Ruta Sepetys: Árnyalatnyi remény

Olvasás előtt két dologra szeretném felhívni a figyelmet: az egyik, hogy a könyvet kizárólag erős idegzetűek olvassák, mert megrázó eseményekről lesz benne szó, a másik dolog pedig az előzőből következik, vagyis a kedves olvasó könnyen lesírhatja magát olvasás közben, ezért tartson magánál a biztonság kedvéért egy csomag papírzsebkendőt.
A regény egy valós történelmi eseményeken alapuló kitalált történet ugyancsak kitalált szereplőkkel. A szerző célja az, hogy felhívja a társadalom figyelmét olyan tényekre, amelyekről korábban tilos volt beszélni, hiszen büntetés járt érte még évtizedekkel a megtörténte után is.
Nos, a Balti államok Szovjetúnióhoz történő hozzácsatolása után következő deportálásokról, elhurcolásokról, kivégzésekről van szó, amelyek súlyos sebeket jelentettek az ott élő embereknek, és ismét bebizonyították, hogy a legbrutálisabb állat maga az ember.
Az eléggé közismert, hogy az egykori Szovjetúnió 1922-ben alakult még karizmatikus forradalmár és kommunista diktátor Vlagyimir Iljics Lenin országlása idején.
Ekkor még kisebb területű volt az új állam (de így is épp elég tekintélyes méretű), viszont valódi szuperhatalommá, már Sztálin idejében vált, aki újabb államokat sorolt a SZU kötelékébe. Ekkor kerületek a Balti államok (Lettország, Litvánia, Észtország) is szovjet fennhatóság alá.
Mit is jelentett mindez? Azt, hogy onnantól kezdve elvették a kultúrájukat, és kizárólag a szovjet lett mindenben az irányadó, akár nyelvről, akár kultúráról, stb. volt szó, Akinek ez nem tetszett, az jobb, ha kussolt, mert elvitték Szibériába munkatáborba, vagy börtönbe került, ahol addig kínozták, amíg már könyörgött a megváltó haláért. Az értelmiségi embereket meg eleve kitelepítették két dolog miatt: az egyik az, hogy már eleve vagyonuk volt, ami hatalmas bűn volt egy olyan államban, amely a szegény emberek megváltását tűzte ki célul. Végtére is korábban ezek az emberek elnyomták a szegényeket, tehát a kommunista államnak kötelessége bosszút állni rajtuk.
A másik dolog pedig az volt, hogy az értelmiségi emberek eleve gondolkodó  típusúak voltak, és könnyedén rájöttek, hogy a kommunizmus mekkora átverés, ezért el kellett őket valahogy hallgattatni.
A regény főszereplője és egyben elbeszélője, Lina is egy ilyen értelmiségi litván családból származik, hiszen az apja a helyi egyetem rektora, tehát van mit aprítaniuk a tejbe, de ennek ellenére mégis egy normális családnak tűntek.
Igaz, a múltjukról nem tudunk meg sokat, hiszen a könyv egyből azzal kezd, hogy elhurcolják őket a szovjetek egy csomó helyi lakossal együtt, akikkel nem is ismerik egymást, de egy valamiben mégis közösek: ők a szovjet állam ellenségei, akiknek pusztulniuk kell.
A legdurvább az egészben az, hogy gyerekeket is elvisznek, illetve egy frissen szült nőt is, akinek elvileg még kórházban lenne a helye. Ámde kit érdekel ez? A szovjeteket aztán biztosan nem. Felrakják a kocsira, aztán irány a vasúti pályaudvar, ahonnét kezdetét veszi az igazi utazás! Azt persze még nem tudják a foglyok, hogy hová, de az hamar kiderül, hogy az utat az alapvető kényelmi feltételek nélkül fogják megtenni.
Na de pont ez benne a lényeg, hogy először fizikailag, majd lelkileg is megtörjék őket, sőt ha meghalnak, az sem baj. Márpedig kurva sokan meghaltak az embert próbáló vonatút során, amely az Altaj-hegységben ér véget, amely gyakorlatilag már Ázsia területe. Végül innét utazott tovább a csapat egy része Szibériába. Már aki életben maradt közülük.
Lina, a főszereplő viszonylag épségben túlélte a borzalmakat, ami annak köszönhető, hogy megszállottan élni akart, és hitt abban, hogy egyszer az egésznek valahogy vége lesz, és visszakerül a szülővárosába, ahol ismét találkozhat az édesapjával.
A deportálások során ugyanis bevett gyakorlat volt a családtagok elszakítása egymástól, hogy még hatásosabb legyen az ellenség megtörése. Mindez borzalmasnak hangzik, és az is volt. A főszereplő Vilkas család még szerencsés is volt, hiszen csak az édesapa szakadt el tőlük, de eredetileg nem ez volt a forgatókönyv, csak az anya kiharcolta maguknak, hogy ő, Lina, meg Jonas, a fiatalabb testvér együtt maradhassanak. Lina viszont nem adja fel a reményt, és a rajzaival (hiszen tehetséges rajzoló) üzenni próbál az édesapjuknak, hogy él.
Eközben igyekszik fogolytársaiban is tartani a lelket, és nemcsak saját magára gondolni.
Ha már a fogolytársakat említem:a szerző igen jó a jellemábrázolásban, illetve kiválóan ábrázolja azokat a lélektani folyamatokat is, amelyek az extrém terhelés alatt levő embereket jellemzik.
Ez alatt azt értem, hogy katasztrófahelyzetbe kerülnek az  emberek, tehát erőteljesen kiszakadnak a kényelmi zónájukból, pl természeti katasztrófák, háborúk, vagy túszejtés, illetve tartós szabadságvesztés során.
Ilyenkor könnyen lehet, hogy az emberek elszakadnak a realitástól, megzavarodnak, és gyakorlatilag megőrülnek, hiszen nincs mibe kapaszkodniuk, elveszik a biztonság számukra. Persze vannak, akik viszonylag ép elmével élik túl az ilyen katasztrófákat, mint a főszereplő Lina is. Ennek a rejtélyét próbálja meg az írónő a kezünkbe adni.
Ámde sokakból hiányzik az a képesség, ami Linából, és van aki a tragédiák ellenére is rosszindulatú, nehéz természetű személyiség marad, illetve van aki csak saját magára gondol ilyen helyzetben is.
Számomra a legmegrázóbb az volt, amikor arról írt a szerző, hogy ketten megőrültek az utazás során őket ért terhelés miatt. Az egyik a fentebb már említett frissen szült nő volt, aki akkor háborodik meg, amikor  a tartós éhezés miatt meghal a gyermeke, és végül lelőtték a szovjetek, mert nem tudott nyugton maradni.
A másik egy kislány volt, akit elszakítottak a szüleitől és csak a babája maradt neki, akihez kötődhetett. Végül azt is elveszítette, éppen ezért nem csoda, hogy elszakadt a valóságtól és hallucinálni kezdett.
Igazából maga az egész regény megrázó, hiszen azt mutatja be, hogyan válnak az emberek állatok módjára élő ösztönlénnyé, sőt: ők rosszabb helyzetbe kerültek, mint az állatok, hiszen az állatnak azért van valamilyen szabadsága, illetve egyfajta méltósága, amíg hagyják, de ezektől a foglyoktól még ezt is elvették. Nem is csoda, hogy sokan belehaltak ebbe, de a túlélők közül is többen gyakorlatilag élőhalottak lettek.
A litván származású szerző ebből a hosszú folyamatból csak egy rövid időszakot ragad ki, de az olvasó mégis egy úgy érezheti, hogy hosszú évek telnek el olvasás közben a foglyok számára, hiszen abban a helyzetben számukra az idő is megszűnik, tehát ebbe sem tudnak belekapaszkodni.
Többen azt írták, hogy ez egy szerelmi történet is, de valójában nem az, bár Linát erősen foglalkoztatja fogolytársa, Andrius, de ez valószínűleg azért van így, mert a közös sors egymás mellé kényszerítette őket, de attól ez még nem szerelem, és romantika. Na meg nem is ez a mérvadó a regényben, hanem két dolog: az egyik, hogy még a legsötétebb helyzetben sem szabad elvesztenünk a reményt, hogy vége lesz ennek egyszer, és túléljük épségben az egészet.
A másik  pedig az, hogy soha többé nem szabad ekkora hatalmat adni egy ember kezébe, mert végül visszaél vele, és abból csak vérengzés és tömeghalál lesz.
Sajnos, ilyenek pedig lesznek, amíg ez a típusú államrendszer fennáll a bolygón, legfeljebb nem Európában, hanem tőlünk távol. Viszont lehet, hogy egyszer megint érintettek leszünk, ki tudja? Ezt nem látni előre, és sajnos, az ember gy tűnik, nem tanul az általa elkövetett hibákból, és nem lehet megmenteni saját magától.
Na jó, van egy harmadik mondanivaló is: az embernek lehet bármekkora problémája, az valójában csak egy hangyafasznyi dolog ezeknek az embereknek a szenvedéséhez képest, szóval minden csak viszonyítás kérdése.
Elvileg ez egy ifjúsági regény a főszereplők életkora miatt, de sokkal inkább felnőtteknek való, amiatt, amiről szól.. Persze tinik is olvashatják, de inkább tizennégy, vagy tizhenhat éves kor felett.
A könyv a Dream válogatás nevű sorozatban jelent meg, a Maxim Kiadó gondozásában.

Tarjányi Péter-Dosek Rita A felejtés bűne

Tarjányi Péter nevével először egy Facebook hirdetésben találkoztam, amely azt hirdette, hogy legyek részese az ő világának. Miután láttam, hogy az úr eredeti foglalkozása biztonságpolitikai szakértő, illetve rendőr, ezért hagytam a fenébe az egészet, mert ez már túl macsós volt nekem. Pedig amúgy nem vagyok az a rózsaszín cica, illetve nőies nő, akit csak a smink, a divat, a háztartás, meg a romantika érdekel, de azért van egy határ, és a túlzottan rideg, feszes, fegyelmezett légkört, nem tudom sokáig elviselni, hiszen mégiscsak nőből volnék.
Aztán egyszer csak megszólított ez a könyv a könyvtárban, és úgy éreztem, tennem kell vele egy próbát, függetlenül attól, ki írta.
A lényeg az, hogy ez egy újabb holokauszt témájú könyv, amiből már kurva sok embernek van elege, hiszen a zsidók a második világháború befejezése óta gyakorlatilag ebből élnek, és kurva sok pénzt kaszáltak ebből be, ami érthető módon zavarja a többi embert. Végtére pont ez az egyik ok, amiért utálják mind a mai napig a zsidókat, mert kurva jól tudnak pénzt csinálni a szarból is. A másik ok az a szigorúan elzárkózó vallási kultúrájuk volt, de ettől még talán nem kellett volna üldözni, bántani őket.
Pláne egy olyan embernek nem, mint Adolf Hitler, aki tervszerűen készült a kiirtásukra a különböző munka-és haláltáborok felépíttetésével. Mindezt nem lehet kiradírozni az emberek elméjéből, pláne azokéból, akik ott voltak és túlélték, de ezek az épületek amúgy is megmaradtak amolyan memento moriként. Auschwitz legalábbis mindenképp, hiszen ma már múzeum, és elég sokan kíváncsiak rá, mi történhetett egykor a falai között. Hát, semmi jó. Valószínű, hogy az épület még mindig a halál légkörét árasztja magából, és az emberek pont ezért mennek oda, mert borzongani akarnak, anélkül, hogy jegyet váltanának egy filmre. Hát, ez nem film (bár sok rendezőt megihletett a téma), hanem valaha valóság volt, amelyről aztán túlélők meséltek Európa-szerte, így hazánk sem volt kivétel.
A Tarjányi-Dosek páros is részben egy túlélő, Rubinstein Lea Laura visszaemlékezései alapján írta meg ezt a könyvet. A könyv forrásjegyzéke alapján Laura néni maga is írt egy könyvet Hajasbaba címmel, de ezzel kapcsolatban nem sok mindent találtam a neten. Annyi, hogy 2006-ban jelent meg magánkiadásban a mű, amelynek a címlapját is láttam, amely alapján mindjárt érthetővé válik, honnan is kapta a könyv a címét.
Az ő történetét felhasználva készült el ez a könyv is, amelynek folytatását is tervezi a szerzőpáros.
Aki netán életrajzot, vagy valami érzelgős-romantikus családregényt vár, az keressen másik könyvet, mert ebben a műben csalódni fog.
Tarjányiék ugyanis kőkemény tényeken alapuló történelmi regényt írtak, amelyben  ilyen érzelmeknek egyszerűen nincs helye, szóval nincs boldog vég, nincs szerelem, és a sebek is csak fizikailag gyógyulnak be, lelkileg nem.
Igazából ezt nem is lehet csodálni, hiszen ezeket az embereket olyan dolog miatt kínozták, illetve ölték meg, amiről nem tehettek, ami ellen nem tudtak védekezni, ez pedig az, hogy zsidók voltak. Mint említettem, korábban is üldözték őket, de akkor még főleg vallási alapon. A hitleri politikának viszont az az érdekessége, hogy faji alapon kezdte el összeírni, majd elhurcolni a zsidókat, mintha ők is a négerekkel, sárgákkal, rézbőrűekkel lennének egyenértékűek. Persze Hitler őket is lenézte, mert csak az árja fajt tartotta csak méltónak  az életre a Földön.
Mindezt pedig kurva jó propagandával adta el, éppen ezért volt annyi követője még hazánkban is. Minket magyarokat a revíziós törekvéseinknek köszönhetően tudott megfogni, éppen ezért a magyar zsidóság jó része is áldozata lett a hitleri politikának, mint például az ebben a kötetben szereplő Laura néni is, akit még kamaszkorában hurcoltak el a lágerbe, és később egy német SS tiszt menti meg az életét, így kerül ki onnét.
Ámde miközben dolgoztatják, mint az állat, végig kell néznie társai legyengülését és halálát is.
Ezek után nem lett volna csoda, ha elborul az elméje, és megőrül, de Laura erős maradt. és férjhez is ment, meg gyerekeket szült, de erre csak utalás történik a regényben, mert nem ez a lényeg.
Tarjányiék ugyanis inkább azt szeretnék megosztani a közönséggel, hogyan történt Magyarország német megszállása a második világháborúban, illetve milyen körülmények között került sor a zsidók elhurcolására.
Érdekes, hogy a regény ugyanakkor nem megy bele részletesen a témába, ami mondjuk már baj, de szerencsére nem esik túlzásokba sem az írás hangvétele.
Ez alatt azt értem, hogy a regény nem arról szól, hogy ugyan sajnáljuk már a zsidókat, inkább tényekre igyekszik koncentrálni előtérbe állítva a különböző hadi stratégiákat.Persze ez nem is csoda, hiszen a szerző biztonságpolitikával foglalkozott eredetileg, tehát szakmai ártalomról van szó.
Miután elég rövid könyvről van szó, ez további kérdéseket vethet fel az olvasóban. Engem például kifejezetten érdekel Laura néni teljes életútja, főleg az, hogy hogyan tudott felülemelkedni azon, ami történt vele, és viszonylag normálisan élni, férjhez menni, gyereket nevelni, családban élni dolgozni. Igaz ez utóbbiak már nem tartoznak bele Tarjányi rideg, szigorú világába.
Mindenesetre az idős hölgyben kellően loboghat a tűz, ha ennyi idősen is képes volt lázongani, forradalmárkodni, úgyhogy nem lehet egy hétköznapi egyéniség. Én egyből meg is kedveltem, de a betegtársa, Ágnes, az újságíró is belevaló csaj lehet, szóval nem egy romantikus hősnő egyik se. Mindezt úgy értem, hogy egyiküknek sincs szüksége férfire ahhoz, hogy meg tudja védeni magát, bár Laura életét végül is  egy férfi menti meg, de csak közvetve. A náci tiszt ugyanis csak elirányította a lányt máshová a táboron belül, így sikerült életben maradnia, tehát nincs semmilyen könnyes-érzelgős történet.
Viszont ennek náci tisztnek a szerepe meglehetősen érdekes, hiszen valójában fogalma sincs Hitler viselt dolgairól, így a lágerekről sem tud, éppen ezért több olvasó bírálta a kötetet, hogy akkor most ez így hogy van.
Erre csak annyit mondhatok, hogy Hitler ebben is nagyon ügyes volt, ugyanis a zsidókkal kapcsolatos törekvéseit, csak egy nagyon szűk réteg ismerhette, amibe egy egyszerű SS tiszt nem tartozott bele. Ő csak parancsot teljesített legfeljebb abban a naiv hitben, hogy ezt a hazája védelmében teszi. Ez persze nem volt igaz sose, de a hatalombuzi vezetőknek muszáj volt ezzel a szöveggel szolgálatba állítani a fiatalokat, különben leszarták volna az egészet.
A második világháború lezajlása óta eltelt vagy 70-80 év, de még mindig elevenen él az emberek emlékezetében, talán azért, mert az emberiség legbrutálisabb háborúja volt, amely már gyakorlatilag az egész bolygóra kiterjedt. Mindez ijesztően hangzik, pláne, hogy egy ilyen jellegű háborút kurva nehéz volt túlélni minden tekintetben. A sebek egy része mindmáig nem gyógyult be, és valószínűleg nem is fog soha, éppen ezért hálás téma erről írni. Ezt használta ki a Tarjányi-Dosek páros is, amikor elkezdték kutatni a témát.
A végeredmény egy félig-meddig dokumentumkötet lett, Frei Tamás nyomdokain haladva, legalábbis én így érzem. Már csak azért is, mert az egykori Dosszié műsorvezetőjének könyveiből is sokat lehet tanulni a világról. Tarjányiéknál is hasonlóan van ez, csak itt éppen a szerzők leszűkítik a területet, és kizárólag történelemmel, illetve háborús stratégiákkal foglalkoznak.
Szerintem nem lett rossz a kötet, de én azért többre is kíváncsi lettem volna, mint ahogy az feljebb írtam is.

Melanie Benjamin: Az aviátor felesége-Charles Lindbergh feleségének története

Charles Lindbergh nevét kis hazánkban is sokan ismerik, hiszen az amerikai ezredes volt az első, aki repülőgépével elsőként repülte át az Atlanti-óceánt. A mai sugárhajtású gépek korában ez nem hangzik olyan óriási dolognak, de  az akkori időkben egy-egy ilyen utazás hetekig/hónapokig tartott, hiszen az óceánt csak hajóval lehetett átszelni.
Erre jön egy szőke hajú fickó a kis gépével és az Amerikai Egyesült Államokból Párizsba repül 1927-ben át a Nagy Vízen, egyértelmű, hogy szétszedik érte az emberek, hiszen féltek ettől az ördögi masinától, amit repülőgépnek hívtak.
Innentől kezdve Lindberghnek nem volt többé nyugta: élete közügy lett, folyamatosan fotósok, meg firkászok járkáltak a nyomában, és a családtagjai is automatice híresek lettek. Sőt, a Lindbergh nevet mind a mai napig tisztelik az USA-ban. Szóval az ezredes az első celebek egyike volt, de ő legalább jogosan.
Viszont az is jogos kérdés, hogy a felesége mitől érdekes? Csinált-e egyáltalán valami fontosat, vagy csak a Lindbergh legendából akart megélni?
Nos, az a helyzet, hogy Anne Morrow sokág valóban a férje árnyékában élt, csak később lett elismert pilóta, aki a férje és a családja kiszolgálásán kívül írással is foglalkozott, bár művei csak mostanában jelennek meg Amerikában.

A Lindbergh házaspár még fiatalon

Melanie Benjamin írása ennek az asszonynak az életét igyekszik bemutatni a nagyközönségnek. Azért írom ezt így, mert a könyv mégiscsak Charles Lindberghről szól, és nem Anne-ről, de hát az asszony inkább oldalkocsi volt, mint önálló személyiség, viszont az alakja már csak azért is fontos lehet, mert kurva sokan kíváncsiak a hírességek családjára is, illetve arra, hogy milyen lehet velük együtt élni, és milyen az a társ, akit maguk mellé választanak.
Anne Morrow, a feleség kifejezetten jó családból származott, hiszen az apja volt mexikói nagykövet, de amerikai szenátor is, tehát a pénzre abszolút nem volt gondja a családnak.
Az már sokkal inkább gondot jelentett, hogy Anne félénk és önbizalomhiányos volt, de a Google-ön talált képei alapján ez nem is olyan meglepő, ugyanis kifejezetten előnytelen külsejű nő volt. Persze ez önmagában még nem okoz önbizalomhiányt, csak akkor, ha az illető másokhoz hasonlítja magát, és őket különbnek hiszi ebben a versenyben.
Nos, Anne is így gondolkozott, ugyanis azt gondolta magáról, hogy semmit extrát nem tud a testvéreihez képest: pl. nincs jó külseje, nem ő a fiú örökös, továbbá nem tudja jól eladni magát egy társaságban, nem tud szórakoztatni flörtölni. Már pedig ezek népszerű tulajdonságok, ott Amerikában. Az pedig kurvára nem számít, hogy elvégzett egy menő főiskolát, hiszen a gazdagoknál olyan természetes dolog, mint a levegővétel.
Ezek után nem csoda, ha Anne úgy gondolja, neki nincs joga ugyanahhoz a dolgokhoz, mint a látszólag sikeres és népszerű embereknek.
Itt van például Lindbergh ezredes is, akibe Anne is belezúgott a hőstette után sok nőhöz hasonlóan. Csakhogy neki sok nővel ellentétben volt alkalma személyesen is találkozni a Bálvánnyal a családjának köszönhetően. Ekkor akár ki is ábrándulhatott volna belőle, hisze addig csak papírmasé figuraként létezett a számára, de a lány még jobban belezúgott az ezredesbe. Az meg külön öröm lehetett számára, hogy a Bálvány is szeretett az ő társaságában lenni, sőt elvitte repülni is! Nem csoda, hogy a lány nagyon boldog volt. Ebből akár egy nyálas-cukormázas szerelmi történet is lehetett volna, de mégsem lett az, annak ellenére, hogy összeházasodtak.
Ámde ez a házasságuk nem a szerelmen-szereteten alapult: Charles Lindbergh voltaképpen egy asszisztenst keresett magának, aki éjjel-nappal kéznél van, és alkalmas arra, hogy megtanítsa repülni is A szerző állítása szerint a férfi ugyanakkor szenvedélyes szerető is volt, tehát ezen a téren sem lehetett rá panasz. Szeretni viszont különösebben nem tudott, rideg gyermekkorát okolva ezért, de a kötet alapján szerintem egy egoista barom volt, ezért volt képtelen figyelemmel fordulni a másik ember felé.
Ahogy láttam, a legtöbb női olvasónak/bloggernek hasonló a véleménye róla és ellenszenves alaknak tarják, de érdekes módon sok nő éppen ilyen egocentrikus fickókba szeret bele. Talán azért, mert ők tudják, mit kell mondani nekünk nőknek és úgy tudnak játszani rajtunk, mint egy hangszeren. Mindez jellemző volt Lindberghre is, aki társaságban nagyon elbűvölő tudott lenni, de otthon teljes odaadást várt el mindenkitől, csicskáztatta a feleségét, stb.
Ha már feleség, hát ejtsünk szót Anne-ről is, aki szintén nem volt szerelmes Lindberghbe, inkább csak rajongott érte, mint tinilányok a népszerű énekesekért/színészekért/sportolókért. Na most erre egy kapcsolatban nem lehet alapozni, mert a bálványozott fél kihasználja csak az iránta való rajongás, ahogy Linberghéknél is történt. A nő meg persze hagyta magát csicskáztatni, és nem szólt vissza, ami különösen azért tragédia, mert egy főiskolát végzett, intelligens nőről van szó, és nem egy buta libáról.

Anne Morrow Lindbergh már idősebb korában

Végül 50 éves kora tájékán jött rá, hogy elment mellette az élete és kezdett el önállóvá válni, miközben a bálvány ledőlt, és meglátta az emögött rejtőző szánalmas kis embert. Különösen megrázó, amikor a szerző bemutatja a már végsőkig legyengült haldokló Lindberghet, akinek már annyi ereje sincs, hogy egy poharat felemeljen. Pedig egykor egy egész ország és a fél kontinens bálványa volt, de mégis esendő halandóként távozott ebből a világból, miközben a felesége továbbra is támogatta őt.
Melanie Benjamin könyvéből kiderül, hogyan válik felnőtté Anne Morrow, és hogyan lép ki a férje árnyékából, miközben a valódi boldogságot is megtalálja valaki másnak az oldalán.
Persze el lehet őt ítélni, le lehet kurvázni, de az ő helyzetükben nem lehetett csak úgy elválni, hiszen a sajtó folyamatosan basztatta őket, ráadásul igazi álompárnak kiáltották ki Lindberghéket, tehát nem lehetett csak úgy kiszállni ebből a helyzetből. Ráadásul Morrow-nak ehhez már nem lett volna elég ereje, hiszen az önbizalomhiányát, félénkségét csak repülés közben tudta leküzdeni, a földön viszont továbbra is problémái akadtak.

Lindbergh elvárta, hogy a felesége a repüléshez is asszisztáljon. Végül asszonyból is pilóta lett, méghozzá egész jó!

Melanie Benjamin regénye nem is annyira életrajzi mű, inkább egy lélektani folyamatot ábrázol a szerző, miközben a cselekmény időnként ugrál az időben, mert a szerző időnként megszakítja a mesét a haldokló Lindbergh történetével. A legtöbbször viszont a cselekmény folyamatosan íródik, miközben az olvasó végigkövetheti a kívülről nézve irigyelt gazdagok életét, és rájön, hogy nem mind arany, ami fénylik. Pláne, hogy Lindberghéknek elrabolták az elsőszülött fiukat, akit aztán meg is öltek bosszúból, pénzért, vagy csak feltűnést akartak kelteni. Ki tudja?
Mindezt nem azért írom, hogy sajnálni kelljen az ún. gazdagokat, hanem azért, hogy lássa az olvasó: nekik is vannak problémáik, hiszen a sok pénz és a hatalom teljesen más feladatokat kíván meg az embertől, mint egy átlagélet.
Anne Morrow sokáig hibás úton járt, de végül élete delén mégis megtalálta a boldogságot, illetve azt a feladatot, amelyet teljes szívvel és örömmel tudott végezni. Eközben a férjére sem haragudott meg, legfeljebb eltávolodott tőle, de ez annyi házasságban eltöltött idő után, mint ami az övéké volt, ez természetes is.
A könyvet elsősorban az életrajzok, dokumentumkötetek kedvelőinek ajánlom, de a lélektant szeretők sem fognak csalódni.
Kiadja a Pioneer Kiadó.

Glendon Swarthout: Őrület és szerelem

Hosszú idő óta nem írtam a blogba új bejegyzést a sok munka miatt és nem is terveztem tovább folytatni, de aztán jött ez a könyv, amely egyszerűen nem hagyott békén, és szinte követelte, hogy írjak róla. Nos, ez történik most.
A szerző könyve  a valóságon alapszik és elvezeti az olvasót a western, azaz a vadnyugat világába, amelyről szinte mindenkinek van képe néhány Bud Spencer-Terence Hill-film nyomán, de sokan olvasták a Nagy Indiánkönyvet is.
Nos, ez teljesen hamis, ámde legalább hálás képet mutat a vadnyugatról, amelyről a pisztolypárbajok, a kocsmák, meg a lasszózó cowboyok jutnak mindenkinek az eszébe.
A valóság ezzel szemben nem ez: a vadnyugat ugyanis nem volt valami vidám dolog, sokkal inkább kemény és kegyetlen világ volt, ahol nem igazán adtak az olyan dolgokra, mint az empátia és a tolerancia, mert sokkal inkább a túlélésre koncentráltak.
Az első telepeseknek ugyanis meg kellett küzdeniük a kontinens nyugati részén élő bennszülött indiánokkal, akik érthető módon nem akartak máshova menni, ezért muszáj volt megritkítani őket.
A másik a terület szélsőséges kontinentális, mérsékelt övi sivatagi éghajlata volt, amihez hozzá kellett szokni: nyári nappalokon a hőmérő ugyanis 35 fok fölé kúszik, de olykor a 40-45 fokot is megugorja, télen viszont mínusz 10-20 fokokat mutat. A tavasz és az ősz kiesik, csapadék nem jellemző, viszont ezen az éghajlaton is meg kellett termelni az élelemnek valót, ugyanis nem volt teszkó, meg egyéb hipermarketet, ahol ezeket meg lehetett volna venni. Sőt nem voltak üvegházak, és egyéb modern találmányok sem, úgyhogy ha beütött a klíma és elpusztult a termés, az emberek nagyon rábasztak. Különösebb civilizáció tehát nem volt a környéken, szóval sokan belehaltak ebbe az életmódba.
Miközben az első vadnyugati telepesek megpróbáltak otthon teremteni a vidéken, a hozzátartozóik keleten éltek, de hogy ne szakadjon szét a család, sok asszony útra kelt nyugatra, hogy a férjük mellett lehessenek. Csakhogy csöbörből vödörbe kerültek, ugyanis odautazva sem látták olyan nagyon sokat a családfőket, ugyanis ők dolgoztak és napokig távol maradtak az otthontól, ezért az asszonyok ún. társas magányban éltek.
Csakhogy akkoriban ezt el kellett viselni, mert egy nőnek akkoriban kuss volt a neve, pláne a western világában, ahol az asszonyok csak mellékszereplők lehettek, azaz vagy valakinek a felesége/lánya(i) voltak, vagy bordélyházban dolgoztak, de utóbbi esetben nem számítottak tisztességes nőnek.
Egy szó, mint száz: a western világa a férfiakról szólt, úgyhogy nem csoda, hogy sok nő megkattant ebben a rideg világban, mert nem tudták többé a valóságot elviselni. A férfiak meg nem tudtak ilyen nőkkel mit kezdeni, mert semmire nem voltak már jók, csak koloncot jelentettek, ezért meg kellett tőlük szabadulni, ami azt jelentette, hogy ezek a nők visszatértek a családjaikhoz keletre. A probléma mindössze az volt, hogy egyedül nem mehettek, csak kísérővel . Ők voltak az ún hazatérítők, akik vállalták a nehéz és fáradságos utat, amelyet szekérrel tettek meg a sokszor mocsaras-saras, földutas kontinensen, ugyanis az 1850-es években még nem volt modernizáció sehol.
Egy ilyen ilyen nehéz küldetésről szól ez a regény is, melynek során a hazatérítő szerepét egy nő, bizonyos Mary Bee Cuddy vállalja el, amely már önmagában vérlázító volt, hiszen ez a feladat nem volt nőnek való akkoriban. Mindezt hősnőnk is belátja, és éppen ezért ezért szerződteti George Briggst, a földfoglalót, hogy kísérje el őket, és segítsen, miután más férfi a településről nem volt hajlandó vállalni a feladatot.
Nos, egy ilyen kerettörténetből több mindent is ki lehet hozni: például ha nő írta volna a sztorit, akkor Cuddy és Briggs biztosan egymásba szeretnek és mindenki hazakerül, mindenki boldog stb. Egy ilyen verzióban érdekes módon mindkét főhős komoly változáson megy keresztül, hiszen mindketten megtanulnak szeretni a végére, és egy nő szemével a vadnyugat világa sem tűnne olyan keménynek, mert bizonyos részletek kimaradnának. Cserébe viszont kapnánk egy nem túl hiteles, viszont legalább szórakoztató kalandregényt, némi szerelmi szállal felturbózva.
Csakhogy a regényt férfi írta, ezért egész más kimenetele lesz a történetnek. Szerencsére Glendon Swarthout nem viszi túlzásba a férfi szerep kihangsúlyozását, tehát nincsenek pisztolypárbajok, kocsmai verekedések, sőt még seriff sincs. Hálistennek a hímsovinizmus is elmarad,mert a szerző egy kifejezetten erős női karaktert teremtett, hiszen Mary Bee Cuddy gyakorlatilag majdnem mindenre képes, amire a férfiak (pl. földet művel illetve van önálló vagyona, ami akkoriban megint csak nem volt jellemző a nőkre), csak hát az az egy gond van, hogy nőnek született, és ez így meglehetősen ellentmondásos helyzet. Az még plusz adalék, hogy a szerző kifejezetten előnytelen külsejűnek ábrázolja a főhősnőt, akibe már eleve nem lehet beleszeretni, hogy a férfias tulajdonságairól már ne is beszéljünk. Ugyanakkor egy mélyen vallásos, kifejezetten erkölcsös nőről van szó, aki úgy érzi kötelessége segíteni a szegényeket, tehát már leve nem megy le olyan ocsmány állati szintre, a korszak férfiaival  ellentétben, mint például Briggs is. Utóbbi például kifejezetten hozza ezt a szintet, annak ellenére, hogy lényegében társadalmon kívül figuráról van szó.
Annak ellenére, hogy egy hetekig tartó utazásról van szó, mégsem kalandregényt írt a szerző, tehát nem az a lényeg,. hogy a szereplők milyen viszontagságokon mennek keresztül az út során (bár azért ez is fontos), sokkal inkább azon van a hangsúly, hogy a két főszereplő szembesül a saját gyengeségével, vagy korlátaival, szóval egyikük ereje sem végtelen. Aztán, hogy megborulnak-e, vagy sem az mára lelkierejüktől függ.
Mindenesetre ez a szembesülés Cuddy esetében hangsúlyosabb, hiszen az ő esetében drámaibb a helyzet: az eddig önálló életet élő, látszólag erős nőnek rá kellett jönnie, hogy mégsem olyan erős, és hogy több a női tulajdonság benne mint gondolná, csak éppen elfojtotta. Olyanokra gondolok például, hogy egyre többször fárad el fizikailag, hisztizik is, és az őrült nőkkel sem mindig tud bánni, tehát kell a határozott férfikéz.
Ráadásul azért is megrázó Cuddy helyzete, mert hiába ismeri fel, hogy ő is vágyik valamiféle gyengédségre, netán szerelemre, ha egyszer semmilyen férfinak nem kell. Valójában ez volt az, ami megrázott engem, illetve még a kötet elején az a jelenet, amikor az egyik nő hirtelen megkattan és megöli az újszülöttjét. Akkor elgondolkoztam, hogy folytassam-e az olvasást.
A szerző amúgy is nyers, szigorú, és végtelenül leegyszerűsített formában ábrázolja az emberi életet, amelyben semmiféle szeretetnek, szerelemnek nincs szerepe, mert azt gyengeségnek tartják, és lenézik, megvetik, kiröhögik.
A kötet stílusa erősen emlékeztet Cormac McCarthyéra, tehát akinek tetszett a Nem vénnek való vidék, vagy az Út, az ebben a könyvben sem fog csalódni.
A könyvből tavaly film készül Tommy Lee Jones és Hilary Swank főszereplésével, de erről nem tudok sokat, mert annyira nem érdekelnek a filmek. Viszont a magyar kiadás ezzel a filmes borítóval jelent meg a Maxim Kiadó gondozásában a Mont Blanc válogatás nevű sorozat keretein belül.

Camilla La(e)ckberg: Eltitkolt életek

Kevés olyan könyv van, ami megráz, elgondolkodtat engem még a drámai skandináv műfajon belül is. Ez nem (mindig) a szerzők hibája, inkább én váltam túlzottan érzéketlenné az évek során. Azért vannak olyan történetek, amelyek kivételnek számítanak, mint például ez is. Nem tudom, mi ennek az oka, de napokig nem ment ki a cselekmény a fejemből, és már a regény elején/közepén sejtettem, hogy senki sem az, aminek látszik.
A regényben főleg az egyik állandó szereplő Erica Falck (ő a vezető nyomozó, Patrik Hedström felesége) édesanyjának a sorsa érdekes, hiszen miatta indul el a regény eseménysora. Erica ugyanis olyan emléktárgyakat talál a padláson kutatás közben, amelyek megdöbbentik ők, és egy teljesen más képet mutatnak arról az emberről, aki őt megszülte és felnevelte.
Erica ugyanis nyomozni kezd az édesanyja múltja után, hogy megfejtse: Elsy miért bánt olyan ridegen velük, talán nem szerette őket? Sajnos, az anya már nem tud válaszolni ezekre a kérdésekre, mert meghalt, ezért Erica kénytelen más forrásokra támaszkodni.
Sajnos, darázsfészekbe nyúl, mert valaki nagyon nem szeretné, hogy az egykori fiatal lánnyal, illetve a baráti társaságával kapcsolatos titok napvilágra kerüljön, ezért több gyanús haláleset is történik a történet szereplői között. Ebből következően a fja(e)llbackai rendőrség is bekapcsolódik a nyomozásba, amely megrázó titkokhoz vezet.
A szerző párhuzamosan meséli a történetet: azaz egyszer a múltban, egyszer a jelenben, de a cselekmény több szálon fut egyszerre a múlton és a jelenen belül is, tehát nem egyszerű követni, ráadásul vannak benne fölöslegesnek tűnő szálak, történetek, amelyek már a szerző előző regényeiben is problémákat okoztak. Ilyen például az is, hogy Erica és Patrik összekerültek, továbbá Erica rinyálása a gyerekvállalás-és nevelés nehézségei, na meg az alakja miatt, de a húga, Anna sem jobb. Ugyancsak beleszövi a szerző a regényfolyamba a rendőrőrs többi tagjának a magánéletét is, amely jelentősen  megnöveli a regény hosszát.
Igazából eléggé ellentmondásos a viszonyom a szerző regényeivel emiatt, mert ezek a mellékhajtások jelentősen rombolják a regény színvonalát, amely amúgy ötös lenne, de így csak négyest kap emiatt. Ugyanakkor azonban ezek azok az események, amelyek emberivé, barátságos hangulatúvá teszik ezt az egyébként rideg műfajt, tehát ez volna a szerző védjegye is. Én viszont pont a ridegsége, komorsága miatt bírom a skandináv krimiket.
Amúgy ez a könyv nem is igazán krimi, inkább egy lélektani dráma, amelyben gyilkosságok történnek (ami azért nem egészen ugyanaz), szóval a krimiszál inkább egy háttér, egy keret a történethez. Szóval, aki adrenalint, meg véres részleteket keres, az nem jó helyen jár, mert a skandi krimikre nem jellemző ez, inkább borongósak, depresszív lelkivilágúak, bár La(e)ckberg regényeiben a fentebb említett meleg, családias motívumok is jelen vannak. Nem véletlen tehát a szerző népszerűsége.
Az eltitkolt életek tanulsága pedig az, hogy érdemes megismerni a szüleink múltját, mert ez nagyon sok mindenre választ adhat, és a segítségével meg tudunk bocsátani nekik, ami gyógyulást hozhat. Ez még akkor is igaz, ha netán valamelyik szülő meghalt, mert a jelenség ugyanaz. Persze azt nem tudjuk meg, hogy Erica és Anna hogyan dolgozta fel, egyáltalán fel tudta-e dolgozni az édesanyjukkal történteket, mert vége lesz a történetnek, de valószínű, hogy a sorozat következő részében a szerző tesz erre utalást.
Mindenestre benne megfogalmazódott pár kérdés Elsy sorsával, de ha ezeket kiírnám ide, akkor lelőném a regény poénját, úgyhogy nem teszem, de szerintem a kedves olvasóban ugyanezek a kérdések fognak megfogalmazódni, azt hiszem.
A könyvet hazánkban az Animus Kiadó jelentette meg.

Julie Kagawa: Vastündérek sorozat (Vaskirály, Vashercegnő, Vaskirálynő)

Nem szoktam efféle fantasyket olvasni, de a borító és a tartalom meggyőzött arról, hogy érdemes lesz belevágnom az olvasásba. Még az sem tántorított el, hogy egy sorozatról van szó, amelynek egyes kötetei még meg sem jelentek hazánkban.
A regényfolyamról az a véleményem, hogy a gyermekmesék kamasz változata, ugyanis a mesékből felnőttként sem növünk ki, legfeljebb más irányú történeteket igénylünk, de attól még a vágy megmarad, hogy elutazzunk egy mesevilágba, ahol különös, olykor természetfeletti képességekkel rendelkező lények laknak.
Nos, Kagawa regényfolyama mindezt a fantáziadús mesevilágot jeleníti meg sok-sok szereplővel, akik főként tündérek. Őket a mesékből már ismerhetjük, de az itteni tündérek nem azok a tündérek, akiknek az alakjával gyermekként találkozhattunk.
A szerző sokkal inkább egy színes fantáziavilágot mutat be, olyasmit amit filmeken is lehet látni, pl. Gyűrűk ura, vagy a Narnia krónikái. Ez azt jelenti, hogy a Kagawa által megálmodott környezetet is bátran filmre lehetne vinni, mert elmesélni nem olyan egyszerű, láttatni viszont könnyebb. Így viszont csak a képzelet marad,de az sem rossz dolog: elképzelni a Tündérországban (vagy ahogy a szerző írja Sohaföldön) lakó lényeket (tündéreket, manókat, óriásokat, törpéket, sárkányokat, vízi lényeket), de magát az országot is, amely sokkal színesebb, mint a mi földünk.
Az ottani lények nem élnek szürke és beszűkült életet: nem mennek időre iskolába, vagy dolgozni, nincsenek nagyvárosok, tömegközlekedés, gyárak, bűz, meg zsúfoltság, szóval így felszínesen nézve a dolgot, ideális helynek tűnik.
Ámde ez nem így van: a tündéreknek ugyanúgy megvannak a maguk szabályrendszere, illetve problémáik, mint az embereknek, csak éppen a varázslatos országuk, illetve a mágikus képességeik megtévesztik az embereket.
Így járt a sorozat hősnője, Meghan Chase is, akinek amúgy fogalma sincs a tündérek létezéséről, és kamaszként valahol vidéken Amerikában. Már eleve emiatt a tanyasi mivolta miatt sem túlzottan népszerű abban a suliban, ahová jár, de külsőre sem egy nagy ász, és a természete is eléggé nyuszi.
Ámde a dolgok a tizenhatodik születésnapja után viharos gyorsasággal változnak körülötte: a legjobb barátjáról kiderül, hogy valójában afféle szellemi vezető, aki azért él embertestben, hogy rá vigyázzon.
Meghan ugyanis a tündérkirály, Oberon lánya, éppen ezért félig tündér, és emiatt bizonyos jogok megilletik, mint hercegnőt. Ámde egyben problémák forrása is, ugyanis a lány a Tündérországban zajló viszálykodásba is belekeveredik, ráadásul az öccsét, Ethant is elrabolják. A kisfiú Meghan édesanyjának a második házasságából született, és semmi köze nincs a tündérekhez, akik csak eszközként használják, hogy Meghant az országba csalják.
Nos, ez meg is történik, és a lány az öccse nyomába ered, hogy visszavigye a hazájába. Ekkor még nem tudja, hogy milyen küzdelmes utat választott: a fiút ugyanis a Vaskirály tartja fogva, akinek a létezéséről nem sokan tudnak Tündérföldön. Ámde Meghan még sincs teljesen magára utalva, ugyanis hamarosan kísérői is akadnak, például Kacor, a szürke macska, aki különösen a szívemhez nőtt, de hát én eléggé macskabuzi vagyok.
Aztán ott van még Puck, aki már az emberek világában is védelmezte a lányt, de akkor még csak egy haversrác volt, míg Tündérföldön kiderül, hogy micsoda erőre képes.
A sorozat cselekményének többféle bonyodalma van: az egyik az, hogy Tündérföld nem olyan békés hely, mint ahogy az emberek elképzelik. Nem egy homogén helyről van szó, hanem van két nagy része: Nyár és Tél, akik alapvetően ellentétes viszonyban állnak egymással. Ehhez jön még hozzá, hogy van egy harmadik birodalom Tündérországon belül, amit a Vaskirály ural, és ők egyszerre akarják bekebelezni a teljes Tündérországot. Szóval még ezen a nem hétköznapi helyen is háborúra kell számítani.
A másik bonyodalmi szál az, hogy Meghan Chase a félig Nyártündér-félig ember, és Ash herceg Téltündér egymásba szeretnek. Ez már önmagába bonyodalmat jelent, de Puck is szereti a lányt, akinek választani kell a két fiú között, miközben a háttérben zajlik a háború, amelynek során Meghan személyisége is komoly fejlődésen megy keresztül: kiderül, hogy a lány kétféle mágia használatára is képes, továbbá képes harcolni, sőt vezetői képességekkel rendelkezik! Egyszóval Meghan életében újféle kihívások jelennek meg, és már nem az lesz a fontos, hogy időben elkészítse a leckéjét, vagy magába bolondítsa a kiszemelt fiút, továbbá menő csaj legyen. Helyette inkább az a lénye, hogy megmentse Sohaföldet, amelyhez egyre jobban kezd kötődni.
Az első kötetben (Vaskirály) megismerkedünk a szereplőkkel, a másodikban (Vashercegnő) bonyolódik a cselekmény, míg harmadikban (Vaskirálynő) zajlik a háború. A negyedik kötet várhatóan Vaslovag címmel fog megjelenni hazánkban, de eredeti nyelven, azaz angolul már olvasható, és meg is rendelhető az Amazonról, tehát aki jól bírja a nyelvet, az ne hagyja ki.
 A szerző honlapján böngészgetve kiderül, hogy a sorozatnak van még jópár kötete, amelyek szintén csak angol nyelven érhetők el. Remélem, nálunk is meg fognak majd jelenni, mert ezek után már nagyon kíváncsi vagyok, hogy alakul Ash és Meghan története.
A sorozat magyarul megjelent darabjai a Vörös Pöttyös Könyvek című sorozatban jelentek meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.

Nyáry Krisztián: Igazi hősök - 33 magyar

Nyáry Krisztián arról lett ismert, hogy írók és költők szerelmi életét mutatta be röviden a Facebookon. Igazából nem akart ő híres lenni, csak hát a bejegyzései nyilvánosak voltak, és így bárki megoszthatta őket. Meg is tették, aztán a többi már történelem. Mindenesetre Nyáry Krisztián most már közéleti személyiség lett, akinek számít a véleménye, és egyre többet hívják az újságok, hogy nyilatkozzon erről-arról.
A nagy sikerű Így szerettek ők című két kötet után kíváncsian vártuk, hogy a szerző mivel áll elő, mi lesz a következő ötlete. Szerencsére nem kellett csalódnunk, mert az új kötet is igényes külsejű, és színvonalas tartalmú lett. Igaz ezúttal nem szépirodalomról van szó benne, hanem olyan emberekről, akik értéket adtak a világnak, mert mondjuk feltaláltak valami fontosat, vagy egyéb rendkívüli teljesítményt nyújtottak (pl. a sportban), amire az átlagember nem képes. Mindezt ráadásul talán a legembertelenebb században, a XX-ban. Persze lehet ezzel vitatkozni, mert vannak, akik a középkort sokkal durvábbnak tartják, vagy az ókort.
Szerintem ez nem így van, ugyanis akkoriban még az emberiség nem ébredt öntudatára, míg a XVIII. század közepétől kezdve ez először szép lassan, majd a XX. században robbanásszerűen ment végbe. Mindez azzal járt, hogy az emberek egyre intelligensebbek lettek, és ehhez sajnos az állami hatalom is igazodott, úgyhogy egyik diktatúra követte a másikat, ebből következően az üldözések, kivégzések is egyre brutálisabbak lettek. Mindez azzal járt, hogy több százezren haltak meg csak azért, mert rossz oldalon álltak. Arról nem is beszélve, hogy a két világháború is ekkor zajlott, vagyis az emberiség ekkor már nemcsak regionálisan harcolt egymással, hanem globálisan, és fennállt a veszély, hogy esetleg véglegesen elpusztul az emberi társadalom.
Ámde voltak olyan emberek, akik még ebben az embertelen környezetben is megpróbáltak emberek maradni, illetve kiemelkedni ebből a társadalomból, de a döntésük sokszor azzal járt, hogy üldözték, bántották őket, amibe páran bele is haltak, illetve végleg megnyomorodtak.
Nyáry Krisztián kizárólag magyarokról írt ebben a kötetben, ugyanis mi is azok vagyunk, ezért fontos, hogy a saját nemzetünk értékes embereit minél jobban megismerjük.
Sajnos, ez sokszor csak elv marad ugyanis a mostani (bulvár)médiában nem ezt látjuk/halljuk, hanem a szemetet, de úgy tűnik ennek a nemzetnek valahogy nincs szüksége a tehetséges, jó képességű fiatalokra/emberekre, ezért azok kimennek külföldre, itthon meg marad a középszer, meg a szemét. Persze túloztam nem kicsit, de nagyjából erről van szó kb. Nem egy új folyamat ez, mert ha megfigyeljük, a legtöbb magyar Nobel-díjas valamiért külföldre szakadt magyar, aki az ottani országban aratta le a dicsőségeket és oda fizetett adót, nem pedig nálunk. Mindez azért elgondolkodtató, nem?
A Nyáry Krisztián kötetében szereplő 33 magyar jelentős része azonban a nehézségek ellenére mégis a hazáját választotta a külföldi élet helyette, pedig a hazájuktól lófaszt sem kaptak. Na jó, de: üldöztetést, megalázást, hosszú börtönéveket.Voltak, akik belehaltak ebbe, mások pedig végleg megnyomorodtak, de volt,aki a börtönben is dolgozott tovább az álmain.
A szerző valószínűleg szándékosan választotta ezt a koncepciót,hogy nem emigráns magyarokról ír, hogy ezzel inspirációt adjon az embereknek, ne hagyják itt a hazájukat. Persze lehet, hogy rosszul látom a dolgokat.
Mindenesetre olyan emberekről van szó, akiket ma tisztelünk az elért eredményeikért, de a kortársak a legjobb esetben is bolondnak nézték őket, rosszabb esetben pedig lásd, mint fentebb elmondtam.
A szereplők származása vegyes: voltak, akik jó családból érkeztek, mint pl. Pallavicini Antal gróf, Hugonnai Vilma, Veres Pálné, vagy Sina Simon mecénás, de Széchenyi Ödön is ilyen volt.
Sokan mások pedig munkáscsaládból, rossz körülmények közül emelkedtek ki, mint pl. Papp László, Lakatos Menyhért, Cziffra György, akik ráadásul cigányok is voltak, tehát eleve hátrányból indultak.
Szerencsére nem csak férfiak szerepelnek a kötetben, hanem nők is, ami azért fontos, mert ők kétszeresen is hátrányos helyzetből indultak, hiszen őket még a legértelmesebb, legfelvilágosultabb férfiak is elnyomták (sőt, éppen ők) és a tűzhely mögé kényszerítették, na meg a hálószobába, hiszen ők a gyerekszülésen, a szexen, meg a házimunkán kívül másra úgysem jók.
Hát, ez a tézis jó nagy baromságnak bizonyult az elmúlt 150-200 évben, amely már nemcsak a férfiak történelme volt, hanem egyre inkább részt vettek benne a nők is, akik megmutatták, hogy mi mindenre képesek. A női nem egyenrangúsítása azonban közel sem zárult le, de ez már nem ennek a kötetnek a témája. Szerencsére, Nyáry Krisztián nem tartozik a hímsoviniszta macsók közé, amit az is bizonyít, hogy a felesége, Andrea nemcsak a magánéletben volt társa, hanem a munkában is. A hölgy ugyanis a szerző köteteinek a szerkesztője volt, tehát az igényesen megmunkált, fekete-fehér képekkel ellátott könyvek az ő keze munkáját dicsérik.
Az Igazi hősök felépítése tehát hasonló az Így szerettek ők két kötetéhez: van egy vastag betűvel szedett bevezető szakasz minden életrajzhoz, ami felkelti az érdeklődést az iránt, hogy tovább olvassunk, továbbá minden bejegyzéshez tartoznak fotók is, továbbá egy-egy idézett szövegrész minden életrajz végén. Az előző két kötettől eltérően itt nem a szépirodalom iránti érdeklődés felkeltése a cél (ezért is van kevesebb idézet a könyvben), hanem az emberi értékek bemutatása, miközben a sorok mögött a magyar történelmet is megismerhetjük, igaz csak kivonatos formában. Ez nem is baj, mert sokan ezzel sincsenek tisztában, csak a bulvárból ránk ömlő szemetet ismerik, úgy hogy éppen ideje ezen változtatni.
Éppen ezért jómagam is készítettem egy listát a kötetben szereplő emberekről. Vannak, akiknek a neve mellett linkek láthatók, amelyekre érdemes rákattintani, mert idézetek olvashatók a műből a mellettük levő emberrel kapcsolatban. Természetesen kikereshettem volna mind a 33 magyar életrajzát, hiszen a szerző Facebook profilján és  ennek a könyvnek a Facebook oldalán már szerepelnek ezek a történetek, de ha megteszem, akkor semmi értelme megvenni a könyvet, nemde?
Egyébként a szerző nyilvános Facebook bejegyzéseit már több, mint 36000-en követik, ami nagyon szép szám. Igaz, hogy a bulvárgagyival foglakozó Blikket, meg Borsot kétszer annyian lájkolták, mint Nyáryt, de ez azért így is jó arány szerintem.
A könyvet a szerző korábbi könyveihez hasonlóan a Corvina Kiadó jelentette meg.

Szereplők: Halassy Olivér az első paraolimpiai bajnok  https://www.facebook.com/photo.php?fbid=10151075147754855&set=p.10151075147754855&type=1&theater
                 Semmelweis Ignác az anyák megmentője
                  Lakatos Menyhért író https://www.facebook.com/egalplusz/posts/405390552860204
                  Papp László ökölvívó https://www.facebook.com/igazihosok/photos/a.726082654126668.1073741829.725726100828990/726726734062260/
                  Ocskay László zsidómentő a magyar Schindler  http://www.szeretlekmagyarorszag.hu/magyar-hosokrol-irt-nyary-krisztian-legujabb-konyveben/
                  Cziffra György zongoraművész  http://13.kerulet.ittlakunk.hu/arcok/141204/igazi-hosok-emberi-sorsok-cziffra-gyorgy
                  Bányai Júlia az 1848-as magyar szabadságharc katonája http://www.nlcafe.hu/ezvan/20140521/banyai-julia-az-asszony-aki-ferfi-ruhaban-lett-katonahos-/
                   Hugonnai Vilma az első magyar orvosnő és egyben diplomás nő is https://www.facebook.com/semmelweisegyetem/posts/10152400801599462
                   Elek Ilona tőrvívó http://www.nlcafe.hu/szabadido/20141129/nyary-krisztian-konyv-hosok-reszlet/
                   Sina Simon mecénás
                   Schlachta Margit apáca
                   Petschauer Attila vívó
                   Feinsilber Róbert ingyenkonyha-üzemeltető
                    Széchenyi Ödön az első magyar tűzoltóság megalapítója
                    Papp Simon az első olajkutató mérnök
                   Veres Pálné Beniczky Hermin a magyar nőnevelés úttörője https://www.facebook.com/nyary.krisztian/posts/10152751938514855:0                                               http://www.nlcafe.hu/szabadido/20141127/nyari-krisztian-konyv-hosok-veres-beniczky-hermin/                             Kner Izidor nyomdász http://olvassbele.com/2014/12/22/nyary-krisztian-igazi-hosok-reszlet/
                     Ganz Ábrahám feltaláló és gyáros
                     Lenkey János aradi vértanú
                     Pallavicini Antal őrgróf és katona
                     Baumgarten Ferenc Ferdinánd irodalmi mecénás
                     Simon Jolán avantgárd színésznő  http://www.nlcafe.hu/szabadido/20141126/nyari-krisztian-konyv-hosok/
                     Bay Zoltán fizikus
                     Bulyovszky Lilla az első magyar színpadi világsztár
                 

Gail Carriger: Napernyő Protektorátus sorozat (Soulless, Changeless, Blameless)

Általában nem szoktam paranormális (azaz vámpíros, tündéres, alakváltós, stb.) könyveket olvasni. Na nem azért, mert annyira rosszak lennének, inkább azért, mert a legtöbbjük sorozat formájában íródik, és mire megjelenik a következő kötet, addigra elfelejtem az előző tartalmát.
A Napernyő Protektorátus köteteit is csak hosszú idő után sikerült egyben kikölcsönöznöm a könyvtárból, ezért is írok róla most.
Ezt a könyvsorozatot azoknak is ajánlom, akik kifejezetten fáznak az efféle paranormális, fantasyjellegű könyvektől, mert ez teljesen más. Részben azért, mert a szerző történelmi korba (egészen pontosan a viktoriánus korba) helyezte a cselekményt, részben azért, mert a írásmód is inkább szépirodalmi jellegű, ugyanakkor humoros is, ami azt jelenti, hogy a regénysorozat kifigurázza mind a lányregényeket, mind a paranormális könyveket, szóval szórakoztat is. Kicsit olyan a fílingje, mint a Csengetett, Mylord? című filmsorozatnak, vagyis jellegzetesen angol, tehát aki szereti az angol kultúrát és szépirodalmat, az már nem foghat mellé.
A sorozat háromkötetes, melynek a Soulless (Lélektelen) a kezdő kötete, a Changeless (Változatlan) címmel folytatódik, és a Blameless (Szégyentelen) az utolsó darab, legalábbis magyar nyelven. Angolul ugyanis van még két kötet, Heartless és Timeless címmel..
Mindegyik kötetnek van egy kerettörténete, de ez talán nem olyan érdekes, ráadásul elég bonyolult is. Szerintem sokkal fontosabbak a jellemábrázolások, a párbeszédek, illetve a korszak bemutatása, ez utóbbi szerintem kifejezetten hitelesre sikerült.
A kötet szereplői között egyaránt találunk embereket és paranormális lényeket, például vámpírokat, farkasembereket, és a főszereplő Alexia Tarabottit, aki a lélektelenek csapatát erősíti a könyvben. Igaz, ez utóbbiak nincsenek valami sokan. A lélektelenek tudása abban rejlik, hogy képesek semlegesíteni a különböző paranormális lények természetfeletti képességeit, miközben nincs lelkük, ezért érezni sem tudnak különösebben.
Szóval Carriger regényfolyamának az  a lényege, hogy az emberek és a különböző paranormális lények telesen törvényesen és békésen élnek együtt  legalábbis az angol társadalomban, mindenféle boszorkányüldözés nélkül, ami már önmagában bizarrul hangzik.
Az viszont még különösebb, hogy ezeknek a lényeknek külön társadalmi rendszerük van, ami szerint élnek. Egyszóval a szerző egy olyan világot mutat be a regénysorozatban, amely sokak  számára elképzelhetetlen, de pontosan ezért vonzó, hiszen ki nem kacérkodott azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha természetfeletti képességekkel rendelkezne, és mit tenne akkor?
Sokan valószínűleg bosszút állnának a segítségével azokon, akik megkeserítik az életüket (pl. szülők, tanárok, főnökök, stb.), de ha elolvasnak pár ilyen paranormális lényekkel foglalkozó könyvet, akkor láthatják, hogy még a természetfeletti képességekkel rendelkező lényeknek is van szabályrendszerük, tehát nem varázsolhatnak, illetve szívathatnak meg csak úgy egyszerűen bárkit, hanem alkalmazkodniuk kell a szabályokhoz. Erről van szó Carriger regénysorozatában is, ahol a cselekmény mellett alaposan megismerhetjük a vámpírok és farkasemberek világát is, amely -mint mondtam- sokkal izgalmasabb, mint maga a cselekmény.
Szerencsére Carriger a különcségük mellett azért szerethető figurákat teremtett, kivéve Ivy Hisselpenny figuráját, aki szerintem kurvára idegesítő a hülye beszólásaival. Őt simán fel tudtam volna pofozni, főleg a második kötetben, mert leginkább ott játszotta meg a mindenen megbotránkozó viktoriánus kisasszonyt.
Alexiát viszont bírom, mert egy igazi vagány csaj, aki nem szorul semmilyen férfi segítségére, hanem egyedül megoldja az életét, és a napernyője segítségével védi meg magát az ellenségtől. Nem véletlenül kapta tehát a sorozat a nevét. Azért is bírom ezt a csajt, mert kívülálló az olasz származásával, amit a külseje is megmutat, tehát nem egy angol szépségideál a csaj, akit olyan könnyen férjhez lehetne adni. Én pedig mindig együtt érzek a kívülállókkal. Ráadásul neki a családja is afféle hülyék gyülekezete: egy erkölcsbuzi, szarkeverő társaság, akikhez valójában nem sok köze van, mert egyedül az anyja, az akivel vér szerinti rokonságban áll, a többiek már csak mostohák. Ráadásul ők nem is tudják, hogy Alexiának milyen képességei vannak, kivéve az anyját. Szóval Tarabotti kisasszony, afféle modern rockandroll Hamupipőke, akinek azonban esze ágában sincs a királyfira várni. Helyette elvan magának, és beletörődik, hogy egyedül fog élni.
Aztán beüt a kémia Lord Conall Maccon, a macsó farkasember képében, aki képes Alexiát is helyretenni annyira, hogy még feleségül is veszi, ezért a második kötettől kezdve a Tarabotti nevet is elhagyja hősnőnk, mert Lady Maccon lesz belőle.
Ámde az igazi érdekes figura az Lord Akeldama, a különc vámpír, akinek a mézesmázos stílusát kifejezetten csípem, pedig amúgy az ilyen embereket messziről el szoktam kerülni. Csakhogy neki valahogy megbocsátható mindez, mert van benne valami szerethető, de nem tudnám megmondani, mi az, de ő a másik szereplő Alexia mellett, aki miatt végigolvastam eme regényfolyamot.
Aztán ott van még Floote az inas, aki egy kicsivel több szerepet kap, mint az átlag szolgák, úgyhogy nem csoda, hogy a harmadik kötetben már Alexia titkáraként találkozhatunk vele. Ő nyugalom szobra, aki valahogy mindig tudja mit kell tenni, és mindig mindent gyorsan elintéz, őt meg ezért kedvelem.
Nagyjából ők lennének az állandó szereplők, akikkel eddig minden regényben lehetett találkozni, ugyanakkor a sorozat helyszínei változók: az első kötet még teljes egészében Angliában játszódik, a második már félig-meddig Skóciában, míg a harmadik részben Itáliában. Sajnos az utolsó két kötet még nem jelen meg magyarul.
Néhány szóban a cselekményről is beszélni kell: az első kötetben, a Soullessben (Lélektelen) megismerjük az állandó szereplőket, akikről már fentebb beszéltem. Alexia ekkor még vénlány, akinek gyakorlatilag esélye sincs férjhez menni lélektelen mivolta miatt. Csakhogy váratlanul megtámadja egy vámpír, akit kénytelen megölni. Nem sokkal ez után megjelenik Lord Conall Maccon, aki farkasember és a Természetfelettieket Nyilvántartó Hivatal vezetője, és mindjárt nyomozni kezd. Eleinte úgy tűnik ki nem állhatják egymást Alexiával, de az értő szemű olvasó hamar felfedezheti, hogy a két ember között szikrázik a levegő. Ez a szerelmi párbeszéd az , ami szerintem elviszi a könyvet, tovább az írónőnek ebben a kötetben a legjobb a szövege. A másik két kötet egy picit leeresztett ezekhez képest, de azért semmi vész, mert a szerző tartja színvonalat szerencsére.
Míg az első kötetben Lord Maccon sietett Alexia megmentésére, és kideríti, hová tűnnek el a londoni vámpírok, addig a második részben, a Chnagelessben (Változatlan) az asszony megy az ura után annak szülőhazájába, Skóciába, ugyanis természetfeletti lények egész sora veszíti el eme képességét és halandóvá válik, közöttük Alexia férje is, úgyhogy nem sok idejük marad a házaséletet élvezni.
Alexia eközben komoly hivatali pozíciót is betölt, ugyanis Viktória királynő  felkínál neki egy lélekőri pozíciót az árnyékkormányban, tehát továbbra sem lesz az a szokásos úriasszony, mint a többiek. Skóciai kalandja során megismerkedhetünk a farkasemberek világával is, miközben végigizgulhatjuk a regényt.
A harmadik kötet, a Blameless (Szégyentelen) cselekménye talán a legizgalmasabb: Alexia ugyanis teherbe esik a férjétől. Mindez azért szokatlan, mert a lélektelen nők nem esnek teherbe, míg a farkasemberek meg nem tudnak gyermeket csinálni. Ezek után nem csoda, hogy Alexiát elzavarja a férje, sőt a családja is, sőt még az árnyékkormányból is kirúgják. Ezek után a kegyvesztett asszonynak nem marad sok választása, mint kinyomozni, mi történt vele és megoldást találni a bajra. Ezek után az útja Itáliában vezet, ahol a templomos szerzetesek tudnak választ adni a kérdéseire. Az egyetlen gond ott van, hogy ezek a szerzetesek ki nem állhatják az efféle paranormális lényeket, de valahogy mégis muszáj elviserlniük egymást, ha Alexia választ akar kapni a kérdéseire.
Mindhárom kötet izgalmakban gazdag, tehát kiváló szórakozást ígér azoknak, akik kedvelik a kalandregényeket, és az angol kultúrát, illetve humort sem vetik meg.
A sorozat további köteteiről a  szerző honlapján találhatnak bővebb részleteket az angolul értő rajongók. A magyar nyelvű könyvek a Könyvmolyképző Kiadó Aranypöttyös Könyvek című sorozatában jelentek meg eddig.

Jussi Adler-Olsen: Palackposta - a Q Ügyosztály esetei III.

A szerző nagy sikerű könyvsorozata tovább folytatódik, és Carl Mo(e)rck kis csapatával Assaddal és Rose-zal tovább nyomoz az ún. döglött ügyek után, amiket senki más nem tud megoldani. A mostani eset egy levéllel kezdődik, amely körülményesen és sok éves késéssel jut vissza Dániába, ahol eredetileg feladták.
Ebből adódóan már nehezen lehet elolvasni és értelmezni a szövegét, de az azért kiderül, hogy egy elrabolt gyerek kér benne segítséget. A kérdés most már csak az, hogy kicsoda a gyerek, és életben van-e még egyáltalán.
Mo(e)rck felügyelő ezúttal ennek az esetnek ered a nyomába, és igencsak hajmeresztő az, amit talál.
A lényeg,  hogy a csapat sorozatos gyerekrablásokra bukkan, amelyekben mindig testvérpárokat rabolnak el, de a tettes csak a pár egyik tagját hagyja életben, a másikat kegyetlenül megöli, miközben  azért van pofája váltságdíjat követelni a szülőktől.
A szerzőtől már megszokhattuk a beteg dolgokat, de ez most úgy érzem, mindenen  túltesz, de hát a dán szerzők által írt krimik többnyire ilyenek, na de ezek csak a világot tükrözik vissza, amelyben élünk.
Márpedig egy olyan világban élünk több ezer éve, ahol Isten, meg a Szeretet nevében szörnyű dolgokat követnek el, pedig egyik vallásalapító se ezzel a szándékkal, hozta létre ezeket az alapelveket. Csak hát az idők során az ember ezeket kiforgatta, átértelmezte, és kurva nagy pénzeket szakított le belőle, miközben egy csomó embert vertek át és rángattak dróton azzal fenyegetve őket, hogy egy földön túli hatalom majd jól megbünteti őket annyira, hogy az még a haláluk után is tartani fog, tehát viselkedjenek rendesen. A sok befolyásolható, buta ember meg persze elhitte, hiszen akkoriban még nem volt jellemző az írásbeliség az emberek nagy részére, mint manapság. Az az elszomorító, hogy sokan még ma is hisznek ezeknek a vallásoknak, pedig már jó ideje egy modern korban élünk, és nem kinn a tanyán.
Mindezt azért mondom el, mert a szerző a mostani kötetben ezekkel a vallási szektákkal foglalkozik, illetve az ezek alapján élő embereket mutatja, miközben Mo(e)rck felügyelő egy arctalan, pszichopata gyilkost  üldöz,, aki ezeknek a szektáknak a tagjai közül szedi az áldozatait.
Mindezt úgy teszi, ahogy azt már tőle megszokhattuk: vagyis szépen lassan bogozódnak ki a történet szálai, amelyek meglehetősen bonyolultak, de eközben azért dolgozik az adrenalin is, tehát van min izgulni szerencsére.  Igazából a szerző regényeiben nem is a krimiszál a lényeg, hanem a lélektani folyamatok és az emberi sorsábrázolás. Az, hogy időnként megjelenik egy-két holttest, illetve üldözik/elkapják a gyilkost, már csak körítés.
 Én pont ezért szeretem a skandináv műfajt, mert inkább a lélektani vonatkozások érdekelnek, illetve az, hogy meddig és hogyan torzulhat el az ember személyisége. Adler-Olsennél mindez bőséggel megtalálható, hiszen a szerző gyerekként különböző elmegyógyintézetek szolgálati lakásaiban nőtt fel, pszichiáter édesapjának köszönhetően, úgyhogy gondolom, volt miből meríteni. Akiknek tetszettek a szerző előző köteti, azok most sem fognak csalódni szerintem, de aki most találkozik először ezzel a műfajjal, annak is bátran ajánlható ez a könyv kezdésnek. A sorozatjelleg senkit ne ijesszen el, mert a Q Ügyosztály mindegyik esete önálló regényként is olvasható, tehát nincs összefüggés. Kiadja az Animus Kiadó

Demcsák Zsuzsa: A másik életem

A közelmúltban újabb celebkönyv jelent meg a piacon, ezúttal Demcsák Zsuzsától, aki eddig kimaradt a sorból. Mindez nem is véletlen, Zsuzsa ugyanis nem a szokásos témával jelentkezett, vagyis nem botránykönyvet írt.
Azaz de: mert amit leírt, az egy botrányos jelenség, amit nem volna szabadna megengedni sehol, de az a helyzet, hogy a társadalom gyakorlatilag legalizálja mindenütt a családon belüli erőszakot, azaz a "férfi" nyugodtan verheti, megerőszakolhatja a vele együtt élő nőt, illetve gyerekeket. Ugyan kit érdekel? Na jó, oké: a közvélemény megveti azt, aki a gyengébbet bántja, de ugyanakkor az áldozat is megkapja a magáét, mert ő meg mi a fenének hagyja magát, és miért nem lép ki a bántalmazó kapcsolatból?
Nos, ha így gondolkodtok, akkor máris csapdába estetek, ugyanis a helyzet nem olyan egyszerű, mint gondoljátok. Megvan ugyanis az egésznek a lélektana, de a választ a társadalom felállása, és az úgynevezett férfi-női szerepek adják meg.
Ezekkel nagy vonalakban ti is tisztában vagytok, hiszen ti is így nevelődtetek, és ti is valahogy így ezt adjátok tovább a gyerekeiteknek, legfeljebb nem vagytok tudatában annak, hogy egy több évezredes minta szerint éltek.
Ez azt mondja, hogy a férfiak az erősebb testfelépítésük miatt lesznek a vadászok, míg a nők inkább a ház körüli munkákat végzik el, illetve nevelik a gyermekeket. Nem is ezzel van a baj, hanem azzal, hogy az ember hajlamos mindennel visszaélni, mert az egója előbb-utóbb átveszi az uralmat minden fölött.
Ez azt jelenti, hogy ti férfiak a testi fölény miatt sokszor felsőbbrendűnek képzelitek magatokat, és hajlamosak vagytok lenézni minket nőket. Ez sok esetben szóban történik, de a fizikai bántalmazásnak is ez a gyökere. Na meg az, hogy ezt (mint feljebb írtam) megtehetitek, mert nincs következménye, hiszen több évezrede ti vagytok hatalmon, és valahogy tudat alatt szolidárisak vagytok egymással.
Persze mi nők se vagyunk angyalok, mert mi meg sokszor pénzügyileg/anyagilag vesszük le szegény férfiakat, hiszen az önálló megélhetésünk sokáig nem volt biztosított. Igazából még ma sincs, és ezért kötünk ki olyan férfiak mellett, akik ezt meg tudják adni nekünk, úgyhogy ezennel bekerülünk egy ördögi körbe, ahonnét látszólag nincs menekvés.
A női nem felszabadulása kb. 200 éve kezdődött el szépen lassan, úgyhogy olyan rettenetesen nagy csodát ne várjatok, hiszen az oktatáshoz és a szavazáshoz való jogunkat is kurva nehezen sikerült csak megszerezni, és ez még mindig csak a jéghegy csúcsa. Sokan azt hiszik, hogy akkor ezzel az emancipáció le is zárult, hiszen a nők ma már tanulhatnak, szavazhatnak, sőt vezető állásokat tölthetnek be, illetve önálló vagyonuk is lehet, akkor mégis mit akarnak?
Mindez csak a felszín, ami alatt ugyanúgy megvannak a problémák, mint korábban, szóval a társadalmi szerepek keményen tartják magukat, és sokan ragaszkodnak is hozzájuk. Mondom, nem a szerepekkel lenne baj, csak a berögzült sztereotípiákat kéne oldani. Itt nemcsak arról beszélek, hogy a nők eleve kevesebb pénzt keresnek, mint a férfiak, nemcsak arról, hogy a szülés és a gyes miatt évekre kiesnek a munkából és nincs addig pénzkereseti lehetőségük, hanem az őket fenyegető erőszakról.
Korábban fentebb már írtam erről, hogy miért alakult ki, de az a kurva nagy baj, hogy még mindig szedi az áldozatait, és ezeket az áldozatok nem védi meg semmi és senki, még a mostani felvilágosult XXI. században sem. Számomra felháborító, hogy még az áldozatoknak kell magyarázkodni a rendőrnek, meg a bírónak, akik erős valószínűséggel az ellenkező nemhez tartoznak, szóval olyan mérhetetlenül nagy empátiát ne várjunk tőlük.
Az utcai támadások is elég borzasztóak, de az még felháborítóbb, ha egy partnerkapcsolatban történik ez meg naponta, hogy a férfi az erősebb jogán, úgy érzi, joga van fizikailag bántalmazni a nőt, mert az a tulajdona, ebből adódóan azt tehet vele, amit akar. Sajnos, az ilyen férfiak betegek, pszichopaták, sokszor alkeszek, drogosok is, de a betegségüket kurva jól tudják leplezni, ezért aztán a külvilág képtelen elhinni róluk az erőszakos viselkedést. 
Arról nem is beszélve, hogy a nőknek kifejezetten tetszik az, ahogy a bántalmazó férfi viselkedik az udvarlási szakaszban, amikor is esze ágában sincs bántalmazni a nőt! Sőt, éppen ellenkezőleg: a lényeg az, hogy kialakítsa a függőséget a leendő áldozatban, ahogy azt a Zsuzsa könyvében megszólaló interjúalanyok is elmondják.
Zsuzsa ugyanis nemcsak a saját történetét meséli el ebben a könyvben, hanem más nőkét is, akik a magánéletének nyilvánosságra kerülése után írtak neki. A mesélők történetéből kiviláglik, hogy valamikor szerelmesek voltak a bántalmazóikba, akik csak akkor váltak erőszakossá, amikor már megszerezték a nőket, tehát birtokon belül voltak. Érdekesség, hogy Zsuzsa könyvében kizárólag értelmiségi nők szerepelnek, akik közül van ún. erős nő is, tehát megdől az a sztereotípia, hogy csak a lumpen, proli, cigány, alulművelt családokban szokás az erőszak. Sajnos, nem. Bár ilyen egyszerű lenne! Az az igazság, hogy egy ún. intelligens értelmiségi férfi még rosszabb is, mint a proli, mert ő lelkileg is bántalmazhatja, meggyötörheti az áldozatot, és ez utóbbi sokkal jobban fáj. Pláne, hogy a fizikailag gyengébb, sokszor önbizalom-és szeretethiányos nő nem képes visszaütni, visszaszólni, tiltakozni, hiszen úgy gondolja, megérdemli ezt a bánásmódot, illetve nem hiszi, hogy egyedül alkalmas lenne az életre és a bántalmazók pontosan ezt használják ki. Zsuzsa azt szeretné megmutatni ezzel a könyvvel, hogy bármelyik nő belekerülhet egy pszichopata bántalmazó hálójába, szóval nincs menekvés. Kivéve, ha nagyon tudatos, illetve egészséges önbizalmú az a nő, mert akkor elhajtja a picsába az ilyen urakat (persze az utcai támadások még így is veszélyt jelenthetnek rájuk, de ez nem azt jelenti, hogy akkor most rettegésben kell élni az életet, mert az is egy kurva nagy csapda).
Zsuzsa és a könyvben megszólaló sorstársak nem voltak azok, és sajnos rá is fáztak, mert nem vették észre a jeleket, csak azt állították, hogy normális volt a párjuk a korai szakaszban, csak később kattant meg. Kár, hogy Zsuzsa nem közölte a könyvében a bántalmazó személyiség előjeleit, amivel még inkább segíthetett volna a sorstársain, hiszen eléggé sokan fogják olvasni ezt a könyvet.
Nem baj, én megteszem, belinkelem ide a bántalmazás előjeleit, de a Nők Joga oldalán részletesebb ismertető találhattok. Tudom, hogy sokan szeretnétek már valakihez tartozni, szerelmesnek lenni, de próbáljatok erre odafigyelni, mert ez a fajta férfitípus aztán nem fog nektek boldogságot nyújtani, legalábbis hosszabb távra biztosan nem. Zsuzsáék problémáját is sajnos ez okozta, és ne gondoljátok, hogy ez normális, hogy a férfi birtokolni akar titeket, és elszigetelni a korábbi életetektől. Nyissátok ki a szátokat és merjetek tiltakozni még idejekorán, nehogy ti is idejussatok!
Az a baj, hogy Zsuzsa könyve nem kínál végleges megoldást a problémára, de nem is ezért született meg, hanem azért, hogy felhívja a figyelmet a jelenségre, és végre szélesebb körben is essék róla szó. Miután híres ember írta a könyvet, ebből nem is lesz gond, az viszont már problémát jelent, hogy a szerzőt megvádolták azzal, hogy pénzéhség és botránykeltés miatt írta ezt a könyvet, de vannak, akik szerint Demcsák hazudik és így akart megszabadulni a férjétől.
Én azt gondolom, hogy engem ez nem érdekel, és ilyet szerintem nem szoktak viccből kitalálni a nők. Még Vajna Palácsik Timike sem, Damu Roland egykori nője, aki eléggé gyomorforgató módon szerepelt a médiában, de még az ő történetében is volt igazság, mert azért Damunak volt már korábban ilyen ügye.
Na de visszatérve Demcsákra: érdekes, hogy a könyvében nem beszél arról, hogyan bántalmazta a férje (ezt inkább a terapeutája mondja el helyette), inkább az életét mondja el, tehát ez egy életrajzi kötet félig-meddig, de persze a férjéről és a magánéletéről is esik szó. Demcsák visszaemlékezéseit meg-megszakítják az interjúk, amelyeket sorstársaival készített.
Kevés esetet oszt meg velünk Zsuzsa a könyvben, ezért a mű nem tekinthető reprezentatív mintának, de nem is tudományos műnek készült, inkább figyelemfelketésnek, viszont a könyv jobban sikerült szerintem, mint amit egy ilyen celebtől várnánk, aki nem az érdemei alapján került a tévébe. Mondjuk a javára szóljon, hogy azóta egész jól megtanulta ezt a szakmát, és mégse valami VV-s celeb szintjén  mozog. Nyilván komolyabb feladatokat nem fog kapni a tévében, de a kereskedelmi csatornák gagyi műsoraihoz megfelel az ő tudása is.
A könyvből itt olvashattok részleteket:
Könyves Blog
Olvass bele
Blikk
Kiadja az Athenaeum Kiadó

Karin Alvtegen: Szégyen

Annak ellenére, hogy a szerző regényeit a skandináv krimik sorozatban jelenteti meg az Animus Kiadó, valójában nem sok közük van a krimikhez, legalábbis fizikailag nem történik bennük gyilkosság, kivétel a Kitaszított című regény. Cserébe viszont az írónő megmutatja azt, hogy hogyan lehet meggyilkolni az ember lelkét, szóval ebben az értelemben mégiscsak krimikről van szó.
Különösen a mostani Szégyen című regénye ábrázolja ezt a folyamatot remekül, hiszen a regény talán Alvtegen legösszetettebb munkája, amely nemcsak az emberek nagy részét meggyötrő szégyenről, illetve bűntudatról, hanem az elengedésről és a gyászról is szól két nő sorsán keresztül, akiknek látszólag semmi közük egymáshoz.
Monika jól kereső orvos, akinek látszólag rendben van az élete, de valahogy a partnerkapcsolataival gondok vannak. A nő ugyanis mindig elmarja magától az éppen aktuális partnerét, mert egyszerűen nem mer kötődni, ugyanis fél az érzelmi kiszolgáltatottságtól. Később a regényből aztán kiderül, hogy miért.
Nekem nincs bajom, Monikával, de a másik nő, Maj-Britt figurája jobban felkeltette az érdeklődésemet. Főleg azért van ez, mert a nő látszólag egy elviselhetetlen, gonosz perszóna, aki folyton  szívatja az ő ellátó szociális szolgálat embereit. Ezt hívják úgy, beleharap abba a kézbe, amelyik eteti, vagy durvábban fogalmazva oda szarik, ahová eszik. Ezek után úgy éreztem, hogy lehet valami a gonoszsága mögött még a betegségén kívül. Maj-Britt ugyanis beteg lelkileg is (hiszen évek óta nem hagyja el a lakását semmiért), na meg testileg is (hiszen folyton zabál, ha kell ha nem, éppen ezért iszonyú kövér). Az, hogy nem éppen fiatal már, csak adalék. A lényeg, hogy Maj-Britt sorsa jóval összetettebb, mint Monikáé, hiszen neki "csak" két halálesetet kell feldolgoznia, míg Maj-Brittnek magát a gyermekkorát is, amely egy szigorúan vallásos környezetben telt. Ha durván akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy ezek a vallásbuzi emberek mindent tiltottak, amitől az ember jól érzi magát, pedig ők nem voltak szektások, mint az amcsik, hanem egyszerű evangélikusok, mint általában a svédek nagy része. Maj-Brittnek éppen ezért a szexualitással is akadnak gondjai, amelyet a szülei és a közösség igyekeztek belőle kinevelni. Mindez azzal jár, hogy megszégyenítették a közösség előtt, ami aztán később az egész életére kihat. Nem véletlen, hogy később egy traumatikus élmény hatására önként bezárkózik a lakásába és arra készül. hogy halálra zabálja magát,  mert ő ezt gondolja megoldásnak az elcseszett életére.
Amúgy ismertem egy hasonló fickót, mint Maj-Britt, aki szintén önkéntes száműzetésre ítélte önmagát, de nem azért mert akkora trauma érte volna, inkább azért, mert nyugdíjazták, és nem tudott mit kezdeni önmagával, aztán odaült az ablakba és el sem mozdult onnan, kivéve, amikor lefeküdt aludni. Még a kaját is odavitte az ablakhoz a felesége, mert az öreg folyton az utcai járókelőket figyelte és kritizálta. Érdekes, hogy mindenkiben talált valami kivetnivalót, hiszen egy tökéletességmániás és rabiátus vénember volt, aki egyébként a nagyanyámmal egy lépcsőházban lakott. Ebből következően engem is megkritizált: szerinte én nőietlen vagyok, csúnya, meg nyomorék is. Hát, kösz. Én azonban nem vagyok Maj-Britt, szóval csakazértis mutogattam magam az öregnek, aki gyakran láthatta a feltartott középső ujjamat, vagy egy szamárfület, csakhogy érezze a törődést.
Mellesleg ő sem volt szebb, hiszen az életmódja következtében brutálisan meghízott, és amikor rosszul lett, akkor több markos férfiember kellett hozzá, hogy lecipelje 150 kilós habtestét a mentőhöz. Csak reménykedem benne, hogy a halála pillanatában is az én látványom kísértette. Már elnézést ezért a kis közbevetésért, de muszáj volt kiírnom magamból ezt a kamaszkori élményemet.
A regény elsősorban ennek a két nőnek a sorsára fókuszál, de azért szerepelnek még mások is benne, például a családját kiirtó Vanja, aki ennek következtében éppen a börtönbüntetését tölti, vagy Pernilla, a búvárbalesetet szenvedett nő, akit Monika támogat lelkileg, hogy ezzel vezekeljen azért, amit tett.
Nyilván egy Vanjáról rögtön a szemét, köcsög, gyilkos jut elsőre eszébe az embereknek és jogosan, de Alvtegen megmutatja az ő sorsát is a felszín alatt.
A regény egyik nagy tanulsága, hogy semmi sem az, aminek a felszínen látszik, és mindennek oka van, mint például Maj.-Britt kötekedésének, vagy Vanja családirtásának, de Monika irigylése méltó életébe bepillantva azt hiszem, nem sokan cserélnének vele se. Mindez azért érdekes, mert ezek a karakterek közöttünk élnek, még ha nem is ilyen szélsőséges formában, de akkor is: az emberek jelentős része kurva nagy terheket cipel, amelyek nagy része gyermekkori eredetű.
Nos, ebből következik Alvtegen regényének másik tanulsága, miszerint a terheket le kell rakni, és az elfojtott érzelmeket a felszínre kell hozni, ki kell élni, ami gyógyulást hozhat. Alvtegennek pont ez a nagy előnye, hogy remekül tud írni az ilyen tabu témákról, mint amiket fentebb már említettem, miközben a társadalmat is keményen bírálja. Valószínűleg a szerző is éppen olyan antiszociális, embergyűlölő fajta lehet, mint egy-egy főhőse, vagy csak jó színész és médium, aki remekül bele tudja élni magát ebbe a szerepbe. Mindenesetre remekül csinálja ezt a lélektani krimi nevű műfajt és pofán bírja vágni az embereket, azáltal, hogy szembesíti őket ezzel a mostani világgal.
Szerintem az Árnyak volt a legjobb műve, illetve az Árulás is nagyot ütött, míg a Kitaszítottat a főhős miatt kedveltem meg. Ezekhez a regényekhez képest a Szégyen picit gyengébb lett, mintha Alvtegen kimerült volna kicsit, ugyanakkor mégis remek tabudöntögető regény született, amit főleg az érintetteknek (tehát a szexuális gátlásokkal küzdőknek, illetve azoknak, akik még nem végezték el a gyászmunkát) ajánlott elolvasni.
Kiadja az Animus Kiadó

Fábián Janka: Koszorúfonat - a Lotti örökségének utóregénye

Szándékosan írom azt, hogy utóregény, ugyanis a Koszorúfonat nem közvetlen folytatása a műnek, hanem a szerző átugrik egy generációt, és Lotti unokáinak a történetét meséli el inkább.
A Lotti ugyanis ott fejeződik be, hogy a leányzó férjhez megy a hazánkban ragadt sebesült francia katonához, aki ennek örömére magyarosítja a nevét és az életmódját is, hogy a szeretett nő közelében maradhasson. Gyermekei is születnek, akik közül kettőt fogunk megismerni a műben: a Bécsben élő divat-és művészetkedvelő nagyvilági dámát, Charlotte-ot, és az ágfai birtokon tevékenykedő csúnyácska, gyógynövényekkel és orvoslással foglalkozó (Krisz)Tinkát, aki soha nem ment férjhez.
A birtokot a nő unokaöccse Sziklay Bálint vezeti, akinek van két lánya, Ella és Blanka. A kislányok mindössze féltestvérek, mert az édesanyjuk különböző, de ennek ellenére szeretik egymást, bár feszültségek azért adódnak, hiszen a lányok külseje és természete gyökeresen eltér egymástól.
Ella az idősebb lány sajnos előnytelen külsejű a csúnyácska arcával, de legalább értelmes, ugyanakkor sok mindenben kételkedik és az igazságot keresi, tehát lázadó is. Nagy álma, hogy felnőttként valódi orvos lehessen, mint példaképe, Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő. Mindebből az következik, hogy nem ő lesz az ideális nő, akihez a férfiak vonzódnak és feleségül akarnak venni (legalábbis abban a korszakban nem), de ez őt marhára nem érdekli, mint ahogy Tinka mamát sem annak idején.
A másik lány, Blanka pont az ellentéte, hiszen egy vonzó külsejű, szőke angyalnak írja őt le a szerző, aki sorban elrabolja a férfiszíveket. Ezenkívül ő szelídebb, engedelmesebb, de nem buta, csak nem akar lázadni. Ennek ellenére azért neki is megvannak a maga céljai, de ezek nem olyan határozottak, mint a nővéréé. Sőt, ellenkezőleg: egy tragédia után eléggé magába fordul, és úgy érzi, nincs értelme az életének, de szerencsére Janka nem hagyja veszni őt.
A könyv témája az, hogy lányok felnőttként megtalálják önmagukat, illetve a hivatásukat, na meg persze a társukat is, hiszen az ember mégiscsak társas lény, akinek igénye van a szerelemre. Ella ezt persze tagadja és inkább a hivatására koncentrál, de Blanka életében többször is megjelenik az érzés, illetve az ő története egy romantikusabb irányba fordul, míg Ella lesz a karrierista nő.
Miközben a szerző elmeséli a lányok történetét, a háttérben ezerrel dübörög a történelem: például megkoronázzák Ferenc Józsefet magyar királlyá 1967-ben, összeomlik az osztrák tőzsde 1873-ben, egyesítik Budát, Pestet és Óbudát Budapestté szintén 1873-ban, de találkozhatunk valós személyekkel is, mint például Rudolf trónörökös, vagy Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő.
Utóbbi életrajzát Kertész Erzsébet írta meg Vilma doktorasszony címmel, ami volt szerencsém olvasni, és ennek alapján azt mondhatom, Janka egész jól jeleníti meg a doktornő alakját, bár ő nem hangsúlyos személy a műben, de mégis lényeges az ő személyes, hiszen egy csomó nőnek mutatott példát, illetve népszerű volt abban a korban.
A történelmi utalások egész  jók ebben a regényben, de ez nem történelmi regény, hanem lányregény, vagy romantikus re3gény, ha úgy tetszik. A történelem az csak annyiban fontos, hogy csak a keretet adja, és inkább életmódtörténeti jelentősége van, vagyis megmutatja, hogy éltek akkoriban az emberek, de érdekes módon Janka elsősorban a nemesek és polgárok életére koncentrál és nem a munkásokra/parasztokra, akik eléggé arcnélküli embereknek számítottak akkoriban sok tragédiával és emberhez nem méltó élettel.
Janka pedig elsősorban szórakoztatni akar, és ezért választotta ezt a réteget, hiszen szép ruhákban jártak, gyönyörű lakásokban/palotákban éltek, és a munka mellett még szórakozásra is volt lehetőségük.
A regény címe is utalás az akkori divatra, hiszen sok nő hordta így a haját, hiszen akkoriban még kötelező volt hosszú hajat viselni, amit sokszor feltűztek, vagy összekötöttek. A regény női szereplői közül is többen kedvelték ezt a fajta viseletet, de a címválasztás egy olyan korszakot is jelöl, a melyben gyökeres változások kezdődnek a magyarok életében is, vagyis az 1867 és a huszadik század közötti időszakot, ami szerintem nagyon izgalmas volt. Akit tehát érdekel ez az időszak és szereti a romantikát, annak jó szívvel ajánlom ezt a könyvet, hiszen Janka szerethető hősöket teremtett, és jó a történet is.
Akik pedig a történelmi regényeket kedvelik, azok ne Janka regényeit keressék, hanem a General Press, és a IPC Kiadók könyvei közül válogassanak, mert ők ilyen témájú könyveket adnak ki.
Janka könyvét pedig az Ulpius Ház jelentette meg eredetileg, ámde legutoljára a Libri Kiadó adta ki új borítóval. A könyvből olvasható némi részlet a Scribd.com-on

Rod Stewart: Rod önéletrajz - szex, drogok, rod n roll!

A szőke, jellegzetes frizurájú, rekedtes hangú rockénekestől az emberek nagy része fel tud idézni pár nótát (Do you think Im sexy, Rhytm of my heart, Maggie May), még akkor is, ha nem rajongó.
A hamarosan 70. életévét betöltő énekes azonban sokkal többet tud ennél:  a hetvenes évek elejétől kezdve folyamatosan adja ki a lemezeit, eleinte zenekari tagként (Small Faces, Faces), később már szólóban elég komoly sikerrel,legalábbis az USA-ban. Mindezzel csak annyi a probléma, hogy az énekes félig skót, félig angol származású, és Londonban született, szóval ő sem a hazájában lett próféta.
Azóta eltelt vagy negyven év, és az idős énekes úgy gondolta, ideje papírra vetni emlékeit, de önéletrajzában nem a zenére helyezte a hangsúlyt. Végül is a karrierjének főbb állomásait meg lehet találni a különböző lexikonokban, ha nagyon keresi az ember, szóval emiatt nem érdemes megírni egy könyvet. Viszont az már jóval több embert érdekel,hogy a népszerű énekes milyen a magánéletben, és itt nemcsak a szerelemi/szexuális életére gondolok, hanem arra is, hogy milyen a személyisége, mi az amit kedvel, mi az amit nem, stb.
Nos, Rod Stewart a feladatot remekül megoldotta, mert ebből a könyvből aztán alaposan megismerhetjük őt, és szerintem sokan kedvelni fogják kedélyes, sokszor szellemes, fiatalos stílusát is. Én legalábbis így vagyok vele.
A sztár sokat mesél a gyerek-és fiatalkoráról is a karrierje mellett, továbbá a ún. közjátékok szakítják meg a fejezetek sorrendjét, amelyekből kiderülnek különböző érdekességek az énekes magánéletével kapcsolatban, pl. a frizurájának története és kialakítása, a ragaszkodása a skót futballhoz, illetve a vasútmodell-építéshez, de az ital-és drogfogyasztási szokásairól, na meg a nőügyeiről is őszintén mesél.
Ha már a nőket említem:az énekes eléggé szerette őket annyira, hogy még a komolyabb nőit (akiket feleségül is vett) sem tudta értékelni, és megcsalta őket még középkorú férfiként is.
Persze nem kell ezen csodálkozni, hiszen hihetetlenül szexi kisugárzása és mozgása van a sztárnak, amely különösen a sláger klipben, a Do you think Im sexyben látszik, szóval nem csoda, hogy repültek rá a nők, ő meg nem tudott ellenállni.

Ez a hűtlenség már nem annyira rokonszenves tulajdonsága, mint ahogy az sem, hogy nagy fenegyerek volt fiatalkorában, pl. sokat piált, de  drogozott is, de hát ez velejárója a rock and roll életnek és nem ő volt az egyetlen, aki csinálta. Csak hát sok kollégája meghalt, míg ő az idén 2015-be tölti be a hetvenedik életévét január tizedikén. (Érdekes, hogy az én szülinapom január tizenegyedikén van....)
Ebből következik, hogy Stewart a rockvilág nagy túlélője. Titka valószínűleg annyi, hogy bár ő is kivette a részét a bulizásból, meg a csajozásból, de mégsem lett függő, de nem is volt őrült, meg pszichopata sem, szóval földközelben tudott maradni. Minden bizonnyal az is segítette ebben, hogy a szülei szerették őt és normális gyerekkora volt sok sztárral ellentétben. Ezenkívül Stewart nem is akart különösebben lázadni, csak szórakozni és szórakoztatni. Azt hiszem ennyi a titka. Na, de ez ebből a könyvből is kiderül.
A könyvet kiadja a Helikon (Trubadúr) Kiadó