Singer Magdolna: Partitúra - utolsó beszélgetés Polcz Alaine-nel

Polcz Alaine nevét sokan ismerik, többek között én is, de a munkásságával nem voltam annyira tisztában. Talán pont ezért lett érdekes számomra ez a könyv is, hiszen voltaképpen egy életrajzról van szó, még ha csak felszínesen is.
A kötet ugyanis Polcz Alaine utolsó beszélgetéseit tartalmazza, amelyben a partnere Singer Magdolna gyásztanácsadó volt, aki egykor Alaine tanítványaként kezdte. Ma már önállóvá vált, de egykori mesterét nem felejtette el. Talán ezért is lettek némileg bensőségesebb hatásúak ezek a beszélgetések, mint ha egy külsős újságíró vette volna őket fel.
Istenigazából ez nem is klasszikus interjúkötet, hiszen nincsenek benne kérdések, már csak a kötet legvégén az utolsó beszélgetésben. Sokkal inkább visszaemlékezésről, önéletrajzról, na meg számvetésről van szó, hiszen Alaine ekkor már elmúlt 80 éves, és közelít a Halálhoz annyira, hogy a kötet 3-4. része már a súlyos beteg, haldokló ember gondolatait tartalmazza. Emiatt aztán a kötet második fele nyomasztó hangulatúvá válik, emiatt nem volt könnyű folytatni az olvasást, viszont az első két beszélgetés érdekesebb volt, főleg amikor a szakmájáról beszélt.
Úgy éreztem, hogy az egyébként visszafogottnak tűnő hölgyből előtör a tűz, a szenvedély, és az ember hirtelen élővé válik, és teljesen más lesz a kisugárzása, illetve ezen keresztül a megítélése is.
Polcz Alaine egy meglehetősen ellentmondásos személyiség benyomását kelti a könyvben amiatt, hogy az élet bizonyos területén nagyon akaratos, lázadó tud lenni, ami főleg a szakmájára igaz, máshol pedig visszafogja magát és ragaszkodik a szabályokhoz.

A fiatal Polcz Alaine.

Ez utóbbi főleg a magánéletére volt jellemző, amikor is háttérbe szorította magát a férjei kedvéért, és valahogy nem tudott, vagy akart kiállni magáért, pedig volt olyan értékes személyiség, mint ők, sőt.
Azért igen komoly fejlesztéseket tudhat a háta mögött, például a játékterápia a gyermeklélektanban, illetve a tanatológiai kutatások és a hospice házak megteremtése.
Ez utóbbi esetekben arról van szó, hogy Alaine a halál jelenségeit kutatta, a svájci Elizabeth Kübler-Rosshoz hasonlóan. Ebből nőtt ki a hospice fogalma is, amelyet gyakorlatilag Alaine terjesztett el hazánkban.
A hospice a lényegében menthetetlen, haldokló betegeket kíséri el végső útjukra, vagyis segít nekik emberi méltóságukat megőrizve távozni ebből a világból. Mindez azért különösen fontos, mert minden embernek joga van ehhez. Az már más kérdés, hogy a korábban fennálló társadalmi rendszerek ezt nem különösebben engedték meg, úgyhogy sok ember állati szinten, ösztönlény módjára élt, és hasonlóan is halt meg. A másik opció pedig az volt, hogy rendszerellenesnek tekintették az illetőt, és emiatt megkínozták, majd kivégezték, és végül tömegsírba temették. Manapság már az európai civilizált világban ilyen nincs, de a halál még így sem olyan intim folyamat, mint amilyennek lennie kéne: az emberek jelentős része ugyanis kórházban hal meg valamilyen betegségben, és ott erre nincs lehetőség. Pláne olyan helyen, ahol az emberhiány miatt túlhajszolt az ápoló személyzet, és emiatt nincs annyi idő a betegekre. Egy kórházban amúgy is futószalagon megy minden, és személytelenné válnak a betegek, nem úgy,mintha otthon ápolnák őket a hozzátartozók. Persze ezt sokszor nem is lehet megoldani, tehát marad a kórház/elfekvő/öregek otthona, stb.
A hospice ezzel szemben változást hozott, ugyanis a betegápolás személyes jellegű, és nem muszáj kórházban feküdni. Na de itt amúgy sincs kórház: helyette hospice házak vannak, de a nővérek házi ápolást is vállalnak, hogy a beteg az utolsó percig a családjával lehessen, amíg csak lehet.
Nagyjából erről szól a szakmai rész, ami szerintem a legjobb a kötetben, mert nagyon élvezetesen mesél Alaine, de amikor a magánéletéről beszél, az kurvára fájdalmas: eleve olyan területen született, amelyet akkorra már elcsatoltak hazánktól Romániához (1922-ben született Kolozsváron, amely akkor már a Cluj Napoca nevet viselte), tehát már a hovatartozása miatt is üldözték, majd a világháborús időben a megszálló szovjet hadsereg katonái közül is megerőszakolták páran. Mindez még Kolozsváron történt, úgyhogy nem csoda, hogy a fiatal nő hazánkba menekült.
Annak ellenére, hogy megerőszakolták, Alaine próbált normálisan élni: például férjhez ment az akkori vőlegényéhez, Jánoshoz, és élte a férjes asszonyok átlagéletét. Sajnos, kiderült, hogy az erőszak miatt soha nem lehet gyermeke, de a házassága nem emiatt ért véget.

Mészöly Miklós és Polcz Alaine fiatal házasként.

Már hazánkban élt, amikor az 50-es években találkozott a második férjével, Mészöly Miklós íróval, aki a nagy szerelem volt az életében, de a házasságuk nem volt különösebben boldog: a férj ugyanis más nőkkel is előszeretettel foglalkozott, magyarán hűtlen volt, illetve a figyelmesség sem tartozott az erényei közé, egy szóval egy önző, gerinctelen féreg volt szerintem. Mindenesetre Mészöly többször is elköltözött az asszonytól, aki mindig visszafogadta, egészen a haláláig.
Érdekes, hogy az egyébként sokszor lázadó asszony mennyire alá tudta magát rendelni a férjének, aki sehol nem volt Alaine-hez képest, sem emberileg, sem szakmailag, de mégis: a szerelem, a kötődés ilyen csodára is képes, hogy érdemtelenül is szeretjük a másikat, és jónak tartjuk őt.
Mészöly halálával Alaine egyedül maradt, de életszeretete sosem hagyta el, és céljai is voltak: ekkor lett ugyanis igazából író, méghozzá eléggé termékeny, mert több művet is írt, amelyek a szépirodalom és a lélektan határán egyensúlyoznak. Alaine talán ekkor lett híres igazán.
Sajnos a sors élete végén is rúgott bele egyet: az asszony, akinek a szakmája jelentős része a halálhoz kötődött, nem tudott meghalni, csak hosszas betegség, szenvedés által, tehát más emberek segítségére szorult. Szerencsére emberi tartását nem veszítette el, ami a kötet legutolsó interjújából is kiderül, amely már a betegsége idején készült.

Idősebb korában is sugárzott belőle a derű.

Egyébként a könyv félig szakmai összefoglaló Alaine tevékenységéről, félig pedig a privát életről, amelynek egy részét az Asszony a fronton című könyvében már megírta.
A Partitúra viszont azért is hiánypótló, mert előtte teljes Alaine életrajz nem jelent meg, csak más könyvekből ismerhettük meg az életét töredékesen. Ez a könyv viszont egységes, csak kivonat, amiben az az érdekes, hogy Alaine egykori tanítványa, Singer Magdolna készítette az interjúkat, illetve a kötet is az ő szerzői neve alatt jelent meg.
Róla tudni érdemes, hogy gyásztanácsadó és mentálhigiénés szakember, aki mindenféle veszteség feldolgozásában segít, legyen az haláleset, vagy esetleg egy kapcsolat vége. Ha érdekel, mert érintett vagy, akkor keresd fel a honlapját
A kötet címe pedig nem egyszerűen kottát jelent, hanem összefog minden szólamot egy zenekarban, éppen ezért a partitúra a karmester eszköze: az ő felelőssége lesz ugyanis az, hogy minden úgy szólaljon meg egy koncerten, ahogy kell. Ettől lesz igazán jó egy zenedarab.
A cím egyben utalás a sorsunkra is, ahol szintén nagyon sokféle szólam található különböző emberek személyében, akiknek aztán a megfelelő időben találkozniuk kell. Ettől teljesedik be egy életút, egy sorsvonal. A karmester pedig talán Isten,talán az Univerzum, kinek hogy, hittől függően. Mindenesetre nagyon jól eltalált cím lett. Kiadja a Jaffa Kiadó