Aki még nem olvasta a Szerencse lányát, az ne olvassa ezt a bejegyzést sem, mert szerves folytatásról van szó, és elég sok utalás található a könyvben, amit ebben a bejegyzésben is megemlítek.
A Szerencse lányának a végén Eliza és Tao összejönnek végül, bár olyan nagy romantikus egymásra találás nincsen, mint egyes regényekben, viszont az egymás iránt érzett szerelmük elég erős ahhoz, hogy legyőzze az előttük álló akadályokat.
Márpedig azok vannak bőven, miután vegyes kapcsolatban élnek, ráadásul össze sem házasodtak, ami a XIX. században vérlázítónak számított. Hiába élnek az Amerikai Egyesült Államokban, ott sem túlzottan tolerálják a kínaiakat, míg a kínaiak meg az európaiakat nem szeretik.
Mindenesetre a kapcsolatukból születik egy fiú, meg egy lány, majd a lány teherbe esik egy futó kapcsolatból. Így születik meg Aurora, ennek a történetnek a hőse.
A könyvben jórészt ő a narrátor, kivéve a mű kb. első negyedét, amikor az író első szám harmadik személyben meséli el az előzményeket, hogy megértsük az eseményeket.
Ebben a könyvben ismét hallunk a Del Valle családról, akikkel a Szerencse lányában már megismerkedhettünk, de most még szorosabbra fonódik közöttük a kötelék, ugyanis rokoni kapcsolatba kerülnek egymással, éppen ezért nem véletlen, hogy Aurora is a del Valle nevet viseli, pedig amúgy törvénytelen gyermek.
Neki meglehetősen zavaros a gyermekkora, ugyanis öt éves koráig az anyai nagyszüleivel él (vagyis Elizával és Taóval), de aztán történik valami, és az apai nagymamához kerül a kislány, és itt nevelkedik fel jómódban és szeretetben, amíg férjhez nem megy.
Del Valle nagymama azt szeretné, ha a kislány elfelejtené a kínai gyökereit, de ez nem fog menni, ugyanis a kislánynak van egy folytonosan visszatérő álma, amely valószínűleg a gyermekkori történésekre utal, de a lány már csak később, felnőttkorában deríti fel végre azt, hogy mi történt akkor és miért kellett neki a másik nagymamájához költöznie.
Allende a feminista irodalom egyik jelentős alakja, ugyanis regényeinek nőalakjai mindig is formabontó módon éltek, ami azért érdekes, mert történelmi regényekről van szó az ő esetében.
Mondjuk a nők megítélése nem sokban változott azóta sem, annak ellenére, hogy manapság már tanulhatnak, dolgozhatnak. Ettől függetlenül másodrangú állampolgárok maradtak a társadalomban, akiktől még ma is elvárják, hogy menjenek jól férjhez, és szüljenek gyerekeket, de a hatalomhoz lehetőleg ne legyen közük, azt hagyják meg a férfiaknak.
Igaz, hogy bizonyos országokban már vannak változások ezen a téren Európában, de az írónő történetesen a dél-amerikai Chilében él, ahol teljesen más az asszony fekvése. Először is egy Európához és Észak-Amerikához képest elmaradott országról van szó, ahol még ma is komoly nyomornegyedek vannak tele fertőző betegségekkel, illetva az ország éghajlata, domborzata is más, mint amit itt megszoktunk.
A másik dolog pedig az, hogy a dél-amerikai kontinensen még mindig élnek az egykori gyarmatosítók által behozott latin hagyományok, ami azt jelenti, hogy egy mélyen vallásos, konzervatív társadalomról van szó, ahol a nőkre nagyon vigyáznak.
Mindez azt jelenti, hogy a férfi az úr a háznál, ő mondja meg, hogy mit lehet tenni és mit nem, az asszonynak pedig hallgass a neve.
Mondjuk ebben a regényben ilyen típusú férfival nem találkozunk, viszont formabontó, lázadó asszonnyal igen, hárommal is, annak ellenére, hogy Chilében nem ismerték a feminizmus fogalmát.
Az egyikük Eliza, akiről a Szerencse lányában már esett szó. Ő San Franciscóban él Taóval és egy sütiboltot vezet. Mondjuk ebben a városban némileg toleránsabb a társadalom, mint Chilében, de így is ferde szemmel néznek az asszonyra, mert nem házasodott össze a párjával, aki ráadásul kínai.
A másik asszony, az unokája, Aurora, aki úgyszintén dolgozik, pedig nem kéne neki, mert az örökség elég szép összeg, szóval élhetné a chilei nemesasszonyok hagyományos életét. Ennek ellenére beleszeret a fényképezésbe, amiből elég jól megél, és még a házassága alatt is dolgozik.
Amúgy is látszatházasságban él, bár ebben semmi különös nincs, sokan így éltek, mert válni nem lehetett,pláne nem Chilében. Nekem alapvetően szimpatikus nő, de egy kicsit félénknek, önbizalomhiányosnak, kételkedőnek tűnik.
Paulina de Valle, a harmadik asszony egy kifejezetten férfias jellemű vasakaratú asszony, akiről az előző regényben már olvashattunk: ő volt az, aki remek ötleteivel felvirágoztatta a férje cégét, ezért is lettek gazdagok. Engem egy kicsit az anyai nagymamámra emlékeztet.
Szóval a regényben ez a három nő a legfontosabb figura, a férfiszereplő valahogy a háttérbe szorulnak és inkább csak statisztaszerepet játszanak.
Az előző regényhez hasonlóan ez a regény is egy kulturális katyvasz, ugyanis nemcsak a chilei városi és vidéki életet ismerhetjük meg belőle, hanem egy kicsit a kínai kultúrát is Tao Csiennek köszönhetően.
Nekem ez a könyv nem tetszett annyira, mint a Szerencse lánya, mert szerintem gyengébb lett, de ízlések és pofonok eltérnek.
Kiadja az Európa Kiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése