Különösen a mostani Szégyen című regénye ábrázolja ezt a folyamatot remekül, hiszen a regény talán Alvtegen legösszetettebb munkája, amely nemcsak az emberek nagy részét meggyötrő szégyenről, illetve bűntudatról, hanem az elengedésről és a gyászról is szól két nő sorsán keresztül, akiknek látszólag semmi közük egymáshoz.
Monika jól kereső orvos, akinek látszólag rendben van az élete, de valahogy a partnerkapcsolataival gondok vannak. A nő ugyanis mindig elmarja magától az éppen aktuális partnerét, mert egyszerűen nem mer kötődni, ugyanis fél az érzelmi kiszolgáltatottságtól. Később a regényből aztán kiderül, hogy miért.
Nekem nincs bajom, Monikával, de a másik nő, Maj-Britt figurája jobban felkeltette az érdeklődésemet. Főleg azért van ez, mert a nő látszólag egy elviselhetetlen, gonosz perszóna, aki folyton szívatja az ő ellátó szociális szolgálat embereit. Ezt hívják úgy, beleharap abba a kézbe, amelyik eteti, vagy durvábban fogalmazva oda szarik, ahová eszik. Ezek után úgy éreztem, hogy lehet valami a gonoszsága mögött még a betegségén kívül. Maj-Britt ugyanis beteg lelkileg is (hiszen évek óta nem hagyja el a lakását semmiért), na meg testileg is (hiszen folyton zabál, ha kell ha nem, éppen ezért iszonyú kövér). Az, hogy nem éppen fiatal már, csak adalék. A lényeg, hogy Maj-Britt sorsa jóval összetettebb, mint Monikáé, hiszen neki "csak" két halálesetet kell feldolgoznia, míg Maj-Brittnek magát a gyermekkorát is, amely egy szigorúan vallásos környezetben telt. Ha durván akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy ezek a vallásbuzi emberek mindent tiltottak, amitől az ember jól érzi magát, pedig ők nem voltak szektások, mint az amcsik, hanem egyszerű evangélikusok, mint általában a svédek nagy része. Maj-Brittnek éppen ezért a szexualitással is akadnak gondjai, amelyet a szülei és a közösség igyekeztek belőle kinevelni. Mindez azzal jár, hogy megszégyenítették a közösség előtt, ami aztán később az egész életére kihat. Nem véletlen, hogy később egy traumatikus élmény hatására önként bezárkózik a lakásába és arra készül. hogy halálra zabálja magát, mert ő ezt gondolja megoldásnak az elcseszett életére.
Amúgy ismertem egy hasonló fickót, mint Maj-Britt, aki szintén önkéntes száműzetésre ítélte önmagát, de nem azért mert akkora trauma érte volna, inkább azért, mert nyugdíjazták, és nem tudott mit kezdeni önmagával, aztán odaült az ablakba és el sem mozdult onnan, kivéve, amikor lefeküdt aludni. Még a kaját is odavitte az ablakhoz a felesége, mert az öreg folyton az utcai járókelőket figyelte és kritizálta. Érdekes, hogy mindenkiben talált valami kivetnivalót, hiszen egy tökéletességmániás és rabiátus vénember volt, aki egyébként a nagyanyámmal egy lépcsőházban lakott. Ebből következően engem is megkritizált: szerinte én nőietlen vagyok, csúnya, meg nyomorék is. Hát, kösz. Én azonban nem vagyok Maj-Britt, szóval csakazértis mutogattam magam az öregnek, aki gyakran láthatta a feltartott középső ujjamat, vagy egy szamárfület, csakhogy érezze a törődést.
Mellesleg ő sem volt szebb, hiszen az életmódja következtében brutálisan meghízott, és amikor rosszul lett, akkor több markos férfiember kellett hozzá, hogy lecipelje 150 kilós habtestét a mentőhöz. Csak reménykedem benne, hogy a halála pillanatában is az én látványom kísértette. Már elnézést ezért a kis közbevetésért, de muszáj volt kiírnom magamból ezt a kamaszkori élményemet.
A regény elsősorban ennek a két nőnek a sorsára fókuszál, de azért szerepelnek még mások is benne, például a családját kiirtó Vanja, aki ennek következtében éppen a börtönbüntetését tölti, vagy Pernilla, a búvárbalesetet szenvedett nő, akit Monika támogat lelkileg, hogy ezzel vezekeljen azért, amit tett.
Nyilván egy Vanjáról rögtön a szemét, köcsög, gyilkos jut elsőre eszébe az embereknek és jogosan, de Alvtegen megmutatja az ő sorsát is a felszín alatt.
A regény egyik nagy tanulsága, hogy semmi sem az, aminek a felszínen látszik, és mindennek oka van, mint például Maj.-Britt kötekedésének, vagy Vanja családirtásának, de Monika irigylése méltó életébe bepillantva azt hiszem, nem sokan cserélnének vele se. Mindez azért érdekes, mert ezek a karakterek közöttünk élnek, még ha nem is ilyen szélsőséges formában, de akkor is: az emberek jelentős része kurva nagy terheket cipel, amelyek nagy része gyermekkori eredetű.
Nos, ebből következik Alvtegen regényének másik tanulsága, miszerint a terheket le kell rakni, és az elfojtott érzelmeket a felszínre kell hozni, ki kell élni, ami gyógyulást hozhat. Alvtegennek pont ez a nagy előnye, hogy remekül tud írni az ilyen tabu témákról, mint amiket fentebb már említettem, miközben a társadalmat is keményen bírálja. Valószínűleg a szerző is éppen olyan antiszociális, embergyűlölő fajta lehet, mint egy-egy főhőse, vagy csak jó színész és médium, aki remekül bele tudja élni magát ebbe a szerepbe. Mindenesetre remekül csinálja ezt a lélektani krimi nevű műfajt és pofán bírja vágni az embereket, azáltal, hogy szembesíti őket ezzel a mostani világgal.
Szerintem az Árnyak volt a legjobb műve, illetve az Árulás is nagyot ütött, míg a Kitaszítottat a főhős miatt kedveltem meg. Ezekhez a regényekhez képest a Szégyen picit gyengébb lett, mintha Alvtegen kimerült volna kicsit, ugyanakkor mégis remek tabudöntögető regény született, amit főleg az érintetteknek (tehát a szexuális gátlásokkal küzdőknek, illetve azoknak, akik még nem végezték el a gyászmunkát) ajánlott elolvasni.
Kiadja az Animus Kiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése