélyt, amely sokkal hátborzongatóbb, mint várta, és hamarosan az élete is veszélybe kerül.
Többen írták, hogy ez a könyv a Harry Potterhez hasonló, sőt egyesek szerint egy új műfaj született. Ezt nem tudom megítélni, ugyanis nem olvastam Rowling könyveit, viszont mást meg igen. Szerintem a könyv Libba Bray Gemma Doyle trilógiájára emlékeztet (Rettentő gyönyörűség, Lázadó angyalok, Az az édes távoli harang), illetve van benne Golding művéből, a Legyek urából is.
Bray könyveire azért hasonlít, mert ott is arról van szó, hogyan lehet átmenni velünk párhuzamos dimenziókba, illetve ott is voltak különleges lények, bár azok nem emberek voltak. Riggs műve viszont konkrétan az időutazást boncolgatja, hiszen egy stabil időpontba vezeti vissza az olvasót, ahol megállt az idő. Mindez eléggé rémítően hangzik, hiszen olyan témáról van benne szó, amit el sem tudunk képzelni, hiszen elvileg nem lehetséges. Ezért is olyan ijesztő.
Golding művét azért veszem ide, mert a Legyek urában a szerző egy miniatűr társadalmi modellt mutat be néhány gyermek sorsán keresztül, akik ha jól emlékszem, egy repülőgépkatasztrófát éltek túl, és ezek után maguknak kellett boldogulniuk felnőtt segítség nélkül.
Riggsnél is hasonló a helyzet, de már csak a kötet vége felé. A különbség annyi, hogy itt a könyvben különleges képességű gyerekekről van szó, pl. olyanról, aki tüzet tud gyújtani a kezével, vagy a levegőben lebeg, vagy hátul van a szája, esetleg látja a lidérceket, vagy embereket tud feltámasztani.
Summa summarum szokatlan képességű emberekről van szó, akik mindig is izgatták a többiek fantáziáját, bár kedvelni ettől még nem kedvelték őket, sőt: mindenki tudja, hogy a másságot, az eltérő gondolkodást még alig ötven éve is kegyetlenül irtották, mert veszélyesnek találták őket. (Vannak olyan helyek, pl. a Harmadik Világ országaiban, ahol mindmáig ez megy, mert babonásak az emberek).
Szóval Riggs a izgalmas történet hátterében az ő sorsukat is boncolgatja, miközben a társadalomról is kritikát fogalmaz meg, bár ez utóbbi talán nem lesz nyilvánvaló mindenkinek. Én mindenesetre így látom.
A könyv eléggé vegyes kritikákat kapott, sokan voltak mellette, sokan ellene. Én mellette teszem le a voksomat, de hát nem vagyunk egyformák.
Amikor rákerestem a könyvre, több helyütt olvastam, hogy Tim Burton rendező filmet készül forgatni belőle. Én mondjuk eléggé analfabéta vagyok filmek terén, de azért azt még én is tudom, hogy Burton eléggé misztikus hangulatú filmeket szokott rendezni, mint például az Ollókezű Edwardot. Azt nem tudom, hogy elkészült-e a film, mert ezek 2011-es bejegyzések voltak. Mindenesetre a könyvet a Kossuth Kiadó jelentette meg hazánkban.