Melanie Benjamin: Az aviátor felesége-Charles Lindbergh feleségének története

Charles Lindbergh nevét kis hazánkban is sokan ismerik, hiszen az amerikai ezredes volt az első, aki repülőgépével elsőként repülte át az Atlanti-óceánt. A mai sugárhajtású gépek korában ez nem hangzik olyan óriási dolognak, de  az akkori időkben egy-egy ilyen utazás hetekig/hónapokig tartott, hiszen az óceánt csak hajóval lehetett átszelni.
Erre jön egy szőke hajú fickó a kis gépével és az Amerikai Egyesült Államokból Párizsba repül 1927-ben át a Nagy Vízen, egyértelmű, hogy szétszedik érte az emberek, hiszen féltek ettől az ördögi masinától, amit repülőgépnek hívtak.
Innentől kezdve Lindberghnek nem volt többé nyugta: élete közügy lett, folyamatosan fotósok, meg firkászok járkáltak a nyomában, és a családtagjai is automatice híresek lettek. Sőt, a Lindbergh nevet mind a mai napig tisztelik az USA-ban. Szóval az ezredes az első celebek egyike volt, de ő legalább jogosan.
Viszont az is jogos kérdés, hogy a felesége mitől érdekes? Csinált-e egyáltalán valami fontosat, vagy csak a Lindbergh legendából akart megélni?
Nos, az a helyzet, hogy Anne Morrow sokág valóban a férje árnyékában élt, csak később lett elismert pilóta, aki a férje és a családja kiszolgálásán kívül írással is foglalkozott, bár művei csak mostanában jelennek meg Amerikában.

A Lindbergh házaspár még fiatalon

Melanie Benjamin írása ennek az asszonynak az életét igyekszik bemutatni a nagyközönségnek. Azért írom ezt így, mert a könyv mégiscsak Charles Lindberghről szól, és nem Anne-ről, de hát az asszony inkább oldalkocsi volt, mint önálló személyiség, viszont az alakja már csak azért is fontos lehet, mert kurva sokan kíváncsiak a hírességek családjára is, illetve arra, hogy milyen lehet velük együtt élni, és milyen az a társ, akit maguk mellé választanak.
Anne Morrow, a feleség kifejezetten jó családból származott, hiszen az apja volt mexikói nagykövet, de amerikai szenátor is, tehát a pénzre abszolút nem volt gondja a családnak.
Az már sokkal inkább gondot jelentett, hogy Anne félénk és önbizalomhiányos volt, de a Google-ön talált képei alapján ez nem is olyan meglepő, ugyanis kifejezetten előnytelen külsejű nő volt. Persze ez önmagában még nem okoz önbizalomhiányt, csak akkor, ha az illető másokhoz hasonlítja magát, és őket különbnek hiszi ebben a versenyben.
Nos, Anne is így gondolkozott, ugyanis azt gondolta magáról, hogy semmit extrát nem tud a testvéreihez képest: pl. nincs jó külseje, nem ő a fiú örökös, továbbá nem tudja jól eladni magát egy társaságban, nem tud szórakoztatni flörtölni. Már pedig ezek népszerű tulajdonságok, ott Amerikában. Az pedig kurvára nem számít, hogy elvégzett egy menő főiskolát, hiszen a gazdagoknál olyan természetes dolog, mint a levegővétel.
Ezek után nem csoda, ha Anne úgy gondolja, neki nincs joga ugyanahhoz a dolgokhoz, mint a látszólag sikeres és népszerű embereknek.
Itt van például Lindbergh ezredes is, akibe Anne is belezúgott a hőstette után sok nőhöz hasonlóan. Csakhogy neki sok nővel ellentétben volt alkalma személyesen is találkozni a Bálvánnyal a családjának köszönhetően. Ekkor akár ki is ábrándulhatott volna belőle, hisze addig csak papírmasé figuraként létezett a számára, de a lány még jobban belezúgott az ezredesbe. Az meg külön öröm lehetett számára, hogy a Bálvány is szeretett az ő társaságában lenni, sőt elvitte repülni is! Nem csoda, hogy a lány nagyon boldog volt. Ebből akár egy nyálas-cukormázas szerelmi történet is lehetett volna, de mégsem lett az, annak ellenére, hogy összeházasodtak.
Ámde ez a házasságuk nem a szerelmen-szereteten alapult: Charles Lindbergh voltaképpen egy asszisztenst keresett magának, aki éjjel-nappal kéznél van, és alkalmas arra, hogy megtanítsa repülni is A szerző állítása szerint a férfi ugyanakkor szenvedélyes szerető is volt, tehát ezen a téren sem lehetett rá panasz. Szeretni viszont különösebben nem tudott, rideg gyermekkorát okolva ezért, de a kötet alapján szerintem egy egoista barom volt, ezért volt képtelen figyelemmel fordulni a másik ember felé.
Ahogy láttam, a legtöbb női olvasónak/bloggernek hasonló a véleménye róla és ellenszenves alaknak tarják, de érdekes módon sok nő éppen ilyen egocentrikus fickókba szeret bele. Talán azért, mert ők tudják, mit kell mondani nekünk nőknek és úgy tudnak játszani rajtunk, mint egy hangszeren. Mindez jellemző volt Lindberghre is, aki társaságban nagyon elbűvölő tudott lenni, de otthon teljes odaadást várt el mindenkitől, csicskáztatta a feleségét, stb.
Ha már feleség, hát ejtsünk szót Anne-ről is, aki szintén nem volt szerelmes Lindberghbe, inkább csak rajongott érte, mint tinilányok a népszerű énekesekért/színészekért/sportolókért. Na most erre egy kapcsolatban nem lehet alapozni, mert a bálványozott fél kihasználja csak az iránta való rajongás, ahogy Linberghéknél is történt. A nő meg persze hagyta magát csicskáztatni, és nem szólt vissza, ami különösen azért tragédia, mert egy főiskolát végzett, intelligens nőről van szó, és nem egy buta libáról.

Anne Morrow Lindbergh már idősebb korában

Végül 50 éves kora tájékán jött rá, hogy elment mellette az élete és kezdett el önállóvá válni, miközben a bálvány ledőlt, és meglátta az emögött rejtőző szánalmas kis embert. Különösen megrázó, amikor a szerző bemutatja a már végsőkig legyengült haldokló Lindberghet, akinek már annyi ereje sincs, hogy egy poharat felemeljen. Pedig egykor egy egész ország és a fél kontinens bálványa volt, de mégis esendő halandóként távozott ebből a világból, miközben a felesége továbbra is támogatta őt.
Melanie Benjamin könyvéből kiderül, hogyan válik felnőtté Anne Morrow, és hogyan lép ki a férje árnyékából, miközben a valódi boldogságot is megtalálja valaki másnak az oldalán.
Persze el lehet őt ítélni, le lehet kurvázni, de az ő helyzetükben nem lehetett csak úgy elválni, hiszen a sajtó folyamatosan basztatta őket, ráadásul igazi álompárnak kiáltották ki Lindberghéket, tehát nem lehetett csak úgy kiszállni ebből a helyzetből. Ráadásul Morrow-nak ehhez már nem lett volna elég ereje, hiszen az önbizalomhiányát, félénkségét csak repülés közben tudta leküzdeni, a földön viszont továbbra is problémái akadtak.

Lindbergh elvárta, hogy a felesége a repüléshez is asszisztáljon. Végül asszonyból is pilóta lett, méghozzá egész jó!

Melanie Benjamin regénye nem is annyira életrajzi mű, inkább egy lélektani folyamatot ábrázol a szerző, miközben a cselekmény időnként ugrál az időben, mert a szerző időnként megszakítja a mesét a haldokló Lindbergh történetével. A legtöbbször viszont a cselekmény folyamatosan íródik, miközben az olvasó végigkövetheti a kívülről nézve irigyelt gazdagok életét, és rájön, hogy nem mind arany, ami fénylik. Pláne, hogy Lindberghéknek elrabolták az elsőszülött fiukat, akit aztán meg is öltek bosszúból, pénzért, vagy csak feltűnést akartak kelteni. Ki tudja?
Mindezt nem azért írom, hogy sajnálni kelljen az ún. gazdagokat, hanem azért, hogy lássa az olvasó: nekik is vannak problémáik, hiszen a sok pénz és a hatalom teljesen más feladatokat kíván meg az embertől, mint egy átlagélet.
Anne Morrow sokáig hibás úton járt, de végül élete delén mégis megtalálta a boldogságot, illetve azt a feladatot, amelyet teljes szívvel és örömmel tudott végezni. Eközben a férjére sem haragudott meg, legfeljebb eltávolodott tőle, de ez annyi házasságban eltöltött idő után, mint ami az övéké volt, ez természetes is.
A könyvet elsősorban az életrajzok, dokumentumkötetek kedvelőinek ajánlom, de a lélektant szeretők sem fognak csalódni.
Kiadja a Pioneer Kiadó.

Chris Greenhalgh: Ingrid Bergman megkísértése - a színésznő és Robert Capa szerelmének története

Ingrid Bergmanról elsősorban a Casablanca című film jut sokak eszébe, illetve sokan azt is tudják, hogy ő volt Hollywood jókislánya, aki nem ivott/drogozott, nem pasizott és nem voltak botrányai se se. Helyette házasságban élt Petter Lindströmmel, aki egyben a menedzsere is volt.
Valójában ez a jókislányság is csak egy szerep volt, amit a menedzserek és a filmstúdiók aggatták rá a színésznőre, miközben ő fulladozott ebben a szerepben.
Nem is csoda, hogy végül Bergman fellázadt és otthagyta a családját Roberto Rossellini filmrendezőért. A végeredmény hatalmas botrány lett, és senki sem értette, hogy egy állítólag kiegyensúlyozott házasságban élő nő miért tesz ilyet. Persze ez a kiegyensúlyozottság csak látszólagos volt, és a csak a külvilágnak szólt.
Azt már csak kevesen tudják, hogy a színésznőnek nemcsak Roberto Rossellinivel volt viszonya, hanem  Robert Capa fotós-haditudósítóval is, még Rossellini megjelenése előtt. Mindez akkoriban még könnyebben titokban maradhatott, hiszen akkor még nem volt olyan izmos a bulvársajtó Amerikában, és lesifotósok sem igen léteztek még. Ezzel szemben ma egy amerikai hírességnek gyakorlatilag lehetetlen magánéletet élni ebben a bulvárvilágban.
Ha már híresség: a másik ismert emberről Robert Capáról még kevesebbet tudtam, mint Ingridről egészen mostanáig. Mindez azóta változott, hiszen ez a második könyv, amit vele kapcsolatban olvastam, tehát volt alkalmam őt valamennyire megismerni. Legelőször az emlékével kapcsolatban rendezett fotókiállítás kapcsán találkoztam a nevével, és ekkor derült ki az is számomra, hogy magyar származású volt. Később azt is megtudtam róla, hogy Friedmann Endre volt az eredeti neve, csak éppen zsidó származása miatt még kamaszkorában elmenekült Budapestről és Párizsban kötött ki. Mellesleg ugyanitt találkozott Ingriddel is.
Korábban Gerda Taro volt a szerelme, aki szintén fotózott, de ő meghalt a spanyol polgárháborúban munka közben. Az ő szerelmüknek Susana Fontes könyve, a Robert Capára várva állít emléket. Ezt a könyvet is olvastam, de még nem írtam róla. Ígérem pótolni fogom ezt a hiányt is.
Visszatérve Bergman és Capa viszonyára: ez nem az unatkozó gazdag szépasszony szeretőt tart című műsorszám volt, hanem egy igazi szenvedélyes szerelem, ami pont a természete miatt nem tarthatott sokáig, hiszen így is rengeteg energiát emésztett fel a találkák megszervezése, stb. Szóval sajnos véget kellett hogy érjen, de amíg tartott, addig szép volt, és legalább volt mire emlékezni.
Chris Greenhalgh angol irodalmár és kutató ennek a szerelemnek eredt a nyomába, és írta meg ezt a könyvet, ami valójában nem is annyira dokumentumkötet,  sokkal inkább regény. Vannak ugyanis benne párbeszédek, illetve a szerző inkább a szórakoztatásra helyezte a hangsúlyt, mintsem a tényközlésre és ismeretterjesztésre.
Nincs is ezzel baj, csak annyi a problémám ezzel a kötettel, hogy sokszor túlzottan érzelmesre sikeredett a hangvétel, amely azt jelenti, hogy ez regény köröket ver a Danielle Steel könyvekre is, ami azért nem semmi. Persze az is igaz, hogy egy szerelmi kapcsolatról van szó benne, amit nem lehetett felvállalni a külvilág előtt, mert az egyik fél házas, illetve közismert ember ráadásul, tehát ehhez mindenképpen igazodnia kellett az ezt közvetítő szerzőnek.
A regény amúgy kétféle szemszöget mutat be: egyrészt Ingrid Bergmanét, ami egyes szám harmadik személyben íródott, másrészt Robert Capáét, ami viszont egyes szám első személyben. Mindez nagyon szokatlan megoldás, amivel még sohasem találkoztam. Nem tudom, mi lehetett ezzel a szerző célja, de van egy olyan érzésem, hogy Capa figuráját közelebb érezhette magához, míg Bergmanétól távolságot tart.
Ha már távolság: a két ember végül szakított egymással, de Ingrid házasságát már semmiképpen nem lehetett megmenteni: az asszony, mint írtam elhagyta a férjét Rosselliniért, de az a házasság sem sikerült. Capa sorsa tragikusabb: az örök nyughatatlan fotós kereste az újabb háborút, ahol  dolgozhatott és vesztére meg is találta. 1954-ben a vietnami háború színterein dolgozott, amikor is aknára lépett, ami a halálát okozta. Negyven éves volt ekkor.
A könyvet kiadja a Pioneer Kiadó