2016. április 21., csütörtök

Patricia Highsmith: Carol - már filmen is

Nemrég került a mozikba a film ugyanezzel a címmel, ezért azt hittem, hogy a regény is viszonylag friss. Nos, nem: a szerző ugyanis még 1995-ben meghalt, de amúgy is a Carol még az első művei között van, csak éppen részben álnéven adta ki a szerző, részben m pedig más volt a címe. Magyarul a Só árának fordítanánk, de a mostani posztumusz kiadásban, csak egyszerűen a Carol címet kapta.
Highsmith már csak valamikor a nyolcvanas évek közepén merte felvállalni ezt a regényét annak botrányos mivolta mivolta miatt.
A kötetben ugyanis arról van szó, hogy két nő egymásba szeret, ami még manapság is sok ember szemében elfogadhatatlan, hát még akkor! Márpedig a regény az ötvenes évek Amerikájában játszódik, ahol még a hagyományos szexet is bűnnek tartották, ha nem házasok között történt meg, nemhogy a homoszexualitást. Ez utóbbitól például sokan szívgörcsöt kaptak volna.
Megmondom, miért: Amerika mg ma sem az a nyitott társadalom, amelynek próbálják eladni, inkább az ellentétek földje. Egy több milliós nagyvárosban ma már dúl a szexuális a szabadosság, de csak bizonyos keretek között, viszont egy kisvárosban még ma is a régi hagyományokat részesítik előnyben az emberek, sőt több szélsőséges amerikai csoport is van, például az amishok, ahol tilos a házasság előtti szex és most a modern időkről beszélünk.
Csakhogy akkoriban még nem volt szexuális forradalom, mert előbb ki  kellett vívni azt. Voltaképpen ez a regény is erre vállalkozott annak idején, vagyis segített a homoszexuálisoknak felvállalni a másságukat, tudniillik az ilyen embereknek azelőtt nem sok választási lehetőségük akadt: vagy alibiházasságot kötöttek, vagy magányosak maradtak. Voltak, akik ebben a helyzetben az öngyilkosságot választották, mert egyik opció sem tetszett nekik, a megszégyenüléstől pedig féltek. Érdekes, hogy ettől még ma is sokan tartanak, pedig a nyugati kultúrában már nem jár érte halálbüntetés, hiszen egy genetikai rendellenességről van szó, amiről nem tehetnek az érintettek. Csakhogy az emberek hajlamosak a homoszexualitást leegyszerűsíteni a szexre és ezeket az embereket egy kalap alá venni a zenés-táncos szórakozóhelyeken egymással smároló, sokszor részeg ribbancokkal, vagy a Pride-on vonulgató díszes maskarába öltözött buzikkal, holott korántsem erről van szó. A homoszexuálisok ugyanúgy vágynak társra/családra/gyerekre, mint heteró társaik, csak éppen a lehetőségeik korlátozva vannak, továbbá meg kell küzdeniük az előítéletekkel is, ami azért nem kis feladat még manapság sem.
Ez a regény arra vállalkozik, hogy az előítéleteket némileg eloszlassa, és megmutassa ennek a rétegnek a másik arcát is. Aki erotikát/nyers szexualitást vár/keres, az inkább felnőtt filmes oldalakon nézelődjön, ott garantáltan megkapja, de ez a regény mai szemmel olvasva már egyáltalán nem felháborító szerintem. A történet két nő, Carol és Therese lassan bontakozó kapcsolatát meséli el, amely sokáig nem lép túl a barátságon, bár azért a szerző kezdettől fogva érezteti, hogy a két nő máshogyan is vonzódik egymáshoz, de a beteljesedés, már csak a közösen tervezett utazáson történik meg. A regény eseményei is ekkor kezdenek felpörögni, és az addig eléggé álmatag történet izgalmassá válik, hiszen kérdés, hogy a két nőnek boldog véget ér-e a szerelme, vagy sem?
Carol ugyanis válófélben van a férjétől, míg Therese-nek barátja van, tehát mindketten foglaltak még, amikor az egyik New York-i áruházban találkoznak, ahol Therese dolgozik.
A két nő személyisége és életmódja amúgy teljesen elüt egymástól, hiszen Therese szegény és árva, ezenkívül sokszor félénk is, míg Carol egy gazdag szépasszony férjjel/gyerekkel, és eléggé domináns is, egyszóval olyan valaki, aki parancsoláshoz szokott. Ennek ellenére mégis vonzódnak egymáshoz.
Érdekes módon én egyiküket sem kedveltem meg, sőt magát a történetet sem, mert túlzottan lagymatagnak találtam, a végét kivéve, amikor kezdenek felpörögni az események. Mindenesetre ez a sztori egy érdekes kirándulása volt az amúgy pszichothrillereiről ismert szerzőnek, akitől ezt a könyvet olvastam elsőnek:
A filmet eddig nem láttam, úgyhogy nincs összehasonlítási alapom, de a címszerepet Cate Blanchett játssza, akinek a fotója a könyv magyar kiadásának címlapján is szerepel. A könyvet kiadta a Tericum Kiadó

2016. április 9., szombat

Markus Zusak: A könyvtolvaj

Nem is olyan régen láttam ezt a könyvet meg az egyik budapesti Alexandra Könyvesboltban, és akkor azt hittem, hogy egy vadiúj könyvről van szó. Aztán később utánajártam a neten, hogy milyen véleményeket írtak róla, és akkor tudtam meg, hogy korábban az Ulpius Ház már kiadta a művet magyarul évekkel ezelőtt, de ők megszűntek már, ezért az általuk megjelentetett művek nagy részét mostanában más kiadók jelentetik meg. A könyvtolvaj is így járt: Markus Zusak könyvét nemrég jelentette meg az Európa Kiadó, tehát ezért láttam kiemelt helyeken az Alexandrában.
A könyv cselekménye is érdekes: egy Liesel nevű kislányt (ő a címbeli Könyvtolvaj) és az öccsét, Wernert az édesanyjuk nevelőszülőkhöz küld,egy München közelében levő kisvárosba, hogy épségben átvészeljék a háborút. Sajnos, a kisfiú meghal útközben, úgyhogy Liesel magára marad a nevelőszülőkkel, Hubermannékkal.
Na most ez önmagában egy kemény helyzet, ráadásul a kislány 10 éves létére még nem tud olvasni, meg amúgy is ügyetlenke, szóval ez még nehezebbé teszi a dolgot. Pláne, hogy az új mamája, Rosa egy eléggé sárkány típusú nő. A kislány eleinte csak az új papájától, Hanstól kap szeretetet, aki  olvasni is megtanítja, majd később lesz egy Rudy nevű kis barátja is. Ámde nem is annyira ez a lényeg, hanem az, hogy a Hubermann házaspár egy zsidó fiú bújtat majd a pincéjében. Innentől kezdve veszélyben az életük, amelyet a kislány is megérez, hiszen a védencükről nem beszélhet senkinek.
Aki azt hiszi, hogy ez egy újabb holokauszt történet, az téved, mert nem haláltáborban játszódik, a Gestapo is alig tűnik fel benne, és nem  zsidók sajnáltatása a célja, még annak ellenére sem, hogy egy menekültet rejtegetnek a pincében.
A regény lényege az, hogy egy kislány szemszögéből láthatja az olvasó a második világháborút egy német kisvárosban, éppen ezért az események leírása is ezen a szinten történik, tehát amit egy ilyen korú gyermek már megért, felfog ebből a borzalomból. Mindez nem is olyan sok, hiszen még a felnőttek sem értik ezt az egész háborúsdit, hát még egy gyerek! Éppen ezért ez a kötet nem a háborús eseményeket állítja középpontba ( mert azok a háttérben maradnak), inkább arról szól, hogyan állja meg a helyét Liesel az új környezetben, új emberekkel. Elárulom, hogy mindez kurva nehéz a kislány számára, de ugyanakkor ez formálja igazán a személyiségét, amire különösképpen hatással van Max-szal, a zsidó fiúval kötött barátsága.
Na most ez a másik kemény helyzet: gondoljunk bele, hogy van egy ember, aki menekül a deportálás, a haláltábor elől, mert tudja, hogy oda kerülhet olyan miatt, amiről nem tehet, és azt is tudja, hogy mi lesz a sorsa, ha mégis oda kerül. Miután ezt el akarja kerülni, inkább elmenekül, viszont ezért kemény árat kel fizetnie, hiszen még a Napot sem láthatja, arról pedig végképp nem is álmodhat, hogy emberek közé menjen, hiszen senkiben nem bízhat. Egy szóval majdnem olyan rossz helyzetbe kerül, mint ami elől menekül, csak éppen ez lelkileg viseli meg az embert, amibe akár bele is őrülhet, hisze senki nem tudja, mikor lesz ennek vége. Max is elsősorban Lieselnek köszönheti, hogy ki tudott tartani ebben a helyzetben, és nem kattant meg. Közben egyre több közös tulajdonságot fedeznek fel egymásban, miközben egyre durvulnak körülöttük az események, és számítaniuk kell a bombázásokra is.
Fentebb említettem, hogy egy kislány szemszögéből nézzük az eseményeket, de mégsem a kislány meséli el az eseményeket, hanem a Halál. Ez elsőre igen morbidnak hangzik, de jobban meggondolva már nem is annyira furcsa: végül is az ember szeret minden élőlényt, fogalmat felruházni a maga tulajdonságaival, miért pont a Halál maradna ki ebből?
Zusak Halálábrázolása ugyanakkor jóval emberibb, mint úgy általában, hiszen a Halál bevallja, hogy sokszor mérhetetlenül fárasztja a munkája, pláne egy olyan helyzetben, amikor megszaporodnak a teendői, mint például egy háború esetén. Ráadásul a Halál sajnálja a leendő áldozatait, de ezt a melót is meg kell csinálni valakinek. Ez azonban nem gátolja meg a Halált abban, hogy néha lelője a poénokat a könyvben, azaz előre elárulja az eseményeket az Olvasónak.
Részben emiatt is, részben a pár oldalas Bevezetés miatt eléggé ellentmondásos véleményem alakult ki a könyvről, és bevallom az elején végleg le akartam tenni a könyvet, mondván, hogy ez szar. Aztán szerencsére nem adtam fel, mert tetszett a történet, de Liesel figurája nem győzött meg: ő ugyanis nem kifejezetten egy regényhős alkat, ahhoz túl szürke, olyan semmilyen. Akkor már inkább Max, illetve Hans Hubermann. Főleg az utóbbi. A többieket nem kedveltem, főleg a házisárkány Rosát nem, bár azt kell ismernem, hogy a háború ideje alatt pozitív változáson megy keresztül. Amivel azonban végképp nem tudtam megbarátkozni, az a sok német kifejezés volt a szövegben, főleg a káromkodások: Amúgy könnyen olvasható, egyéni hangú regény ez, amiből film készült Brian Percival rendezésében. Sajnos ez utóbbit nem láttam még, ezért nincs összehasonlítási alapom, melyik a jobb.

2016. április 2., szombat

Tyson: Az utca hercege. kis magyar gettóregény

Emlékszem, annak idején Dopeman szólókarrierjének a korai szakaszában feltűnt a rapper mellett egy fiatal cigány srác, amolyan vendégrapperként. Nekem egyből szimpatikus lett a gyerek, mert jól szövegelt, ráadásul hitelesnek is  tűnt, szóval, amiről ő beszélt, azt tényleg megélte, és nem akart rájátszani: egyszerűen, sallang nélkül tolta a szövegeket, míg Dopemanról ugyanez már nem mondható el.
Valahogy kezdettől fogva az volt az érzésem Dope-ról, Gangxsta Zolee-ról és a Kartellről, hogy pózerkednek, megjátsszák magukat és közük sincsen valójában a műfajhoz. Ezenkívül ami még rosszabb: ettől a nőgyűlölő, nőket lealázó, kurvának tartó, én vagyok a faszagyerek fílingtől, ők kurva férfiasnak gondolják magukat. Hát , a valóság viszont nagyon nem ez.
Na de térjünk vissza a cigánygyerekre, akit egyből rokonszenvesnek találtam, pedig nagyon nem szeretem ezt a népcsoportot. A csávó a Kicsi Tyson művésznevet használta, mert ebben a műfajban ez kötelező, és többek között az utcai életről, a bandákról , a csibészekről szövegelt kifejezetten jól, mintha ő maga is közöttük élt volna. Aztán kiderült, hogy ez így is van: a rapper ugyanis Józsefvárosból származik, azaz a hírhedt nyolcadik kerületből, és mind a mai napig ott él, ha jól tudom.
Nos, a nyolc tele van mondjuk úgy, hogy társadalomba be nem illeszkedett emberekkel, akik bőségesen adnak témát a rappernek mind a mai napig, mert hát pont ezekről a társadalom perifériáján élő emberekről lehet beszélni a legtöbbet, hiszen nekik van karakterük, míg a masszának, vagyis az ún. polgári életet élő embereknek nincs, ők az arctalan tömeg.
Közben a Váradi József néven született előadó megvált Dopemantól, megalapította a rövid életű T. K. O. formációt, később átigazolt Majkához, illetve a Megasztárban feltűnt Pápai Jocihoz, majd tőlük is elszakadt és függetlenné vált. Érdekes az is, hogy több ismert slágernek a szövegét is ő írta, pl. a Majka által előadott Mondd, mi fáj és Tündibündi.
Aztán a rapper könyvet is írt az Utca hercege címmel, amiről bátran mondhatjuk, hogy önéletrajz fiktív elemekkel átszőve, hiszen a történet második fele átalakul egy mesévé.
Ezzel szemben a könyv első része önéletrajz, és szociográfia egyben, amely bemutatja, milyen volt gyereknek lenni a nyolcadik kerületben a nyolcvanas években, illetve bemutat pár jellegzetes józsefvárosi karaktert is.
Mindezt azonban úgy teszi, hogy az embernek mindjárt kedve támad csomagolni és odautazni/költözni, hogy megélhesse ezt az életformát, illetve megismerhesse ezeket a szereplőket annak ellenére, hogy nem éppen polgári életformából éltek/élnek sokan a kerületben.
Tyson ezt nem is titkolja, mint ahogy azt sem, hogy imádja a nyolcadik kerületet, hiszen szerinte ez egy olvasztótégely mindenféle emberrel. Ez igaz is, de abban nem értek egyet, hogy a Nyolc olyan rettentően élhető kerület lenne. Sajnos, a valóság nem ez, amit Tyson a könyvében leír szerintem. Mindezt onnét tudom, hogy nemrégiben még én is a nyolcadik kerületben éltem, ráadásul az egyik legrosszabb környéken a Népszínház utca tájékán az egykori Köztársaság tér szomszédságában.
Ma ez a hely a főváros talán leglelakottabb része, ahol egyes utcák szó szerint le vannak szarva, mert nem takarítják el róla a kutyaszart. Persze ez a legkisebb probléma, amikor emberek alszanak az utcán, sokszor bebaszva, büdösen. Arról nem is beszélve, hogy a kerület jelentős része vagy segélyből él, vagy a bűnözés valamilyen formáját űzi.
Ámde Tysonnak ez a hazája, ebbe nőtt bele, és ő ismeri, sőt sokszor érzelmi kapcsolatban állt ezekkel a társadalomba be nem illeszkedett emberekkel, ezért nem csoda, hogy más szemszögből nézi a jelenséget, mint én, az ítélkező kívülálló.  Az olyan szegénynegyedek, mint a Józsefváros ugyanakkor egy önálló kultúra megszületésének a színhelyei. Na jó, a Józsefváros erre kifejezetten rossz példa, hiszen közel sem akkora nyomortanya, mintha egy amerikai, vagy angol nagyvárosban járnánk, ahol a fekete gyerekek már tizenéves koruk elején fegyvert és drogot árulnak, mert azt hiszik, hogy ennek a segítségével majd sikerül kitörniük a szegénységből.
A hiphop kultúra New York szegénynegyedeiben született, amelynek szerves részét a rappelés (ritmusos szövegelés), a DJ, a laza ruházat és a graffiti (falfirka) alkotja. A műfaj eleinte rejtve működött, de a nyolcvanas években már világhírűvé vált annyira, hogy a fehérek is elkezdték művelni,
A hiphopnak később egy önálló ága alakult ki Los Angeles-i székhellyel, ez lett az ún. gangstarap, amelyről fentebb már beszéltem, tehát a gengszterek, bűnözők zenéje. A műfaj két ága kezdettől fogva ellenségesen viszonyult egymáshoz, innét a Keleti oldal-Nyugati oldal kifejezés, amelyet gyakran emlegetnek az amcsi rapszövegekben
Időközben vagy húsz-huszonöt éve hozzánk is begyűrűzött ez a jellegzetesen amerikai zenei műfaj, annak ellenére, hogy nálunk teljesen más a kultúra, és a magyar főváros sem akkora gigapolisz, mint mondjuk New York, vagy Los Angeles, a hiphop kultúra két fővárosa. Az, hogy itt hazánkban nincsenek feketék akkora számban, nem jelent problémát, hiszen helyettük vannak cigányok, akiknek a nagy része dettó bűnöző, tehát azért van miről szövegelni itthon is, ámde lássuk be, hogy mindez csak majmolás.
Legjobb példa erre a Ganxsta Zolee néven elhíresült zenész és kis csapata, a Kartell, ahonnét később kilépett egy Dopeman nevű cigány csávó, és szólókarrierbe kezdett szintén ebben a műfajban.
Nos, nekik semmi közük nincs a bűnözéshez, csak szövegelnek, viszont az azért elmondható róluk, hogy ők olyan műgengszterek, akik messziről már láttak rendőrt. Valószínű, hogy mindez elég volt nekik ahhoz, hogy ebben a műfajban akarjanak karriert csinálni.
Mindez úgy kötődik ehhez a könyvhöz, hogy Tyson és a haverjai is beleszeretnek ebbe az amcsi stílusba és elkezdik ők is utánozni a példaképeiket több-kevesebb sikerrel. Ezeknek a cigánygyerekeknek akkoriban ebből állt az életük, meg abból hogy figyelték a sokszor nem éppen polgári életmódot élő felnőtteket, Később ezeknek a srácoknak a nagy részéből is bűnöző lett, Tysont kivéve, akiből az édesanyja igyekszik normális embert nevelni. Talán ezért is lett pincér a srácból, ami azért fontos, mert ez a szál jelenti a regény egyik fő szálát. A másik szálat Golyó, a jó barát sikere adja.
Ámde a fiúknak előbb fel kell készülniük az életre és el kell sajátítaniuk az utca törvényét is, ahol striciktől, kurváktól, orgazdáktól, egyéb bűnözőktől, na meg persze az utcai bandáktól tanulnak. Egy szóval olyan emberektől, akik nekünk, polgári életformát élőknek idegenek, akik "rossz" emberek, és akiket meg kell büntetni. Ez most úgy hangzik, mintha fel akarnám menteni őket, de ez nem így van, csak éppen Tysonnak és társainak ők a "normálisak"
Az, hogy a szerzőből nem lett kétes egzisztencia, nem is annyira szerencse dolga, inkább az elszántságé, de a személyisége is eléggé pozitív, emberszerető, azaz nem tartozik a magyargyűlölő, rasszistázó cigányok közé, bár a temperamentum időnként benne is megvan, de mégsem jellemző rá a drámázás, mint általában a cigányokra. A rapper inkább távolságot tart, és igyekszik kívülről nézni a cigányságra, illetve a velük együtt járó problémákra, és talán ezért is tud kitűnően mesélni a kerületi arcokról a kötet első részében. A történetek időnként viccesek (pl. a két cigány kurva összeverekedése), időnként pedig szomorúak, tragikusak. A kicsi Tyson ugyanis még nagyon fiatalon szembesül a halállal, a drogfüggéssel, na meg persze a rendőrség munkájával is, akik szerves részét képezik a kerületnek. Végül is, mint mondtam, a Nyolc leginkább a bűnözés, a cigány lakosság nagy száma és a szegénység miatt lett közismert.
Végül Tyson túllép a kerület és a cigányság problémáin (bár nem teljesen) és bemutat egy példaértékű barátságot két gyerek között, amelyből még a felnőttek is tanulhatnak. A rapper ugyanakkor mégsem tagadja meg önmagát és igyekszik tanítani is a regény olvasóit, főleg azokat, akik hasonló körülmények között nőttek fel, mint ő. Na de valahol igaza van: lehetőleg minél kevesebb szegényebb (cigány) gyerekből legyen bűnöző, és inkább az önkifejezés más módját válasszák. Remélhetőleg, ez így is lesz.
A könyvet pedig merem ajánlani bárkinek, még azoknak is, akik nem szeretik a hiphopot, a Nyolcadik kerületet és/ vagy a cigányokat, mint például jómagam. Na de én mégis kellemesen csalódtam ebben a történetben, illetve Tysonban is. Különösen Tyutyunak ajánlom figyelmébe eme bejegyzést. Szerintem érteni fogja, hogy miért.
A könyvet kiadta a Libri Kiadó