Suzanne Collins: Az éhezők viadala trilógia - filmen is

A sorozat részei:
1. kötet: Az éhezők viadala
2. kötet: Futótűz
3. kötet: A kiválasztott

Bevallom, nem különösebben szoktam sci-fi-t olvasni, de az utóbbi időben, amióta egyre sűrűbben járok könyvesboltba, többször is elmászkáltam a sci-fi könyveket tartalmazó polcok felé. Mondjuk ezeket eleve úgy is helyezik ki, hogy mindenképp belebotoljon az ember, úgyhogy én is így jártam.
Az Éhezők viadaláról hallottam már korábban, mint filmről, de nem igen szoktam mozizni, úgyhogy nem láttam, és azt sem tudtam, miről szól. Ezt már csak a könyvesboltban tudtam meg, és egyből elkezdett érdekelni, míg végül a könyvtárból ki is hoztam a teljes trilógiát.
Nos, csak annyit mondhatok, megérte, mert ritkán olvasok ennyire jó könyvet, mint amilyen ez a három kötet volt. Igaz, az első rész önmagában is teljes volt, hiszen önálló műnek készült: a másik két kötet egy későbbi bővítés eredménye.
A folytatásos regényeknél/filmeknél sokszor az a gond, hogy az első rész után a többi valahogy már nem olyan jó: mintha kiégett volna a szerzőjük, és csak parancsra írta volna meg a többit.
Suzanne Collins esetében ez nem így van szerencsére sőt: ritkán olvasok ennyire jó könyvet/sorozatot, mint ez. Pedig a szerző korábban gyerekeknek írt teljesen más műfajú könyveket, de mégis tisztességesen megírta ezt a trilógiát, melynek az első
kötete már világhírt hozott a számára.
A könyv egy elképzelt világot mutat be a távoli (vagy nem is olyan távoli jövőben), amikor is az Amerikai Egyesült Államok megszűnik létezni: részben azért, mert a háborúk megviselték, részben a természeti katasztrófák miatt, melyek során a kontinens egy része víz alá került. Az elpusztult ország helyén pedig megalakult Panem állam, amely 13 körzetből áll, és egy  Kapitólium nevű nagyvárosból irányítják. Egy lázadás során a 13. körzetet elpusztították, csak hogy példát statuáljanak.
Mindez persze nem volt elég, mert az igazi büntetés csak ezután következett: létrehozták az Éhezők Viadala nevű játékot, ami voltaképp nem is az, hiszen minden pillanata valóság, tehát nincsenek forgatókönyv által írt szerepek, meg bunda a játékosok kiválasztásánál, és a harc az arénában életre-halálra folyik, tehát a játékra kiválasztott kamaszkorú gyerekek közül csak egy valaki élheti túl a versenyt, melynek szabályait a szerző részletesen ismerteti az első részben. A játékosok kisorsolásán
kötelező részt venni a körzetekben, de közvetíti a tévé is, mint ahogy később a viadalt is.
A könyv elején az egyik főszereplő, Katniss Everdeen húgát, Primet sorsolják ki a viadalra, de a kamaszlány ezt nem hagyja, és önként jelentkezik helyette. Ugyanabból a körzetből (azaz a 12.-ből) Peeta lesz a fiú játékos, tehát a társa a viadalon.
A többi versenyző már csak később mutatkozik be.
Nekem van egy olyan érzésem, hogy a szerző a szórakoztatás mellett a média világát is ki akarja figurázni ezzel a kötettel, főleg a mostanában olyan menő valóságsókat, amelyben belepillanthatunk más emberek/csoportok életébe, ha már a sajátunk nem olyan érdekes. Csak kár, hogy ezek a műsorok mind megrendezettek, és a producerek által megírt forgatókönyvek alapján működnek. Egy szóval közük nincs a valósághoz, viszont termelnek egy csomó álhíres embert, akiket manapság celebeknek hívunk, meghamisítva ezzel a szó eredeti jelentését, ami ünnepeltet takar, és az igazi sztárokat illették ezzel a kifejezéssel, pl. színészeket, énekeseket. Manapság a legalját hívják így, de azóta a színész/énekes kategória is átalakult/felhígult: ezeken a területeken is egyre több érdemtelen embert futtatnak, de amíg el tudják adni őket a médiában, nincs gond.
A szerző ezt a celebjelenséget is kifigurázza mindhárom kötetben más-más formában, de ugyanakkor a kötet remek társadalomrajz is hiszen egy komplett társadalmat mutat be annak ellentéteivel/problémáival együtt. Hiába szűnt meg a mostani civilizáció, az emberiség nem tanult a hibáiból, és ugyanolyan, illetve jobban mondva még brutálisabb/zsarnokibb társadalmat hozott létre,
mint ami volt.
Igazából a szerző a komplett első kötet mellett azért írta meg a másik kettőt, hogy egyfajta reményt és bátorságot adjon az embereknek a lázadásra, amelyek Katniss lesz a vezéralakja. Amúgy én kedvelem ezt a leányzót, mert eléggé vagány, aki meg tud állni a saját lábán. A fiú szereplők kicsit mások, bár Gale nekem talpraesettebbnek és egyben rokonszenvesebbek tűnik, mint Peeta. Viszont mindketten szeretik a lányt, ahogy ő is szereti mindkettejüket, tehát a trilógia egyben egy szerelmi
háromszöget is elmesél, aminek a végső eredménye már csak a mese végén derül ki. Peeta a másik fiú nekem nem annyira favorit, mert gyengébb karakter. Ők hárman az állandó szereplők, míg vannak, akik csak bizonyos részekben tűnnek fel.

1.KÖTET: Éhezők Viadala

Mint említettem, ez egy teljes kötet rendes lezárással, ami csak később bővült trilógiává. Itt kezdődik el a cselekmény, megismerjük az állandó szereplőket, illetve bemutatkozik Panem állam is, ahol a történet játszódik. Van egy működő társadalmi rend, ami teljesen más, mint amiben most élünk: sokkal zsarnokibb, erőszakosabb, ráadásul úgy tűnik sokkal elmaradottabb is.
Aztán később, az állam központjában, a Kapitóliumban járva kiderül, hogy a szerző szépen megvezetett bennünket: a városban ugyanis hiperszuper találmányok vannak, míg a körzetekben az emberek nyomorognak, sokszor éheznek is. Nincs teszkó és társai, hanem maguk termelnek meg mindent, már amit tudnak. Ebben a helyzetben könnyű fellázadni, és a viadal is pont ezért jött
létre, hogy ezt megakadályozza.
Szerintem kegyetlen dolog emiatt gyerekeket feláldozni, a viadalt ugyanis 12 és 18 éveseknek rendezik és a sorsoláson kötelező részt venni. Olyan ez, mint egy évente megrendezett nemzeti ünnep. A verseny lényege, hogy aki túléli a megpróbáltatásokat az nyer, a többiek viszont belehalnak a versenybe vagy azért, mert megölik egymást, vagy azért, mert a játékmesterek egyetlen gombnyomással gondoskodnak arról, hogy pusztító elemek jelenjenek meg a versenyben, ahol többen is gyilkossá válnak a győzelemért.
A 74. számú viadalon Katniss Everdeen húgát sorsolják ki résztvevőnek, de ő ezt nem hagyja, és inkább önként jelentkezik a versenyre, hogy a kislány életét megóvja. Ezzel elkezdődik számára a médiacirkusz, és a fiatal lány olyan magasságokba kerül, amiről azt sem tudta, hogy létezik. A szerző kurva jól írja le a média világát, de hát valamennyire ért hozzá, hiszen
korábban gyerekműsorok szerzője volt.
A kötet másik fele már a viadal leírása, amely szerintem hasonlít Golding Legyek ura című művéhez, ahol ugye gyerekek éltek egy szigeten. Hát itt nem sziget van, hanem egy mesterségesen létrehozott aréna, amit bekameráztak, így nekik köszönhetően élőben nézhető a küzdelem.
Szerintem páran még emlékeztek a Celeb vagyok, ments ki innen, illetve a Stohl András vezette Survivor című műsorokra, amelyek valami egzotikus helyszínen játszódtak, és a szereplőknek boldogulniuk kellett a természetben nem éppen ideális körülmények között. Mindez szép és jó, csak éppen megjátszották az egészet, mert a szereplőknek titokban megvolt mindenük, csak a producerek átbaszták a népet, oszt jó napot.
Collins könyve pont ezért kurva jó, mert itt minden valódi: a helyszín, a küzdelem, az éhség, a szomjúság, a túlélés, de még a szereplők is! Persze a mostani valóságsókhoz hasonlóan itt is vannak a közönségnek kedvencei, akiknek drukkolhatnak, amíg azok játékban vannak. Nekem már csak ezért is tetszett a könyv, de amúgy is kurva jól felépítették, hiszen egyedi a cselekménye, és kiválók a karakterek, na meg a háttér is tökéletes. Mi kellhet még?
Na jó, nemcsak könyvben lehet élvezni a sorozatot, hanem filmen, méghozzá mind a három részt! az viszont érdekes, hogy a trilógia utolsó kötetét, a Kiválasztottat két részben filmesítették meg, ami állítólag nem tett jót neki, de ezt nem tudom, mert egyik filmet sem láttam.
Azt viszont tudom, hogy az első részt, vagyis az Éhezők viadalát Gary Ross, míg a többi részt, azaz a Futótüzet és a Kiválasztottat, már Francis Lawrence jegyzi. A főszereplőt Jennifer Lawrence alakítja, de feltűnik még a vásznon Woody Harrelson, Lenny Kravitz és Donald Sutherland is.

2. KÖTET: Futótűz

A teljes első kötethez hozzárendelt első folytatás a Futótűz címet kapta nem véletlenül: már az is szabálytalan volt, hogy a viadalok történetében egyszerre két győztest hirdessenek, de a közönségkedvenc Katniss győzelme futótűzként indította be a körzetek lázadását, amelyek az addig stabil Panem létét fenyegetik. Éppen ezért a következő évi viadalt, a 75.-et minél brutálisabbra tervezik, csak hogy bosszút álljanak a lázadókon. Meg amúgy is évfordulóhoz érkezett az idő, ugyanis eddig minden 25. évben vmi extrát találtak ii a szervezők a minél nagyobb durranás érdekében. Most is egy ilyen évforduló van, és a feladat az lesz, hogy az összes eddigi viadalgyőztest eresztik össze egy újabb menetre, tehát Katnissnek és Peeta-nak ismét be kell lépniük az arénába, miután a győzelmi turnét megcsinálták. Ez azt jelenti, hogy ők már celebek lettek, de a
továbbiakért meg kell dolgozniuk, miközben körülöttük forrong az ország, és lázadnak mindenfelé.
Katnissből afféle jelkép lett, de ezt majd a harmadik kötetben bontakoztatja ki a szerző. Itt inkább a nagy médiacirkusz, na meg a második viadal a lényeg, ahol új szereplőkkel ismerkedhetünk meg a korábbi viadalgyőztesek személyében.
Csakhogy közben elkezdődnek a lázadások is, amelyekkel a szerző reményt ad arra, hogy a gagyi valóságsók jelenlétét nem muszáj eltűrni a médiában. Igaz, ki lehet kapcsolni a tévét, elfordulni az újságoktól, de szívetek mélyén tudjátok, hogy ez csak menekülés. az igazi megoldás az lenne, ha kitakarítanák az összes vackot a médiából.
Igaz, hogy a viadal nem gagyi, mert valódi, de a lázadás sokkal többről szól, minthogy szüntessék be a versenyt: igazából a társadalmi egyenlőtlenségek eltörléséről szól, amit a szerző az első kötetben már érzékeltetett, és ami tényleg nagyon durva, sokkal inkább, mint a mai állapotok.

3. KÖTET: A kiválasztott

Természetesen Katniss és Peeta élve kerülnek ki a küzdelemből, de Peetát elfogják, és valamit manipulálnak az agyával, csakhogy korábbi szerelmét, Katnisst gyűlölje és lehetőleg ölje meg, miközben a lány a korábban már elpusztított és ezáltal a föld alá költözött 13. körzetben kezd új életet a családjával. Napjaik katonásan telnek, hiszen egy katonaállamról van szó, amelynek nagyon szigorúak a szabályai, szóval úgy tűnik, a lány csöbörből vödörbe esett, de legalább a családja biztonságban van.
Amúgy nehéz elképzelnem a föld alatti életet, pedig állítólag ez lesz az emberiség jövője, hiszen háborúkat jósolnak, amelyek elől többen a föld alá költöznek majd. Ez a téma egyébként többeket megihletett már, például filmeseket, írókat, de megunni nem lehet.
A lázadás ebben a kötetben teljesedik ki, főleg a kötet második felében, amikorra Panem fővárosa, a Kapitólium gyakorlatilag lángokban áll, és innentől kezdve a lét a tét. Mint említettem, mindegyik kötetben fontos szerepet játszik a média, így itt is. Katniss ebből adódóan itt már nemcsak egy sima lázadó, hanem egy államellenes kampány arca, akinek a művészneve Fecsegőposzáta. Csakhogy mindez csapda, egy ördögi terv része, melynek a célja Katniss likvidálása. Ennek megfelelően a
Kapitóliumban játszódó jelenetek igen brutálisak és látványosak, de ez a lezárás szükséges ahhoz, hogy befejeződjön a sorozat.
A könyveket kiadja az Agave Kiadó

Terry Hayes: Nevem Pilgrim

Próbálok magamhoz térni eme nagyon hosszú és komoly hatású thriller után, ami nem olyan fajta, amiket én szoktam olvasni, inkább politikai thriller titkosügynökökkel, meg arab terroristákkal, szóval nem az esetem: inkább Tom Clancy, John LeCarré, illetve Robert Ludlum vonalán mozog. Nekem ez már túl pasis vonulat, ami másról sem szól, mint férfias játékokról.
Ezek után jogos lehet a kérdés, hogy miért olvastam el, hiszen már egy eleve férfias műfajról van szó. Igazából azért kezdett el érdekelni, mert eléggé reklámozták, különben valószínűleg elsiklik felette a figyelmem. Krimiből/thrillerből ugyanis elég sok van, és közülük sok a tizenkettő egy tucat jellegű munka.
Hayes könyve egyáltalán nem ilyen: brutál erős kezdés, két erőteljes és magányos férfi főszereplő ( a Pilgrim fedőnevű amerikai titkosügynök, és a Szaracén nevű arab terrorista), sokféle helyszín, pörgős cselekmény jellemzik, miközben Amerika ellen komoly támadás készülődik anélkül, hogy elsütnének egy fegyvert.
A terroristák rájöttek, hogy nem érdemes közvetlen, nyílt akciókkal támadni, robbantgatni, repülőgépet eltéríteni, WTC centerbe belerepülni, mert van sokkal tutibb megoldás is: például a biológiai terrorizmus, ami monduk megbetegíti az emberek tömegeit, aki majd meghalnak. Történt agresszió? Nem! Pont ez a zseniális benne!
Ennek a regénynek is alapvetően ez a cselekménye, de ugyanakkor gyilkossági ügyben is nyomoz a Pilgrim nevű titkosügynök, akinek közben meg kell találnia Szaracént is, aki pár emberen már tesztelte az általa kifejlesztett betegséget, és most már kifejezetten Amerikát akarja.
Eközben Pilgrimnek egy titokzatos savfürdős gyilkos után is kell nyomoznia, illetve egy Törökországban történt látszólag balesetnek tűnő halálesetet kel felderítenie, miközben a Szaracént üldözi. Az események egy ponton összefüggenek...
Nekem valahogy kezdettől fogva az volt az érzésem, hogy ebből a könyvből kurva jó filmet lehetne csinálni, mert a cselekmény is filmszerűen pereg. Aztán elolvasva Hayes rövid életrajzát nem is fogtam annyira mellé, hiszen a szerző maga is filmes, aki évek óta forgatókönyveket ír Ha láttátok a Mad Max 2-őt, jó ha tudjátok, hogy ő követte el a teljes forgatókönyvet, de a film 3-dik részén már társszerzővel dolgozott. Ezenkívül a Függőjátszma, vagy a Halálos nyugalom című filmek elkészülésénél is bábáskodott. Külön érdekesség az, hogy ebből a  könyvből is film készül, bár nem tudni ki írja a forgatókönyvet, de biztosra vehetitek, hogy nagyon erőteljes mozi lesz belőle.
Ez már csak Pilgrim, a nem létező titkosügynök miatt is garantált, aki egy magányos, különc figura, aki a szeretetet nem ismeri. Talán ezért is szakított végleg a múltjával, aztán se család, se gyerek nincs. Mondjuk az ő szakmájában nem is ildomos, hiszen sokszor szolgálatban van, ami lykor utazással jár, sokszor a világ másik felébe. Ezúttal például Törökországba, de a szerző megmutatja Afganisztán, Szaúd-Arábia és Bahrein világát is, amelyek mind muzumán országok.
Na most arabokról írni kifejezetten hálás témának számít a 2001-es WTC elleni támadás óta, amikor is ebbe a New York-i felhókarcolóba belecsapódott egy repülőgép, amelyről kiderült, hogy egy arab terrorszervezet az Al-Kaida küldte. Bevallom, amikor anyám ezzel a hírrel fogadott otthon, először azt kérdeztem tőle, hogy ez melyik filmben volt, mert teljesen olyan volt a fíling. A válaszból aztán kiderült, hogy ez nem film, viszont a gyűlöletkeltés azóta csak erősödött a muzumlám világ iránt.
Azt eddig is tudtuk róluk, hogy elnyomják/gyűlölik/keményen büntetik a nőket, de a támadás óta keményen beindult a terroristázás, és minden arabra rásütötték ezt a bélyeget. Mondjuk nem alap nélkül, ugyanis a mohamedán vallásnak van egy ilyen eleme, hogy erőszakosan meg kell teríteni a többi embert. Aki nem tart velük, az ellenség, és pusztuljon. Ezt hívják dzsihádnak, és annak idején már az arabok le akarták tarolni ezzel Európát, de 972-ben  kikergették őket innen.
Most viszont már valószínűleg sikerülni fog a tervük, lásd a tévében/rádióban a migránsokkal foglalkozó híreket Európa-szerte. Aztán a fene se tudja, hogy ezekből melyik igaz, és melyik kacsa, de az tény, hogy kurva sokan vannak, és a bejegyzésem írásának időpontjában még megy a népszavazásról a kampány, hpgy engedjük-e be a migránsokat az országba, vagy sem.
Én  magam részéről nemet mondok erre, mert semmi közünk hozzájuk: ez legyen az egykori gyarmatosító országok problémája, akik anno megszállták őket, aztán ott balhézzanak az arabok, nálunk ne. Mindenesetre a Facebook-os ismerőseim körében naponta osztódnak a migánsokkal kapcsolatos bejegyzések, márpedig van vagy ezerfős ismeretségi köröm azon az oldalon. Ami a lényeg, hogy sokakat elért már az Orbán Viktor által indított gyűlöletkampány, és talán jogosan, hiszen nem akarják az emberek, hogy a saját hazájukban bántalmazzák őket.
Na most bántalmazásokról dögivel olvashatsz ebben a könyvben, ugyanis Hayes elég jol bemutatja az arab világot. Na nem dokumentarista szemmel, inkább felszínesen, csak amennyi a történethez kell, de az is éppen elég kemény, szóval készüljetek fel.
Azt mondjátok diktatúra van hazánkban Orbán miatt? Akkor az arabokról nem tudtok semmit! Meg úgy egyáltalán a volt gyarmatokból függetlenné vált államokról se. Persze miért is kell erről tudnotok? Hiszen kurva messze vannak, semmi közünk hozzájuk, viszont a társadalmi rendszerük és a kultúrájuk teljesen más, mint Európáé, ami még nem volna baj, viszont ők jóval szaporábbak, emiatt fel fognak zabálni minket voltaképpen. Na ez az alapja az egész konfliktusnak, meg persze az arabok által talált olaj is.
De visszatérve a regényhez: Hayes az arab kultúrának a brutálisabb felét mutatja meg, a titkosrendőrökkel, kivégzésekkel, kínzásokkal, miközben az utolsó percekig izgalomban tartja az olvasót.
Én kedveltem  Pilgrim alakját, ugyanakkor borzasztónak találtam a sorsát, hiszen gyakorlatilag senkije sincs, és ő sem létezik, legalábbis a társadalomban nincsen írásos nyoma a létezésének. Gyakorlatilag abból áll az élete, hogy egyik megbízást teljesíti a másik után, magánélete nincs, csak a kibaszott nagy űr. Szaracén hasonló, bár róla azért derülnek ki érdekes dolgok, de ő is csak egyvalamiért él voltaképpen.
A regény tehát az ő sorsukat mutatja be párhuzamosan, miközben Pilgrim keresi a savfürdős gyilkost is, na meg egy milliomos halálának ügyében is nyomoz, tehát sok szálon mozog a cselekmény, amely nem nélkülözi a brutális jeleneteket sem, ezért csak erős idegzetűek olvassák!
Olvass bele itt:
Facebook
Joy Magazin
Kiadja a Libri Kiadó

Patricia Highsmith: Carol - már filmen is

Nemrég került a mozikba a film ugyanezzel a címmel, ezért azt hittem, hogy a regény is viszonylag friss. Nos, nem: a szerző ugyanis még 1995-ben meghalt, de amúgy is a Carol még az első művei között van, csak éppen részben álnéven adta ki a szerző, részben m pedig más volt a címe. Magyarul a Só árának fordítanánk, de a mostani posztumusz kiadásban, csak egyszerűen a Carol címet kapta.
Highsmith már csak valamikor a nyolcvanas évek közepén merte felvállalni ezt a regényét annak botrányos mivolta mivolta miatt.
A kötetben ugyanis arról van szó, hogy két nő egymásba szeret, ami még manapság is sok ember szemében elfogadhatatlan, hát még akkor! Márpedig a regény az ötvenes évek Amerikájában játszódik, ahol még a hagyományos szexet is bűnnek tartották, ha nem házasok között történt meg, nemhogy a homoszexualitást. Ez utóbbitól például sokan szívgörcsöt kaptak volna.
Megmondom, miért: Amerika mg ma sem az a nyitott társadalom, amelynek próbálják eladni, inkább az ellentétek földje. Egy több milliós nagyvárosban ma már dúl a szexuális a szabadosság, de csak bizonyos keretek között, viszont egy kisvárosban még ma is a régi hagyományokat részesítik előnyben az emberek, sőt több szélsőséges amerikai csoport is van, például az amishok, ahol tilos a házasság előtti szex és most a modern időkről beszélünk.
Csakhogy akkoriban még nem volt szexuális forradalom, mert előbb ki  kellett vívni azt. Voltaképpen ez a regény is erre vállalkozott annak idején, vagyis segített a homoszexuálisoknak felvállalni a másságukat, tudniillik az ilyen embereknek azelőtt nem sok választási lehetőségük akadt: vagy alibiházasságot kötöttek, vagy magányosak maradtak. Voltak, akik ebben a helyzetben az öngyilkosságot választották, mert egyik opció sem tetszett nekik, a megszégyenüléstől pedig féltek. Érdekes, hogy ettől még ma is sokan tartanak, pedig a nyugati kultúrában már nem jár érte halálbüntetés, hiszen egy genetikai rendellenességről van szó, amiről nem tehetnek az érintettek. Csakhogy az emberek hajlamosak a homoszexualitást leegyszerűsíteni a szexre és ezeket az embereket egy kalap alá venni a zenés-táncos szórakozóhelyeken egymással smároló, sokszor részeg ribbancokkal, vagy a Pride-on vonulgató díszes maskarába öltözött buzikkal, holott korántsem erről van szó. A homoszexuálisok ugyanúgy vágynak társra/családra/gyerekre, mint heteró társaik, csak éppen a lehetőségeik korlátozva vannak, továbbá meg kell küzdeniük az előítéletekkel is, ami azért nem kis feladat még manapság sem.
Ez a regény arra vállalkozik, hogy az előítéleteket némileg eloszlassa, és megmutassa ennek a rétegnek a másik arcát is. Aki erotikát/nyers szexualitást vár/keres, az inkább felnőtt filmes oldalakon nézelődjön, ott garantáltan megkapja, de ez a regény mai szemmel olvasva már egyáltalán nem felháborító szerintem. A történet két nő, Carol és Therese lassan bontakozó kapcsolatát meséli el, amely sokáig nem lép túl a barátságon, bár azért a szerző kezdettől fogva érezteti, hogy a két nő máshogyan is vonzódik egymáshoz, de a beteljesedés, már csak a közösen tervezett utazáson történik meg. A regény eseményei is ekkor kezdenek felpörögni, és az addig eléggé álmatag történet izgalmassá válik, hiszen kérdés, hogy a két nőnek boldog véget ér-e a szerelme, vagy sem?
Carol ugyanis válófélben van a férjétől, míg Therese-nek barátja van, tehát mindketten foglaltak még, amikor az egyik New York-i áruházban találkoznak, ahol Therese dolgozik.
A két nő személyisége és életmódja amúgy teljesen elüt egymástól, hiszen Therese szegény és árva, ezenkívül sokszor félénk is, míg Carol egy gazdag szépasszony férjjel/gyerekkel, és eléggé domináns is, egyszóval olyan valaki, aki parancsoláshoz szokott. Ennek ellenére mégis vonzódnak egymáshoz.
Érdekes módon én egyiküket sem kedveltem meg, sőt magát a történetet sem, mert túlzottan lagymatagnak találtam, a végét kivéve, amikor kezdenek felpörögni az események. Mindenesetre ez a sztori egy érdekes kirándulása volt az amúgy pszichothrillereiről ismert szerzőnek, akitől ezt a könyvet olvastam elsőnek:
A filmet eddig nem láttam, úgyhogy nincs összehasonlítási alapom, de a címszerepet Cate Blanchett játssza, akinek a fotója a könyv magyar kiadásának címlapján is szerepel. A könyvet kiadta a Tericum Kiadó

Markus Zusak: A könyvtolvaj

Nem is olyan régen láttam ezt a könyvet meg az egyik budapesti Alexandra Könyvesboltban, és akkor azt hittem, hogy egy vadiúj könyvről van szó. Aztán később utánajártam a neten, hogy milyen véleményeket írtak róla, és akkor tudtam meg, hogy korábban az Ulpius Ház már kiadta a művet magyarul évekkel ezelőtt, de ők megszűntek már, ezért az általuk megjelentetett művek nagy részét mostanában más kiadók jelentetik meg. A könyvtolvaj is így járt: Markus Zusak könyvét nemrég jelentette meg az Európa Kiadó, tehát ezért láttam kiemelt helyeken az Alexandrában.
A könyv cselekménye is érdekes: egy Liesel nevű kislányt (ő a címbeli Könyvtolvaj) és az öccsét, Wernert az édesanyjuk nevelőszülőkhöz küld,egy München közelében levő kisvárosba, hogy épségben átvészeljék a háborút. Sajnos, a kisfiú meghal útközben, úgyhogy Liesel magára marad a nevelőszülőkkel, Hubermannékkal.
Na most ez önmagában egy kemény helyzet, ráadásul a kislány 10 éves létére még nem tud olvasni, meg amúgy is ügyetlenke, szóval ez még nehezebbé teszi a dolgot. Pláne, hogy az új mamája, Rosa egy eléggé sárkány típusú nő. A kislány eleinte csak az új papájától, Hanstól kap szeretetet, aki  olvasni is megtanítja, majd később lesz egy Rudy nevű kis barátja is. Ámde nem is annyira ez a lényeg, hanem az, hogy a Hubermann házaspár egy zsidó fiú bújtat majd a pincéjében. Innentől kezdve veszélyben az életük, amelyet a kislány is megérez, hiszen a védencükről nem beszélhet senkinek.
Aki azt hiszi, hogy ez egy újabb holokauszt történet, az téved, mert nem haláltáborban játszódik, a Gestapo is alig tűnik fel benne, és nem  zsidók sajnáltatása a célja, még annak ellenére sem, hogy egy menekültet rejtegetnek a pincében.
A regény lényege az, hogy egy kislány szemszögéből láthatja az olvasó a második világháborút egy német kisvárosban, éppen ezért az események leírása is ezen a szinten történik, tehát amit egy ilyen korú gyermek már megért, felfog ebből a borzalomból. Mindez nem is olyan sok, hiszen még a felnőttek sem értik ezt az egész háborúsdit, hát még egy gyerek! Éppen ezért ez a kötet nem a háborús eseményeket állítja középpontba ( mert azok a háttérben maradnak), inkább arról szól, hogyan állja meg a helyét Liesel az új környezetben, új emberekkel. Elárulom, hogy mindez kurva nehéz a kislány számára, de ugyanakkor ez formálja igazán a személyiségét, amire különösképpen hatással van Max-szal, a zsidó fiúval kötött barátsága.
Na most ez a másik kemény helyzet: gondoljunk bele, hogy van egy ember, aki menekül a deportálás, a haláltábor elől, mert tudja, hogy oda kerülhet olyan miatt, amiről nem tehet, és azt is tudja, hogy mi lesz a sorsa, ha mégis oda kerül. Miután ezt el akarja kerülni, inkább elmenekül, viszont ezért kemény árat kel fizetnie, hiszen még a Napot sem láthatja, arról pedig végképp nem is álmodhat, hogy emberek közé menjen, hiszen senkiben nem bízhat. Egy szóval majdnem olyan rossz helyzetbe kerül, mint ami elől menekül, csak éppen ez lelkileg viseli meg az embert, amibe akár bele is őrülhet, hisze senki nem tudja, mikor lesz ennek vége. Max is elsősorban Lieselnek köszönheti, hogy ki tudott tartani ebben a helyzetben, és nem kattant meg. Közben egyre több közös tulajdonságot fedeznek fel egymásban, miközben egyre durvulnak körülöttük az események, és számítaniuk kell a bombázásokra is.
Fentebb említettem, hogy egy kislány szemszögéből nézzük az eseményeket, de mégsem a kislány meséli el az eseményeket, hanem a Halál. Ez elsőre igen morbidnak hangzik, de jobban meggondolva már nem is annyira furcsa: végül is az ember szeret minden élőlényt, fogalmat felruházni a maga tulajdonságaival, miért pont a Halál maradna ki ebből?
Zusak Halálábrázolása ugyanakkor jóval emberibb, mint úgy általában, hiszen a Halál bevallja, hogy sokszor mérhetetlenül fárasztja a munkája, pláne egy olyan helyzetben, amikor megszaporodnak a teendői, mint például egy háború esetén. Ráadásul a Halál sajnálja a leendő áldozatait, de ezt a melót is meg kell csinálni valakinek. Ez azonban nem gátolja meg a Halált abban, hogy néha lelője a poénokat a könyvben, azaz előre elárulja az eseményeket az Olvasónak.
Részben emiatt is, részben a pár oldalas Bevezetés miatt eléggé ellentmondásos véleményem alakult ki a könyvről, és bevallom az elején végleg le akartam tenni a könyvet, mondván, hogy ez szar. Aztán szerencsére nem adtam fel, mert tetszett a történet, de Liesel figurája nem győzött meg: ő ugyanis nem kifejezetten egy regényhős alkat, ahhoz túl szürke, olyan semmilyen. Akkor már inkább Max, illetve Hans Hubermann. Főleg az utóbbi. A többieket nem kedveltem, főleg a házisárkány Rosát nem, bár azt kell ismernem, hogy a háború ideje alatt pozitív változáson megy keresztül. Amivel azonban végképp nem tudtam megbarátkozni, az a sok német kifejezés volt a szövegben, főleg a káromkodások: Amúgy könnyen olvasható, egyéni hangú regény ez, amiből film készült Brian Percival rendezésében. Sajnos ez utóbbit nem láttam még, ezért nincs összehasonlítási alapom, melyik a jobb.

Paula Hawkins: A lány a vonaton - már filmen is!

Kellett egy kis idő, amíg magamhoz tudtam térni annyira, hogy ezt a bejegyzést megírhassam, de igazából még mindig a könyv hatása alatt vagyok, annyira ütött a Lány a vonaton története.
A tartalomleírás alapján a cselekmény meglehetősen egyszerűnek tűnik: Rachel naponta egy órát utazik a lakóhelyéről Londonba, a munkahelyére, majd este ugyanennyit vissza. Ebben ez idáig semmi meglepő nincs: a briteknél ugyanis egyáltalán nem meglepő az, ha valaki messzebbről jár be a munkahelyére dolgozni. Van aki 90 km-t utazik mindennap csak odafelé.
Az viszont már elgondolkodtató számomra, hogy valaki egy ilye relatíve hosszú úton miért nem tudja elfoglalni magát valami értelmes cselekvéssel, és miért kezd el hülyeségekről fantáziálni, mint Rachel? (persze akkor ez a regény sem születhetett volna meg).
Mert hogy ő csak bambul kifelé az ablakon, illetve sajnáltatja magát, továbbá piál is, elvégre alkoholistáról van szó.
A nap fénypontját az jelenti a számára, amikor egy bizonyoson útszakaszon a vonat mindig lelassít annyira, hogy belátni a házakba is, ő pedig az egyik házban élő fiatal pár életéről kezd el fantáziálni, Jessnek és Jason-nek nevezve őket. Az persze kicsit sem zavarja, hogy semmit nem tud ezekről az emberekről valójában, a lényeg az, hogy a boldog életről/párkapcsolatról szőtt elképzeléseit vetíti rá ennek a vadidegen párnak az életére, akik lehet, hogy már csak társas magányban élnek együtt.
A szerző meg szépen beviszi az olvasót az erdőbe, de a média, amely időközben nagyon felkapta a könyvet, csak adja a szerző alá a lovat.

Azt hinnénk ugyanis, hogy a könyv egyetlen főszereplője, Rachel, az ingázó lány, de a történetet olvasva kiderül, hogy még két női szereplő van, akik ugyanazt a történetet máshogy látják, na meg persze az életük is más.
Csakhogy a könyv, illetve a média valahogy Rachelt teszi meg központi alaknak, talán azért mert ő az első beszélő is, illetve ő talán a legproblémásabb szereplő: a csaj ugyanis alkoholista, de nem ez a legrosszabb benne, hanem a folytonos önsajnálat, illetve képtelen annyiban hagyni, elengedni a dolgokat.
Egyszerűen és röviden összefoglalva, egy szerencsétlen hülye csődtömegről van szó, aki képtelen kézben tartani a saját életét. Ami viszont még rosszabb, hogy emiatt mások sem tudják elviselni a társaságát, tehát egy igazi ördögi körbe kerül, ahonnét látszólag nincs kiszállás.
A másik két nő története csak később derül ki, de azokban sincs több pozitívum: dettó ugyaolyan problémás karakterek, mint Rachel, csak jobban tudják leplezni.
Főleg Meganre igaz ez, aki férjezett, és látszólag boldogságban él, de valami nyugtalanság mégis hajtja belülről, mígnem egy nap végleg eltűnik, ki tudja hová.
Anna, a harmadik nőalak szintén férjezett, sőt gyereke is van, az egyetlen gond az, hogy a férje korábban RAchel férje volt, csak hát mert a nő elszerette előle, emiatt a viszony nem éppen felhőtlen közöttük. Persze ez amúgy érthető is. Aki járt hasonló cipőben, mint RAchel, az minden bizonnyal "Szemét kurvának" tartja Annát, de a helyzet nem ilyen egyszerű: Hawkins regényében igen komoly, olykor traumaszerű meglepetések érhetik az olvasót, mert semmi és senki nem az, aminek, vagy épp akinek látszik.
Ez hasonló a Holtodiglan című regényhez, amellyel ezt a könyvet is összehasonlították. Nos, valóban vannak hasonlóságok, közös pontok, de azért két merőben más regényről van szó.
Gillian Flynn Holtodiglanja ugyanis egy teljesen más típusú nőalakot mutat be, mint amit már megszokhattunk: hiába a az emancipáció, meg a karrierizmus, a nőket azért minden hivatástudat ellenére mégiscsak szerelemre, családra vágyó karakterként ábrázolják. A Holtodiglan Amyje ezzel ellentétben egy velejéig romlott, gonosz karakter, akinek egyetlen rokonszenves megnyilvánulása sincsen. Igazából úgy viselkedik, mintha nem is nő lenne.
Hawkins regényében nem ilyenek a női szereplőK, viszont a cselekményből levonható tanulság az ugyanaz: egy felszínesen boldognak, kiegyensúlyozottnak látszó partnerkapcsolat sokszor nem az, csak az emberek gondolják ezt. Valójában azonban sokszor inkább társas magányban élnek az emberek, illetve sokszor megjelenik egy harmadik személy is. Magyarul szólva megcsalja egyik ember a másikat, és sokszor nem is annyia alkalmilag, hanem párhuzamos viszonyt tartanak fenn, olykor évekig, a megcsalt fél tudomása nélkül.
Na ezért olyan kurva kemény efféle regényeket olvasni, mert illúziórombolóak. Tartós boldogság ugyanis nincs, csak rövidke, aztán jön a megszokás, az unalom, vagy éppen a véget nem érő veszekedések. Szerelem sehol, amit pedig annak gondolnánk az valójában nem az, inkább szexuális vágy, ami aztán elmúlik: a hétköznapi taposómalom felőrli azt.
Sokan a témája, a főszereplők karektere, illetve a történetvezetés miatt lehúzták, megutálták eme könyvet, de én nem értek velük egyet. A történet ugyanis jó, mint ahogy történetvezetés is, egyedül a szereplőkkel nem vagyok kibékülve, ugyanis meglehetősen utálom az ilyen önsajnáltató, nyavalygó, szerencsétlen embereket, viszont nélkülük nem lehetne drámákat, lélektani krimiket írni. Egyszóval kellenek ők is, bár leginkább elrettentő példának.
A könyvből hamarosan film is készül, de erről nem tudok sokat, mindenesetre a filmadaptációk kulcsszó alatt meg lehet találni ezt a bejegyzést is.
A könyvet a XXI. Század Kiadó jelentette meg hazánkban.

Glendon Swarthout: Őrület és szerelem

Hosszú idő óta nem írtam a blogba új bejegyzést a sok munka miatt és nem is terveztem tovább folytatni, de aztán jött ez a könyv, amely egyszerűen nem hagyott békén, és szinte követelte, hogy írjak róla. Nos, ez történik most.
A szerző könyve  a valóságon alapszik és elvezeti az olvasót a western, azaz a vadnyugat világába, amelyről szinte mindenkinek van képe néhány Bud Spencer-Terence Hill-film nyomán, de sokan olvasták a Nagy Indiánkönyvet is.
Nos, ez teljesen hamis, ámde legalább hálás képet mutat a vadnyugatról, amelyről a pisztolypárbajok, a kocsmák, meg a lasszózó cowboyok jutnak mindenkinek az eszébe.
A valóság ezzel szemben nem ez: a vadnyugat ugyanis nem volt valami vidám dolog, sokkal inkább kemény és kegyetlen világ volt, ahol nem igazán adtak az olyan dolgokra, mint az empátia és a tolerancia, mert sokkal inkább a túlélésre koncentráltak.
Az első telepeseknek ugyanis meg kellett küzdeniük a kontinens nyugati részén élő bennszülött indiánokkal, akik érthető módon nem akartak máshova menni, ezért muszáj volt megritkítani őket.
A másik a terület szélsőséges kontinentális, mérsékelt övi sivatagi éghajlata volt, amihez hozzá kellett szokni: nyári nappalokon a hőmérő ugyanis 35 fok fölé kúszik, de olykor a 40-45 fokot is megugorja, télen viszont mínusz 10-20 fokokat mutat. A tavasz és az ősz kiesik, csapadék nem jellemző, viszont ezen az éghajlaton is meg kellett termelni az élelemnek valót, ugyanis nem volt teszkó, meg egyéb hipermarketet, ahol ezeket meg lehetett volna venni. Sőt nem voltak üvegházak, és egyéb modern találmányok sem, úgyhogy ha beütött a klíma és elpusztult a termés, az emberek nagyon rábasztak. Különösebb civilizáció tehát nem volt a környéken, szóval sokan belehaltak ebbe az életmódba.
Miközben az első vadnyugati telepesek megpróbáltak otthon teremteni a vidéken, a hozzátartozóik keleten éltek, de hogy ne szakadjon szét a család, sok asszony útra kelt nyugatra, hogy a férjük mellett lehessenek. Csakhogy csöbörből vödörbe kerültek, ugyanis odautazva sem látták olyan nagyon sokat a családfőket, ugyanis ők dolgoztak és napokig távol maradtak az otthontól, ezért az asszonyok ún. társas magányban éltek.
Csakhogy akkoriban ezt el kellett viselni, mert egy nőnek akkoriban kuss volt a neve, pláne a western világában, ahol az asszonyok csak mellékszereplők lehettek, azaz vagy valakinek a felesége/lánya(i) voltak, vagy bordélyházban dolgoztak, de utóbbi esetben nem számítottak tisztességes nőnek.
Egy szó, mint száz: a western világa a férfiakról szólt, úgyhogy nem csoda, hogy sok nő megkattant ebben a rideg világban, mert nem tudták többé a valóságot elviselni. A férfiak meg nem tudtak ilyen nőkkel mit kezdeni, mert semmire nem voltak már jók, csak koloncot jelentettek, ezért meg kellett tőlük szabadulni, ami azt jelentette, hogy ezek a nők visszatértek a családjaikhoz keletre. A probléma mindössze az volt, hogy egyedül nem mehettek, csak kísérővel . Ők voltak az ún hazatérítők, akik vállalták a nehéz és fáradságos utat, amelyet szekérrel tettek meg a sokszor mocsaras-saras, földutas kontinensen, ugyanis az 1850-es években még nem volt modernizáció sehol.
Egy ilyen ilyen nehéz küldetésről szól ez a regény is, melynek során a hazatérítő szerepét egy nő, bizonyos Mary Bee Cuddy vállalja el, amely már önmagában vérlázító volt, hiszen ez a feladat nem volt nőnek való akkoriban. Mindezt hősnőnk is belátja, és éppen ezért ezért szerződteti George Briggst, a földfoglalót, hogy kísérje el őket, és segítsen, miután más férfi a településről nem volt hajlandó vállalni a feladatot.
Nos, egy ilyen kerettörténetből több mindent is ki lehet hozni: például ha nő írta volna a sztorit, akkor Cuddy és Briggs biztosan egymásba szeretnek és mindenki hazakerül, mindenki boldog stb. Egy ilyen verzióban érdekes módon mindkét főhős komoly változáson megy keresztül, hiszen mindketten megtanulnak szeretni a végére, és egy nő szemével a vadnyugat világa sem tűnne olyan keménynek, mert bizonyos részletek kimaradnának. Cserébe viszont kapnánk egy nem túl hiteles, viszont legalább szórakoztató kalandregényt, némi szerelmi szállal felturbózva.
Csakhogy a regényt férfi írta, ezért egész más kimenetele lesz a történetnek. Szerencsére Glendon Swarthout nem viszi túlzásba a férfi szerep kihangsúlyozását, tehát nincsenek pisztolypárbajok, kocsmai verekedések, sőt még seriff sincs. Hálistennek a hímsovinizmus is elmarad,mert a szerző egy kifejezetten erős női karaktert teremtett, hiszen Mary Bee Cuddy gyakorlatilag majdnem mindenre képes, amire a férfiak (pl. földet művel illetve van önálló vagyona, ami akkoriban megint csak nem volt jellemző a nőkre), csak hát az az egy gond van, hogy nőnek született, és ez így meglehetősen ellentmondásos helyzet. Az még plusz adalék, hogy a szerző kifejezetten előnytelen külsejűnek ábrázolja a főhősnőt, akibe már eleve nem lehet beleszeretni, hogy a férfias tulajdonságairól már ne is beszéljünk. Ugyanakkor egy mélyen vallásos, kifejezetten erkölcsös nőről van szó, aki úgy érzi kötelessége segíteni a szegényeket, tehát már leve nem megy le olyan ocsmány állati szintre, a korszak férfiaival  ellentétben, mint például Briggs is. Utóbbi például kifejezetten hozza ezt a szintet, annak ellenére, hogy lényegében társadalmon kívül figuráról van szó.
Annak ellenére, hogy egy hetekig tartó utazásról van szó, mégsem kalandregényt írt a szerző, tehát nem az a lényeg,. hogy a szereplők milyen viszontagságokon mennek keresztül az út során (bár azért ez is fontos), sokkal inkább azon van a hangsúly, hogy a két főszereplő szembesül a saját gyengeségével, vagy korlátaival, szóval egyikük ereje sem végtelen. Aztán, hogy megborulnak-e, vagy sem az mára lelkierejüktől függ.
Mindenesetre ez a szembesülés Cuddy esetében hangsúlyosabb, hiszen az ő esetében drámaibb a helyzet: az eddig önálló életet élő, látszólag erős nőnek rá kellett jönnie, hogy mégsem olyan erős, és hogy több a női tulajdonság benne mint gondolná, csak éppen elfojtotta. Olyanokra gondolok például, hogy egyre többször fárad el fizikailag, hisztizik is, és az őrült nőkkel sem mindig tud bánni, tehát kell a határozott férfikéz.
Ráadásul azért is megrázó Cuddy helyzete, mert hiába ismeri fel, hogy ő is vágyik valamiféle gyengédségre, netán szerelemre, ha egyszer semmilyen férfinak nem kell. Valójában ez volt az, ami megrázott engem, illetve még a kötet elején az a jelenet, amikor az egyik nő hirtelen megkattan és megöli az újszülöttjét. Akkor elgondolkoztam, hogy folytassam-e az olvasást.
A szerző amúgy is nyers, szigorú, és végtelenül leegyszerűsített formában ábrázolja az emberi életet, amelyben semmiféle szeretetnek, szerelemnek nincs szerepe, mert azt gyengeségnek tartják, és lenézik, megvetik, kiröhögik.
A kötet stílusa erősen emlékeztet Cormac McCarthyéra, tehát akinek tetszett a Nem vénnek való vidék, vagy az Út, az ebben a könyvben sem fog csalódni.
A könyvből tavaly film készül Tommy Lee Jones és Hilary Swank főszereplésével, de erről nem tudok sokat, mert annyira nem érdekelnek a filmek. Viszont a magyar kiadás ezzel a filmes borítóval jelent meg a Maxim Kiadó gondozásában a Mont Blanc válogatás nevű sorozat keretein belül.

Jussi Adler-Olsen: Palackposta - a Q Ügyosztály esetei III.

A szerző nagy sikerű könyvsorozata tovább folytatódik, és Carl Mo(e)rck kis csapatával Assaddal és Rose-zal tovább nyomoz az ún. döglött ügyek után, amiket senki más nem tud megoldani. A mostani eset egy levéllel kezdődik, amely körülményesen és sok éves késéssel jut vissza Dániába, ahol eredetileg feladták.
Ebből adódóan már nehezen lehet elolvasni és értelmezni a szövegét, de az azért kiderül, hogy egy elrabolt gyerek kér benne segítséget. A kérdés most már csak az, hogy kicsoda a gyerek, és életben van-e még egyáltalán.
Mo(e)rck felügyelő ezúttal ennek az esetnek ered a nyomába, és igencsak hajmeresztő az, amit talál.
A lényeg,  hogy a csapat sorozatos gyerekrablásokra bukkan, amelyekben mindig testvérpárokat rabolnak el, de a tettes csak a pár egyik tagját hagyja életben, a másikat kegyetlenül megöli, miközben  azért van pofája váltságdíjat követelni a szülőktől.
A szerzőtől már megszokhattuk a beteg dolgokat, de ez most úgy érzem, mindenen  túltesz, de hát a dán szerzők által írt krimik többnyire ilyenek, na de ezek csak a világot tükrözik vissza, amelyben élünk.
Márpedig egy olyan világban élünk több ezer éve, ahol Isten, meg a Szeretet nevében szörnyű dolgokat követnek el, pedig egyik vallásalapító se ezzel a szándékkal, hozta létre ezeket az alapelveket. Csak hát az idők során az ember ezeket kiforgatta, átértelmezte, és kurva nagy pénzeket szakított le belőle, miközben egy csomó embert vertek át és rángattak dróton azzal fenyegetve őket, hogy egy földön túli hatalom majd jól megbünteti őket annyira, hogy az még a haláluk után is tartani fog, tehát viselkedjenek rendesen. A sok befolyásolható, buta ember meg persze elhitte, hiszen akkoriban még nem volt jellemző az írásbeliség az emberek nagy részére, mint manapság. Az az elszomorító, hogy sokan még ma is hisznek ezeknek a vallásoknak, pedig már jó ideje egy modern korban élünk, és nem kinn a tanyán.
Mindezt azért mondom el, mert a szerző a mostani kötetben ezekkel a vallási szektákkal foglalkozik, illetve az ezek alapján élő embereket mutatja, miközben Mo(e)rck felügyelő egy arctalan, pszichopata gyilkost  üldöz,, aki ezeknek a szektáknak a tagjai közül szedi az áldozatait.
Mindezt úgy teszi, ahogy azt már tőle megszokhattuk: vagyis szépen lassan bogozódnak ki a történet szálai, amelyek meglehetősen bonyolultak, de eközben azért dolgozik az adrenalin is, tehát van min izgulni szerencsére.  Igazából a szerző regényeiben nem is a krimiszál a lényeg, hanem a lélektani folyamatok és az emberi sorsábrázolás. Az, hogy időnként megjelenik egy-két holttest, illetve üldözik/elkapják a gyilkost, már csak körítés.
 Én pont ezért szeretem a skandináv műfajt, mert inkább a lélektani vonatkozások érdekelnek, illetve az, hogy meddig és hogyan torzulhat el az ember személyisége. Adler-Olsennél mindez bőséggel megtalálható, hiszen a szerző gyerekként különböző elmegyógyintézetek szolgálati lakásaiban nőtt fel, pszichiáter édesapjának köszönhetően, úgyhogy gondolom, volt miből meríteni. Akiknek tetszettek a szerző előző köteti, azok most sem fognak csalódni szerintem, de aki most találkozik először ezzel a műfajjal, annak is bátran ajánlható ez a könyv kezdésnek. A sorozatjelleg senkit ne ijesszen el, mert a Q Ügyosztály mindegyik esete önálló regényként is olvasható, tehát nincs összefüggés. Kiadja az Animus Kiadó

Ron Rash: Serena - már filmen is!

A magyar kiadás címlapján fehér ruhás, angyali külsejű lány látható, ami alapján a leendő olvasó valami romantikus jellegű lányregényre, esetleg családregényre gondolhat.
Ebben az esetben javaslom, hogy tegye vissza eme könyvet rögvest a polcra és válasszon másikat, mert ez nem az a mese.
Sőt, igazából nem is mese ez, hanem a vidéki Amerikai Egyesült Államok valósága nem sokkal az 1929-es világválság bekövetkezése után.
Már a Gillian Flynn féle Sötét helyek című könyv kapcsán is azt írtam, hogy aki azt hiszi, az USA az álmok földje, az inkább ébredjen fel, mert nem igaz. A hely ugyanis sokkal durvább, mint Magyarország, annak ellenére, hogy gazdaságilag jóval fejlettebb.
Elég megnézni néhány westernfilmet, vagy elolvasni néhány témába vágó regényt, mint például ez.
A helyszín, ha nem is a Vadnyugat, de legalábbis Colorado Állam vad vidéke, ahol fákat termelnek ki az ottani munkások az akkori időkben még nem annyira fejlett eszközökkel. Ebből adódóan bekövetkezett néhány baleset, amibe sokan bele is haltak, vagy végleg megnyomorodtak.
Nos, ebbe a világba kalauzolja el az olvasókat Ron Rash, méghozzá elég jól, úgy értem hitelesen, hiszen még a munkások tájszólását is beleírja a kötetbe. Na jó, ez már a magyar fordítón is múlott, hogy mindezt hogyan hozza elő.
Az is érdekes, hogy női cím-és főszereplővel a szerző egy jellegzetes férfiregényt alkotott Cormac McCarthy nyomdokain haladva. A különbség annyi, hogy McCarthy regényeiben nemigen szerepelnek nők, mint ahogy a westernekben sem. Utóbbiakban inkább csak statisztaszerepet visznek, ami vagy azt jelenti, hogy valakinek a feleségéről/lányáról van szó, vagy pedig bordélyházi kurvákat takar, akiknek a szolgáltatásaira minden városban van igény. Más női karakter nemigen található ezekben az ún. férfiregényekben, éppen ezért a Serena kifejezetten újdonság, hiszen itt a nő már nem egy csinos tartozék, hanem egy erős karakter, aki jelleménél fogva uralja az egész könyvet, bár nem annyira nyersen és durván, mint ahogy egy férfi tenné. Az ő eszköze inkább a manipuláció és a férje háta mögötti cselekvés, legalábbis egyre inkább ez derül ki a regényből, ahogy haladunk előre az olvasásban.

