A folytatásokkal sokszor az a probléma, hogy gyengébbek, mint az eredeti regény, vagy film, mert a szerzőnek elfogy a lendülete és kiég. Harris esetében ettől nem kell tartani, hiszen a Csokoládé folytatása is éppen olyan jó, hacsak nem jobb, mint az elődje. Persze ez egy szubjektív vélemény, de ahogy olvasgattam a többi könyvesblogger írásait, ők is elégedettek voltak a könyvvel.
Figyelmeztetés: Aki nem olvasta végig a Csokoládét még, az ne olvassa el se ezt a könyvet, se ezt a bejegyzést, mert elég sok utalást tartalmaz az előző műre!
Szóval a Csokoládé úgy végződött, hogy Vianne és Anouk elhagyta Lansquenet-t, hiszen sikerrel ellenállt a Fekete Embernek, azaz Reynaud atyának, aki a társadalmat képviselte és szerette volna Vianne-t és Anouk-t visszaterelni a birkák közé, hogy illeszkedjenek be. Ez nem sikerült neki, mert az asszony legyőzte őt, de mégis elhagyta a falut, hiszen rá már nem volt szükség, mert megtanította arra az embereket, hogy kiálljanak magukért.
Sajnos, ő maga nem tanulta ezt meg, hiába élt látszólag szabad életet a kislányával, mert valójában menekült a problémák elől. Ilyen probléma volt az is, hogy amikor elköltözött a faluból, már a második gyermekét várta, akinek az apja a korábban már megismert Roux, a vízi ember, akivel mindössze egyetlen röpke együttlétük volt csak.
Mindenesetre az asszonyt folyton kérdezgették, hogy ki az apja a gyereknek, és ő nem merte egyiküket sem nyíltan, vagy burkoltan elküldeni a picsába. Azt hihetnénk, hogy a történet valamikor a XX. század elején vagy közepén játszódik, amikor a házasságon kívül történő gyerekvállalást még botránynak tekintették, de ez nem így van: a Csokoládécipő cselekménye mostanában zajlik, éppen ezért furcsa, hogy Vianne nem mer kiállni magáért, és azt mondani, hogy kopjanak le, mert semmi közük a magánéletéhez.
Az, ami a Csokoládéban sikerült neki (vagyis nem olvadni bele a tömegbe), az a Csokoládécipőben a visszájára fordul: az asszony elfojtja a képességeit és megtagadja önmagát, de ami még rosszabb: a gyermekeinek Anouknak és Rosette-nek a képességeit is azért, hogy beilleszkedhessenek a társadalomba. Még a nevüket is megváltoztatják, kivéve Rosette-ét.
Erre kiváló terepnek tűnik Párizs, ahol a Montmartre-on bérelnek lakást egy csokoládébolt felett.
Az asszony elvállalja ennek a boltnak a vezetését, de már nem ő készíti a csokoládét, hanem mesterséges árut ad el, de nem túl nagy sikerrel. Igazából csak vegetálnak az ebből kapott pénzből. Ráadásul Vianne-nak udvarlója is akad a háziura, Thierry személyében, aki egy agresszív, arrogáns seggfej, de ezt remekül tudja palástolni a viselkedésével. Helyette inkább megpróbálja manipulálni a környezetét, aminek Vianne be is dől egy darabig. (Érdekes, hogy a két lány nem: ők ki nem állhatják a fickót). Közben ismét felbukkan Roux is a történetben, aki valójában szerelmes Vianne-ba, bár ezt nem tudja igazából kimutatni.
Mindez azt jelenti, hogy a történet elég nyomasztóan kezdődik, de aztán felbukkan Vianne-ék életében Zozie de l'Alba, egy pszichopata szélhámos, aki emberek adatai lopja el. Persze ez nem a valódi neve, csak egy felvett név a sok közül, hiszen számtalan személyisége volt már.
Hálátlan dolog ilyet mondani, de ezt a könyvet nem Vianne, az eredeti főhős, hanem Zozie karaktere viszi el, aki valójában Vianne sötét oldala, vagy legalábbis ezt a szerepet tölti be a könyvben. Az asztrológiában ezt az ún. árnyékszemélyiséget Lilithnek, vagy Fekete Holdnak nevezik, az első ember Ádám felesége után, aki megtagadta neki és Istennek az engedelmességet, ezért a pokolra szállt.
Ezt az árnyékszemélyiséget előbb-utóbb a felszínre kell hozni, mert komoly problémákat okozhat az elfojtása. Mint említettem itt van ez a kis család, akik van öt éve cipelnek magukkal egy problémát (ennyi idő telt el a Csokoládé óta), amit végre tisztázniuk kell. A szerző többször is utal erre a könyvben, hogy történt valami, ami miatt abbahagyták a varázslást, de ettől még megvannak az adottságaik, nemcsak Vianne-nak, hanem Anouknak is.
Itt jön a képbe Zozie, aki természetesen megpróbálja az ő titkaikat is ellopni. A szélhámosnő nem hülye: rögtön megérzi, hogy valójában lélektársakra talált, illetve valódi ellenfelekre, hiszen ő maga is egy vándorló boszorkány. Éppen ezért sokkal inkább élvezi a tevékenységét, mint korábban. Eközben a kis család barátnak hiszi őt, holott Zozie igazából képtelen kötődni valakihez.
A Csokoládéipő is beleillik az ún. gasztroregény fogalmába (a fogalom ismertetését már a Csokoládé bejegyzésnél kimerítettem), de kevésbé hangsúlyos a gasztrovonal, inkább a lélektani kategória érvényesül, illetve a mágikus misztikus vonal is erős, különösen a közép-amerikai mágia, amit Zozie használ.
A regény mondanivalója továbbra is a társadalmi beileszkedés kérdésével foglalkozik, de most inkább azt boncolgatja az írónő, hogy megéri-e mindenáron beilleszkedni egy olyan helyre, amely kirekeszt magából bizonyos embercsoportokat. Különösen a két lány Anouk és Rosette hangsúlyos ebből a szempontból, hiszen ők még tanulófázisban vannak, ráadásul egyikük sem az a szürke embertípus, akiket egykönnyen befogad magába a társadalom.
Anouknak vannak bizonyos természetfeletti képességei, amelyeket hiába rejt el, a társai megérzik a suliban, ezért folyamatosan szívatják, szóval ő az ügyeletes lúzer. (Átérzem a helyzetét, mert én is ilyen voltam, de aztán kiemelkedtem onnét. Sajnos, ez nem mindenkinek sikerül.) Rosette a másik lány nem beszél, csak mutogat, de érdekes módon nem süket és nem értelmileg visszamaradott. Egyszerűen csak nem akar beszélni. Ezt hívják hallónémaságnak. A két gyereken tehát rajta van a bélyeg, és ezt használja ki Zozie is, aki főleg Anoukot akarja befolyásolni.
Az is érdekes, hogy Harris egy alapvetően rokonszenves, szerethető figurának állítja be Zozie-t, pedig csak egy bűnöző, abból is a legrosszabb fajta. Szerintem ugyanis nem a gyilkosok, meg a bántalmazók a legszemetebbek, hanem azok, akik a legbarátságosabb arcukat mutatják, és látszólag jót akarnak a másiknak, de ez a jó szándék valójában öncélú, és ha elérik azt, amit akarnak, akkor érdekes módon eltűnik a kedvességük. Számtalan ilyen ember él közöttünk, aki megpróbálja valahogy manipulálni a másikat, és itt nem csak a bűnözőkre, meg a pszichopatákra gondolok, hanem amúgy is.Az írónő zseniális kifejezést talált erre: ők az ún. Nyájasok, ugyanis ebben a fajta viselkedési formában van némi lenézés is embertársaink felé, míg a nyájaskodó felsőbbrendűnek érzi magát a többieknél, mert nála van a tudás kulcsa.
Amúgy Zozie is a pszichók közé tartozik, vagyis személyiségzavaros, aki remekül tudja palástolni a valódi jellemvonásait, és mindig egy másik személyiséget ölt fel, attól függően, hogy éppen kit alakít. Szóval Zozie megpróbálja normális és természetes dolognak beállítani azt, amit csinál.
A kérdés már csak az, hogy sikerül-e Vianne-nak és Anouknak rájönni arra, hogy mit terveznek velük, sikerül-e felvenni a harcot az ellenséggel, és visszatalálni önmagukhoz.
A cselekményt három ember meséli el: Zozie, Vianne és Anouk, tehát ugyanazt az eseményt többféle szemszögből is megismerhetjük.
A Csokoládéhoz hasonlóan ez a könyv is egy rövid időszakot ölel fel: október 31-től december 24-ig, ami az európai időjárás legsötétebb, legborúsabb időszaka. Mindez a könyv hangulatára is rányomja a bélyegét, de azért szerencsére nem depresszív a kötet. Igaz, hogy az elején nyomasztóan indul a cselekmény, de aztán beindulnak az események, és a végén a szerző elég jól felszítja a feszültséget. A regény tagolása a Csokoládéhoz hasonlóan szintén naplószerű. Engem ez a regény is abszolút meggyőzött, úgyhogy nekiállok a befejező résznek a Csokoládés baracknak is.
Kiadja az Ulpius Ház
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése