Singer Magdolna: Partitúra - utolsó beszélgetés Polcz Alaine-nel

Polcz Alaine nevét sokan ismerik, többek között én is, de a munkásságával nem voltam annyira tisztában. Talán pont ezért lett érdekes számomra ez a könyv is, hiszen voltaképpen egy életrajzról van szó, még ha csak felszínesen is.
A kötet ugyanis Polcz Alaine utolsó beszélgetéseit tartalmazza, amelyben a partnere Singer Magdolna gyásztanácsadó volt, aki egykor Alaine tanítványaként kezdte. Ma már önállóvá vált, de egykori mesterét nem felejtette el. Talán ezért is lettek némileg bensőségesebb hatásúak ezek a beszélgetések, mint ha egy külsős újságíró vette volna őket fel.
Istenigazából ez nem is klasszikus interjúkötet, hiszen nincsenek benne kérdések, már csak a kötet legvégén az utolsó beszélgetésben. Sokkal inkább visszaemlékezésről, önéletrajzról, na meg számvetésről van szó, hiszen Alaine ekkor már elmúlt 80 éves, és közelít a Halálhoz annyira, hogy a kötet 3-4. része már a súlyos beteg, haldokló ember gondolatait tartalmazza. Emiatt aztán a kötet második fele nyomasztó hangulatúvá válik, emiatt nem volt könnyű folytatni az olvasást, viszont az első két beszélgetés érdekesebb volt, főleg amikor a szakmájáról beszélt.
Úgy éreztem, hogy az egyébként visszafogottnak tűnő hölgyből előtör a tűz, a szenvedély, és az ember hirtelen élővé válik, és teljesen más lesz a kisugárzása, illetve ezen keresztül a megítélése is.
Polcz Alaine egy meglehetősen ellentmondásos személyiség benyomását kelti a könyvben amiatt, hogy az élet bizonyos területén nagyon akaratos, lázadó tud lenni, ami főleg a szakmájára igaz, máshol pedig visszafogja magát és ragaszkodik a szabályokhoz.

A fiatal Polcz Alaine.

Ez utóbbi főleg a magánéletére volt jellemző, amikor is háttérbe szorította magát a férjei kedvéért, és valahogy nem tudott, vagy akart kiállni magáért, pedig volt olyan értékes személyiség, mint ők, sőt.
Azért igen komoly fejlesztéseket tudhat a háta mögött, például a játékterápia a gyermeklélektanban, illetve a tanatológiai kutatások és a hospice házak megteremtése.
Ez utóbbi esetekben arról van szó, hogy Alaine a halál jelenségeit kutatta, a svájci Elizabeth Kübler-Rosshoz hasonlóan. Ebből nőtt ki a hospice fogalma is, amelyet gyakorlatilag Alaine terjesztett el hazánkban.
A hospice a lényegében menthetetlen, haldokló betegeket kíséri el végső útjukra, vagyis segít nekik emberi méltóságukat megőrizve távozni ebből a világból. Mindez azért különösen fontos, mert minden embernek joga van ehhez. Az már más kérdés, hogy a korábban fennálló társadalmi rendszerek ezt nem különösebben engedték meg, úgyhogy sok ember állati szinten, ösztönlény módjára élt, és hasonlóan is halt meg. A másik opció pedig az volt, hogy rendszerellenesnek tekintették az illetőt, és emiatt megkínozták, majd kivégezték, és végül tömegsírba temették. Manapság már az európai civilizált világban ilyen nincs, de a halál még így sem olyan intim folyamat, mint amilyennek lennie kéne: az emberek jelentős része ugyanis kórházban hal meg valamilyen betegségben, és ott erre nincs lehetőség. Pláne olyan helyen, ahol az emberhiány miatt túlhajszolt az ápoló személyzet, és emiatt nincs annyi idő a betegekre. Egy kórházban amúgy is futószalagon megy minden, és személytelenné válnak a betegek, nem úgy,mintha otthon ápolnák őket a hozzátartozók. Persze ezt sokszor nem is lehet megoldani, tehát marad a kórház/elfekvő/öregek otthona, stb.
A hospice ezzel szemben változást hozott, ugyanis a betegápolás személyes jellegű, és nem muszáj kórházban feküdni. Na de itt amúgy sincs kórház: helyette hospice házak vannak, de a nővérek házi ápolást is vállalnak, hogy a beteg az utolsó percig a családjával lehessen, amíg csak lehet.
Nagyjából erről szól a szakmai rész, ami szerintem a legjobb a kötetben, mert nagyon élvezetesen mesél Alaine, de amikor a magánéletéről beszél, az kurvára fájdalmas: eleve olyan területen született, amelyet akkorra már elcsatoltak hazánktól Romániához (1922-ben született Kolozsváron, amely akkor már a Cluj Napoca nevet viselte), tehát már a hovatartozása miatt is üldözték, majd a világháborús időben a megszálló szovjet hadsereg katonái közül is megerőszakolták páran. Mindez még Kolozsváron történt, úgyhogy nem csoda, hogy a fiatal nő hazánkba menekült.
Annak ellenére, hogy megerőszakolták, Alaine próbált normálisan élni: például férjhez ment az akkori vőlegényéhez, Jánoshoz, és élte a férjes asszonyok átlagéletét. Sajnos, kiderült, hogy az erőszak miatt soha nem lehet gyermeke, de a házassága nem emiatt ért véget.

Mészöly Miklós és Polcz Alaine fiatal házasként.

Már hazánkban élt, amikor az 50-es években találkozott a második férjével, Mészöly Miklós íróval, aki a nagy szerelem volt az életében, de a házasságuk nem volt különösebben boldog: a férj ugyanis más nőkkel is előszeretettel foglalkozott, magyarán hűtlen volt, illetve a figyelmesség sem tartozott az erényei közé, egy szóval egy önző, gerinctelen féreg volt szerintem. Mindenesetre Mészöly többször is elköltözött az asszonytól, aki mindig visszafogadta, egészen a haláláig.
Érdekes, hogy az egyébként sokszor lázadó asszony mennyire alá tudta magát rendelni a férjének, aki sehol nem volt Alaine-hez képest, sem emberileg, sem szakmailag, de mégis: a szerelem, a kötődés ilyen csodára is képes, hogy érdemtelenül is szeretjük a másikat, és jónak tartjuk őt.
Mészöly halálával Alaine egyedül maradt, de életszeretete sosem hagyta el, és céljai is voltak: ekkor lett ugyanis igazából író, méghozzá eléggé termékeny, mert több művet is írt, amelyek a szépirodalom és a lélektan határán egyensúlyoznak. Alaine talán ekkor lett híres igazán.
Sajnos a sors élete végén is rúgott bele egyet: az asszony, akinek a szakmája jelentős része a halálhoz kötődött, nem tudott meghalni, csak hosszas betegség, szenvedés által, tehát más emberek segítségére szorult. Szerencsére emberi tartását nem veszítette el, ami a kötet legutolsó interjújából is kiderül, amely már a betegsége idején készült.

Idősebb korában is sugárzott belőle a derű.

Egyébként a könyv félig szakmai összefoglaló Alaine tevékenységéről, félig pedig a privát életről, amelynek egy részét az Asszony a fronton című könyvében már megírta.
A Partitúra viszont azért is hiánypótló, mert előtte teljes Alaine életrajz nem jelent meg, csak más könyvekből ismerhettük meg az életét töredékesen. Ez a könyv viszont egységes, csak kivonat, amiben az az érdekes, hogy Alaine egykori tanítványa, Singer Magdolna készítette az interjúkat, illetve a kötet is az ő szerzői neve alatt jelent meg.
Róla tudni érdemes, hogy gyásztanácsadó és mentálhigiénés szakember, aki mindenféle veszteség feldolgozásában segít, legyen az haláleset, vagy esetleg egy kapcsolat vége. Ha érdekel, mert érintett vagy, akkor keresd fel a honlapját
A kötet címe pedig nem egyszerűen kottát jelent, hanem összefog minden szólamot egy zenekarban, éppen ezért a partitúra a karmester eszköze: az ő felelőssége lesz ugyanis az, hogy minden úgy szólaljon meg egy koncerten, ahogy kell. Ettől lesz igazán jó egy zenedarab.
A cím egyben utalás a sorsunkra is, ahol szintén nagyon sokféle szólam található különböző emberek személyében, akiknek aztán a megfelelő időben találkozniuk kell. Ettől teljesedik be egy életút, egy sorsvonal. A karmester pedig talán Isten,talán az Univerzum, kinek hogy, hittől függően. Mindenesetre nagyon jól eltalált cím lett. Kiadja a Jaffa Kiadó

Fábián Janka: Az utolsó boszorkány történetei

Nem is olyan régen került Fábián Janka új kötete a boltokba, de ez a regény igazából már nem új, ugyanis digitális formában korábban már megjelent, mint sorozat. Most viszont a szerző egybeszerkesztette a sorozatot, így készült el eme hagyományos verzió, amelynek várhatóan lesz még folytatása, hiszen feltüntették rajta, hogy első kötet.
Azok, akik eddig a történelmi háttérben játszódó lányregények miatt kedvelték meg a szerzőt, lehet most csalódni fognak, mert ez a történet nem olyan, hanem egy ízig-vérig történelmi regény, komoly forrásmunkával a háttérben, amely elvezeti az olvasót az utolsó magyar boszorkányégetések korába, az 1700-as évekbe.
Erről a korszakról tudni kell, hogy a Felvilágosodás is ebben a században kezdődött el, nagyjából az 1750-es években Franciaországban, ami azzal járt, hogy az egyház, a vallás fontossága kezdett háttérbe szorulni, mind az állam, mind az egyén életéből, mert kezdtek rájönni, mekkora faszság ez az egész. Persze hazánkban ez a folyamat is késett, de Európa fejlettebb régióiban sem volt egyszerű elfogadtatni eme tanokat, de végül sikerült. Mindezt azért írom le, mert a boszorkányperek ennek köszönhetően szűntek meg végleg.
Egészen addig kurva könnyű volt megvádolni valakit azzal, hogy boszorkány, ugyanis szinte
bármilyen ürüggyel ki lehetett ezt találni. Elég volt az is, hogy ha valaki féltékeny volt a kiszemelt áldozatra, vagy bosszút akart állni, és már vitték is szerencsétlent. Ügyvéd, bíró, per nem volt: ezek ilyen modern kori találmányok már, mint ahogy a mostani wellness szállóként becézett magyar börtönök is. Az akkori foglyoknak nem volt semmilyen emberi méltóságuk, és hamar kivégezték őket, ami afféle valóságsónak számított korhatár nélkül.
Janka könyve is egy ilyen kivégzéssel indul, amelyben egy fiatal nőt, Sárosi Katát vádolnak boszorkánysággal és végeznek ki Esztergom központjában. A szerző persze sokat enyhít a dolgon, hiszen a fiatalasszony ártatlan volt, de mégis meghurcolják őt is és a rokonait is a babonás emberek, végül a Sárosi család a menekülést választja és Budán kötnek ki.
A történet Sárosi Felíciáról szól, aki a regény elején mindössze 15 éves, úgyhogy még gyakorlatilag gyerekfejjel éli át az egészet, de hamar kiderül róla is, hogy a nagynénje, Kata vére folyik benne is, tehát boszorkány, azaz inkább gyógyító, aki  mostani természetgyógyászok őse. Az ő életrajzát meséli el ez a regény, ugyanis ő nem volt azért akárki: az akkori uralkodó Habsburg Mária Terézia gyógyítója volt, tehát bejárt hozzá a palotába, merthogy őt és a férjét, egy osztrák származású cukrászt Bécsbe veti a sors, ott kezdenek új életet.
Ebből adódóan a regény jelentős része is az akkori idők egyik legmodernebb nagyvárosában, Bécsben játszódik, bár vannak esztergomi, illetve budai helyszínek is, de csak a kötet elején. Számomra főként a budai helyszín volt érdekes, mert én is Budapesten élek, ezért meglepő volt számomra, hogy Janka egy teljesen más arcát mutatja be a városnak, mint amit most ismerünk. Gondolok itt olyanra, hogy eleve két külön város volt Buda és Pest, és az előbbi volt a fejlettebb, hiszen a Királyi Palotát is itt építették fel, tehát valaha kormányzati negyed volt itt. A pesti rész
jóval fejletlenebb  volt, és hidak sem léteztek a Dunán, tehát csónakkal közlekedtek
az emberek. Summa summarum a mai Budapest helyén található város meglehetősen elmaradott
volt, és nem az a pezsgő-nyüzsgő közeg, mint mi most van.
A Sárosi család a leírások alapján a mai Tabánban lakhatott, de azt a földszintes részt az 1930-as években lebontották, tehát írmagja sem maradt. Ez is érdekes, mint ahogy az is, hogy Janka már nem először választja regényhelyszínnek az első kerületet. Bécsben viszont nem jártam, így erről nem tudok nyilatkozni, de a két város felépítése nagyon hasonló, ami nem véletlen, ugyanis a modern Budapest alapvetően bécsi, közvetve pedig madridi minta alapján készült.
Utóbbi azért fontos, mert a Habsburg dinasztiának a bécsi mellett kialakult egy madridi ága is, amelynek a központja az akkori civilizáció talán legfejlettebb városa volt. Csak aztán ez az ág 1700-ban Károly császár halálával kihalt. Ebből aztán háborús helyzet alakult ki, mert hogy nem tudták békés úton eldönteni, ki örökölje a spanyol trónt. Na most miután hazánk Habsburg uralom alatt állt, ezért óhatatlanul belesodródott egy ilyen háborúba, amelynek a végén a francia Bourbon dinasztia lett a nyertes, akik egyúttal a mai Olaszország déli területét is átvették Nápoly központtal.
Csakhogy Károly császár halála nálunk is igen komoly dilemmát okozott: az uralkodónak ugyanis leánygyermeke volt csak, ő pedig mégsem uralkodhatott, mert a törvények nem tartották alkalmasnak a nőket ilyen komoly feladatkör betöltésére, ámde az élet felülírta eme szokást, és megszületett a Pragmatica Sanctio, amely kimondja, hogy fiúörökös hiányában a lány is megörökölheti a trónt. Így került Mária Terézia egy birodalom élére, bár ezt nem volt könnyű elfogadtatni még a magyarokkal sem, nemhogy nemzetközi szinten, ezért sokszor volt feszült a helyzet. Végül a magyar rendek az osztrákhoz képest 10 év késéssel 1723-ban fogadták el Károly császár rendeletét. Jelentősége azért is óriási, mert ez biztosította a magyarok és az osztrákok hosszú távú együttműködését, illetőleg segített abban, hogy a dinasztia ne haljon ki végleg.
Az örökösödési háborúk azonban nem zárultak le a Bourbonok győzelmével, hanem tovább folytatódtak: először az osztrák örökösödési (174-48), majd a hétéves (1756-63) zajlott, de a Habsburgok mindkettőt elveszítették. Mindez a gazdasági és társadalmi életre is hatott a birodalomban.
Mária Terézia 1740-80 között uralkodott birodalma élén, amely alatt több komoly rendelet is született, amelyekkel a magyar rendek nem mindig értettek egyet. Érdekesség, hogy Szombathely város létrejötte is neki köszönhető, mert 1777-ben az uralkodó elrendelte, hogy eme helyen püspökség jöjjön létre, ami viszont elősegítette a város megerősödését.
Na de ez nem ennek a könyvnek a témája, amely említettem, hogy Bécsben játszódik, és alapvetően a Schönemann házaspár életén keresztül mutatja be az akkori történelmet.
A szerző inkább életmódtörténettel foglalkozik, mint politikával, utóbbi inkább érintőleges. Inkább a szórakoztatás a hangsúly, de ugyanakkor Janka az akkori kor stílusában, az akkori szóhasználattal írta meg ezt a könyvet, ami nekem egy kicsit furcsa volt, mert ma nem így beszélünk, de akkor ez volt a megszokott.
Felícia, a hősnő egy vagány, lázadó csaj, aki szembe mert menni a kor szokásaival és olyan hivatást talált, amelyet akkoriban üldöztek, mert mind az államhatalomnak számító vallás, mind az általa elhülyített emberek rettegtek a boszorkányoktól, ezért velük kapcsolatban mindenféle baromságot kitaláltak, lásd például a gyermekmesékben szereplő alakok.
Valójában az évszázadokon keresztül boszorkányággal megvádolt emberek ártatlanok voltak, és egy részük inkább csak afféle természetgyógyász volt, mint ahogy Felícia is, aki a nagyanyjától örökölte eme mesterséget. Így hát eme kötet is alapvetően erről szól, és nem a varázslatról, meg okkultizmusról, mint ahogy hirdetik. Aki ilyesmire vágyik, az inkább a Könyvmolyképző, vagy a Maxim Kiadók kínálatából válasszon, mert ők adnak ki ilyen könyveket.
Ez sokkal inkább egy történelmi/szépirodalmi regény, de Jankát ismerve a szerelmi szál sem marad el, csak éppen ez sem úgy jelenik meg, ahogy eddig, hanem jóval visszafogottabban és ugyanakkor szomorúbban is.
Nekem tetszett a regény, sőt azt mondhatom, hogy talán ez a legsikerültebb kötete az
írónőnek eddig, bár az Emma trilógiát, azért nem szárnyalja túl, de nem is kell.
Kiadja a Libri Kiadó

Nyáry Krisztián: Így szerettek ők

Nyáry Krisztián soha nem gondolta volna, hogy egyszer híressé válik, amikor magyar írók-költők szerelmeiről kezdett el posztolgatni a Facebookon, de mégis hatalmas érdeklődést váltottak ki ezek a bejegyzések.
Mindez a Radnóti Miklós-Gyarmati Fanni páros egyik régi fotójának a megosztásával kezdődött, amit a szerző számára idegen emberek is elkezdtek osztogatni, miután nyilvános bejegyzésről van szó. Mondjuk ez nem is csoda, hiszen az emberek szeretik a retró dolgokat, mert nosztalgiázni jó. Na, meg régebben nem voltak ezek a digitális dolgok, mint ma, úgyhogy többet olvastak az emberek, és eszükbe jut mindmáig egy szépirodalmi műről valamilyen élmény. Manapság már eluralta az életünket a bulvár, ami még nem lenne baj, csak éppen arra érdemtelen emberek jelennek meg benne hülyeségekkel.
Nyáry Krisztián kötete is bulvárjellegű azzal a különbséggel, hogy olyan emberekről szól, akik  letettek az asztalra és halhatatlanokká váltak, továbbá mellőzi az idiotizmust és a valóságsókat, amiről manapság a bulvár szól. Ráadásul a pletykajellegű írásokat is lehet igényesebben tálalni, nem kell ehhez ostobenkó üzemmódba átkapcsolni, ahogy a mostani újságok teszik.
A könyv már a külsejével is igényességre törekszik, de a tartalomban sem csalódtam, mert egy remekül összeválogatott kötetet olvashattam, ahol minden a megfelelő arányban van, tehát egyenletesen osztotta el Krisztián a képeket, az életrajzokat és az idézeteket is.
Senki ne várjon hosszadalmas, tanulmányjellegű szövegeket, mert csak rövid életrajzok vannak a kötetben, amik nemcsak a szerelemről szólnak, hanem a művészek rövid életrajzát is bemutatják, illetve egy-egy alkotásukból részletet, ami vagy vers, vagy próza, művésztől függően.
Tehát egy dokumentumkötetről van szó, aminek a célja az, hogy felkeltse a magyar szépirodalom iránti érdeklődést. Ez valószínűleg sikerült is, bár ettől még az ország nagy része nem fog szépirodalmi műveket a kezébe venni a bárgyú tévéműsorok helyett, de legalább valami tudás rájuk ragad, illetve Nyáry Krisztián Facebook profilján sokan lájkolják a képeket, illetve véleményezik is. Ezek után ne mondja senki, hogy nincs a kultúra iránt érdeklődés.
Nagyon is van, de az már más kérdés, hogy pont a szerelmen keresztül lehet megfogni az embereket. Voltak kritikusok, akiknek ez nem tetszett, mondván, hogy a művészek élete nemcsak a szerelemből állt. Ez igaz, de mégis ők az érzékenységükön keresztül ezt felfokozva élték meg, ezért is született annyi mű a szerelemről, amiket a suliban is tanítanak mindmáig.
Igaz, hogy ezek a művészek sokszor politizáltak is, de ez kevésbé érdekli az embereket. A szerelem sokkal hálásabb téma, ami gyakorlatilag mindenkit érdekel, pláne ha hírességek életéről van szó. Ráadásul amiket Nyáry Krisztián leír, azok meglehetősen új dolgok, ugyanis a suliban nem ezt a változatot tanítják, hanem egy elfogadottabb verziót, ahol ezek a művészek bálványok lehetnek.
Közben a valóság nem ez, ugyanis egy részük kifejezetten az emberi hulladék kategóriába tartozott, hiába volt tehetsége. Sokan közülük a normálistól eltérő szerelmi életet éltek (pl. Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Krúdy Gyula,Vay Sándor, Molnár Ferenc, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Ady Endre, Juhász Gyula, Pilinszky János, Vajda János, Csáth Géza, Tersánszky Józsi Jenő, Szentkuthy Miklós, Faludy György, Tamási Áron), de ez a művészeknél megbocsátható, végül is "szakmai ártalomról" van szó.
Aztán vannak olyanok is, akik kifejezetten szépen éltek ugyanazzal a társsal az oldalukon évtizedekig, hűtlenség nélkül, például Szabó Magda, Kós Károly, Benedek Elek, Mikszáth Kálmán, Lesznai Anna. Megint mások csak a látszatot őrizték, illetve voltak gyorsan elmúló szerelmek, például József Attila, Madách Imre, Petőfi Sándor vagy Balázs Béla esetében.
Mindez azt jelenti, hogy az átlag emberhez hasonlóan ők is szerettek és kivették a részüket az életből, ámde máshogy élték azt meg. Legfeljebb alkotó emberek révén az utókorra maradt az, hogy így szerettek ők.
Nyáry Krisztián kötetéből pedig részletesebben kiderül hogyan.
Aki pedig még több ismeretre vágyik, az a kötet végén található függelékben megtalálhatja a szükséges szakirodalmat, ahonnét a szerző is dolgozott.
A könyvnek van ám külön Facebook oldala is, ahol a szerzővel kapcsolatos eseményekkel, programokkal kapcsolatban olvashatók bejegyzések, de a könyvből is láttam ott részleteket.
Kiadja a Corvina Kiadó

Anna Gavalda: Csak azt szeretném, ha valaki várna rám valahol

Nem szoktam novellákat olvasni, mert valahogy idegenkedem ettől a műfajtól, de most valamiért kivételt tettem és nem bántam meg. A francia szerző ezzel a kötettel lett híres, amely 12 elbeszélést tartalmaz különböző életkorú és társadalmi helyzetű emberekről. Első látásra azt hittem, hogy ez egy kizárólag nőkről és nőknek szóló gyűjtemény, de tévedtem: az elbeszélések kb. felét férfiak mesélik el, ami azért jó, mert így az ő gondolataikat, érzéseiket is megismerhetjük legalább.
A történetek mindegyik egy-egy sorsfordító esemény mesél el, amikor is az adott szereplő élete gyökeresen megváltozott: ez többnyire a szerelem, de olykor egy-egy baleset, új munkahely, vagy éppen terhesség is színesíti a képet, tehát nem kifejezetten szerelmes-romantikus műről van szó.
A kötet elsősorban a szépirodalmi kategóriába tartozik, de ugyanakkor van benne dráma, illetve szerelem is, tehát több minden találkozik benne, úgyhogy színes, mint maga az élet. A dráma szócska itt nem a tragédiára utal, hanem mint említettem, magára az életre, illetve annak eseményeire, amelyek sokszor nem tartoznak a vicc kategóriájába.
A kötet ugyanakkor nem szomorú, hanem van benne egy jellegzetesen franciás optimizmus, és pont ez az, amiért megkedveltem ezt a kötetet is. Lehet szidni a franciákat a nagyképűségük, meg Trianon miatt, de ezt a fajta derűlátást, illetve stílust, ami nekik van, mások nem tudják utánozni. Mi magyarok legalábbis nemigen. Persze ott teljesen más az élet, mint itt, az is belátható.
A novellák egyes szám első személyben íródtak, és a kötetnek olyan a feelingje, mintha az írónő csak közvetítő lenne, és a mesélők közvetlenül az olvasónak mondják a szavakat. Miután tizenkét különböző történetről van szó, az írónőnek mindegyik novellánál más-más stílust kellett használnia, hogy hitelesek legyenek a történetek.Van, amikor középkorú nő, illetve férfi stílusában szólal meg, és van amikor fiatal lányként/fiúként beszél. Szerencsére mindegyik novellánál el tudja találni  hangnemet a szerző, és egyszer sem esik ki a szerepéből, pedig hibázni könnyű ilyen esetben. Nekem mindenesetre tetszik a szövege.
Arra a kérdésre, hogy melyik elbeszélés tetszett a legjobban, nem tudok válaszolni, mert mindegyikben lehet valami szerethetőt találni.
Mindenesetre stílusos és mértéktartó novellák születtek ebben a kötetben, amelyek nem esnek túlzásba, tehát a kötet bárkinek ajánlható. Főleg azoknak, akik idegenkednek a kortárs szépirodalmi művektől, illetve a novelláktól.
Aki megismerkedne a könyvvel, az a Citátumon talál belőle pár idézetet. Igaz nincs valami sok fenn, de bevezetőnek ez is tökéletes lesz.
Kiadja a Magvető Kiadó

Patrick Süskind: A parfüm: egy gyilkos története - csak erős idegzetűeknek

A könyv a XVIII. századi Franciaországban játszódik, amelyről tudni kell, hogy akkoriban Európa egyik vezető gazdasági hatalma volt, de csak elviekben. Ha egy kicsit jobban megkapargatjuk a felszínt, akkor látni fogjuk, hogy a francia emberek túlnyomó többsége borzasztó nyomorban élt, hogy úgy mondjam állati körülmények között. Ezek után eléggé ellentmondásos dolog fejlettségről beszélni.
A címben szereplő találmányt is a franciák találták fel, sőt sok ember még ma is a franciákkal kapcsolja egybe a parfümöt.
Mindez nem véletlen, ugyanis a franciáknál abban még a barokk korban sem volt szokás tisztálkodni, és most teljesen mindegy, hogy nemesekről, vagy parasztokról van szó: egyszerűen leszarták az egészet. Egyedüli kivétel a születés/keresztelő és a halál volt, ekkor látott egyedül vizet a francia ember teste, máskor nem. Ebből következett, hogy borzasztó büdösek voltak az emberek, és ezt a szagot valamivel el kellett fedni. Hát körülbelül így született meg a parfüm. Mindehhez hozzájárult még az is, hogy a higiéniát más területen sem ismerték az emberek, ennélfogva a városokban is állandó bűz terjengett, ugyanis a ma természetesnek tartott közműhálózatot abban a korban nem ismerték, ennélfogva a városokban különböző járványok is pusztítottak, ami rendesen megtizedelte a lakosságot.
Mindezt a jelenséget Süskind annyira érzékletesen írja le, hogy az embernek felfordul tőle a gyomra, de hát pont ez a cél: a képzelőerő megmozgatása, ami remekül sikerült a szerzőnek.
A mű másik oldalaként Süskind a különböző illatokat, illetve ezeknek a készítési eljárását is hasonlóképpen írja le, úgyhogy az ember szinte az orrában érzi őket, illetve a részletes helyszín-és helyzetleírások alapján az ember akár a korabeli helyszíneken érezheti magát. A már létező gasztroregény mintájára ezt a könyvet akár illatregénynek, vagy szagregénynek is nevezhetjük.
A cselekmény egy zseniális fickó, Jean-Baptiste Grenouille életét meséli el, akinek kiváló orra volt a különböző illatok megkülönböztetésére, tehát az isten is parfümőrnek teremtette. Ezenkívül mindig újabb és újabb illatfajtákat tudott kikevernek anélkül, hogy másolt volna, illetve kiégett volna, tehát kimeríthetetlen kreatív képességekkel rendelkezett.
Volt azonban egy bökkenő ezzel az emberrel: a többiekkel ellentétben nem volt testszaga, emiatt a többi ember kiközösítette. Akkoriban ugyanis nem volt jellemző a mássággal szembeni tolerancia. Erre még rátett egy lapáttal az is, hogy Grenouille torzszülött volt, szóval rettenetesen csúf, mint a Notre-Dame-i toronyőr, vagy Lautrec, a festő.
Már a szülőanyja sem akarta őt, amit az is megmutat, hogy Párizs legmocskosabb helyén, a Halpiacon szülte meg haltetemek közé, és leszarta, hogy él-e vagy sem, akárcsak a többi gyerekét. Az már sajnálatos eset, hogy az asszony lebukott és kivégezték, de legalább a gyereket megmentették. Mindenesetre nem túl rokonszenves Süskindtől, hogy a szülés állati mivoltát hangsúlyozza ki, de akkoriban nem volt kórház, nem volt higiénia, otthon szültek a nők, vagy ahol tudtak, aztán vagy túlélték mindketten (mármint az anya és a gyerek) a kalandot, vagy nem.
Hát Grenouille túlélte, de abban sem volt túl sok köszönet, ugyanis senki sem akart gondoskodni róla, mert undorodtak tőle, sőt meg akarták ölni! Ámde hihetetlenül erős életösztönének köszönhetően megmenekült, és a szar körülmények ellenére is élni akart.
Grenouille ellenszenves karakter, aki érzéketlen, magának való, beilleszkedésre képtelen alak, akit ma pszichopatának mond a pszichológia, de mivel akkoriban ezt szintén nem ismerték, ezért azt gondolták róla, hogy az ördöggel cimborál, vagy pedig ő maga a Sátán, ezért undorodtak tőle.
Ebből következik, hogy meglehetősen hányatott élete volt a főszereplőnek, különösen a gyermekkori évek, amikor nem sok szeretetet kapott. Mondjuk abban az időszakban amúgy sem ajnározták túl a gyerekeket, akiket akkoriban még veréssel neveltek, illetve nagyon korán dolgoztatni kezdtek vagy a földön, vagy a műhelyben, körülményektől függően.Grenouille is így járt, de rá ezek a nevelési módszerek nem hatottak: ugyanolyan maradt, mint előtte, tehát egy kezelhetetlen alak.
Ami nagy szerencséje, hogy korán megtalálja az életfeladatát, vagyis a parfümkészítést, de ez nem sokat segít a helyzetén, mert Grenouille jelleme alapvetően nem változik meg: továbbra is embergyűlölő, magát felsőbbrendűnek gondoló figura marad, aki azért a szíve mélyén azt akarja, hogy szeressék és csodálják őt, de az belátható, hogy a fentebbi tulajdonságai miatt ez nem fog menni.
A parfümkészítés viszont akkora szenvedéllyé válik nála, hogy gyilkolni  is képes érte. Igaz, hogy Süskind nem közli egyenesen az olvasóval, hogy ölte meg az áldozatokat, de ez anélkül is nyilvánvalóvá válik az olvasó számára, hiszen egyértelmű helyzetről van szó.
A könyv műfaját nem egyszerű meghatározni, mert több minden keveredik benne: egy kis dráma, egy kis szépirodalom, egy kis történelem, egy kis krimi, egy kis lélektani, illetve életrajz is. Mondjuk a legerősebb az életrajz, a történelem, illetve a lélektan is, hiszen a könyv a pszichopátia és a deviancia egy-egy jellegzetes tünetét mutatja be a cselekményen keresztül.
A könyv mondanivalója leginkább az, hogy az emberi mennyire állat módjára tud viselkedni, és milyen szélsőségekre képes. Éppen ezért a regényt gyengébb idegzetűek ne olvassák.
Kiadja a Partvonal Kiadó

Isabel Allende: Kísértetház - a film könyvváltozata

Igazából a Kísértetház egy annyira komplex regény, hogy nincs is értelme elmesélni a cselekményét, mert annyira sokáig tartana. Az a lényeg, hogy egy családregényről van szó, amely elsősorban Esteban Trueba szenátor életét követi végig, de közben az írónő másik két könyvében (a Szerencse lányában és a Elmosódó önarcképben) szereplő Del Valle családról is esik szó.
Valójában ez az első könyv, amelyben a Del Valle család szerepel, hiszen ez jelent meg legelőször, viszont időrendben meg a leghátrébb található, hiszen a cselekménye már a XX. században játszódik.
A könyvre ugyanaz érvényes, ami a többi Allende műre: Chile történelmét és hagyományait ismerheti meg az olvasó bennük a cselekmény mögött.
Chile egy olyan ország volt a XX. században, ahol egy kicsit mintha megállt volna az idő: azok a hatalmas változások amelyek Európában és Észak-Amerikában megtörténtek, a dél-amerikai kontinensen elmaradtak.
Persze a könyvből kiderül, hogy itt is megjelennek a szocialista - sőt kommunista - eszmék, amelyek azt akarják elvileg, hogy a szegényeknek jó legyen, de a főhős Esteban Trueba gyűlöli ezeket, mert szerinte a birtokán élő parasztok lusta népség, szóval lenézi őket. Mondjuk van benne igazság, ugyanis a főhős meglehetősen lerobbant állapotában veszi át a helyet az ott élő népekkel együtt, majd sikerrel felvirágoztatja. Amúgy a Trueba család nem volt gazdag, tehát a siker csakis Estebannak köszönhető, aki a szorgalom erejében hisz. Éppen ezért ő azt gondolja, hogy erre mások is képesek, ha ő meg tudta csinálni, csak éppen lusták, és ezért könnyen elcsábíthatók az olyan felforgató tanok számára, mint a szocializmus,amit Trueba igyekszik tűzzel-vassal irtani a birtokáról és házából.
Egyedül arra nem jön rá a szenátor, hogy minél jobban ellenáll valaminek, az annál erősebb lesz az életében, szóval így van ez a szocializmussal és más egyéb gyökeres változással is, amit az ország életéből kiirtani nem tud, mert feltartóztathatatlanul tör előre, szóval az ország egyre inkább leveti a régi hagyományokat, amiket Trueba is képvisel.
A főhős amúgy is egy rossz természetű ember, aki már fiatalon is az volt, de ekkor még elfojtotta a családja kedvéért, viszont amint átvette a birtokot, előtört belőle a vadabbik énje, úgyhogy nem egy szimpatikus szereplő a vaskalaposságával, meg az erőszakos természetével és a dühkitöréseivel, viszont mégis ő a központi alakja ennek a regénynek. Mindez azért érdekes, mer Allende regényeiben többnyire női hősök töltik be ezt a szerepet. Mondjuk azok ebben a regényben is vannak, mindjárt három generáció is, akik szintén formabontó életet élnek, mind a hárman más-másképpen. Van, aki a szellemvilágba menekül a problémák elől, van aki kétkezi munkát végez és alkot, és van aki a szeretett férfi kedvéért beáll a chilei kommunista mozgalomba, pedig amúgy leszarná az egészet.
Visszatérve az erőszakos és vaskalapos Truebára: neki egész életében azzal kell szembesülnie, ami olyannyira el akar kerülni, vagyis a változással, ami elég sok mindenben ölt formát, de ez a regényből kiderül. Mindenesetre a szeretetre képtelen szenátor szembesül ennek az érzésnek az erejével, illetve az életében történő változások végül egy megtört öregemberré teszik. A könyvből természetesen az is ki fog derülni, hogy miért éppen Kísértetház a címe, de azt azért elárulhatom, hogy egy nagyon nyomasztó, drámai hangulatú műről van szó, amely erőteljesen emlékeztet Márquez világára. (Végül is Mérquez kolumbiai volt, ami szintén azon a kontinensen van).
A könyvből film is készült Meryl Streep főszereplésével, de ha jól tudom, akkor a film csak a könyv egy részét dolgozza fel, tehát az unoka, Alba, illetve a katonai diktatúra már nem szerepel benne.
A könyvet eredetileg az Európa Kiadó adta ki, de nem is olyan régen a Geopen Kiadó is megjelentette.

Isabel Allende: Elmosódó önarckép - a Szerencse lányának folytatása

Aki még nem olvasta a Szerencse lányát, az ne olvassa ezt a bejegyzést sem, mert szerves folytatásról van szó, és elég sok utalás található a könyvben, amit ebben a bejegyzésben is megemlítek.
A Szerencse lányának a végén Eliza és Tao összejönnek végül, bár olyan nagy romantikus egymásra találás nincsen, mint egyes regényekben, viszont az egymás iránt érzett szerelmük elég erős ahhoz, hogy legyőzze az előttük álló akadályokat.
Márpedig azok vannak bőven, miután vegyes kapcsolatban élnek, ráadásul össze sem házasodtak, ami a XIX. században vérlázítónak számított. Hiába élnek az Amerikai Egyesült Államokban, ott sem túlzottan tolerálják a kínaiakat, míg a kínaiak meg az európaiakat nem szeretik.
Mindenesetre a kapcsolatukból születik egy fiú, meg egy lány, majd a lány teherbe esik egy futó kapcsolatból. Így születik meg Aurora, ennek a történetnek a hőse.
A könyvben jórészt ő a narrátor, kivéve a mű kb. első negyedét, amikor az író első szám harmadik személyben meséli el az előzményeket, hogy megértsük az eseményeket.
Ebben a könyvben ismét hallunk a Del Valle családról, akikkel a Szerencse lányában már megismerkedhettünk, de most még szorosabbra fonódik közöttük a kötelék, ugyanis rokoni kapcsolatba kerülnek egymással, éppen ezért nem véletlen, hogy Aurora is a del Valle nevet viseli, pedig amúgy törvénytelen gyermek.
Neki meglehetősen zavaros a gyermekkora, ugyanis öt éves koráig az anyai nagyszüleivel él (vagyis Elizával és Taóval), de aztán történik valami, és az apai nagymamához kerül a kislány, és itt nevelkedik fel jómódban és szeretetben, amíg férjhez nem megy.
Del Valle nagymama azt szeretné, ha a kislány elfelejtené a kínai gyökereit, de ez nem fog menni, ugyanis a kislánynak van egy folytonosan visszatérő álma, amely valószínűleg a gyermekkori történésekre utal, de a lány már csak később, felnőttkorában deríti fel végre azt, hogy mi történt akkor és miért kellett neki a másik nagymamájához költöznie.
Allende a feminista irodalom egyik jelentős alakja, ugyanis regényeinek nőalakjai mindig is formabontó módon éltek, ami azért érdekes, mert történelmi regényekről van szó az ő esetében.
Mondjuk a nők megítélése nem sokban változott azóta sem, annak ellenére, hogy manapság már tanulhatnak, dolgozhatnak. Ettől függetlenül másodrangú állampolgárok maradtak a társadalomban, akiktől még ma is elvárják, hogy menjenek jól férjhez, és szüljenek gyerekeket, de a hatalomhoz lehetőleg ne legyen közük, azt hagyják meg a férfiaknak.
Igaz, hogy bizonyos országokban már vannak változások ezen a téren Európában, de az írónő történetesen a dél-amerikai Chilében él, ahol teljesen más az asszony fekvése. Először is egy Európához és Észak-Amerikához képest elmaradott országról van szó, ahol még ma is komoly nyomornegyedek vannak tele fertőző betegségekkel, illetva az ország éghajlata, domborzata is más, mint amit itt megszoktunk.
A másik dolog pedig az, hogy a dél-amerikai kontinensen még mindig élnek az egykori gyarmatosítók által behozott latin hagyományok, ami azt jelenti, hogy egy mélyen vallásos, konzervatív társadalomról van szó, ahol a nőkre nagyon vigyáznak.
Mindez azt jelenti, hogy a férfi az úr a háznál, ő mondja meg, hogy mit lehet tenni és mit nem, az asszonynak pedig hallgass a neve.
Mondjuk ebben a regényben ilyen típusú férfival nem találkozunk, viszont formabontó, lázadó asszonnyal igen, hárommal is, annak ellenére, hogy Chilében nem ismerték a feminizmus fogalmát.
Az egyikük Eliza, akiről a Szerencse lányában már esett szó. Ő San Franciscóban él Taóval és egy sütiboltot vezet. Mondjuk ebben a városban némileg toleránsabb a társadalom, mint Chilében, de így is ferde szemmel néznek az asszonyra, mert nem házasodott össze a párjával, aki ráadásul kínai.
A másik asszony, az unokája, Aurora, aki úgyszintén dolgozik, pedig nem kéne neki, mert az örökség elég szép összeg, szóval élhetné a chilei nemesasszonyok hagyományos életét. Ennek ellenére beleszeret a fényképezésbe, amiből elég jól megél, és még a házassága alatt is dolgozik.
Amúgy is látszatházasságban él,  bár ebben semmi különös nincs, sokan így éltek, mert válni nem lehetett,pláne nem Chilében. Nekem alapvetően szimpatikus nő, de egy kicsit félénknek, önbizalomhiányosnak, kételkedőnek tűnik.
Paulina de Valle, a harmadik asszony egy kifejezetten férfias jellemű vasakaratú asszony, akiről az előző regényben már olvashattunk: ő volt az, aki remek ötleteivel felvirágoztatta a férje cégét, ezért is lettek gazdagok. Engem egy kicsit az anyai nagymamámra emlékeztet.
Szóval a regényben ez a három nő a legfontosabb figura, a férfiszereplő valahogy a háttérbe szorulnak és inkább csak statisztaszerepet játszanak.
Az előző regényhez hasonlóan ez a regény is egy kulturális katyvasz, ugyanis nemcsak a chilei városi és vidéki életet ismerhetjük meg belőle, hanem egy kicsit a kínai kultúrát is Tao Csiennek köszönhetően.
Nekem ez a könyv nem tetszett annyira, mint a Szerencse lánya, mert szerintem gyengébb lett, de ízlések és pofonok eltérnek.
Kiadja az Európa Kiadó

Isabel Allende: A szerencse lánya

Ez volt az első könyv, amit olvastam a szerzőtől, akit annyira megkedveltem, hogy aztán több könyvét is olvastam.
Allende egyik célja, hogy bemutassa a szülőhazájának történelmét és hagyományait az olvasó számára, ami azért remek, mert például itt Európa szívében keveset tudunk erről az országról (Chiléről), pedig érdemes vele megismerkedni. Mondjuk a chilei kultúrára és hagyományokra erőteljesen hatott a gyarmatosító spanyol kultúra, amit azért a magyar olvasók közül többen is ismernek, mert annyira nincs messze tőlünk.
Mindez kiegészül a Chilében élő indiánok babonáival, szokásaival, az éghajlati sajátosságokkal, illetve azzal, hogy egy elmaradott, szegény országról van szó, amely nem tud (vagy nem akar) lépést tartani az európai változásokkal.
Ebből következik az írónő második célja: megismertetni a feminizmust a közönséggel, vagyis erős és formabontó életet élő nők sorsán keresztül mutat példát a többi nőnek, hogy így is lehet élni. Chilében ugyanis nem ismerték a feminizmust, már csak azért sem, mert az egyik legkonzervatívabb társadalom Dél-Amerikán belül, szóval ott a nőkre nagyon vigyáztak, a lázadókat pedig egyszerűen kivetették maguk közül.
Ilyen lázadó a Szerencse lányának a főszereplője Eliza is, akit még csecsemőkorában rakott le a gólya - de inkább valaki más - egy angol testvérpár Sommersék háza elé. A 20 esztendős Rose Sommers nem sokat gondolkozik, hanem rögtön befogadja a kislányt, akit egy indián szolgáló, Fresia mámi segítségével nevel fel. Még mielőtt az olvasó azt gondolná, hogy milyen rendes ez a Rose, ki kell ábrándítsam, egyáltalán nem szívjóságból fogadta be a babát a házba.
Egyszerűen csak babázni akart, de férjhez menni relatíve kicsi az esélye, ugyanis volt már korábban egy szerelmi botránya, ráadásul egy férj mellett nem élhetett volna olyan független életet, mint a bátyja oldalán. Viszont gyereket meg szeretne, de a XIX. században, amikor ez a regény játszódik, nem lehetett csak úgy házasságon kívül gyereket vállalni, legalábbis erkölcsös nőnek nem. Eliza érkezésével azonban teljesült a vágya, de a kislányt mégsem tudja szívből szeretni, inkább csak játékszernek tekinti, akit kedvére formálhat.
Eközben mind a ketten elfojtanak: Rose a szexuális ösztöneit tagadja meg, és emiatt szigorú a kislánnyal hogy ne essen az ő hibájába. Ezzel szemben Eliza a lázadó énjét fojtja el, és emiatt engedelmeskedik Rose-nak, és nem azért, mert tiszta szívből szeretné. Azonban már ebben az időszakban is észre lehet venni, hogy Eliza sokkal erősebb és szenvedélyesebb személyiség, mint Rose, aki végső soron nem meri felvállalni magát, és élni az életét. Mondjuk ez sok emberrel van így, és nemcsak Chilében.
Csakhogy ez nem tarthat örökké, és mindkét nőnek szembe kell néznie a démonaikkal, amiket megpróbálnak lakat alatt tartani. A szabadító  Joaqín Andieta képében érkezik meg, aki Eliza nagybátyjának a cégénél dolgozik. A két fiatal egymásba szeret, bár ez egy eléggé éretlen kamasz szerelem, amit valószínűleg az olvasó is észre fog venni. Eliza azonban nem tudja ezt, hiszen saját magát nem tudja kívülről látni, ezért teljesen beleéli magát a szerelembe, és azt hiszi, hogy örökké hű lesz a fiúhoz, és hogy csak őt tudja szeretni. Magyarul ő inkább a szerelembe szerelmes, mint a fiúba.
Mindez teljesen normális ebben a korban,, az viszont már nem, hogy Eliza megszökik a szerelme után, amikor az aranyat keresni megy Kaliforniába. Eliza követi őt egy hajón, de nem ám kényelmes körülmények között, hanem a hajó gyomrában utazva, ahol az élelmes kínai szakács, Tao Csien rejti el.
Innentől kezdve a lány lemond a kényelemről, az addigi megszokott úrinői helyzetéről, és alkalmazkodik a vándorélethez.
Útja során soha nem lesz egyedül, mert talál társakat is, többek között a már említett Tao Csient, de találkozik aranyásókkal és kurvákkal is, szóval csupa olyan emberrel, akiken egy jól nevelt úrihölgy megbotránkozott volna. Eliza azonban leszarja azt az álszent és elfojtásokkal teli világot, ahonnét érkezett, és teljesen megváltozik, még a női ruháit is leveti. Minderre azért volt szükség, mert az akkori időkben nagyon veszélyes volt egy nőnek egyedül utaznia az útonálló és az erőszakos férfiak miatt (akkoriban pl. simán megerőszakolhattak egy nőt, senkit nem érdekelt, és az áldozatot hibáztatta mindenki. Persze sok esetben még ma is így van ez.), tehát kénytelen volt férfinak öltözni.
Mindez nagyon hálás és drámai téma, úgyhogy az írók és rendezők előszeretettel alkalmazzák a könyvekben és a filmekben, csakhogy nagyon nem életszerű. Eleve egy nő máshogy viselkedik, mint egy férfi, ami a gesztusain is látszik, na meg lágyabbak az arcvonásai is, ezenkívül ott van a havi vérzés is. Viszont, ami a legárulkodóbb az a kisugárzás, tehát egy nő akármennyire is férfinak maszkírozza el magát, a végsőkig nem tudja megtéveszteni az embereket. Főleg azokat nem, akikkel szorosan együtt él. Ennek ellenére Eliza nem bukott le egyszer sem, talán csak az egyik madám jött rá, hogy ő tulajdonképpen nő, a többiek nem. Ezért életszerűtlen a történet, de hát ez egy mese ugyebár.
Közben Rose élete is megváltozik, és ő is megszabadul az elfojtott érzéseitől, és sikeres erotikus könyvszerző válik belőle, természetesen álnéven.
Van még egy fontos szereplő, a Del Valle család, akik Sommersék üzlet partnereiként tűnnek fel a könyveb, de aztán egyre szorosabbá válik velük a viszony Elizának köszönhetően. A család életútját a szerző Elizáéval párhuzamosan tárgyalja, de sorsuk nem ér véget ebben a kötetben, hanem folytatódik még az Elmosódó önarcképben és a Kísértetházban is, tehát egy trilógiáról van szó lényegében. Viszont nem egy szokványos trilógia ez, ugyanis az időrendben legutolsó könyvet a Kísértetházat a szerző jóval előbb megírta, mint a Szerencse lányát, viszont időrendben a Szerencse lánya a legelső.
A regény amúgy egy kulturális katyvasz, mert nemcsak Chile történetét és kultúráját ismerhetjük meg belőle, hanem a kínait is Tao Csiennek köszönhetően, de a szerző bemutatja az aranyásók és a vadnyugat életformáját is.
A könyvet azért olvastam el, mert rokonléleknek éreztem Elizát. Valószínűleg én is ezt csináltam volna a helyében, legalábbis képesnek tartom magamat rá. :) Aki szereti a családregényeket, meg a történelmi jellegű műveket, azoknak mindenképpen érdemes elolvasni. Kiadja az Európa Kiadó.

Szabó Magda: Örömhozó, bánatrontó - levelek a szomszédba

Szabó Magdáról kevésbé volt köztudott, hogy nagyon szerette az állatokat, de mondjuk ő nem volt egy bulvárhuszár, aki a magánéletének a mélységeit ott teregette ki. Helyette inkább tette a dolgát, és írt egy pár könyvet, aztán aki akarta, onnét egészen jól megismerhette őt.
Ez a vékony kis könyv már csak a halála után jelent meg keresztfiának és örökösének, Tasi Gézának köszönhetően, aki szintén nagy állatbarát.
Az Örömhozó, bánatrontó az írónő magánleveleinek egy részéből áll össze, amelyeket nem a nyilvánosságnak szánt, de talán pont ez az érdekes benne. Ezek a levelek ugyanis egy két éves szürke csíkos cica gondolatait tartalmazzák az írónő tolmácsolásában.
Szabó Magda és férje, Szobotka Tibor akkoriban a második kerületi Júlia utcában laktak egy társasházban, kifejezetten jó környéken. Akkoriban egy szürke csíkos cica, Évuka élt velük, de mivel az író házaspár elég sokat utazott, ezért valahogy meg kellett oldaniuk a cica helyzetét. Szerencsére összebarátkoztak a szomszédban lakó Schrott házaspárral, akik örömmel vállalták a feladatot pláne, hogy nekik is volt egy cicájuk. A két szomszédos erkélyt egy fapalló kötötte össze, amelyen keresztül a cica átjárhatott a szomszédba. Innét a kötet alcíme, ugyanis a könyvben ő osztja meg a gondolatait arról, hogy milyen érzés cicának lenni a Szobotka-Szabó házaspárnál.
Én a következőket vettem észre: először is, ez az Évuka sokszor egy hálátlan dög, aki nem képes értékelni a helyzetét, és megköszönni azt, amit kap. Ettől függetlenül én nem tudtam rá haragudni egy percig se, hiszen én nagyon szeretem a cicákat, akik a hízelgésükkel és a dorombolásukkal levesznek engem a lábamról. Évukának is ez a célja, hiszen azt akarja, hogy nagyon szeressék őt, csak hát a gazdái nagyon elfoglalt emberek, és nem tudnak vele foglalkozni annyit, amennyit ő szeretné.Ettől függetlenül a gazdái nagyon szerették őt, legalábbis Szabó Magda mindenképpen. Szobotka Tibor viszont távolságtartóbb volt, sőt az írónő édesanyja is ugyanígy viszonyult a cicához. Szóval nem véletlen, hogy a cica jobban kötődött a Schrott házaspárhoz, akiket a levelekben "Kedves Néninek és Bácsinak" nevez.
Számomra kiderült még, hogy a cica egy állatorvosi vizsgálat miatt egy picit félénkebbé vált, továbbá valószínűleg ivaros lehetett. Ezt onnét gondolom, hogy mindenáron férjhez akart menni, vagy legalábbis vágyott egy pasira, amit többször is megemlít a levelekben. Mondjuk a hatvanas években, amikor ez a cica élt, akkor még talán nem volt szokás az ivartalanítás.
Egyébként Évuka soraiban a cicatulajdonosok magukra ismerhetnek, és bólogathatnak, hogy "igen, az én cicám is pontosan ezt csinálja."
A bejegyzést úgy címkéztem fel, hogy levélregény, de ez igazából nem fedi a valóságot, hiszen a könyvnek nincsen folyamatos cselekménye, sőt cselekménye sem igazán. Ezek a levelek csak töredékek, nincs összefüggés közöttük, szóval akár fel is cserélhetőek. Ráadásul nemcsak Évuka leveleit tartalmazza a kötet, hanem utódjának, Konstantinnak a leveleit is, de ez utóbbiak már a Pomogáts házaspárhoz íródtak. A kötet végén van még pár emlékvers is, amiket a szerző írt az elhunyt háziállataihoz. A címkéknél a humor szócska sem véletlenül van ott, ez ugyanis ez vicces könyv, bár nem az a fajta, amin harsogva röhög az ember. Mondjuk Szabó Magda sem volt ilyen típus, inkább az ironikus, fanyar humort kedvelte. Ez van jelen ebben a könyvben is.  A könyvből itt olvasható egy részlet.
A könyvet kiadja az Európa Kiadó