Serena ugyanis eléggé összetett karakter, tehát nem egyértelműen gonosz, ahogy azt a kritikákban írják, de mégis, aki tud a sorok között olvasni az meglátja, hogy a nemcsak az emberekkel, de a férjével is ridegen, távolságtartóan bánik, még intim helyzetben is. Az egy dolog, hogy gátlástalan az ágyban, és mindennap kívánja a szexet, de ettől én még úgy érzem, hogy nem szereti a férjét, sőt alapvetően igazából senkit sem. Egyszerűen ez a ridegség, távolságtartás a lényéből fakad. Tudom, mert én is hasonlítok hozzá.
Bónuszként egy másik női főszereplő is szerepel a regényben, Rachel, aki Serena férjétől vár gyermeket a kötet elején, aki rendben, egészségesen meg is születik. Ez már önmagában problémahelyzet, hiszen melyik nő örül ennek, de Serena ezt a feladatot is teljes érzéketlenséggel kezeli.
Akkor válik igazán pokolivá a helyzet Rachel számára, amikor Serena nem tudja kihordani a terhességét, és ennek következtében soha többé nem lehet gyermeke, míg ugye Rachelnek ott van a tökéletesen egészséges kisfia, ezért érthető, hogy bosszút akar állni. Ezek után Rachelnek menekülnie kell, hiszen meg akarják ölni a gyerek miatt. Ez a cselekmény uralja a regény második felét, de az olvasó számára nem válik egyértelművé, ki a tettes. Ezért is említettem, hogy Serena igazi eszköze a manipuláció, hiszen még a férje sem hiszi el igazán, milyen gaztettekre képes az asszony. Pedig talán jobb lenne, ha elhinné, de ő naivan ragaszkodik a fejében élő idealizált képhez, pedig még azt sem tudja, hogy például az asszony múltja milyen titkokat rejt. Mindezt a szerző sem árulja el nekünk, csak halványan célozgat rá, hogy miféle borzalmak történhettek a nővel, amelyek ilyenné tették. Ez mondjuk komoly hiányossága szerintem a műnek, hiszen szívesen tudtam volna meg többet Serena korábbi életéről, amikor még nagyvárosi nő volt. Ehelyett a szerző tudatlanságban hagyja az olvasót, más tekintetben viszont eléggé elhúzza a könyv cselekményét, de legalább az olvasó reális képet kap a két világháború közötti vidéki Amerikáról.
Mint írtam nyers és kegyetlen volt az a világ, de valahogy Serena férje nem illeszkedik bele jól ebbe a helyzetbe, és jobban kiütközik rajta a nagyvárosi ficsúr jelleg, mint az asszonyon, aki viszont teljesen beleépül ebbe a közegbe, és a munkásokkal is hamar megtalálja a kellő hangot.
Mindez azért érdekes, mert abban az időben a nőket gyakorlatilag semmire nem tartották, különösen egy ilyen közegben, mint a fakitermelők, bányászok, stb., de mégis, a kötetben az alkalmazottak egyből engedelmeskednek az asszonynak, és nincsenek hímsoviniszta megjegyzések sem. Valószínűleg ez azért lehet, mert a nő már eleve a férjével érkezett, ami még a mai modern időkben is kurva sokat jelent, hiszen sokkal komolyabban veszik a nőt mindenhol, ha tartozik hozzá valamilyen férfi partner.
Amúgy a férj nem egy különösebben férfias karakter szerintem, még akkor sem, ha a regény elején párbajozni kényszerül egy lány elveszett tisztessége miatt. De hát hogy is lehetne férfias szerencsétlen, amikor a felesége jóval erősebb jellem, és háttérbe szorítja? Ráadásul arra sem képes, hogy a balkézről született fiát felvállalja, és a feleségével szembeszálljon. Ebből következően a férj alakja számomra nem túl rokonszenves figura.
A könyv műfaja sem egyszerű, mert a dráma keveredik a thrillerrel, de ez  igazából nem egy klasszikus thriller, mert itt azért sejtjük, hogy ki a gyilkos, és nincs igazából nyomozás se, inkább Rachel üldözése jelent izgalmat a műben. Helyette inkább a lélektani vonatkozások dominálnak, főleg Serena körül, hiszen ő a főhős.
Igazából a könyv vége sem lepett meg annyira, de a szerző ezt is összecsapta, pedig szívesebben olvastam volna a szereplők sorsáról többet, nem csak egy odavetett oldalt. Szóval a szerző a jelen történéseit aránytalanul elhúzza, míg a múltról és a jövőről alig beszél ebben az eléggé hosszú regényben. Mindez elég baj, de nem annyira, hogy ne lehessen élvezni a művet. Csak Rash valószínűleg fel akarja kelteni az olvasó kíváncsiságát, illetve gondolkodtatni akar.
A művet azonban számomra nem is annyira a cselekmény viszi el, hanem pl a munkások tájszólását leíró párbeszédek, illetve az életmódjukat bemutató szokások, továbbá a tájat, környezetet ábrázoló leírások is.
A regény az Aranypöttyös Könyvek című sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.

Ernesto Che Guevara: A motoros naplója

Először a Walter Salles rendezte filmről hallottam, aztán kiderült, hogy a film a kubai forradalmár feljegyzései alapján készült, amelynek alapját Guevara dél-amerikai utazásai jelentették.
Az eredetileg Ernesto Guevara de la Serna néven született férfi akkoriban még csak orvostanhallgató volt, amikor Alberto Granado nevű biokémikus hallgató nevű barátjával útra keltek az ötvenes évek elején Argentína fővárosából a többi dél-amerikai országba, majd később Guevara elszakadt a barátjától, hogy Közép-majd Észak-Amerikába menjen. Útja jó egy évig tartott, de aztán később megint útra kelt, de akkor már egyedül, viszont feljegyzéseket csak az Alberto Granadóval tett utazásairól készített.
Igazából ennek a nagy vállalkozásnak nem kifejezetten a szórakozás volt a célja, hanem inkább a kíváncsiság, az "Ismerd meg hazádat mozgalom". Mindezt az is mutatja, hogy nemcsak olyan turistahelyszíneket kerestek fel, mint például a perui Cuzco, vagy Lima, hanem lepratelepet, és kórházat is, továbbá az Amazonason is átkeltek egy tutajjal, ami azért szintén nem semmi feladat lehetett.
Mindehhez azért tegyük hozzá, hogy a két srácnak különösebben nem volt pénze, illetve nem utazott luxuskörülmények között, mert csak egy motorral mentek, aztán az is végleg beadta a kulcsot, úgyhogy más módszert kellett választaniuk, ha előre akartak haladni. Mindez azonban nem volt akadály, mert sok segítőkész ember akadt arrafelé, aki elfuvarozta őket.
A lényeg az, hogy ezek utazások inspirálták Guevarát az eléggé elmaradott latin-amerikai földrész sorsának jobbá tételére, de érdekes, hogy Che nem a saját hazájában lett próféta, hanem a tőle sokkal messzebb fekvő Kubában, amely akkor az USA fennhatósága alatt állt.
A motoros naplója című könyvben azonban egy szó sem esik Kubáról, hanem kizárólag Dél-Amerika helyzete jelenik meg a lapokon. Miután a könyv eléggé rövidke, ezért alapos ismeretekre senki ne számítson, inkább felszínes csapongásra: Guevara ugyanis olykor garabonciás diák stílusában ír, aztán meg átmegy szociográfusba és a kontinensen uralkodó elmaradott állapotokat ismerteti, mint például a lepratelep, vagy a kórház bemutatása. Időnként pedig egész korrekt útleírásokat ad bizony dél-amerikai tájakról, mint például a korábban említett Cuzco is.
Mindez nem is csoda, hiszen Guevara az Ikrek jegyében született 1928. június 14-én, és ez a csapongás, ez a megismerés vágya nagyon is jellemző erre a csillagjegyre. Szóval Guevara sem egy filozófus, meg nem is egy író, ami látszik is a naplóján, de attól az még nagyon is élvezhető, és könnyed stílusban íródott.
Külön érdekesség, hogy a kézirat szerkesztője, Che lánya, Aleida előkereste az édesapja régi fotóit ebből a korszakból, úgyhogy ezek is benne vannak a kötetben, amelyhez szintén a leányzó írt előszót.
Akik esetleg nem ismernék a latin-amerikai forradalmár életrajzát, nem gond, mert az is benne van a kötetben, sőt a Granadóval tett utazás rövid kronológiai sorrendje is.
A könyvet kiadta az Ulpius Ház Kiadó

Jodi Picoult: Egyszerű igazság

A szerző, aki mindig valamilyen társadalmilag elhallgatott tabutémához nyúl a regényein keresztül, most az amisok társadalmi életét veszi górcső alá. Ők egy keresztény szekta, akik elsősorban az Amerikai Egyesült Államok területén élnek főként Pennsylvania, Ohio és Indiana államok területén, de azért Kanadában is találni belőlük. Érdekes, hogy a kontinens déli részein már nem találni belőlük, ami valószínűleg azért lehet, mert ott eleve egy konzervatívabb közösség telepedett le, aki valaha rabszolgákat tartottak, szóval miért pont a vallási kérdésekben lettek volna toleránsak?
Az amisokról tudni érdemes, hogy a hitük gyökerei a svájci reformációhoz vezetnek vissza, egészen pontosan az anabaptizmushoz, amely nem ismeri el a gyermekkeresztséget. Helyette a felnőttkori változatot pártolják, hiszen ők már el tudják dönteni, hogy keresztény életet akarnak-e élni, vagy sem, míg egy gyermek még nem. Márpedig ha valakit megkeresztelnek, onnantól kezdve keresztény vallású lesz, akár akarja, akár nem, ezért a probléma.
Közben az amisok tanai jóval szigorúbbak, mint az ortodox, vagy a római katolikus vallás, sőt még a zsidókon is túltesznek, ugyanis ez a szekta semmilyen modern találmányt nem használ, és az öltözékük is 18. századi jellegű, az életmódjukról már nem is beszélve: egyszóval igazi élő anakronizmusról beszélhetünk az ő esetükben. Tehát, aki látni akarja, hogyan éltek régen az emberek, az látogasson el egy ilyen amis kisvárosba.
Az amisok ugyanis elkülönülnek a "normális" emberektől annyira, hogy még az amerikai/kanadai törvényeket sem tartják magukra nézve kötelezőnek, szóval az állam szemében igazi lázadóknak tűnnek, viszont a saját szempontjukból meg istenfélő embernek tartják saját magukat. Azt a szektatagot viszont, aki vét a közösség, illetve Isten törvényei ellen, kiátkozzák, aztán mehet a francba. Teljesen mindegy, hogy kintről nézve egy ártatlan (pl. tovább tanul, modern öltözéket visel, házasság előtt szexel, stb.), vagy egy súlyos (p. lop, rabol, embert öl) bűnt követ el, a végeredmény mindenképp ugyanaz: távoznia kell a közösségből, és nem láthatja többé a családját. Érdekesség, hogy mindez már csak azután következik be, miután ő felnőtt fejjel felvette a keresztséget, amellyel egyben elfogadta a közösség szabályait is. A gyermekek esetében ilyen nincs, őket teljesen nyitottan nevelik, hogy majd tudjanak választani
Jodi Picoult könyvében is vannak ilyen kiátkozott szereplők, de a regény nem róluk szól, hanem egy amis lányról, Katie Fisherről, aki házasságon kívül teherbe mert esni és gyereket szülni. Egyetlen bökkenő van: a gyereket holtan találják a család istállójában, a lány pedig végig tagad, pedig az orvosi vizsgálat is bebizonyítja, hogy tőle van a gyerek, sőt azt is kikövetkeztetik, hogy ő ölte meg!
Mindez azzal jár, hogy büntetőpert indítanak ellene, amelyben szabadlábon védekezhet, azzal a feltétellel, hogy a védelmét elvállaló ügyvédnőnek, a kissé kiégett Ellie Hathawaynek oda kell költöznie Fisherék házába, hogy felügyelni tudjon a lányra. A két egymástól teljesen különböző életmódot élő főszereplőnek a fő feladatuk innentől kezdve az lesz, hogy elfogadják egymás nézeteit, hogy Ellie megnyerje ügyfelének a pert. Eközben Picoult gyakorlatilag az utolsó oldalig izgalomban tartja az olvasót, hogy mi történhetett vajon a babával, és gyilkos-e a lány vagy sem.
Ez a krimiszál, de a lélektani szál sokkal erősebb a történetben, hiszen a regény célja elsősorban egy társadalmi csoport életének a bemutatása, és nem a rejtvényfejtés, szóval aki krimit vár, az némileg csalódni fog.
Éppen ezért Jodi Picoult könyveivel a viszonyom meglehetősen ellentmondásos. Minden tiszteletem a szerzőé azért, mert kiváló kutatómunkát végez minden egyes könyvéhez, tehát hitelesen mutatja be a különböző társadalmi tabutémákat, de mégis olyan érzelgősek a könyvei, hogy az már megközelíti Danielle Steel stílusát, hiszen a szereplők rengeteget szenvednek benne, mire döntésre jutnak egy-egy helyzettel kapcsolatban.
 A másik dolog pedig az, hogy borzasztóan húzza-nyúzza regényeit, amelyek így végeláthatatlan hosszúságúaknak tűnnek, amire még a magyar kiadó szerkesztésmódja is rátesz egy lapáttal, szóval nekem minden Picoult művet kurva sokáig tartott elolvasni.
Ebből a kötetből is elsősorban az amisok életmódja érdekelt, továbbá az, hogy mégis mi történt a gyerekkel: valóban az anyja ölte-e meg, vagy egyéb más dolog történt vele. Katie és a többiek vergődése nem igazán érdekelt, ezért egy ötös skálán kábé hármast adnék a könyvre.
Megfigyeltem azt is, hogy a szerző regényei mindig több nézőpontból készülnek, vagyis legalább két szereplő meséli a történetet, azaz legalább két kulcsszereplője van a regényeknek. Ebben az esetben Katie és az őt védő ügyvéd, Ellie azok, tehát ők mesélnek. Érdekesség, hogy a Katie-hoz kapcsolódó részek egyes szám hármas, míg az Ellie által meséltek egyes szám egyes személyben íródtak.
Az is érdekes, hogy Picoult a történeteiben többször is szerepeltet ún. erős, kemény nőket. Így volt ez a Tizenkilenc percben is a bírónővel, illetve most ebben a regényben Ellie-vel. Jó,mondjuk utóbbi hölgy többször bizonytalankodik a magánéletében,de a karrierjében nem ismer tréfát. Picoult aztán valahogy mindig fenekestül felforgatja ezeknek a nőknek az életét, hiszen az addig érzelmileg betokosodott hölgyek váratlanul szerelmesek lesznek, és ezáltal az életük is megváltozik, ami újabb megoldandó problémákat vet fel.
Engem igazából egyik szereplő sem mozgatott meg, sőt annyira a cselekmény sem. Na jó, ez  utóbbi megrázó, és egy egész jó lélektani krimit lehetett volna belőle gyártani, de így eléggé halovány lett az eredmény. Mondjuk legalább az amisok világát megismerhettük, de szerintem a Kis szemtanú című film Harrison Forddal a főszerepben egy dinamikusabb példa erre. Én legalábbis jobban kedvelem a pörgősebb cselekményű műveket, de hát ízlések és pofonok különböznek.
Akit érdekel a könyv, a Scribd-en, vagy az Olvass belén következmények nélkül beleolvashat ingyen.
A regényből film is készült Ártatlan igazság címmel, akit érdekel, a Port.hu-n nézzen utána magyar nyelven.
A könyvet kiadja az Athenaeum Kiadó

Meg Rosoff: Majd újra lesz nyár - szerelem a harmadik világháború idején

Most képzeld el, mi lenne, ha ebben a modern civilizációban ismét kitörne a világháború, és a világ ismét lángokban állna, akkor vajon mi lenne? Vajon ki támadna meg kit, milyen színtereken, és milyen fegyverekkel folyna a háború, és mindez hogyan érintené a civil lakosságot? Vajon mit szólnál ahhoz, hogyha a napi életed felborulna, és minden pillanatban félned kellene a haláltól?
Meg Rosoff igyekezett elképzelni ezt a dolgot, de azért Ken Follett, vagy Zlata Filipovic szintű műalkotásokra ne számíts: igazából a háború csak egy keret, hogy azért legyen valami a cselekmény mögött, mert az azért snassz, hogy egy kiscsajt elküldenek a Föld túlsó felére a sohasem látott rokonaihoz, hogy megszabaduljanak tőle. Manapság már egyre nagyobb igény van az extrákra: most vagy legyen egy ifjúsági regényben vámpír, tündér, vagy ilyen természetfeletti lény, esetleg játszódjon a jövőben. Mindegy csak legyen valami extra benne, amitől el lehessen adni.
Jelen könyv szerencsére nem a vámpíros/tündéres vonalat erősíti, de a sci-fi vonal sem túl erős benne. Egyedül annyi, hogy kitört a harmadik világháború, de pont ez az, ami kidolgozatlan marad a könyvben, ugyanis nem tudjuk meg, hogy ki az ellenség, milyen területeken folyik a háború, és úgy egyáltalán milyen áldozatokkal jár. Csak annyi ismert, hogy az országok közötti átjárást megszigorították, a civilizált, mindennapi élethez szükséges eszközök (pl. telefon, internet) nem működnek, illetve a gyerekeket elválasztják a szüleiktől, és esetleg a testvéreiktől is.
Hőseinkkel is ez történik, bár olyan rettentően nagy szülői felügyeletről túlzás lenne beszélni, az angol Penn családban az anya ugyanis valamilyen háborús feladatot végez, ezért nem nagyon ér rá otthon lenni és a gyerekeit nevelni, ami számomra eléggé furcsán hangzik. Mindez azt jelenti ugyanis, hogy a gyerekek lényegében magukra vannak hagyatva egy angliai birtokon, aztán végül is saját magukat nevelik fel.
Ide érkezik aztán Elizabeth, a New York-i lány, akit mindenki Daisynek hív. Ő az a kiscsaj, akit fentebb már említettem, hogy a faterja lepasszolja a sosem látott rokonokhoz, hogy az újdonsült barátnőjével lehessen.
A lány édesanyja ugyanis meghalt, és az ő rokonainál játszódik a történet Angliában. Mondjuk engem elgondolkodtat, hogy egy szülő hogyan képes teljes nyugalommal egy várhatóan veszélyes helyre küldeni a gyermekét, és eközben a partnerével hetyerészni, de hát nem vagyunk egyformák...
Mindenesetre Daisy élete hamarosan fenekestől felfordul és nemcsak a háború miatt, hanem mert megismer egy teljesen más életformát, mint az övé. Ő ugyanis tősgyökeres nagyvárosi lány, aki lekerül vidékre, egy farmra, ahol azt sem tudja, merre hány méter, továbbá látja, hogy mennyire önállóak az unokatestvérei a szülői felügyelet hiánya miatt. Arról nem is beszélve, hogy beleszeret az unokatestvérébe, Edmondba, és innentől kezdve ez az érzelem lesz a túlélésének a záloga, ugyanis a gyerekeket elválasztják egymástól, illetve a birtokról is menniük kell.
Innentől kezdve a könyv egy túlélőtúra története, amelyben Daisynek és unokatestvérének, Pipernek boldogulnia kell az angol vadonban, hogy megtalálják a többieket. Kaja és egyéb civilizációs eszközük nincs, tehát teljesen magukra vannak utalva. Mindez a XXI. század környékén egy elvileg fejlett országban, ami azért nem semmi. Többen írták, hogy a történet Cormac McCarthy regényeire emlékeztet. Én ezt nem is vitatom, csak innét hiányzik a drámai hangvétel, de hát ez egy ifjúsági regény, ráadásul női szerzővel, amelyek eleve könnyedebbek, mint a férfiak. Meg aztán egy ifi regénynél valahogy kötelező a boldog vég, hiszen később lesz épp elég dráma az ifjú nemzedék életében, amikor felnőnek, legalább addig legyen az életükben valami pozitív is.
A könyvből mozifilm készült, amit az egyik Alexandra Könyvesbolt kirakatában láttam, de erről nem tudok többet, mert nem vagyok valami nagy filmguru. A könyvet az Európa Kiadó jelentette meg hazánkban.

Natalie Babbitt: Örök kaland

A könyv felszínesen egy gyermekmese és fantasy keverékének tűnik, de jobban belemélyedve észrevehető, hogy az írónő belecsomagolta a halálról, illetve az örök életről szóló véleményét a sorok közé, tehát a regény lényegében spirituális műként is megállja a helyét.
Mindez azért jó, mert ezek a fontos kérdések így a gyerekek és kamaszok számára is elérhetők lesznek a könyv nyelvezetének a segítségével, amelyet a szerző direkt úgy írt meg, hogy az említett korosztály is érthesse a dolgot. A gyerekek ugyanis elég hamar elkezdenek érdeklődni a halál iránt, különösen ha meghal egy közeli hozzátartozójuk (főleg a nagymama, nagypapa), és eleinte nem értik, később pedig ijesztőnek találják a halál jelenségét, pedig valójában nem az.
Babbitt könyve is pont erről beszél, hogy sokkal jobb a halál, mint az örök élet, mert ez azt jelenti, hogy semmi sem tart örökké: igaz, ennek szellemében a jó dolgok is elmúlnak, viszont az élet terhei is megszűnnek, hiszen a világ örök változásban van. Vajon mi lenne, ha ez a változás leállna? Akkor olyanok lennénk, mint a regénybeli Tuck család, akik megálltak a fejlődésben egy csodaforrásnak köszönhetően, amelybe véletlenül kóstoltak bele. Ámde ezután észrevették, hogy megállt az idő, és ők ugyanolyanok maradtak külsőre is, belsőre is. Persze vannak, akik imádnák ezt, különösen a nők, mert végre nem kell költeniük ránctalanító krémekre, meg kozmetikai kezelésekre, stb., de ez egy dolog: attól még velünk maradna a fájdalom és a szenvedés is, hiszen nemcsak a jó dolgok tartanának örökké. A gyermekek pedig gyermekek maradnának, és nem lenne fejlődés, csak léteznének, pedig állítólag tanulni, fejlődni jöttünk a Földre, amihez a halál is hozzátartozik, hiszen bizonyos dolgokat csak általa tanulhatunk meg. Ilyen például egy szeretett hozzátartozó, vagy állat elvesztése, ami bizony fájdalommal jár, de meg kell tanulnunk elengedni őt, anélkül, hogy érzéketlenül elfelejtenénk. Mindez az örök életben nem lehetséges, hiszen minden és mindenki velünk maradna.
Szerintem mindez borzasztóan hangzik, főleg ha a regénybeli Tuck családot vesszük, akik véletlenül váltak örök életűvé egy erdei forrásvíznek köszönhetően. Eleinte észre sem vették a dolgot, csak később tűnt fel nekik, hogy nem változnak semmit. Különösen a két fiú esetében volt nehéz mindez, akik előtt még ott volt az egész élet, tehát a karrier és a családalapítás időszaka. Ez utóbbi például totális katasztrófának bizonyult az egyik fiú életében, ugyanis a feleség és a születendő gyerekek nem voltak örök életűek, emiatt aztán vége lett a házasságuknak.
Szóval így éldegélnek négyesben, amikor találkoznak egy kalandvágyó kislánnyal, Winifreddel, aki megszökik a birtokukról némi kaland reményében. A kislányt ugyanis agyonféltik otthon, ezért nem mehet ki a birtokuk udvaráról sem, pedig mennyi csoda vár rá a közeli erdőben. Ámde a kislány makacs, és mégiscsak megszökik, mert a tiltott gyümölcs, mindig édesebb, így találkozik az örökéletű Tuck családdal, akik magukkal viszik a lányt, hogy elmondják neki a titkukat.
Mindez első látásra emberrablásnak tűnik, de ez nem így van, hiszen Tuckék rendesen bánnak vele, sőt a kisebb fiú és Winifred között valamiféle vonzalom is kezd kialakulni, de csak nagyon gyermekszinten még.
Visszatérve az örök élet elixírjéhez: közismert dolog, hogy az emberek visszaélnek mindenféle jó találmánnyal, és végül ördögivé teszik azt, vagyis lealacsonyítják a maguk szintjére.
Nos, ha valaki feltalálná ezt az elixírt, akkor minden bizonnyal ez történne a valóságban is. Azt mondjuk nem tudom hogyan, de Babbitt ezt jeleníti meg a sárga kabátos ember figurájával, aki eleinte jóságos bácsikaként tűnik fel, de amint megtudja az elixír titkát, mindjárt kibújik belőle a valódi énje, aki pénzért árusítaná jó drágán az italt, nehogy már hozzájuthasson mindenki, hiszen ez üzlet. Ebből az következne, hogy lennének örök életű emberek is, illetve halandóak is ezen a bolygón, amiből szép kis kavarodás lenne, valószínűleg háborúval a végén. Egy ilyen témából kiváló sci-fi-t lehetne írni, de lehet, hogy már megírták, nem tudom. Nem vagyok otthon ebben a műfajban.
Visszatérve a sárga kabátos emberre: többen azt írták, hogy ő gonosz, de szerintem ez nem így van, ugyanis sokkal inkább az elaljasodott emberi társadalmat jelképezi, amiben már évezredek óta élünk. Mindezt a gyerekek és a kamaszok még nem fogják fel, de a felnőttek már tudják. A Tuck család viszont a Túlvilágot jelképezi itt a Földön, tehát idegenek, akik nem tudnak beilleszkedni sehová, hiszen olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, amik ezt nem teszik lehetővé. Nem véletlen tehát, hogy nem beszélnek erről senkinek sem, csak Winnie-nek, akiről úgy érzik, hogy megérti őket. A könyv tehát a kívülállás problémáját is boncolgatja, de mindezt szeretettel teszi, és nem azt akarja megmutatni, hogy mennyire gonoszok az emberek. Inkább az ellenkezőjére világít rá, vagyis arra, hogy milyen lehetne a világ, ha nem rontanánk el.
Babbitt úgy ír, ahogy egy bölcs nagyanyó mesél az unokájának. Mondjuk a szerző maga is úgy néz ki, hogy sokan elfogadnák a nagymamájuknak, mert olyan szeretetteljes légkör árad belőle. Pedig én csak fényképen láttam, de akkor is ez a véleményem.
A könyv meglehetősen gyorsan kiolvasható, és rövidek a fejezetek, ugyanakkor bőséges és hangulatos tájleírásokat kapunk a szerzőtől. Az nem derül ki egyértelműen, hogy melyik korban játszódik a mese, csak a legvégén, de az azért gyanítható volt, hogy nem a mostani Facebook-korszakba helyezte az írónő a cselekményt.
A könyvből film is készült, de erről nem tudok semmit, csak néhány bloggernél láttam, hogy megemlítették.
A regény eredetileg 1975-ben jelent meg, de magyarul csak nemrég adta ki az Európa Kiadó, akiknek ez úton is szeretném megköszönni, hogy felkértek eme recenzió megírására.

Sara Gruen: Vizet az elefántnak

Soha nem szerettem a cirkuszokat különösebben, még gyerekként sem. Részben azért, mert nem értettem, hogy mi ebben a szórakoztató, részben azért, mert kínozzák benne az állatokat, én pedig nagy állatvédő vagyok. Gruen könyve is többször utal erre, a cél viszont az, hogy bemutassa a 30-as évek amerikai vándorcirkuszainak a hangulatát egy történeten keresztül. Abban az időben volt a gazdasági világválság is, amely rányomta a bélyegét a cirkuszok világára is, ugyanis az embereknek az alapvető élelmiszerekre se nagyon volt pénzük, nemhogy szórakozni.
Ebbe a cirkuszi világba csöppen bele Jacob Jankowski egy fiatal egyetemi hallgató, akinek váratlanul meghalnak a szülei egy autóbalesetben, és kiderül, hogy csak tartozásokat hagytak rá. Emiatt a srác nem írja meg a záróvizsgáját, különben vizsgázott állatorvos lehetne belőle. Ámde a fickó elhagyja a várost és felszáll az első vonatra a város határán kívül, amelyről kiderül, hogy a Benzini Testvérek Vándorcirkuszát szállítja.
Itt kezd el Jacob dolgozni, mint állatorvos, aztán később a címben szereplő elefánt, Rosie idomárja is.
Hamarosan kiderül számára, hogy a cirkusz kegyetlenül bánik az emberekkel és az állatokkal is, de ami mégis maradásra bírja, az Marlena a műlovarnő jelenléte, akivel egymásba szeretnek. Mondjuk várható volt a szerelmi szál a kötetben, hiszen egy nagyon erős érzelemről van szó, ami mindent gyökeresen megváltoztat.  Egyetlen bökkenő van: Marlena már férjezett, és a férje, August egy meglehetősen kiszámíthatatlan hangulatember, akiről egyre gonoszabb dolgok derülnek ki. Ez a könyv egyik szála.
A másik szál már a nagyon idős Jacobot mutatja, akit a gyerekei bebasztak egy öregek otthonába ahelyett, hogy magukhoz vette volna valamelyikük. A régi pörgős életéhez viszonyítva unalmasan telnek itt a napok, ráadásul az ellátás is szar, legalábbis Jacob folyton zsörtölődik valamiért. Ennek ellenére még így is szerethető figura számomra, sőt: valószínűleg én is így tennék a helyében.
Szóval innét az otthonból emlékezik vissza a fiatalságára annak apropóján, hogy az otthon közelébe cirkusz érkezik, ami a fiatalságát juttatja az eszébe.
Sokan azt írták, hogy egy nagyon aranyos történet ez, ami elvarázsolta őket. Nos, engem nem annyira. Oké, nem volt rossz, egyszer el lehetett olvasni, továbbá rokonszenves volt a két főszereplő, de én akkor sem voltam tőle elájulva valahogy. Lehet, hogy az a baj, hogy nem szeretem a cirkuszokat sem, és ezért nem hatott a varázs, nem tudom. Igazából ebben a könyvben nem is annyira történet a lényeg, hanem az előbb említett varázs, illetve a cirkuszosok életmódjának ábrázolása is, tehát ez egy regényes dokumentumkötet.
A regény az Aranypöttyös Könyvek című sorozatban jelent meg, a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.
A könyvet meg is filmesítették Robert Pattinson és Reese Witherspoon főszereplésével.

Ira Levin: Stepfordi feleségek - a film könyvváltozata

Először a filmről hallottam, amiben Nicole Kidman játszotta a főszerepet, de sajnos nem láttam a filmet. Aztán nemrég láttam a könyvtárban ezt a vékonyka kis könyvet, és gondoltam elolvasom, már csak azért is, mert korábban a filmről rengeteg szó esett a mondanivalóját illetően.
A könyv (és a film) valójában a pszichothriller műfajba tartozik annak ellenére, hogy egyetlen gyilkosságot sem követnek el benne. Na, de akkor miért is? Az angol thrill szó magyarul borzongást jelent, tehát a szócska arra utal, hogy az ilyen témájú regényekben mindig valami hátborzongató dolog történik.
Márpedig erre a regényre (és a filmre is) helytálló mindez: a jellegzetes amerikai kisvárosban, Stepfordban ugyanis egy idő után háztartási robottá változnak az ott élő hölgyek, akiknek semmi más dolguk nincs, mint a házat tökéletesítgetni és a férjüket/gyermekeiket kiszolgálni. Semmi magán-és társasági élet, és karrierjük sincs, csak az otthoni taposómalom. Mindez elég rémisztően hangzik ugye?
Tiszta Született felségek fíling, ahol nagyjából kb. ugyanez van, de ettől függetlenül a sorozat hihetetlenül népszerű lett hazánkban is.
Érdekes, hogy a nagyvárosból érkező Eberhard házaspárnak (Walternek és Joannának) a beilleszkedés mégsem okoz gondot, szóval elég gyorsan feltalálják magukat és gyermekeik is megszeretik a helyet.
Ámde Joannába mégis belebújik a kisördög, és hiányolja nagyvárosi életformát: legalábbis szeretne társasági életet élni hozzá hasonló korú és helyzetű hölgyekkel, de már rögtön az elején falakba ütközik, a hasonló korú hölgyek ugyanis nem érnek rá társasági életet élni a hagyományos női feladatok mellett.
Ebben az a hátborzongató, hogy régen ezek az asszonyok nem ilyenek voltak, hanem hasonlóak, mint Joanna, aztán egyik napról a másikra hirtelen átváltoztak droidokká, mintha lett volna valami a levegőben.  Eközben a férfiakkal nem történik semmi, ugyanúgy élnek, mint addig, szóval dolgoznak, eltartják a családot, illetve a szabadidejükben egymással találkoznak itt-ott.
Ebből következik, hogy a feminista harcosok is lecsaptak a műre, és agyonelemezték, hogy mennyire hátrányos ez a helyzet a női nemre nézve. (Amúgy tényleg).
Mindenesetre Levin legalább találóan fogalmazza meg a helyzetet, és a mű nem tűnik egy újabb "jaj, most diszkriminálnak bennünket nőket" típusú nyavalygásnak. Bár lehet, hogy egyesek ezt szűrik le belőle.
Amúgy Joanna igényei jogosak különben, mert miért ne találkozhatnának a nők is egymással úgy, ahogy a férfiak is szokták munka után (helyett)? Mégis, ez valahogy nem tűnik természetesnek a nők esetében, hiszen náluk a csordaszellem nem olyan erős, mint a férfiaknál, és nincs összetartás, ami a regényben is megmutatkozik. Éppen ezért nem is fog még egy jó darabig változni semmi.
Ezzel szemben a férfiakat már kiskoruktól kezdve arra nevelik, hogy tudjanak a közösségben boldogulni és összetartani a többiekkel. Ez látható ebben a könyvben is, hiszen Walter, a férj nem sokkal a költözés után már be is lép a helyi Férfiegyletbe.
Ezzel szemben a nőket nem összetartásra, hanem széthúzásra nevelik, ezért aztán ha létre is jönnek olykor-olykor női közösségek, a túlnyomó többségük előbb-utóbb felbomlik mondvacsinált okokra hivatkozva, mint ahogy ez ebből a könyvből is kiderül.  Szóval szegény Joannának nem terem babér ezen  helyen. Igaz próbál küzdeni a társadalmi beidegződések ellen, de ahogy a mondás tartja: sok lúd disznót győz.
A könyv eleinte középtempóban csordogál, de aztán a végére felgyorsulnak az események, úgyhogy az olvasó tűkön ülve várhatja, hogy mi történik Joannával, illetve mi okozza ezt a háztartási robot-jelenséget. Sajnos nekem a vége egy picit csalódás volt, de aztán rájöttem, hogy a szerző ezt a könyvet nemcsak szórakoztatás céljából írta, hanem hogy gondolkozzunk is. Éppen ezért megbocsátható, hogy a szerző nem dolgozta ki jobban a művet, és csak utalásokkal él.
Kiadja a Szukits Kiadó

Laura Zigman: A csábítás elmélete - a film könyvváltozata

A partnerkapcsolatokkal kapcsolatos kérdések mindenkit érdekelnek, még azokat is, akiknek jelen pillanatban nincs ilyen, mert ők esetleg szeretnének, de valamiért nem sikerül nekik.
A szerző ezekre a kérdésekre igyekszik választ adni egy  rövid kapcsolat kialakulásától kezdve a megszűnéséig, illetve azt is megmutatja, hogyan lehet magunk mögött hagyni a múltat és készen állni egy új kapcsolatra.
Jane egy tévéműsornak dolgozik segédszerkesztőként, és ott a munkahelyén ismeri meg Rayt, a gyártásvezetőt, akivel hamar egymásba bonyolódnak annyira, hogy Ray már az összeköltözést sürgeti.
Aztán az utolsó pillanatban visszalép, és javasolja a csajnak, hogy lehetőleg ritkítsák a találkozásaikat, mert valahogy mégsem szeretné elkötelezni magát ebben a viszonyban.
Na most ha egy férfi ilyet mond, akkor nem érdeklődik komolyan a nő iránt, nemhogy szerelmes lenne belé. Mert ha az lenne, akkor minden idejét a nővel töltené, és nem jönne különböző kifogásokkal, hogy pl. dolgoznia kell, vagy fáradt, stb. Ha szerelmes az ember, akkor ezek a dolgok nem számítanak különösebben.
Ezek után különösen nagy kibaszás, az amit Ray művelt Jane-nel, aki a lakását már ekkorra kiadta és be is költözött oda az albérlő, a közös lakás viszont bukta, úgyhogy szegény csajnak nem volt hová mennie. (Ebből következik, hogy Ray egy aljas, gyáva féreg nem egy jellembajnok). Éppen ezért a munkatársához Eddie-höz költözik, akinek szintén párkapcsolati gondjai vannak, amiket úgy old meg, hogy megszállottan csajozik, miközben az igazit keresi.
Jane a szakítástól teljesen kiborul, viszont cserébe elkezdi keresni a választ olyan kérdésekre, hogy miért olyan szerencsétlen, és miért hagyják folyton el a férfiak, különösen az a bizonyos férfi.
A választ hamar meg is találja, ugyanis elkezd elméleteket gyártani a párkapcsolatok lélektanáról, amit úgy old meg, hogy az állatvilág biológiájához fordul segítségért, különös tekintettel az állatok párzására.
A már megjelentetett elméletekből aztán összeollóz néhány újságcikket, és megalkot egy új alteregót magának, egy titokzatos tudósnőt. A cikksorozatnak hihetetlen nagy sikere lesz, és mindenki a tudósnőt akarja.
Nos, hát lényegében ennyi lenne a könyv sztorija, amely a párkapcsolatokat figurázza ki, tehát egy humoros könyvről van szó, ami egy mindenkit érdeklő témát dolgoz fel. Ez még akár jó is lehetne, de a könyvvel több problémám is akadt.
Probléma 1: Igazából ami Jane és Ray között kialakult az nem is volt annyira párkapcsolat, inkább egy rövid epizód, ami tartott kb. fél évig. A két ember villámgyorsan egymásba habarodott, és a szex is remek volt köztük, sőt a pasi igen hamar szerelmet is vallott! Erre mondják, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
Aztán, mint a villám olyan gyorsan ér véget ez az epizód, viszont Jane úgy viselkedik, mintha egy évek óta tartó, együttéléssé/házassággá alakult kapcsolatból küldték volna el, szóval eljátssza itt a nagy halált. Innentől kezdve egy ellenszenves hülye, hisztis picsának tartom a csajt, és ez a probléma.
Mert az rendben van szerintem, hogy ha valakinek a házassága/élettársi kapcsolat több év után véget ér, és így viselkedik, mert ott már kialakult egy kötődés, de ami Jane és Ray között volt, az lényegében csak dugás volt, de a csaj mégis úgy viselkedik, mintha Ray lett volna élete nagy szerelme. Könyörgöm, mitől? Ez alatt az idő alatt, még valamiféle kötödés, szeretet sem igen alakulhatott ki, nemhogy több!
Szerintem csak megsértődött a csaj, hogy dobták, és ennyi.
Probléma 2: A könyv úgy állítja be a férfiakat, mintha kizárólag ösztön vezérelte lények lennének, akiket csak a dugás érdekel, minél több és változatosabb partnerrel. Sok igazság van ebben, de ez csak az érem egyik oldala. Arról már kevésbé esik szó, hogy a férfiaknak is fontos a szeretet, a szerelem, a család, legfeljebb másképpen, mint a nőknél.
Emlékszem, valamikor nagy férfigyűlölő voltam, de mára ez elmúlt, mindenfajta pszichiátriai/pszichológusi segítség nélkül, egyszerűen az élettapasztalataim hatására. Zigmannál ez valószínűleg nem így van, szóval ő is meg lehet sértődve a férfiakra, akárcsak a hőse Jane, különben nem írta volna meg ezt a művet.
A könyvből az derül ki, hogy a férfiak azért lépnek le a nőtől, mert már egy másik kezdi el őket érdekelni. Ezt hívja a szerző Új Tehén Elméletnek, amit a könyvben bővebben megmagyaráz.A probléma azonban szerintem jóval összetettebb, és nem lehet pusztán erre fogni. Ez az elmélet leginkább azoknak jön be, akik szeretik minden bajukat a társadalomra, a környezetre és a másik emberre fogni, és a saját felelősségüket elutasítani. Ez a viselkedés még gyerekkorban érthető és elnézhető, de itt felnőtt, elvileg értelmesen gondolkodó emberekről beszélünk.
Probléma 3: A Ray típusú pasik(mert férfiaknak hadd ne nevezzük őket) tömeges megléte. Na, de kik is ők? A diagnózis neve: elkötelezettség-fóbia. Egy párkapcsolathoz ugyanis szükséges elkötelezni magunkat a másik mellett, és hűségesnek lenni hozzá, legalábbis a társadalom ezt várja el már évezredek óta.
Na most vannak olyan emberek, akik ettől borzasztóan rettegnek, mert azt gondolják, hogy ettől elvész a szabadságuk, és nem csinálhatnak azt, amit akarnak. Érdekes, hogy ez egy civilizációs probléma, ami a szexuális forradalom óta van jelen a nyugati civilizációban, és leginkább a férfiakat érinti.
Vannak persze női példányok is, de a férfiak jóval nagyobb kárt tudnak csinálni, ugyanis az elkötelezettség-fóbiás példányok hihetetlenül intenzívek tudnak lenni, pontosan úgy, ahogy a könyvbeli Ray is. Azaz túl szép, hogy igaz legyen. Na, de pontosan ez benne a csapda, ugyanis ezek a férfiak pontosan azt adják, amire a nőknek szükségük van, éppen ezért a nők gyorsan beléjük zúgnak, mire a férfiak előjönnek a szüneteltetni kellene a kapcsolatukat típusú dumával, vagy csak egyszerűen húzzák az időt. Szóval hölgyeim, csak óvatosan az ilyen típusú pasikkal, és elkerülni őket jó messzire, ha lehet.
Zigman könyve nem ad jó tanácsokat az ideális párkapcsolat kialakításához, illetve a szakítás utáni gyászmunka feldolgozásához, csak ábrázol egy helyzetet, ami esetleg erőt adhat sok embernek.
Ennek ellenére a könyvről vegyes benyomásaim támadtak. Fentebb írtam, hogy nem szimpatikusak a szereplők, kivéve talán Eddie-t, akihez Jane odaköltözik. Érdekes, hogy a nagy csajozások közepette is mennyire normális tud maradni.
Kreatívnak találtam a már fentebb említett Új Tehén-Régi Tehén elméletet, továbbá azt, hogy Jane tudósnak álcázza magát, és így dolgozza fel a szakítást. Ez utóbbiak miatt kicsivel többre értékelem a művet, mert egyébként nagyon gagyi.
Kiadja a Trivium Kiadó

Ken Follett: A katedrális

Emlékszem a Muternek volt az egyik kedvenc szerzője Follett, úgyhogy a legtöbb könyve megvan nekünk 2008-ig bezárólag, mert ekkor halt meg a Muter. A szerző könyvei közül éppen pont a Katedrális volt a kedvence, és ajánlotta többször is, hogy olvassam el, de én a könyv vastagsága miatt valahogy mindig visszariadtam tőle.
Aztán egyszer csak legyőztem ezt, és elkezdtem olvasni a könyvet, és rá kellett jönnöm, hogy kár volt viszolyognom tőle, mert igencsak olvastatja magát, és érdekelt a könyv szereplőinek a sorsa.
Ha már a szereplőket említem: igencsak sok van belőlük, ráadásul a a cselekmény is ötven évet ölel fel, ezért nem találom értelmét elmesélni a történetet, mert túl sokáig tartana. A lényeg az, hogy ez egy történelmi családregény, amelynek a középpontjában egy angol kisvárosban épülő katedrális építése áll.
Mindez meglehetősen egyszerűnek tűnik - gondolná az olvasó, de nem az, ugyanis nem mindenki szeretné, hogy az a katedrális megépüljön, legalábbis abban a városban nem.
Időközben meghal I. Henrik király (az 1100-as években vagyunk) és a kérdés az, hogy ki örökölje utána a trónt, mert hát több jelölt is van, és nem tudják eldönteni, hogy kit válasszanak, amiből polgárháborús helyzet alakul ki.
A Kingsbridge-i katedrális építése sokféle rendű és rangú embert hoz össze, akik közül többen máshonnét érkeztek a városba, hogy az építkezés munkát adjon nekik. Eközben a sorsuk is szorosan összefonódik.
A katedrálisnak a legnagyobb problémája szerintem az volt, hogy elképesztő hosszú a részletes leírások  miatt, mert egyébként kb. feleannyi oldalból ki lehetett volna hozni a regényt. Engem egyébként ezek a hosszú leírások (pl. csatajelenetek, a katedrális építési folyamata, illetve a környezet hosszas bemutatása) eléggé untattak, úgyhogy ezeket eléggé átugrottam. Ezek helyett jobban érdekelt az emberek sorsának bemutatása például.
Az is érdekes, hogy a szereplők valahogy mindig ki tudtak törni a nyomorból, ami valahogy a középkorban nem volt jellemző, inkább az ellenkezője volt igaz: vagyis ha az ember beleszületett egy társadalmi rétegbe, akkor ott is maradt, ami főleg a parasztok számára volt probléma, akiket nem is vettek emberszámba.
Mondjuk Follett ilyeneket is bemutat a kötetben, de ezek csak háttérfigurák, a főszál nem ez.
Szóval ha valaki igazán jó és igényes történelmi regényt keres, akkor nem ajánlom Follett műveit. Helyettük inkább a General Press Kiadó történelmi sorozatát ajánlom, amelyek jóval rövidebbek és hitelesebbek is.
Ken Follett inkább történelmi bulvárregényeket alkotott, amivel szerintem semmi probléma nincs, mert szórakoztató, de a valósághoz nem sok köze van.
Többen írták, hogy túl sok a brutalitás és az öldöklés a Katedrálisban. Szerintem meg ez nem így van, inkább az ellenkezője a helyzet: a valóságban jóval több gyilkosságot és kínzást követtek el a középkorban, mint amit Follett regénye ábrázol. Viszont ezeket muszáj volt beletenni ahhoz, hogy tudja ábrázolni a kor hangulatát.
Ami viszont tényleg sok és nem kéne bele azok a szexjelenetek, amiket az író eléggé részletesen ábrázol, mintha csak egy szexkönyvet olvasna az ember. Szóval ez nem kéne, mert nem illik bele a regény koncepciójába.
Anno, amikor legelőször olvastam a könyvet, arra gondoltam, hogy milyen jó filmet lehetne ebből csinálni. Nos, hát minden álmom így teljesüljön: a könyvből ugyanis film készült, amit ráadásul részben magyarországi helyszíneken forgattak le! A filmről bővebb információ a Port.hu-n  található.
A könyvet kiadja a Gabo Kiadó

Isabel Allende: Kísértetház - a film könyvváltozata

Igazából a Kísértetház egy annyira komplex regény, hogy nincs is értelme elmesélni a cselekményét, mert annyira sokáig tartana. Az a lényeg, hogy egy családregényről van szó, amely elsősorban Esteban Trueba szenátor életét követi végig, de közben az írónő másik két könyvében (a Szerencse lányában és a Elmosódó önarcképben) szereplő Del Valle családról is esik szó.
Valójában ez az első könyv, amelyben a Del Valle család szerepel, hiszen ez jelent meg legelőször, viszont időrendben meg a leghátrébb található, hiszen a cselekménye már a XX. században játszódik.
A könyvre ugyanaz érvényes, ami a többi Allende műre: Chile történelmét és hagyományait ismerheti meg az olvasó bennük a cselekmény mögött.
Chile egy olyan ország volt a XX. században, ahol egy kicsit mintha megállt volna az idő: azok a hatalmas változások amelyek Európában és Észak-Amerikában megtörténtek, a dél-amerikai kontinensen elmaradtak.
Persze a könyvből kiderül, hogy itt is megjelennek a szocialista - sőt kommunista - eszmék, amelyek azt akarják elvileg, hogy a szegényeknek jó legyen, de a főhős Esteban Trueba gyűlöli ezeket, mert szerinte a birtokán élő parasztok lusta népség, szóval lenézi őket. Mondjuk van benne igazság, ugyanis a főhős meglehetősen lerobbant állapotában veszi át a helyet az ott élő népekkel együtt, majd sikerrel felvirágoztatja. Amúgy a Trueba család nem volt gazdag, tehát a siker csakis Estebannak köszönhető, aki a szorgalom erejében hisz. Éppen ezért ő azt gondolja, hogy erre mások is képesek, ha ő meg tudta csinálni, csak éppen lusták, és ezért könnyen elcsábíthatók az olyan felforgató tanok számára, mint a szocializmus,amit Trueba igyekszik tűzzel-vassal irtani a birtokáról és házából.
Egyedül arra nem jön rá a szenátor, hogy minél jobban ellenáll valaminek, az annál erősebb lesz az életében, szóval így van ez a szocializmussal és más egyéb gyökeres változással is, amit az ország életéből kiirtani nem tud, mert feltartóztathatatlanul tör előre, szóval az ország egyre inkább leveti a régi hagyományokat, amiket Trueba is képvisel.
A főhős amúgy is egy rossz természetű ember, aki már fiatalon is az volt, de ekkor még elfojtotta a családja kedvéért, viszont amint átvette a birtokot, előtört belőle a vadabbik énje, úgyhogy nem egy szimpatikus szereplő a vaskalaposságával, meg az erőszakos természetével és a dühkitöréseivel, viszont mégis ő a központi alakja ennek a regénynek. Mindez azért érdekes, mer Allende regényeiben többnyire női hősök töltik be ezt a szerepet. Mondjuk azok ebben a regényben is vannak, mindjárt három generáció is, akik szintén formabontó életet élnek, mind a hárman más-másképpen. Van, aki a szellemvilágba menekül a problémák elől, van aki kétkezi munkát végez és alkot, és van aki a szeretett férfi kedvéért beáll a chilei kommunista mozgalomba, pedig amúgy leszarná az egészet.
Visszatérve az erőszakos és vaskalapos Truebára: neki egész életében azzal kell szembesülnie, ami olyannyira el akar kerülni, vagyis a változással, ami elég sok mindenben ölt formát, de ez a regényből kiderül. Mindenesetre a szeretetre képtelen szenátor szembesül ennek az érzésnek az erejével, illetve az életében történő változások végül egy megtört öregemberré teszik. A könyvből természetesen az is ki fog derülni, hogy miért éppen Kísértetház a címe, de azt azért elárulhatom, hogy egy nagyon nyomasztó, drámai hangulatú műről van szó, amely erőteljesen emlékeztet Márquez világára. (Végül is Mérquez kolumbiai volt, ami szintén azon a kontinensen van).
A könyvből film is készült Meryl Streep főszereplésével, de ha jól tudom, akkor a film csak a könyv egy részét dolgozza fel, tehát az unoka, Alba, illetve a katonai diktatúra már nem szerepel benne.
A könyvet eredetileg az Európa Kiadó adta ki, de nem is olyan régen a Geopen Kiadó is megjelentette.