A filmről már régebben hallottam, csak néztem meg, mert annyira nem vagyok nagy filmnéző. Olvasni jobban szeretek. Annyit tudtam csak, hogy ez egy szerelmi történet, ami gyökeresen megváltoztatja egy fiatal, angol lány életét.
A könyv ennél jóval több, ugyanis kiderül, hogy egy életrajzról van szó, méghozzá a szerző Lynn Barberéről. A magyar olvasóknak mondjuk gőzük nincs arról, hogy ki ez a Lynn Barber, aki egyébként egy elég ismert angol újságíró,de azért mégsem világsztár.
Az életrajza nem is ettől érdekes, hanem volt egy momentum, ami gyökeresen megváltoztatta az életét, és ez az, ami szerintem - illetve a filmesek szerint is - érdekes, és nem Barber sikerei. Az már csak egy plusz adalék, hogy ő ki tudott kecmeregni a bajból és rendbe tudta hozni az életét, ami sajnos nem mindenkinek sikerül.
Barber London külvárosában élt a szüleivel gyerekkorában, és ott szólította meg egy előkelő külsejű idegen, hogy elviheti-e kocsival. Eleinte persze húzódozott a lány, de aztán megszédült a külsőségektől, meg a gazdagnak tűnő pasitól, és beadta a derekát: elkezdődött egy nagyvilági élet, ami kb. két évig tartott. Ez alatt az idő alatt a kiscsaj hanyagolta a kötelességeit is, sőt még élete nagy álmáról, az oxfordi egyetemi tanulmányokról is le akart mondani a férfi miatt, aki még a lány szüleit is elvarázsolta.
Én mondjuk már rögtön az elején sejtettem, hogy kicsoda-micsoda ez a férfi, de így kívül látva a dolgokat könnyű ítélkezni.
Barbernek tehát ebből a helyzetből kellett kimászni a valahogy, de ennek a fickónak azért volt egy haszna is: felszabadított a lányban egy csomó elfojtást és gátlást, míg végül a szülei nézeteinek helyességét is megkérdőjelezi. Barber az oxfordi évek alatt ugyanis eléggé gyűjtögette a skalpokat, ami azt jelentette, hogy fűvel-fával lefeküdt egészen addig, amíg a férjével nem találkozott.
Ilyenkor szoktak egyes emberek kurvázni, meg riherongyozni, amiben valószínűleg igazuk is van, viszont korábban ez a lány egy szigorú polgári értékrendben nevelkedett, ahol még a nevetést, és szórakozást is bűnnek tartották. A szülők óva intették attól is, hogy népszerű és vidám emberekkel barátkozzon, mert szerintük az közönséges, és inkább a csúnyácska, vagy átlagos embereket válassza helyettük. Érdekes, hogy a szülők nem voltak vallásosak különösebben, mégis ragaszkodtak ehhez az értékrendhez, de nem ők voltak az egyetlenek, hanem csaknem mindenki így élt és nemcsak Angliában.
Ezek után nem csoda, hogy az elfojtott érzések előbb-utóbb kitörnek a lányból, a nemi ösztönöket ugyanis hosszabb távon nem lehet elfojtani, mert az élethez hozzátartozik ez is. Legfeljebb átalakítani lehet valami mássá, de megszüntetni nem. A pszichológia meg azt tartja az elfojtásról, hogy ezek az érzelmek, ösztönök dupla erővel törnek fel az emberből, egészen addig, amíg helyreáll a rend. Szóval Barber ezért pasizott annyit, de aztán a férje oldalán lenyugodott. A házasságuk sikerült, és nagyon sokáig kiegyensúlyozottan éltek, annak ellenére, hogy az asszony kereste a több pénzt. Ez talán azért is lehetett, mert Barber addigra már kiélte magát (és gondolom a férje is), úgyhogy könnyebb volt hűségesnek maradnia.
A könyv jó része amúgy Barber újságírói karrierjéről szól, vagyis hogy milyen magazinoknál dolgozott és milyen díjakat nyert. Elárulom, hogy elég sokat. Engem ez a rész már annyira nem érdekelt, csak átlapoztam.
A pasizós korszak érdekesebb volt, mert arról lehet beszélni. nem csoda, hogy a film is abból a korszakból készült.
Mag az eredeti cím (An education, vagyis egy nevelés) sokkal jobban visszaadja azt, hogy miről szól a könyv, ugyanis a főszereplő felrúg el nevelési értékrendet: először a saját életében, később pedig segít másoknak is ezt tenni.
Karrierjének első állomása ugyanis a Penthouse Magazin volt, amely még ma is a világ egyik vezető erotikus jellegű kiadványa, amit valamikor a 70-es évek elején alapítottak Angliában. Barber aztán itt is, illetve a saját könyvében is remekül tudta kamatoztatni a saját szexuális tapasztalatait, és még pénzt is keresett vele.
Később olyan magazinoknál dolgozott, mint a Sunday Express, a Vanity Fair, a The Sunday Times, a The Daily Telegraph és a The Observer. Munkáját több díjjal is jutalmazták, amelyeket a könyvben elég szépen felsorol, ugyanakkor betekintést nyerhet az olvasó a 70-s és 80-as évek angol újságírásába. Ez azért nem semmi.
Nekem amúgy alapvetően szimpatikus a csaj, bár időnként felhúztam a szemöldököm a stílusán, de a fülszöveg írja is, hogy eléggé rámenős és nyers módon szokott kérdezni. Mondjuk ez nekem nem probléma, de sokan nem szerették a stílusát.
A könyvet kiadja a Partvonal Kiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése