Hát, ez a könyv seggberúgott rendesen, úgyhogy olvasás után vennem kellett pár mély lélegzetet, hogy lenyugodjak, mert annyira ütött. Nem azért mert rémisztő volt: az Alvtegen regények sohasem azok, inkább felkavaróak, tabudöntögetőek.
Annak ellenére, hogy a skandináv krimik című sorozatban jelent meg a könyv, nem krimi, mert nincsenek benne a már megszokott (skandináv) krimielemek. A történet elején magára hagynak egy kisfiút egy közismert stockholmi parkban, illetve meghal egy idős néni, de nem azért mert meggyilkolják, hanem mert egyszerűen lejárt az ideje. Viszont egyedül élt, ezért kellett egy pár nap, amíg megtalálják. A szociális munkás pedig szeretné tisztességgel eltemettetni, ezért nyomokat keres, hogy ki ismerte a hölgyet, illetve van-e valamilyen élő rokona. Nagy megdöbbenésére a hűtőszekrény tele van Axel Ragnerfeldt, a Nobel-díjas író köteteivel, akit Svédországban különösen tisztelnek.
Innentől kezdve az olvasó két dologra gondolhat: az öreglány vagy mániákus, vagy pedig közelről ismerhette Ragnerfeldtet. A szociális munkásnak, Marianne-nak is ez utóbbi járhatott a fejében, amikor felkereste Ragmerfeldtéket, hogy az idős hölgyről, Gerdáról tájékozódjon. Innét derül ki, hogy az elhunyt a Ragnerfeldt család házvezetőnője volt.
A történet azonban nem Gerdáról, hanem a Ragnerfeldtekről fog szólni, jobban mondva az ő családi életükről és titkairól, mert hát azokból van bőven. Maga a skandináv krimi is ezeken a lélektani dolgokon alapszik, ettől lesz olyan jó. Ettől függetlenül azonban van ebben a könyvben is gyilkosság, de ez már csak akkor derül ki az olvasó számára, ha alaposabban belemélyed a könyvbe és a Ragnerfeldtek életébe.
Ha már őket emlegetem, akkor álljon itt egy kis elemzés a főbb családtagokról, akik közül gyakorlatilag mindenki ellenszenves a számomra. Mondjuk a skandi krimikben általában ez így szokott lenni: szinte mindenki hülye, még a zsaruk is sokszor. Mondjuk ebben a sztoriban nincs zsaru, dehát közvetlenül gyilkosság sincs.
A történet központi alakja Axel Ragnerfeldt író szinte gyakorlatilag nincs is jelen a történetben, csak nagyon ritkán. Végül is nemrég stroke-ot kapott, úgyhogy beszélni sem tud, csak időnként visszaemlékezik a múltra. Amilyen elismert személyiség a közéletben, annyira béna a magánéletben, ugyanis egy meglehetősen fatökű, férfiatlan valaki, aki nem tud kiállni magáért, ráadásul az érzelmeit sem tudja kimutatni.
A felesége, Alice szintén író, együtt kezdték a pályájukat, csak a nő abbahagyta az írást az első gyerek érkezése után. Azt nem mondom, hogy alkoholista, inkább annyit mondanék, hogy a gondjait hajlamos italba fojtani, illetve később magát sajnáltatni. A férjével való kapcsolata már régen kihűlt, csak úgy élnek egymás mellett.
Érdekes, hogy az ő kapcsolatukat másolja, a fiuk, Jan-Erik is a feleségével, Louise-zal. Amúgy ez a Jan-Erik az apja hírnevéből él, és arról tart előadásokat, hogy az apja mit gondolna bizonyos témákról. A fickó szintén irodalmár, mint az apja, csak éppen az ő hírnevéből kilépni nem tud, és nem is akar. Nekem tisztára a Zámbó család jutott eszembe róla, akik Jimmyn élősködnek, különösen Zámbó Krisztián, aki állítólag az apja kedvéért énekel, ha már a saját jogán nem tud. Csak éppen a közönség átlát a szitán, de érdekes, hogy ebben a könyvben a közönség mennyire kajálja a fickó előadásait, de nekem ettől még Jan-Erik egy ocsmány, gerinctelen féreg marad. Számomra ő a legellenszenvesebb szereplő, ugyanis elég keményen csalja a feleségét is, miközben Louise és lányuk Ellen reménykedve várja, hogy a férfi legalább törődjön velük. Sajnos azonban nem így történik.
Az igazi dráma azonban csak a kötet közepén, illetve a végén derül ki az olvasó számára, sőt Alvtegen még a legutolsó lapokra is tartogat meglepetést.
Ez azonban még nem minden, mert a szerző közben folyamatosan kérdésekkel bombázza az olvasót, tehát a könyv mélyen elgondolkodtat arról, hogy milyen társadalomban élünk, és hogy vajon jó-e ez nekünk. Nekem már a Kitaszítottban is nagyon tetszett ez a fajta írásmód, ahogy a szerző belecsomagolja a véleményét, látásmódját a regény cselekményébe. Most is ezt teszi, csakhogy most az emberi, különösen a párkapcsolatokat kérdőjelezi meg, eléggé pesszimista módon. A szerző szerint ugyanis még a leglángolóbb szenvedéllyel induló párkapcsolat is unalomba, közönybe fullad, aminél rosszabb nincs. Ebből következik, hogy eléggé borult ez a kötet, szóval esős, téli napokon nem ajánlott olvasni.
Kedvcsinálónak érdemes a Citátumon olvasgatni pár idézetet a könyvből.
Kiadja az Animus Kiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése