A tartalomleírás alapján a cselekmény meglehetősen egyszerűnek tűnik: Rachel naponta egy órát utazik a lakóhelyéről Londonba, a munkahelyére, majd este ugyanennyit vissza. Ebben ez idáig semmi meglepő nincs: a briteknél ugyanis egyáltalán nem meglepő az, ha valaki messzebbről jár be a munkahelyére dolgozni. Van aki 90 km-t utazik mindennap csak odafelé.
Az viszont már elgondolkodtató számomra, hogy valaki egy ilye relatíve hosszú úton miért nem tudja elfoglalni magát valami értelmes cselekvéssel, és miért kezd el hülyeségekről fantáziálni, mint Rachel? (persze akkor ez a regény sem születhetett volna meg).
Mert hogy ő csak bambul kifelé az ablakon, illetve sajnáltatja magát, továbbá piál is, elvégre alkoholistáról van szó.
A nap fénypontját az jelenti a számára, amikor egy bizonyoson útszakaszon a vonat mindig lelassít annyira, hogy belátni a házakba is, ő pedig az egyik házban élő fiatal pár életéről kezd el fantáziálni, Jessnek és Jason-nek nevezve őket. Az persze kicsit sem zavarja, hogy semmit nem tud ezekről az emberekről valójában, a lényeg az, hogy a boldog életről/párkapcsolatról szőtt elképzeléseit vetíti rá ennek a vadidegen párnak az életére, akik lehet, hogy már csak társas magányban élnek együtt.
A szerző meg szépen beviszi az olvasót az erdőbe, de a média, amely időközben nagyon felkapta a könyvet, csak adja a szerző alá a lovat.
Csakhogy a könyv, illetve a média valahogy Rachelt teszi meg központi alaknak, talán azért mert ő az első beszélő is, illetve ő talán a legproblémásabb szereplő: a csaj ugyanis alkoholista, de nem ez a legrosszabb benne, hanem a folytonos önsajnálat, illetve képtelen annyiban hagyni, elengedni a dolgokat.
Egyszerűen és röviden összefoglalva, egy szerencsétlen hülye csődtömegről van szó, aki képtelen kézben tartani a saját életét. Ami viszont még rosszabb, hogy emiatt mások sem tudják elviselni a társaságát, tehát egy igazi ördögi körbe kerül, ahonnét látszólag nincs kiszállás.
A másik két nő története csak később derül ki, de azokban sincs több pozitívum: dettó ugyaolyan problémás karakterek, mint Rachel, csak jobban tudják leplezni.
Főleg Meganre igaz ez, aki férjezett, és látszólag boldogságban él, de valami nyugtalanság mégis hajtja belülről, mígnem egy nap végleg eltűnik, ki tudja hová.
Anna, a harmadik nőalak szintén férjezett, sőt gyereke is van, az egyetlen gond az, hogy a férje korábban RAchel férje volt, csak hát mert a nő elszerette előle, emiatt a viszony nem éppen felhőtlen közöttük. Persze ez amúgy érthető is. Aki járt hasonló cipőben, mint RAchel, az minden bizonnyal "Szemét kurvának" tartja Annát, de a helyzet nem ilyen egyszerű: Hawkins regényében igen komoly, olykor traumaszerű meglepetések érhetik az olvasót, mert semmi és senki nem az, aminek, vagy épp akinek látszik.
Ez hasonló a Holtodiglan című regényhez, amellyel ezt a könyvet is összehasonlították. Nos, valóban vannak hasonlóságok, közös pontok, de azért két merőben más regényről van szó.
Gillian Flynn Holtodiglanja ugyanis egy teljesen más típusú nőalakot mutat be, mint amit már megszokhattunk: hiába a az emancipáció, meg a karrierizmus, a nőket azért minden hivatástudat ellenére mégiscsak szerelemre, családra vágyó karakterként ábrázolják. A Holtodiglan Amyje ezzel ellentétben egy velejéig romlott, gonosz karakter, akinek egyetlen rokonszenves megnyilvánulása sincsen. Igazából úgy viselkedik, mintha nem is nő lenne.
Hawkins regényében nem ilyenek a női szereplőK, viszont a cselekményből levonható tanulság az ugyanaz: egy felszínesen boldognak, kiegyensúlyozottnak látszó partnerkapcsolat sokszor nem az, csak az emberek gondolják ezt. Valójában azonban sokszor inkább társas magányban élnek az emberek, illetve sokszor megjelenik egy harmadik személy is. Magyarul szólva megcsalja egyik ember a másikat, és sokszor nem is annyia alkalmilag, hanem párhuzamos viszonyt tartanak fenn, olykor évekig, a megcsalt fél tudomása nélkül.
Na ezért olyan kurva kemény efféle regényeket olvasni, mert illúziórombolóak. Tartós boldogság ugyanis nincs, csak rövidke, aztán jön a megszokás, az unalom, vagy éppen a véget nem érő veszekedések. Szerelem sehol, amit pedig annak gondolnánk az valójában nem az, inkább szexuális vágy, ami aztán elmúlik: a hétköznapi taposómalom felőrli azt.
Sokan a témája, a főszereplők karektere, illetve a történetvezetés miatt lehúzták, megutálták eme könyvet, de én nem értek velük egyet. A történet ugyanis jó, mint ahogy történetvezetés is, egyedül a szereplőkkel nem vagyok kibékülve, ugyanis meglehetősen utálom az ilyen önsajnáltató, nyavalygó, szerencsétlen embereket, viszont nélkülük nem lehetne drámákat, lélektani krimiket írni. Egyszóval kellenek ők is, bár leginkább elrettentő példának.
A könyvből hamarosan film is készül, de erről nem tudok sokat, mindenesetre a filmadaptációk kulcsszó alatt meg lehet találni ezt a bejegyzést is.
A könyvet a XXI. Század Kiadó jelentette meg hazánkban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése