2013. június 27., csütörtök

Tasmina Perry Eredendő bűn

Ismét egy tipikus Tasmina Perry könyv, amely a híresek és gazdagok világába kalauzolja el az olvasót. Ezúttal az Asgill család életébe nyerhetünk betekintést, akiknek kozmetikai cégük van. Igaz a cég eléggé döglődik, úgyhogy fel kell fejleszteni (ez valamiért egy megszokott elem a Perry regényekben), de azért mégiscsak egy amerikai milliomos családról van szó, bár a nevük eléggé megkopott az idők során. Na, meg vannak olyan titkaik, amelyek jobb ha nem kerülnek napvilágra, mert eléggé kompromittáló dolgokról van szó.
Mindenesetre a család kap egy lehetőséget, hogy az igazi nagymenők közé kerüljön, ugyanis a család legfiatalabb tagja Brooke Asgill, feleségül megy David Billingtonhoz, az ifjú politikusjelölthöz, akiből akár még elnökjelölt is lehet. A Billingtonok egy vérkonzervatív milliomoscsalád, akik nem tűrik a kihágásokat, és ha rájönnek az Asgillek titkaira, akkor veszélybe kerülhet az esküvő is. Márpedig Meredth Asgill, a család feje mindenáron keresztül akarja vinni a ceremóniát, éppen ezért szerződtet egy külön sajtóst, Tess Garrettet, aki a könyv elején még egy menő magazin újságírójaként dolgozik, de veszélyben van az állása a főnöke miatt, úgyhogy nem véletlen, hogy kapva kap az ajánlaton, és átköltözik Londonból New Yorkba.
A fő feladata a menyasszony Brooke Asgill felügyelete, de természetesen a család többi tagját is figyelemmel kell kísérnie, hisze az esküvőt semmi sem akadályozhatja meg. A történet központjában is a ceremóniával kapcsolatos események állnak (pl. a kötet elején azon megy a vergődés, hogy milyen helyszínen rendezzék meg egyáltalán, mert nagyon nem mindegy ám. Kurvára irigylem őket amúgy ezért, hogy ennyi ráérő idejük van erre.), de az Asgill családdal kapcsolatos titkok is szépen lassan fényre derülnek.
A könyv amúgy nem rossz, csak rettenetesen húzza az írónő, mint a rétestésztát, és ez most nem sikerült valami szórakoztatóra, legalábbis én néha már nagyon untam az olvasást. Pedig amúgy szeretem Perry könyveit, meg minden, de nagyon lassú a tempó, és majdnem bealudtam rajta.
A szereplők közül leginkább Tess, Meredith, meg Liz (a kozmetikai cég egyik tulajdonosa) voltak a leginkább szimpatikusak a számomra, mert van bennük tűz, illetve erősek és határozottak, amolyan igazi ragadozók. Mondjuk a gazdagoknál ez kell is, ha a felszínen akarnak maradni, hiszen óriási a versengés. Brooke viszont nem illik ide, mert ő amolyan Hamupipőke, vagy Csipkerózsika típus, szóval egy nagyon szép, szőke és ártatlan lány, aki ugyanakkor nagyon sok amerikai nőnek az ideálja. Végül is szép, divatos, illetve egy vagyonos család tagja. Mi kellhet még?
Ámde Brooke szarul érzi időnként magát, mert elege van a lesifotósokból, akik a családja miatt követik folyton, ő ugyanis nem saját maga miatt lett híres. Igaz, hogy elég jó állása van egy könyvkiadónál, de azt is főként a családja miatt kapta meg, és nem a saját teljesítménye miatt, szóval a csajnak bizonyítania kell.
Most ez nagyon úgy hangzott, mintha a gazdagokat sajnálni kéne, de azért az ő életük sem fenékig tejfel, ami rendre kiderül a Perry regényekből, tehát innét is.
Most lehet, hogy hülye vagyok, de nem értem, hogy mi a fenét kell problémázni egy francos esküvő miatt, ami kitesz egy ilyen kurva vastag könyvet? Jó, az Eredendő bűn nemcsak az esküvőről szól, de engem ez feldühített, és csak azért olvastam el, mert kíváncsi voltam, hogy milyen titkaik lehetnek az Asgilleknek, illetve a szereplők szerelmi életére is kíváncsi voltam, bár itt azért voltak kiszámítható dolgok, de nem minden esetben.
A szerző mindenesetre nem fukarkodik a különböző partik, illetve házbelső részletes leírásával, és csak úgy dobálózik a különböző dizájnermárkák neveivel. A regény mondom nem rossz, amolyan közepeske, de aki meg akarja ismerni a szerzőt, az ne ezzel a művével kezdje, hanem inkább az Apuci lányaival.
Kiadja az Ulpius Ház

2013. június 24., hétfő

Liptai Claudia: Az álomnő

Liptai Claudia arcát mindenki ismeri Magyarországon, kivéve ha barlangban lakik remeteként.
A műsorvezetésből, illetve a magánéletének a kiteregetéséből élő hölgy nemrégiben könyvet is írt, amit én kifejezetten rossz szándékkal olvastam el. Arra gondoltam ugyanis, hogy majd jól lefikázom a könyvet, mert Liptaiért sem vagyok különösebben oda: szerintem közönséges a stílusa, illetve túlzásba viszi már a szereplést. Annyira ugyanis nem jó a csaj, hogy ennyire nyomják. Jó a külseje oké, de ő elvileg nem ebből él.
Mindenesetre a könyve nem is lett annyira rossz, igaz én nem vártam tőle túl sokat. Amúgy a stílusa Fejős Évához és Vass Virághoz hasonlít, de az említett két hölgynél sokkal élvezhetőbb lett a könyve, legalábbis szerintem. Jó, mondjuk a főhős itt is egy számomra ellenszenves, hisztis, hülye picsa, aki történetesen még szingli is. Mondjuk ez nem lep meg, mert a szinglikre egész iparág épült rá, főleg nyugaton, amit muszáj nekünk is majmolni, pedig nem sok közünk van hozzá.
Az is érdekes, hogy a főhős a médiában dolgozik (hiszen újságíró), szóval nem egy szociális munkás, vagy egy kukalakó, de hát maga Liptai is a média csillogó világában tevékenykedik, azt ismeri. Mégis miről írjon?
Ezek után az sem meglepő, hogy a regény egy olyan egzotikus helyen játszódik, mint Afrika, ahol egyébként Liptai is járt, szóval nemcsak úgy a hasár ütve írta meg a sztorit.
Szóval a lényeg az, hogy a regény főhőse, Novák Anna újságíró Afrikába utazik, hogy a félig magyar, félig pedig afrikai származású szépségkirálynő öccsével készítsen interjút. Ez a szépségkirálynő az álomnő, de ő egyszer sem bukkan fel a regényben. Aki viszont felbukkan, az egy jóképű pasi, aki mellett Anna ül a repülőn, és akivel hihetetlen kalandokba keverednek Afrikában, ugyanis a fickó szintén ennek a szépségkirálynőnek az öccsét keresi, de egészen más okból.
Közben a regényben elindul egy krimiszál is, ugyanis több fiatal focista is váratlanul meghal a pályán játék közben,de hogy ez hogyan kapcsolódik Anna és Márk utazásához Afrikába, az kiderül a könyvből.
Azt valahogy már az elején gyanítottam, hogy Anna és Márk vonzódnak egymáshoz, de nem olyan egyszerű a dolguk, mert Anna eléggé önbizalomhiányos a súlya miatt. Meg amúgy is eléggé idegesítő egy nőszemély, Nekem van egy olyan érzésem, hogy Anna valójában magát a szerzőt személyesíti meg, és nem Bridget Jonest, ahogy egy pár helyen írták. A regényben időnként felbukkan Liptai kesernyés-ironikus-beszólós humora, de nem túl sűrűn.
A könyv egyébként könnyen olvasható, és meglehetősen rövid, szóval hamar a végére lehet érni. Könnyed, csajos olvasmány, ami strandra, utazáshoz remek kikapcsolódás, de mondom, ennél többet ne várjunk tőle.
Kiadja a Libri Kiadó

2013. június 23., vasárnap

Fannie Flagg: Sült zöld paradicsom - a film könyvváltozata

Nagyon szeretem hallgatni, amikor idős emberek mesélnek a fiatalkorukról, mert ezeknek a történeteknek varázsuk van. Ilyen történet a Sült zöld paradicsom is, amely egy idős hölgy, Mrs. Cleo Threadgoode visszaemlékezéseit tartalmazza, miközben egy középkorú hölggyel, egy bizonyos Evelyn Couch-csal beszélget.  Jobban mondva nem is annyira beszélgetés ez, hiszen a néni valósággal rázúdítja az életét a társalgóban éppen pihenni vágyó Evelynre, aki valójában csak a férjét kísérte el az édesanyjához. Ámde a két asszony szépen lassan összebarátkozik, sőt Mrs. Cleo történetei szépen lassan megváltoztatják  a depressziós és kövér Evelyn életét is.
Mrs. Threadgoode meséi visszavisznek a múltba, nagyjából az 1920-as, 30-as évekbe, az amerikai délre, Alabama államba, egy Whistle Stop nevű kisvárosba, ahol az asszony gyermek-és fiatalkora is telt. Ebben a kisvárosban nyitotta meg kapuját a Feltételes Megálló nevű kávézó, amelynek két nő volt a tulajdonosa: Idgie Threadgoode (aki Mrs. Threadgoode sógornője volt) és Ruth Jamison. A kávézóban bárki kaphatott egy tál meleg ételt, és pár barátságos szót a tulajdonosoktól, ami akkoriban hatalmas szó volt. Azt ugyanis tudni kell Amerikáról, hogy még ma sem az a nyitott társadalom, amilyennek próbálja eladni magát. Sőt, inkább az ellenkezője: a kisvárosokban legalábbis nagyon így van ez. Ott ugyanis nagyon merevek, hagyománytisztelők az emberek, akik erőteljesen elhatárolódnak azoktól, akik eltérnek a társadalmi normáktól.
Éppen ezért Amerikában nagyon sokáig jelen volt a fajgyűlölet, különösen délen, amely eleve rabszolgatartó terület volt egykor. Igaz, hogy a rabszolgaság már rég megszűnt, de a feketék polgárjogát még sokáig nem sikerült kivívni, és a legerősebb fajgyűlölő szervezet a Ku Klux Klan rendszeresen razziázott a különböző településeken. Minderre a regényben is történik utalás, de a kávézó tulajdonosai leszarják a fajgyűlöletet, és kiszolgálják a feketéket is, meg a hajléktalanokat is, legfeljebb a hátsó ajtónál.
A két tulajdonosnő, amúgy sem tartozik a hagyományos kategóriába, legalábbis Idgie biztosan nem. Ő egy vagány, fiús csaj kívül-belül, aki teljesen elutasítja női mivoltát, és fiús cuccokban mászkál, de a természete is kemény, határozott. Sírni, kiborulni sem sokat látták. Érdekes, hogy a környezete ezt abszolút jól tolerálja, tehát nem akarják átnevelni, és nem büntetik meg miatta. Ez eléggé életszerűtlen az amerikai társadalmat ismerve, viszont ennek a kötetnek alapvetően a szeretet a vezérfonala, ezért van az, hogy ennyire kedvelt és népszerű karakter a különc Idgie figurája. Na, meg azért is, mert ő teljes szívvel elfogadja magát, és nincsenek önbizalomproblémáit, amit a környezete is észlel.
Idgie és Ruth viszonya jóval több, mint barátság: valójában szerelmesek egymásba, de Flagg ezt nem egyértelműsíti. Valószínűleg azért, mert abban a korban ezt nem lehetett ilyen nyíltan felvállalni. Igaz, hogy bizonyos helyeken még ma sem nagyon. Itt Magyarországon legalábbis biztosan nem két dolog miatt: először is sokan nem tudják elfogadni, hogy két azonos nemű ember szerelmes lehet egymásba, és a homoszexualitást kizárólag a szexhez társítják. ebből következik a másik ok: a melegekről sokaknak a diszkóban egymással csókolózó kis ribancok, meg a melegfelvonuláson parádézó buzik jutnak az eszébe. Nekem mondjuk nincs problémám ezekkel sem, mert engem nem bántottak ezek az emberek, de van akinél ez kiveri a biztosítékot, és jönnek az erkölccsel, meg stb. Szerencsére azonban az élet sokszínű, és nemcsak ezek a kategóriák vannak, Flagg könyve pedig semmi bántót nem tartalmaz ezzel kapcsolatban sem, de mással sem.
Talán meglepődik az olvasó, hogy a címkék között a humor és dráma műfajok egyszerre szerepelnek, de ez a regény éppen olyan sokszínű, mint az élet: ebből is, meg abból is van benne egy kicsi. Szerencsére azonban Flagg nem drámázza túl a dolgot, és még az igazán tragikus eseményeket is képes egyfajta derűvel, optimizmussal láttatni, és pontosan emiatt változik olyan nagyot az addig válsággal küzdő, depressziós és kövér Evelyn élete. Persze ez a változás nemcsak rá vonatkozik, hiszen az olvasó élete is éppúgy megváltozhat, akárcsak Evelyné.
Még egy kis érdekesség: ez a könyv az első gasztroregény, ugyanis fontos szerepet játszik benne a kaja: részben a kávézóban felszolgált ételek, részben pedig az Evelyn és Mrs. Threadgoode által elfogyasztott ételek formájában. Miután akkoriban még nem létezett ez a műfaj, ezért még ez a szál annyira nem kidolgozott ebben a műben, viszont a könyv végén szerepelnek a kávézóban felszolgált ételek receptjei is. Van egy-két hozzávaló ezek között, amelyeket itt hazánkban nem lehet kapni, miután amerikai ételekről van szó, de a legtöbb ételt nyugodtan el lehet készíteni otthon is, mert nem nehéz beszerezni a hozzávalókat.
Amúgy Flagg annyira érzékletesen ír, hogy a legszívesebben visszautaznék az időben a 30-as évekbe, hogy meglátogassam azt a kisvárost, meg a kávézót természetesen. Ebben a regényben ugyanis nincsenek ellenszenves figurák, csak szerethető karakterek. Mindez igazán ritka teljesítmény, csak gratulálni tudok hozzá.
A cselekmény folyton ugrál az időben: hol a nyolcvanas, hol a 20-as, hol a 30-as, hol a 40-es időben játszódik. A történet nem folyamatos, mert az írónő úgy szövi a történetet, ahogy a szórakozott, idős hölgynek eszébe jut egy-egy epizód a fiatalkorából, szóval ebből a szempontból nem egy klasszikus regényről van szó. Mindez olykor elég zavaró lehet: időnként én is elvesztettem a fonalat.
A könyvből film is készült, amit sajnos még nem láttam, azért mert nem vagyok valami nagy filmguru, de ezek után a könyv után mindenképpen meg fogom nézni. A regényt ajánlom mindenkinek, aki szereti a szépet.
Kiadja az Ulpius Ház

2013. június 20., csütörtök

Szabó Magda: Örömhozó, bánatrontó - levelek a szomszédba

Szabó Magdáról kevésbé volt köztudott, hogy nagyon szerette az állatokat, de mondjuk ő nem volt egy bulvárhuszár, aki a magánéletének a mélységeit ott teregette ki. Helyette inkább tette a dolgát, és írt egy pár könyvet, aztán aki akarta, onnét egészen jól megismerhette őt.
Ez a vékony kis könyv már csak a halála után jelent meg keresztfiának és örökösének, Tasi Gézának köszönhetően, aki szintén nagy állatbarát.
Az Örömhozó, bánatrontó az írónő magánleveleinek egy részéből áll össze, amelyeket nem a nyilvánosságnak szánt, de talán pont ez az érdekes benne. Ezek a levelek ugyanis egy két éves szürke csíkos cica gondolatait tartalmazzák az írónő tolmácsolásában.
Szabó Magda és férje, Szobotka Tibor akkoriban a második kerületi Júlia utcában laktak egy társasházban, kifejezetten jó környéken. Akkoriban egy szürke csíkos cica, Évuka élt velük, de mivel az író házaspár elég sokat utazott, ezért valahogy meg kellett oldaniuk a cica helyzetét. Szerencsére összebarátkoztak a szomszédban lakó Schrott házaspárral, akik örömmel vállalták a feladatot pláne, hogy nekik is volt egy cicájuk. A két szomszédos erkélyt egy fapalló kötötte össze, amelyen keresztül a cica átjárhatott a szomszédba. Innét a kötet alcíme, ugyanis a könyvben ő osztja meg a gondolatait arról, hogy milyen érzés cicának lenni a Szobotka-Szabó házaspárnál.
Én a következőket vettem észre: először is, ez az Évuka sokszor egy hálátlan dög, aki nem képes értékelni a helyzetét, és megköszönni azt, amit kap. Ettől függetlenül én nem tudtam rá haragudni egy percig se, hiszen én nagyon szeretem a cicákat, akik a hízelgésükkel és a dorombolásukkal levesznek engem a lábamról. Évukának is ez a célja, hiszen azt akarja, hogy nagyon szeressék őt, csak hát a gazdái nagyon elfoglalt emberek, és nem tudnak vele foglalkozni annyit, amennyit ő szeretné.Ettől függetlenül a gazdái nagyon szerették őt, legalábbis Szabó Magda mindenképpen. Szobotka Tibor viszont távolságtartóbb volt, sőt az írónő édesanyja is ugyanígy viszonyult a cicához. Szóval nem véletlen, hogy a cica jobban kötődött a Schrott házaspárhoz, akiket a levelekben "Kedves Néninek és Bácsinak" nevez.
Számomra kiderült még, hogy a cica egy állatorvosi vizsgálat miatt egy picit félénkebbé vált, továbbá valószínűleg ivaros lehetett. Ezt onnét gondolom, hogy mindenáron férjhez akart menni, vagy legalábbis vágyott egy pasira, amit többször is megemlít a levelekben. Mondjuk a hatvanas években, amikor ez a cica élt, akkor még talán nem volt szokás az ivartalanítás.
Egyébként Évuka soraiban a cicatulajdonosok magukra ismerhetnek, és bólogathatnak, hogy "igen, az én cicám is pontosan ezt csinálja."
A bejegyzést úgy címkéztem fel, hogy levélregény, de ez igazából nem fedi a valóságot, hiszen a könyvnek nincsen folyamatos cselekménye, sőt cselekménye sem igazán. Ezek a levelek csak töredékek, nincs összefüggés közöttük, szóval akár fel is cserélhetőek. Ráadásul nemcsak Évuka leveleit tartalmazza a kötet, hanem utódjának, Konstantinnak a leveleit is, de ez utóbbiak már a Pomogáts házaspárhoz íródtak. A kötet végén van még pár emlékvers is, amiket a szerző írt az elhunyt háziállataihoz. A címkéknél a humor szócska sem véletlenül van ott, ez ugyanis ez vicces könyv, bár nem az a fajta, amin harsogva röhög az ember. Mondjuk Szabó Magda sem volt ilyen típus, inkább az ironikus, fanyar humort kedvelte. Ez van jelen ebben a könyvben is.  A könyvből itt olvasható egy részlet.
A könyvet kiadja az Európa Kiadó

2013. június 18., kedd

Tatiana de Rosnay: Sarah kulcsa

Emlékszem valamelyik nagy könyvesboltban láttam meg először, kb. fél éve, és azóta vadászom rá. Szerencsére nemrég sikerült kihoznom a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárból, és nem okozott csalódást, sőt! A könyv egyszerűen zseniális, pedig a holokauszt téma már eléggé lerágott csont, de a zsidók nem hülyék, mert tudják, hogy miből és hogyan kell pénzt csinálni, úgyhogy a holokauszt mindig is hálás téma lesz.
Ez a könyv viszont tud újat mutatni, mert egy olyan megtörtént esemény köré építi fel a történetet, amiről még én sem tudtam, pedig történelem szakon végeztem az egyetemen. Na, de erről nem beszéltünk.
Arról van szó, hogy 1942. júliusában több ezer zsidót hurcoltak el párizsi otthonaikból a Téli Kerékpárstadionba (amit azóta lebontottak) rettenetes körülmények közé, hogy aztán onnét továbbvigyék őket különböző lágerekbe, ahol elgázosították őket.
A Molyon olvastam az értékeléseket, és többeknek nem tetszett a könyv azért, mert túlzottan drámai, és ők nem akarnak ezzel szembesülni. (Pedig muszáj lesz, már csak azért is, hogy lássátok, milyen gonoszságra képesek az emberek. De azért dugjátok csak a fejeteket a homokba.) Főleg a fiatal, tinikorú olvasók véleménye volt ez, akiknek ez csak egy távoli esemény csak a z időben.
Most képzeld el, hogy egyik nap dörömbölnek a lakásod/házad ajtaján, és mint kiderül a rendőrség az, akikkel el kell menned egy ismeretlen helyre, és nem tudod, hogy miért. A szüleid, testvéreid veled vannak, de biztonságot ők sem tudnak nyújtani, hiszen látod és érzed rajtuk, hogy ők is félnek.
Kiderül, hogy azért teszik ezt, mert zsidó vagy, de te nem érted, hogy ez miért baj, hiszen sem te, sem a szüleid, sem a környezeted, nem bántottatok senkit, legalábbis szándékosan nem. Csak annyit tudsz felfogni, hogy egy ideje már bélyeget kell viselned (a sárga csillagot), külön városrészbe zsúfolnak benneteket, ahonnét kijárási tilalom van érvényben, illetve a hatalom képviselői bármikor bánthatnak titeket. (Na, jó ebben a regényben nincsenek gettók, se kijárási tilalom, de a történelemből tudjuk, hogy sok helyütt voltak ilyenek).
Kiderül, hogy a rendőrök egy stadionba zárnak titeket embertelen körülmények közé, ahol úgy kell könyörögnötök az enni és innivalóért. WC sincsenek igazából, szóval ott kell elvégeznetek a dolgotokat, ahol tudjátok, és tisztálkodási lehetőség sincs. Miután több napra zárnak be ide titeket, ezért hamarosan borzasztó bűz terjeng a helyiségben, és a különböző betegségek is megjelennek.
Ámde van ennél rosszabb is, ugyanis elválasztanak titeket gyerekeket a szüleitektől, akiket egy tábor nevű helyre szállítanak (de nem tudjátok, hogy mi az), titeket pedig a sorsotokra hagynak, hogy aztán majd benneteket is hasonló helyre vigyenek. Tudom, hogy gyerekként/kamaszként sok problémád lehet(ett) a szüleiddel, de próbáld elképzelni, hogy milyen lenne nélkülük. Hogyan viselkednél, ha egy ilyen tragédia kellős közepén találnád magad úgy, hogy az alapvető emberi jogaid sincsenek meg, ráadásul magadra maradsz, mert megszűnik a biztos környezet, és csak a félelem marad veled az ismeretlentől. Mondhatod, hogy messze van ez tőlünk, de a boszniai háborúban is történtek hasonló vérengzések, ami térben és időben is nagyon közel van.
A fenti sorok mindegyike valóság, de a szerző egy kitalált alak, a lengyel (és zsidó) származású kislány, Sarah sorsán keresztül meséli el mindezt.
A kislányt a szüleivel hurcolják el a fent nevezett helyre, de mielőtt elmennének a rendőrökkel, a kislány bezárja az öccsét némi vízzel, egy zseblámpával, és a kedvenc plüssmackójával a lakásukban található titkos szekrénybe, hogy megvédje. A szekrényt kulcsát pedig magával viszi, és megígéri az öccsének, hogy hamarosan visszajön érte és kiszabadítja. A kislány nem tudja még, hogy olyan helyre mennek, ahonnét nincs visszatérés.
Ezek után a regény másik szála, Julia Jarmond története kifejezetten banális a számomra, hiszen a nőnek az égvilágon mindene megvan: van egy elég normális házassága, egy jófej kislánya, jól fizető munkája, kényelmes lakása. Ugyan mit is akarhatna még?
A könyvet olvasva kiderül, hogy csak látszatélete van, mert a normális házasság valójában nem is olyan stabil, illetve a környezete sem fogadta el száz százalékig olyannak, amilyen, és mindig az amerikai nőt látták benne. Juliának riportot kell írnia a zsidók elhurcolásáról a Téli Kerékpárstadionba, miután pont abban az évben ünneplik ennek a hatvanadik évfordulóját. Ennek köszönhetően ér össze a regény két szála, és kiderül, hogy a férj családja is érintett Sarah tragédiájában. Mindez meggyorsítja Julia életének a széthullását, ugyanakkor gyógyító hatású is, hiszen régóta hordozott titkok és elfojtások kerülnek a felszínre és oldódnak fel.
Nekem sajnos nem sikerült Juliát megkedvelnem, mert szerintem nem tud kiállni magáért, vagy legalábbis nagyon sokáig nem tette, csak most hogy Sarah története belépett az életébe, de még így sem minden területen.Állítom, hogy a kislányában, Zoéban több bátorság és tűz van, mint az anyjában. Őt viszont bírtam, de a férjet, Bertrand-t ki nem állhattam. Ő az kedvesen agresszív típus, aki soha nem emeli fel a hangját, csak sunyít, de mégis eléri, amit akar. Én szoba sem állnék ilyen pasival, de úgy tűnik Juliát elvarázsolta a látszólagos kedvessége, ami úgy tűnik, hogy 25 évig elég is volt.
Én igazából Sarah miatt olvastam el a könyvet, mert érdekelt, hogy végül túlélte-e a vele történteket, illetve együtt tudott-e ezzel élni. A könyvben váltakoznak a Sarah-val és Juliával kapcsolatos fejezetek. Előbbieket például kurzívval szedték. Nagyon megrázó, és érzelmes történet, ami jellemző egyébként az Aranypöttyös Könyvekre, ahol ez a mű is megjelent. Kiadja a Könyvmolyképző Kiadó

2013. június 17., hétfő

Jussi Adler-Olsen: Nyomtalanul - A Q Ügyosztály esetei I.

A skandináv krimik sorozat mostani darabja ezúttal Dániában játszódik. Ismét egy olyan szerzővel lesz dolgunk, aki állandó zsaruszereplővel dolgoztat. Ő Carl Mo(e)rck, aki meglehetősen népszerűtlen a társai körében, már csak azért is, mert egy elcseszett akciót egyedül ő él túl épségben: két társa közül az egyik meghal, a másik pedig sérülten fékszik a kórházban, és úgy néz ki, hogy soha nem jön helyre. Mindezért Mo(e)rck-öt hibáztatják a koppenhágai kapitányságon, de mondjuk emberi tulajdonságai miatt sem kedvelik, ugyanis eléggé fárasztó alak, aki finoman szólva nem csapatjátékos, márpedig ez ebben a szakmában elengedhetetlen. Szóval ő alakítja a rossz zsaru figuráját a könyvben, bár nem mintha a többiek olyan jók lennének.
Kirúgni azonban mégsem rúghatják ki, mert kurva jó zsaru amúgy, aki mindig ad pár tippet a kollégáknak elősegítve ezzel a nyomozást, mert hogy ezek a tippek mindig beválnak.
Mo(e) rck helyzetének a megoldására kiváló lehetőséget nyújt egy miniszteri rendelet, mely szerint alakítsanak ki egy külön osztályt a rendőrségen belül a régóta kiderítésre váró, ún. döglött ügyek megoldására. Ez lesz az ún. Q Ügyosztály, amelynek az élére Mo(e)rck-öt száműzik. Ez tulajdonképpen egy egyszemélyes osztályként működik a koppenhágai rendőrkapitányság pincéjében, de Mo(e)rcknek sikerül annyit kiharcolnia, hogy egy asszisztenst kapjon a szíriai menekült, Assad személyében, aki később a nyomozásban is segít.
Az alcímből kiderül, hogy ez majd egy sorozat lesz, amelynek már azóta megjelent a második kötete is, de ez most még az első, amelyben egy öt éve eltűnt politikusnő, Merete Lynggaard ügyét próbálják meg kideríteni, akit utoljára egy kompon láttak, tehát elképzelhető, hogy esetleg a vízbe esett és megfulladt.
Nos, a regényt olvasva látjuk, hogy nem ez történt vele, hanem elrabolták, és fogva tarták, de valami különösen brutális módon. Fogvatartóinak ugyanis nem áll érdekükben azonnal megölni őt. A nyomok, mint kiderül a múltba vezetnek, amit nagyon nehéz lesz kideríteni: a politikusnő ugyanis meglehetősen zárkózott életet él, gyakorlatilag magánélete sincs, nem látják férfival sem, tehát nincs miről pletykálni sem vele kapcsolatban.
Éppen ezért Mo(e)rck és Assad folyamatosan falakba ütközik a nyomozás elején, de aztán szépen lassan közelebb kerülnek a megoldáshoz. A regény időnként idősíkot vált, és öt évvel előbbre visz minket az időben azért, hogy megérthessük, mi vezetett a politikusnő elrablásához, illetve az író képet ad az elrabolt nő életéről, bár azt igazából nem lehet annak nevezni. Éppen ezért a könyvet csak erősebb idegzetűek olvassák, mert seggbe rúg!
A regény hozza azt, ami a skandináv krimik általában, vagyis az erőteljes lélektani vonalat, illetve azt, hogy szinte minden szereplő hülye, vagyis lélektanilag defektes.Na, de ezekről az emberekről lehet igazán sokat beszélni.  A könyv lehatol az áldozat magánéletének, lelkivilágának legmélyebb bugyraiba, ezért ez a könyv nem is annyira krimi, inkább pszichothriller, ami borzongatja az olvasók idegeit. 
Kiadja az Animus Kiadó

E.L. James: 50 Árnyalat Trilógia: A szabadság ötven árnyalata

A trilógia harmadik, legutolsó részében Anastasia és Christian összeházasodnak, de amúgy a harmadik kötet nagyon hasonlít a másodikhoz. Az ifjú pár ugyanúgy játszmázik egymással, mint korábban, vagyis Christian hajlamos parancsolgatni, míg Ana folyton ellenszegül neki. Nekem pedig a harmadik kötetben sem sikerült őket megkedvelnem, legalábbis én nem tudnék így élni.
Itt nem a pénzről van szó, bár nem ismerek olyan embert, akinek ellenére volna, hogy annyi pénze legyen, amit korlátlanul elkölthet nap, mint nap arra, amire szeretné úgy, hogy még bőven maradna is. Ez eddig remekül hangzik, de sajnos mindennek ára van, amit meg kell fizetni, így milliomos életnek is. 
A milliomosoknak ugyanis adódnak ellenségeik, akik szeretnék őket elpusztítani, éppen ezért sokszor testőrökkel kell járkálniuk nemcsak nekik, hanem a hozzátartozóiknak is.
Erről szól a harmadik kötet anyaga, vagyis felbukkan egy ellenfél, aki ártani akar Christiannak Anán keresztül, meg persze az egész Grey családnak, ezért testőrökkel járkálnak mindenhová, akárcsak a sztárok. 
Én nem tudnék így élni, de Anának is nehezen megy, mint ahogy az is nehezen megy, hogy megszokja a gazdagok életstílusát, és elfogadja, hogy innentől kezdve a személyzet csinál meg helyette mindent, illetve szabadon vásárolgathat, hiszen most már bőven van pénze. (Érdekes, hogy nekem nem lenne ezzel problémám). 
Szóval a harmadik kötetben a szerelem és a szex mellé egy krimiszál is szövődik, így próbálva izgalmasabbá tenni a regényt. Sajnos, számomra ez nem jött össze, ugyanis a könyvnek a nyelvezete ugyanolyan nyálas, mint az előző volt. A szexet leszámítva olyan, mintha valamelyik szerelmes füzetet olvasnám, sőt még azok is jobbak egy hangyányival ennél. Ráadásul azok a bugyuta füzetecskék hamarabb véget is érnek, és nem nyújtják el hosszú oldalakon kereszül a mondanivalójukat, ami persze igazából nincs is. 
A szexjelenetekről ugyanaz a véleményem, mint az előző köteteknél: valahol megrekedtek az erotika és a pornó között, úgyhogy nem lehet őket igazából egyik műfajba se beskatulyázni. Mindenesetre a megfáradt háziasszonyok fantáziájának a felcsigázására nagyon jók.
A két főhős számomra ugyanolyan ellenszenves, mint korábban, habár Ana egész komoly változáson ment keresztül az első kötet óta, például egyre jobban ki tud állni saját magáért, de a kapcsolatukban még mindig Christian a domináns fél. Nekem egyébként pont ezért parancsolgatós-domináns stílus miatt ellenszenves a férfi főhős, de sok nő ábrándozik ilyen férfiakról. Hát, egészségükre. Nekem nem jött be ez a románc, és örülök, hogy végre a trilógia végére értem. 
Kiadja az Ulpius Ház

2013. június 16., vasárnap

E.L.James: 50 Árnyalat Trilógia: A sötét ötven árnyalata

A Szürke után ezt is elkezdtem olvasni, de szerintem ez sokkal rosszabbra sikerült, mint az előző, pedig az sem volt jó. Aki még nem fejezte be az előző regényt, az kérem, hogy ne olvassa el ezt a bejegyzést, mert utalást teszek az előző könyv végére.
Szóval a Szürke ott fejeződött be, hogy Ana és Christian szakítottak, jobban mondva Ana hagyta el a férfit, mert elege lett a különc szexuális szokásaiból. Ennek ellenére a csaj totálisan kiborult és hiányzik neki a férfi. (Erre mondta az egyik nóta:"hogy ha megversz is imádlak én.") A Sötét is ezzel az érzelgéssel indul, ami már eleve rossz pont nálam, úgyhogy eléggé gyorsan ugrottam át a könyv elejét.
Na, de semmi pánik, mert a két ember újrakezdi a kapcsolatukat, bár ezúttal más minőségben. Ezúttal kevesebb a szadomazo, meg a BDSM a szexben, továbbá a két szerető elkezdi mélyebben megismerni egymást.
Valójában már az előző kötetből lehetett sejteni, hogy ők többet jelentenek egymásnak, mint pusztán szeretők, hiszen Christian elvitte bemutatni Anát családjának, amit más alávetettekkel nem tett meg. Mindez most tovább folytatódik, ami azt jelenti, hogy Ana egyre több információt tud meg Christian múltjáról. Arra már az előző kötetben is történt utalás, hogy a férfit örökbe fogadta a Grey család, mert az anyja egy narkós kurva volt, de ebben a könyvben most részletesebben esik erről szó.
A könyv azonban inkább Ana fejlődését mutatja be: a naiv és félénk lányka gyakorlatilag teljesen eltűnik, és a helyébe egy pimasz, vitatkozó, sőt olykor hisztis én lép. Mindezt az hozza ki belőle, hogy megismeri az eddig elfojtott vágyait a szexen keresztül. Erről szólt az első kötet, ahol ugye az előbb említett BDSM és szadomazo módszerek szerepeltek. Ez a kötet viszont a normál erotikáé, vagyis pont fordítva történik, mint az életben: Christian ugyanis végre megengedi Anának, hogy hozzáérjen. (Na jó, azért kipróbálnak benne különböző segédeszközöket is).
Ha már Christiant említem, ő is változik, de nem annyira hangsúlyosan, szóval a parancsolgató énje azért megmarad, viszont Anára jobban vigyáz, illetve most már a barátnőjeként vállalja fel, amit az előző kötetben nem tett meg.
A könyv nyelvezete engem leginkább a Harlequin Kiadó szerelmes füzetecskéire emlékeztet, sőt ami azt illeti még nyálasabb is: a két fiatal ugyanis egyre jobban egymásba szeret, és ezt muszáj valamivel demonstrálni.Sajnos, emiatt kínszenvedés volt számomra olvasni ezt a könyvet.
A nyálas romantika mellett azonban ez mégiscsak egy erotikus regény, bár a szexjelenetekről ugyanaz a véleményem, mint amit a Szürkénél már leírtam, vagyis erotikusnak túl durva, pornográfnak meg túl gyenge. Ráadásul meglehetősen életszerűtlen, hogy egy szexuális viszony kedvéért összeállt páros egymásba szeressen, mert a poént már lelőtték, úgyhogy olyan sok felfedeznivaló már nem marad egymáson. Na, de a lényeg, hogy a lányok-asszonyok vegyék ezt a könyvet és álmodozzanak, hogy egyszer talán majd nekik is jut egy ilyen típusú szerető, mint amilyen Christian. Mondjuk szerintem erre relatíve kicsi az esély.
A könyvet kiadja az Ulpius Ház.

E.L. James: 50 Árnyalat Trilógia: A szürke ötven árnyalata

Erről a könyvről rengeteget írtak és beszéltek, sőt a megfilmesítése is folyamatban van, éppen ezért kíváncsi lettem rá, pedig alapból nem olvasok agyonreklámozott könyveket. Na, de itt a blogom, amiben olyan könyvekről igyekszem bejegyzéseket készíteni, ami várhatóan sok embert fog érdekelni, úgyhogy a Szürke egyszerűen nem maradhatott ki.
Többen a Twilighthoz hasonlították a könyvet, pedig itt nincsenek vámpírok, csak egy hipnotikus személyiségű fickó, meg egy félénk és naiv lányka. Talán  emiatt van ez, nem tudom. Sajnos kimaradtak nálam Stephenie Meyer örökbecsű művei.
Én inkább a Lady Chatterleyhez hasonlítanám, mert a szexről szól, továbbá legalább annyit beszélnek róla, mint Lawrence művéről anno, sőt egyesek a Szürkét is botránykönyvnek tartják a Chatterleyhez hasonlóan.
Felmerülhet a kérdés, hogy miért is akkora durranás egy erotikus - sőt olykor pornográf - elemekkel teletűzdelt regény a mostani szexuális szabadosság korában. Talán pont ezért, ugyanis két véglet létezik egymás mellett: a minden sarkon megtalálható pucér lányok, és a sokféle netes ingyenpornó mellett még ma is zavarba jönnek az emberek a szexualitás témájától tele vannak emiatt bűntudattal, és nem tudják természetesen kezelni azt. Ezért esnek egyik végletből a másikba, és ezért lehet ilyen típusú könyveknek is sikere, mint amilyen a Szürke is.
A kiváló marketingről már nem is beszélve, hiszen a rengeteg reklám miatt még azok tisztában vannak ennek a könyvnek a létezésével, akiket igazából ez nem is érdekel.
Arról nem is beszélve, hogy a könyv egyfajta ideált testesít meg a férfi főszereplő, Christian Grey személyében, aki egy hipnotikus, manipulatív, diktátor hajlamú személyiség, akit egyszer valószínűleg minden nő bevállalna. Na, nem férjként, vagy barátként, hanem egy szeretői, szexuális jellegű viszonyban.
A női főszereplő Anastasia Steele viszont egyáltalán nem jelent ideált a férfiak számára, hiszen egy szerencsétlen hülye típusú naiv lánykáról van szó, aki elbotlik a saját lábában is (Christiannal is szó szerint így esik meg az első találkozásuk). A férfiak nem az ilyen típusú nők után bomlanak, hanem azok után, akik szeretnek élni, jókat enni, temperamentumosak, felvállalják a testüket és a személyiségüket, na meg van tartásuk. Mondjuk ezt a könyvet igazából nem is férfiaknak írták, mert akkor nem erről szólna.
Az Ana típusú lányok viszont kiválóak a nőgyűlölő pszichopaták számára, na meg a Christian féle uralkodó  típusú hapsiknak, bár a mai világban egyre kevesebb van ilyenekből. Azért is lett nagy sikere ennek a könyvnek.
Több kritikában olvastam azt, hogy ez egy szerelmes-romantikus regény, de ezzel nem értek egyet: a szereplők viszonya inkább végzetes és karmikus, de egyikük sem szerelmes a másikba, legalábbis a normális szerelem nem ilyen. Christian ugyanis nem tud igazából kötődni senkihez, míg Anának ő jelenti az első szexuális tapasztalatot, tehát szűz lányról van szó. Akkor ugyan honnét tudná, mi a szerelem? 
Mindenesetre Ana belesodródik ebbe a viszonyba, ahol szexuális tapasztalatokat szerez, ami által a személyisége is fejlődni kezd, és a félénkségét is szép lassan levetkőzi, sőt: a végén igencsak tűzrőlpattant nőszemély lesz belőle, szóval majdnem megkedveltem a csajt, de csak majdnem. Talán azért van ez, mert végre szembesül a személyiségének a sötétebb oldalával a szexnek köszönhetően.
Christian eközben nem változik semmit, szóval továbbra is egy diktátor marad, akinek eléggé furcsa a szexualitása, például nem szereti ha hozzáérnek, inkább a megkötözős játékokat kedveli, ahol ő lehet az uralkodó fél. Az is érdekes, hogy minden partnerével aláirat egy szerződést szex előtt, csak hogy tudják a partnerek, hogy hányas a kabát. Az én számomra ez furcsa, de a hálószoba magánterület, ahol sok minden beleférhet a szexbe feltéve, ha mindkét fél kölcsönösen akarja azt.
Olvasás közben azon tűnődtem, hogy vajon mi a mondanivalója a könyvnek, miért írhatta a szerző? Különösebb mondanivalója nincs, hiszen lényegében egy szexkönyvről van szó, amely valahol megrekedt félúton az erotika és a pornó között.
Eleve az utóbbi egy vizuális műfaj, amely férfiak számára készül, tehát ez nem egy írott műfaj. Az erotikus műfajhoz képest viszont a Szürke túl durva. Számomra kínszenvedés volt végigolvasni a könyvet: a szexjelenetek jó részét átugrottam, míg Ana és Christian játszmája, párbeszédei egy idő után idegesíteni kezdtek. Főleg Christiant vágtam volna tarkón időnként, mert nagyon nem szeretem a diktátor hajlamú fickókat. Szerencsére ők sem engem, úgyhogy efelől megnyugodhatok. Szóval a könyv két számomra ellenszenves főszereplő vergődéséről szól, semmi több.
A könyvet kiadja az Ulpius Ház

2013. június 10., hétfő

Joanne Harris: Csokoládés barack - a Csokoládé és a Csokoládécipő folytatása

A könyv a Csokoládé trilógia befejező része, amelyben Vianne visszatér egykori lakóhelyére, Lansquenet-be azért, hogy varázslatos képességeivel ismét segítsen.
A Csokoládécipő befejezése óta eltelt négy év: a lányok is egész nagyok lettek már, Vianne viszont még mindig csokoládét készít. A különbség annyi, hogy most már Roux-val él egy lakóhajón a Szajnán, még mindig Párizsban.
Itt éri utol egykori kedves barátnője, a Lansquenet szegénynegyedében, a Les Marauds-on élő Armande levele, aki valójában már régen meghalt, ezért a levél az örökösének a  közvetítésével jut el hozzá.
Az egykori boszorkány nem mondja ki egyenesen azt, ami a szívét nyomja, inkább csak célozgat, de egy dolog egyértelmű: szeretné, ha Vianne legalább egyszer meglátogatná a helyet, ahol egykor élt és dolgozott, mert hátha segítségre lesz szüksége az ott lakóknak.
Az asszony teljesíti is a kérését, és útnak indul két lányával a faluba, ahol le is telepszenek Armande egykori házában.
A regény a Csokoládé világát és hangulatát idézi, de mégis teljesen más: a falu egykori szegénynegyedébe (ahol Armande is lakott) ugyanis arabok költöztek be a vízi emberek helyére. Viszont a falu lakossága már sokkal elnézőbben fogadja őket, mint annak idején a cigányokat. Talán azért is lehet ez, mert az arabok dolgoznak, illetve megvan a saját kultúrájuk, meg persze Vianne is sokat alakított a világnézetükön.
A legelső regény helyszíne, vagyis Vianne csokoládéboltja viszont teljesen leég, már csak a romjai maradnak.Vianne után egy titokzatos arab nő költözött be oda a kislányával, aki senkivel sem barátkozik, viszont iskolát rendezett be a helyen. Már a regény elején érződik, hogy valami titok lappang körülötte, amit Vianne ki akar deríteni. Miután ott lakik az arab negyedben, ezért nem lesz nehéz a közelükbe férkőznie.
Az asszony varázsa ugyanis éppen olyan, mint a Csokoládéban volt, vagyis össze tudja hozni egymással az embereket, akik valamiért megnyílnak neki. Így van ez az arabokkal is: őket is elbűvöli az asszony varázsa, csak a titokzatos arab nő az, aki ennek ellenáll, és nem barátkozik vele sem, mint ahogy másokkal sem. Éppen ez benne a kihívás.
Közben - mint említettem - a falu népe is változik: már sokkal befogadóbbak az idegenekkel, de ez még mindig csak látszattolerancia, szóval elviselik őket valamilyen szintig, de azért például ne házasodjanak be a családjukba mondjuk. Sokan már azt is nehezen tolerálták, hogy az arab negyedben mecset is épület, pedig hát az is arab kultúra része. Szóval Harris mondanivalója továbbra is a társadalmi beilleszkedés, és a másik kultúrának az elfogadása körül forog.
A falu népe közül különösen Vianne egykori barátnője, Joséphine, illetve egykori ellensége Francis Reynaud atya változott sokat, legalábbis a szerző velük foglalkozik a legtöbbet.
Joséphine, aki a legelső kötetben egy férje által megalázott és bántalmazott asszony volt, szinte teljesen kicserélődött: férjét még az első kötetben elhagyta, de azóta büszke kávézótulajdonos lett belőle az arab negyedben, és született egy kisfia is, ismeretlen apától.
Eközben Vianne ellenfele, Reynaud atya is kegyvesztett lett: igaz, hogy megvan még az állása a faluban, de a főnökei egy fiatal papot is küldtek a faluba, és befenyítették az atyát, hogy bármikor elhelyezhetik onnan máshová. Szóval most ő tapasztalja meg azt az érzést, ahogyan egykor Vianne-t fogadták a faluban,, úgyhogy visszanyal a fagyi. Ráadásul a falu lakosságának jó része őt gyanúsítja az egykori chocolaterie épületének felgyújtásával. Érdekes, hogy ebben az egyben megegyezik a francia és az arab lakosság véleménye, de amúgy távolságtartóan viselkednek egymással.
Ebbe a környezetbe csöppen bele Vianne a lányaival, és be is költöznek Armande házába az arab negyedbe. Úgy tűnik, hogy rá vár a feladat, hogy rendbe szedje a falu ügyeit, továbbá ő lesz az, aki kideríti, hogy ki volt a titokzatos gyújtogató, illetve kicsoda a titokzatos arab asszony, aki az ő egykori lakóhelyére költözött be a lányával. 
Az előző két regényhez hasonlóan a Csokoládés barack is egy rövid időszakot ölel fel naplószerűen, csak éppen ezúttal ez a történet nyáron játszódik, az előző kettőtől eltérően. A történetet ismét két szemszögből mesélik el: részben Vianne, részben pedig Reynaud atya a narrátor.
A könyv az előző kettőhöz hasonlóan szintén gasztroregény, bár ebben a könyvben már nem annyira a csoki, sokkal inkább az egyéb finomságok kapnak szerepet, például a lekvárfőzés, vagy az arab ételek, de azért a csoki is szerepet kap természetesen. Mindenesetre az élmény ugyanaz, mint az első kötetben: az olvasó legszívesebben azonnal a helyszínen teremne, és megkóstolná a finom ételeket, ugyanis Harris nagyon érzékletesen fogalmaz. A könyvből a misztikus elemek sem hiányoznak, tehát van min izgulni, szerencsére.
A könyvet kiadja az Ulpius Ház

2013. június 8., szombat

Joanne Harris: Csokoládécipő - a Csokoládé folytatása

A folytatásokkal sokszor az a probléma, hogy gyengébbek, mint az eredeti regény, vagy film, mert a szerzőnek elfogy a lendülete és kiég. Harris esetében ettől nem kell tartani, hiszen a Csokoládé folytatása is éppen olyan jó, hacsak nem jobb, mint az elődje. Persze ez egy szubjektív vélemény, de ahogy olvasgattam a többi könyvesblogger írásait, ők is elégedettek voltak a könyvvel.
Figyelmeztetés: Aki nem olvasta végig a Csokoládét még, az ne olvassa el se ezt a könyvet, se ezt a bejegyzést, mert elég sok utalást tartalmaz az előző műre!
Szóval a Csokoládé úgy végződött, hogy Vianne és Anouk elhagyta Lansquenet-t, hiszen sikerrel ellenállt a Fekete Embernek, azaz Reynaud atyának, aki a társadalmat képviselte és szerette volna Vianne-t és Anouk-t visszaterelni a birkák közé, hogy illeszkedjenek be. Ez nem sikerült neki, mert az asszony legyőzte őt, de mégis elhagyta a falut, hiszen rá már nem volt szükség, mert megtanította arra az embereket, hogy kiálljanak magukért.
Sajnos, ő maga nem tanulta ezt meg, hiába élt látszólag szabad életet a kislányával, mert valójában menekült a problémák elől. Ilyen probléma volt az is, hogy amikor elköltözött a faluból, már a második gyermekét várta, akinek az apja a korábban már megismert Roux, a vízi ember, akivel mindössze egyetlen röpke együttlétük volt csak.
Mindenesetre az asszonyt folyton kérdezgették, hogy ki az apja a gyereknek, és ő nem merte egyiküket sem nyíltan, vagy burkoltan elküldeni a picsába. Azt hihetnénk, hogy a történet valamikor a XX. század elején vagy közepén játszódik, amikor a házasságon kívül történő gyerekvállalást még botránynak tekintették, de ez nem így van: a Csokoládécipő cselekménye mostanában zajlik,  éppen ezért furcsa, hogy Vianne nem mer kiállni magáért, és azt mondani, hogy kopjanak le, mert semmi közük a magánéletéhez.
Az, ami a Csokoládéban sikerült neki (vagyis nem olvadni bele a tömegbe), az a Csokoládécipőben a visszájára fordul: az asszony elfojtja a képességeit és megtagadja önmagát, de ami még rosszabb: a gyermekeinek Anouknak és Rosette-nek a képességeit is azért, hogy beilleszkedhessenek a társadalomba. Még a nevüket is megváltoztatják, kivéve Rosette-ét.
Erre kiváló terepnek tűnik Párizs, ahol a Montmartre-on bérelnek lakást egy csokoládébolt felett.
Az asszony elvállalja ennek a boltnak a vezetését, de már nem ő készíti a csokoládét, hanem mesterséges árut ad el, de nem túl nagy sikerrel. Igazából csak vegetálnak az ebből kapott pénzből. Ráadásul Vianne-nak udvarlója is akad a háziura, Thierry személyében, aki egy agresszív, arrogáns seggfej, de ezt remekül tudja palástolni a viselkedésével. Helyette inkább megpróbálja manipulálni a környezetét, aminek Vianne be is dől egy darabig. (Érdekes, hogy a két lány nem: ők ki nem állhatják a fickót). Közben ismét felbukkan Roux is a történetben, aki valójában szerelmes Vianne-ba, bár ezt nem tudja igazából kimutatni.
Mindez azt jelenti, hogy a történet elég nyomasztóan kezdődik, de aztán felbukkan Vianne-ék életében Zozie de l'Alba,  egy pszichopata szélhámos, aki emberek adatai lopja el. Persze ez nem a valódi neve, csak egy felvett név a sok közül, hiszen számtalan személyisége volt már.
Hálátlan dolog ilyet mondani, de ezt a könyvet nem Vianne, az eredeti főhős, hanem Zozie karaktere viszi el, aki valójában Vianne sötét oldala, vagy legalábbis ezt a szerepet tölti be a könyvben. Az asztrológiában ezt az ún. árnyékszemélyiséget Lilithnek, vagy Fekete Holdnak nevezik, az első ember Ádám felesége után, aki megtagadta neki és Istennek az engedelmességet, ezért a pokolra szállt.
Ezt az árnyékszemélyiséget előbb-utóbb a felszínre kell hozni, mert komoly problémákat okozhat az elfojtása. Mint említettem itt van ez a kis család, akik van öt éve cipelnek magukkal egy problémát (ennyi idő telt el a Csokoládé óta), amit végre tisztázniuk kell. A szerző többször is utal erre a könyvben, hogy történt valami, ami miatt abbahagyták a varázslást, de ettől még megvannak az adottságaik, nemcsak Vianne-nak, hanem Anouknak is.
Itt jön a képbe Zozie, aki természetesen megpróbálja az ő titkaikat is ellopni. A szélhámosnő nem hülye: rögtön megérzi, hogy valójában lélektársakra talált, illetve valódi ellenfelekre, hiszen ő maga is egy vándorló boszorkány. Éppen ezért sokkal inkább élvezi a tevékenységét, mint korábban. Eközben a kis család barátnak hiszi őt, holott Zozie igazából képtelen kötődni valakihez.
A Csokoládéipő is beleillik az ún. gasztroregény fogalmába (a fogalom ismertetését már a Csokoládé bejegyzésnél kimerítettem), de kevésbé hangsúlyos a gasztrovonal, inkább a lélektani kategória érvényesül, illetve a mágikus misztikus vonal is erős, különösen a közép-amerikai mágia, amit Zozie használ.
A regény mondanivalója továbbra is a társadalmi beileszkedés kérdésével foglalkozik, de most inkább azt boncolgatja az írónő, hogy megéri-e mindenáron beilleszkedni egy olyan helyre, amely kirekeszt magából bizonyos embercsoportokat. Különösen a két lány Anouk és Rosette hangsúlyos ebből a szempontból, hiszen ők még tanulófázisban vannak, ráadásul egyikük sem az a szürke embertípus, akiket egykönnyen befogad magába a társadalom.
Anouknak  vannak bizonyos természetfeletti képességei, amelyeket hiába rejt el, a társai megérzik a suliban, ezért folyamatosan szívatják, szóval ő az ügyeletes lúzer. (Átérzem a helyzetét, mert én is ilyen voltam, de aztán kiemelkedtem onnét. Sajnos, ez nem mindenkinek sikerül.) Rosette a másik lány nem beszél, csak mutogat, de érdekes módon nem süket és nem értelmileg visszamaradott. Egyszerűen csak nem akar beszélni. Ezt hívják hallónémaságnak. A két gyereken tehát rajta van a bélyeg, és ezt használja ki Zozie is, aki főleg Anoukot akarja befolyásolni.
Az is érdekes, hogy Harris egy alapvetően rokonszenves, szerethető figurának állítja be Zozie-t, pedig csak egy bűnöző, abból is a legrosszabb fajta. Szerintem ugyanis nem a gyilkosok, meg a bántalmazók a legszemetebbek, hanem azok, akik a legbarátságosabb arcukat mutatják, és látszólag jót akarnak a másiknak, de ez a jó szándék valójában öncélú, és ha elérik azt, amit akarnak, akkor érdekes módon eltűnik a kedvességük. Számtalan ilyen ember él közöttünk, aki megpróbálja valahogy manipulálni a másikat, és itt nem csak a bűnözőkre, meg a pszichopatákra gondolok, hanem amúgy is.Az írónő zseniális kifejezést talált erre: ők az ún. Nyájasok, ugyanis ebben a fajta viselkedési formában van némi lenézés is embertársaink felé, míg a nyájaskodó felsőbbrendűnek érzi magát a többieknél, mert nála van a tudás kulcsa.
Amúgy Zozie is a pszichók közé tartozik, vagyis személyiségzavaros, aki remekül tudja palástolni a valódi jellemvonásait, és mindig egy másik személyiséget ölt fel, attól függően, hogy éppen kit alakít. Szóval Zozie megpróbálja normális és természetes dolognak beállítani azt, amit csinál.
A kérdés már csak az, hogy sikerül-e Vianne-nak és Anouknak rájönni arra, hogy mit terveznek velük, sikerül-e felvenni a harcot az ellenséggel, és visszatalálni önmagukhoz.
A cselekményt három ember meséli el: Zozie, Vianne és Anouk, tehát ugyanazt az eseményt többféle szemszögből is megismerhetjük.
A Csokoládéhoz hasonlóan ez a könyv is egy rövid időszakot ölel fel: október 31-től december 24-ig, ami az európai időjárás legsötétebb, legborúsabb időszaka. Mindez a könyv hangulatára is rányomja a bélyegét, de azért szerencsére nem depresszív a kötet. Igaz, hogy az elején nyomasztóan indul a cselekmény, de aztán beindulnak az események, és a végén a szerző elég jól felszítja a feszültséget. A regény tagolása a Csokoládéhoz hasonlóan szintén naplószerű. Engem ez a regény is abszolút meggyőzött, úgyhogy nekiállok a befejező résznek a Csokoládés baracknak is.
Kiadja az Ulpius Ház

Joanne Harris: Csokoládé

Sokáig tartottam Harrisnek a könyveitől, de nem tudnám megmondani miért. Ha nincs ez a blog, akkor valószínűleg soha nem olvasom el egyik könyvét sem, amit sajnálnék, ugyanis a Csokoládé nekem kifejezetten tetszett.
Harris műve az ún. gasztroregény műfajába tartozik, amelyben a kerettörténet mellett hatalmas szerepet kap a gasztronómia is, vagyis az étkezés művészete. Ez azt jelenti, hogy az adott szerző nagyon érzékletesen írja le, hogy az adott helyszínen milyen étkezési szokásai vannak a helyieknek úgy, hogy konkrétan az ételeket is megnevezi, illetve recepteket is közöl. Közben az olvasónak meg összefut a szájában a nyál, és a legszívesebben máris a helyszínre utazna, hogy megkóstolja a regényben szereplő finomságokat.
A gasztroregények jó része nem is annyira regény, mint inkább útinapló, amely a szerző életének egy adott szakaszát jeleníti meg, amit abban az országban/tájegységben/településen töltött el, tehát a műfaj hitelesnek mondható. A műfajban alkotó legismertebb szerzők, Elizabeth Gilbert, Peter Mayle, Marlena de Blasi, Joanne Fluke és Frances Mayes.
Mondjuk Harris annyiban kivétel, hogy nem saját magáról ír, illetve nem az adott helyszín gasztronómiai jellegzetességeit mutatja be, de a többi stimmel. A könyvnek ugyanis naplószerű felépítése van, egy bizonyos helyszínen játszódik (a dél-franciaországi Lansquenet sus Tannes nevű faluban Toulouse és Bordeaux között), és egy bizonyos időszakot mesél el Húshagyókedd és Húsvétvasárnap között, ami egy meglehetősen rövid időszak.
A Húshagyókeddről tudni illik, hogy Franciaországban egy igen komoly ünnepről van szó (ott Mardi Gras-nak hívják), amit karneválokkal és ízorgiákkal ünnepelnek országszerte.
Az alig pár száz fős Lansquenet falucska is éppen ezt ünnepli, amikor feltűnik ott egy fiatal nő, Vianne Rocher a kislányával Anouk-kal, és beköltözik az egykori pékség épületébe, ahol hamarosan csokoládéboltot nyit, amelyben szebbnél szebb és finomabbnál finomabb édessegfantáziákat kezd el árulni.
Az emberek eleinte bizalmatlanok a fiatal nővel szemben, már csak azért is mert eleve idegen, miközben ők már egy eleve kialakult közösség, ahol mindenki ismeri a másikat.
A bizalmatlanság másik oka pedig az, hogy a falu népe egy hagyománytisztelő keresztény közösség, akik  Isten tanításai szerint élnek, és minden vasárnap eljárnak templomba is. Na, nem azért, mert valóban tiszta szívből hisznek Istenben, hanem azért mert nem mernek lázadni a szabályok ellen, és nem mernek élni.
Erre betoppan közéjük ez a fiatal nő, aki éppen az ellenkezőjét teszi, vagyis szarik a konvenciókra, szabad életet él, becsavarogta gyakorlatilag egész Európát, ráadásul házasságon kívül neveli a gyermekét, akiről azt sem tudja, ki az apja!
Mindez vérlázító az ottani közösség szemében, de aztán egyre többen látogatnak el Vianne boltjába és nemcsak azért, mert elcsábítja őket a csokoládé illata (na jó, is). Van ugyanis valami boszorkányos, varázslatos ebben a nőben, ami miatt az emberek elkezdik a társaságát keresni, illetve segítik a beilleszkedésben is. Pedig, mint mondom bizalmatlan emberekről van szó.
Hamarosan törzsvendégei is lesznek a boltjának, akik elmesélik neki az ügyes-bajos dolgaikat, illetve problémáikat egy csésze forró csoki mellett, amire igazából nem is várnak megoldást, de Vianne varázslatos lényének köszönhetően mégis új dolgok lesznek születőben.
Az asszonynak amúgy tényleg mágikus képességei vannak, mert például megérzi, hogy kinek mi a kedvenc édessége, de ami még fontosabb az, hogy megnyílnak előtte az emberek. Egyébként jósnő édesanyjának köszönhetően jósol is időnként, továbbá ő maga készíti az összes csokit és édességet a boltjában, ami azért nem kis teljesítmény.
Szóval, a lényeg az, hogy Vianne-t és a kislányát megszereti a falu népének nagy része, ami azért fontos, mert az asszony nem lesz a massza része, tehát nem szürkül bele a falu lakosságába, és kívülálló marad.
Éppen ezért vannak olyan emberek, akik továbbra is ellenségesek vele és a vesztét akarják, mert nem tetszik nekik az, ahogyan él. Ráadásul lényegében megkísértette a falu lakosságát, ami halálos bűnnek számít ezeknek az embereknek a szemében. Különösen csípi a szemüket, hogy Vianne csokoládéfesztivált szervez Húsvétra, ami elvileg egy vallásos ünnep, és az asszony által szervezett rendezvény nem vág egybe ezzel.
Az ellenzők közül kiemelkedik Francis Reynaud atya, aki lényegében a vezetője a kis falu közösségének.
A faluban ugyanis polgármester, sem rendőrség, meg semmilyen erőszakszervezet, egyedül az atya szellemi befolyása erős.
Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy direkt parancsolgat az embereknek, ehelyett inkább manipulálja őket, illetve a szószékről intéz hozzájuk dörgedelmes hegyibeszédeket vasárnaponként a templomban.
Vianne-nál is megpróbálkozik a manipulációs technikáival, de az asszony elhajtja a francba. Végül aztán egyre többen bátorodnak fel Vianne hatására, és változtatni kezdenek az életükön. Szóval mondhatjuk azt, hogy Vianne alakja jelenti a fényt az éjszakában.
A pap figurája lehet, hogy egyeseknek gonosznak tűnik, de szerintem inkább csak szánalmas figura, aki nem mer élni, helyette inkább különböző böjtökkel bünteti magát. Később aztán a regényből kiderül, hogy miért.
Amúgy vannak nála gonoszabb emberek is a faluban, pl. a helyi tanítónő, vagy a kávézó tulajdonosa, akik tényleg egyértelműen a vesztét akarják Vianne-nak.
A pap nem, mert valójában őt is izgatja a csokoládé, de megpróbálja elfojtani. Ennek az eredménye az lesz, hogy folyton rá gondol, mennyire meg szeretné kóstolni, de nem meri, mert retteg a kísértéstől. Márpedig, amit megpróbálni elfojtani az egyre erősebb lesz, ezt mondja a pszichológia törvénye is. Szóval a pap bácsi kezd becsavarodni. Szerintem beleszeretett Vianne-ba is, vagy legalábbis kívánja őt testileg, bár mondjuk ez nem jön le egyértelműen a regényből, csak én érzem úgy, hogy ez van az asszony iránt érzett szenvedélyes gyűlölete mögött. Márpedig a gyűlölet az valójában egy negatív irányú szeretetenergia.
Annak ellenére, hogy a könyv elvileg a szórakoztató irodalom műfajába tartozik, nagyon komoly lélektani és társadalmi mondanivalója is van. A Csokoládé azt a folyamatot mutatja be, ahogyan az emberi társadalom évezredek óta működik: vagyis aki komolyabban eltér az átlagtól, vagyis az emberek nagy szürke masszájától, azt kiközösítik, vagy legalábbis bizalmatlanok vele szemben. Aztán ha esetleg megismerik, akkor már elfogadják, sőt megszeretik a tőlük különbözőt, sőt akár tanulnak is tőle!
Most hosszadalmas lenne arról beszélni, hogy ez miért alakult így, de tény, hogy a társadalom mindig utált valakit, valakiket. Korszakok jönnek-mennek, de ez az egy dolog mit sem  változott: az emberek ugyanolyan birkák, mint régen, csak most mással etetik meg őket. Nagyon sokáig a keresztény) vallás volt az, amivel mosták az emberek agyát, később aztán ezt szépen lassan átvette a média, amit szinte már vallásos áhítattal figyel a nép.
Ha már a vallást említem, akkor fontos tudni, hogy a történet két szemszögből íródik: részben Francis Reynaud atya, részben pedig Vianne meséli el egyes szám első személyben az eseményeket. Na jó, Vianne nagyobb hangsúlyt kap a regényben, hiszen mégiscsak ő a főszereplő.
A könyv közepén aztán újabb szereplők kerülnek elő, az ún. vízi emberek, akik valójában nomád életet élő cigányok, és hajóikkal pont a falu nyomornegyedénél tűnnek fel a Tannes folyón. Miután idegenek, ezért természetesen gyűlölni kell őket, amiben ismét a pap, meg a kávézó tulajdonosa a ludas, akik véleményükkel befolyásolják az embereket. Vianne és Anouk azonban ismét csak magasról tesznek rájuk, és összebarátkoznak velük.
Az az érzésem, hogy Harris valamiért nagyon vallásellenes lehet, hiszen a pap bácsit eléggé Raszputyin-szerű figuraként jeleníti meg, és helyette inkább a szabad, konvencióktól mentes életet hirdeti. Nekem ettől rögtön rokonszenves lett az írónő alakja, úgyhogy hamarosan nekilátok a Csokoládé folytatásának, a Csokoládécipőnek is.
A könyvből film is készült Juliette Binoche és Johnny Depp főszereplésével. A könyvet kiadja az Ulpius Ház

2013. június 4., kedd

Fejős Éva: Csajok A Vénusz-lakók mindennapjai

Örömmel jelenthetem, hogy ezt a könyvet is elolvastam, bár nem tudom, minek: különösebb mondanivalója nincs ugyanis, mindössze egy könnyű nyári limonádéról van szó. Nincs is ezzel baj, hiszen ezt a műfajt is lehet jól csinálni, de Fejős Évának ez sajna nem sikerült.
Életszerűtlen helyzetek, és mérhetetlenül ostoba, agyhalott szereplők találhatók benne, ennek ellenére a kiadó és a média igyekeznek ezerrel reklámozni a szerzőt, mintha valami hihetetlenül fantasztikus dolgot alkotott volna. (Kíváncsi lennék, hogy vajon irodalmi Nobel-díjra mikor fogják javasolni? Ennyi erővel...)
A lényeg az, hogy ez a könyv önmagukat kereső és különböző párkapcsolati hibákat elkövető szereplőkről szól, ami azért furcsa, mert már mindannyian túl vannak a harmincon, de mégis úgy viselkednek, mint a tinik, meg a huszonévesek.
Ami külön kiakasztó, az Bus István véleménye a könyv hátoldalán Éváról, aki szerinte egy ízig-vérig mai csaj, aki érti és érzi azt ami körülöttünk történik. Arról már nem kapunk felvilágosítást, hogy mit jelent az a mai csaj? Talán trendi? Talán a fővárosban él? Talán úgy él, ahogy azt a Cosmopolitanban, meg a Joyban leírják és elvárják? (Akkor én biztosan régi vagyok...)
Az, hogy F. É. érti és érzi, ami körülöttünk történik szerintem nevetséges. Ha tényleg ilyenek az emberek, mint ahogy azt a szerző ábrázolja a könyvében, akkor én igyekszem minél inkább elhatárolódni tőlük, ugyanis számomra rohadtul idegesítőek a karakterek, én legalábbis szájbavertem volna őket párszor így olvasás közben. Mondjuk az én környezetemben szerencsére nincsenek ilyen emberek, szóval lehet, hogy Fejős mozog szar környéken. Mondjuk a média bőségesen termeli az agyhalott zombikat, úgyhogy van kiről írni Fejősnek és társainak.
A történet mint mondtam négy ember, Hanna, Móni, Flóra és Márk sorsát követi végig.
-A fickó buzi - szinte már hallom is, ahogy mondjátok. ÉÉSS, bingó! Valóban a másik csapatban játszik a srác, de ne ez alapján ítéljétek meg, mert szerintem ő talán a legnormálisabb szereplő, aki igyekszik nőnemű barátainak tolmácsolni a Mars-lakók kívánságait, vágyait és viselkedését. (A Mars-lakók alatt a férfiakat, míg a Vénusz-lakók alatt pedig a nőket kell érteni.) Manapság az angolszász-amerikai szórakoztató irodalomban kifejezetten hálás dolog meleg szereplőt (többnyire férfiakat) beleírni, na de ők jóval fejlettebbek, elfogadóbbak ezen a téren nálunk. Itt hazánkban tudtommal Fejős Éva próbálkozik ezzel, és nekem nincs is ezzel gondom, de amilyen a magyar társadalom, fog ő még hideget-meleget kapni emiatt.
A srác amúgy kreatív szakember, aki álnéven ezoterikus könyveket ír, amelyben a Vonzás Törvényének a tanításait tolmácsolja az olvasóknak. Véleményem szerint ezzel Fejős alaposan lejáratja az ezotériát, de én valahogy mégsem veszem tőle rossz néven, talán azért, mert én amúgy ezzel foglalkozom, és tisztában vagyok a jelentőségével.
Márknak van egy nagyija is Lujza, aki szintén fontos szereplő a könyvben, ugyanis az idős asszony párkapcsolati tanácsokat osztogat. Nincs is ezzel semmi baj, végül is túl van a nyolcvanon, szóval lehetnek élettapasztalatai. :) A néni inkább azért érdekes, nem hozza a társadalom által elvárt sztereotípiákat, vagyis nem az a fejkendős, sokszoknyás nénike, hanem egy igazán nőies külsejű hölgy. Valahogy olvasás közben nekem Medveczky Ilona jutott eszembe erről, de Lujza csak külsőre emlékeztet a mesterkélt táncosnőre, egyébként egy nagyon kedves, humoros, melegszívű nő. Szerintem miatt volt érdemes elolvasni ezt a könyvet.
Hanna egy utazási irodában dolgozik, ami ki nem rúgja a főnöke. Neki az a legfőbb problémája, hogy gyereket szeretne, de a férje, Robi nem tudta ez neki megadni, ezért elváltak. Azóta próbál ismerkedni, de a lelke mélyén mégiscsak a volt férjét szereti.
Móninak két gyermeke van és egy férje, Barna. A gyerekek között jelentős a korkülönbség, miután a nagylányát még tinifejjel szülte, szóval még felelőtlen is volt. Mindenesetre felnevelte a lányt, aztán később találkozott Barnával, akitől a második gyermek született. Móni nem dolgozik, vagyis jobban mondva dolgozik egy úgynevezett vámpírmesén, amelynek kiadót keres, de csak nehezen talál. A másik problémája, hogy megoperáltassa-e a melleit, mert nem tudja, hogy tetszene-e a férjének, vagy sem.
Flóra talán a legellenszenvesebb szereplő, akinek abszolút nincs tartása, és kiskutyaként fut a nős, kétgyermekes Zoli után, aki éppen válni készül a színésznő feleségétől. A páros egyébként közös munkahelyen dolgozik a tévében, szóval elég gyakran látják egymást.
Igazából ez nem egy "valódi" regény hiszen nincs összefüggő tartalma, hanem az egyes fejezetek önálló életet élnek, és lazán követik egymást. Ezt a műfajt az irodalomban pikareszknek hívják, és már Voltaire is alkalmazta, de az Üvegtris című filmben is ugyanezt a jelenséget figyelhetjük meg. A különbség annyi, hogy Fejős nem tud regényt írni, csak értékelhetetlen szemetet.
Kiadja az Ulpius Ház