Noah Hawley: Zuhanás előtt

Ezt a könyvet is eléggé reklámozták, hiszen a szerző korábban az eléggé közismert Fargo és Dr. Csont című televíziós sorozatok forgatókönyvét is jegyezte, ami azért már jelent valamit. Film ebből a regényből is készül, ha minden igaz, és a forgatókönyvet is maga Hawley irja.
Ámde addig is, készülj fel, kedves Olvasó, mert a Szerző átver, és bevisz az erdőbe, mert elhiteti veled, hogy ki lehet a hunyó az ügyben, ami persze valójában nem is ügy, hiszen "csak" egy kis utasszállító repülőgép zuhan le fedélzetén a felső tízezer tagjaival, plusz egy lerobbant, kiégett, alkesz festővel.
Innentől kezdve az amcsi média elkezd találgatni, hogy biztosan merénylet áll a háttérben, médiahisztivé változtatva az egészet, fókuszban a festő alakjával, akit az amcsi média egyből gyanúsnak kiált ki.
Na, itt jön a szerző átverése, ugyanis krimi helyett inkább lélektani drámát olvashattok, szóval nincs gyilkosság, meg zsaru, meg ilyenek. Ehelyett másféle hatóságok, akik legalább olyan keményen odateszik magukat, hogy a tragédia kiderüljön, mintha zsaruk lennének.
Na most ez a jelen idő, amikor is a szereplőkről még nem tudunk semmit, de Frawley ezt bravúrosan oldja meg, ugyanis a jelenbe mindig beszúrja a múltat is, mert a fontosabb szereplők rövid életrajzát. Esküszöm ettől olyan a fíling, mintha filmet néznél, de mondjuk ez egy filmestől mondjuk nem meglepő.
Nekem az a benyomásom támadt, hogy szinte mindegyik szereplőnek vaj van a fején nem kicsi, szóval a mű éppen skandináv kriminek is elmehetne akár, de mégis jellegzetesen amerikai marad.
A szerző stílusa inkább visszafogott és realista, szóval nem egy Gillian Flynn, de mégis kurva nagyot szól a vége, úgyhogy ügyesen csinálja a csávó, én például alig bírtam letenni, annyira érdekelt a vége.
A szereplők életét, jellemét, mint említettem a múltból ismerjük meg úgy ahogy, Hawley ugyan nem építi fel elég alaposan a jellemeket, csak snittszerűen, de ez nem is baj, nekem legalábbis bejön ez a sokszereplős, többféle szemszöges ábrázolás, amit a szerző alkalmaz.
Kiadja a XXI. Század Kiadó

Stephenie Meyer: A vegyész

Stephenie Meyer a Burok után sokáig hallgatott, ezek után nem csoda, hogy az új könyve, Vegyész hatalmas reklámot kapott. Valahogy így kell ezt csinálni, még akkor is, ha az új könyv nem is akkora durranás, de a szerző legalább ismert, mert ez feltételezi, hogy valami remekmű kerül a boltokba.
Szerintem ez azért túlzás, mert a Vegyész nem olyan jó könyv, bár a szerző mindent megtett ezért, de nekem valahogy mégsem jött át, ahogy Pély Barna is megmondta volt. Először is, a szerző meglehetősen eltérő műfajra váltott át, ahol a bukás lehetősége 50 %. Vannak persze, akik ezt is jól tudják csinálni, de Meyernek ez most nem jött össze, ugyanis a kémregény túlzottan kemény, férfias műfaj, amit Meyer alaposan felhigított az érzelgésével. Hiába teremtette meg keménynek a címszereplő Vegyész figuráját, azért a szerelem-romantika nem marad el ebben a műben sem, és pontosan ez jelenti a bukást. Egy ilyen műfajban ugyanis ennek nincs helye: a titkos ügynökök munkája ugyanis rendkívül veszélyes, ebből adódóan nem engedhetnek emberi érzelmeiknek, meg aztán a küldetésük amúgy is elszakítaná a családjuktól őket, kiszállni meg nagyon nehéz, sőt, lehetetlen. Éppen ezért az ilyen ügynökök magányos farkasok, mint ennek a regénynek a címszereplője, az éppen Alex néven futó kutatóorvosnő is, aki állandó rettegésben él, hogy kinyírhatja az ellenség.
Hogy kik ők? Igazából nem tudni, mert végig arctalanok, személytelenek maradnak, de a lány kezdettől fogva megteszi ellenük a szükséges óvintézkedéseket, miután a főnökét már kinyírták. A Vegyész szinte már paranoid figura, aki mindenkiben ellenséget láT, EZÉRT SZÜNTELEN RETTEGÉs az élete. Félelmetes, hogy milyen fegyvertárat mutat be az írónő nemcsak a kötet elején, hanem az egész könyvben végig!
Közben a Vegyész elvállal egy utolsó ügyet, hogy a saját bőrét mentse, na meg persze másokét is, hiszen biológiai terrorizmus ügyében kell nyomozni, ahol sok millió ember élete a tét. Nyomozás közben eljut egy férfihoz is, akivel egymásba szeretnek, miközben együtt menekülnek a nő ellenségei elől. Miközben szólnak a fegyverek, a Vegyész átéli, hogy ő is egy szerethető, vonzó nő, amit eddig senkitől sem kapott meg, ráadásul Meyer direkt olyanra teremtette a nő külsejét, hogy ezt mi olvasók se higgyük el. Nem azért, mert csúnya, inkább rosszul öltözött, a praktikumot jobban kedvelő, férfiasan okos és racionális hölgyről van szó az ő esetében, amivel nekem nincs gondom, sőt: sokkal rokonszenvesebb ez a stílus, mint a hülye picsaság. Mondjuk, így sem tudtam megkedvelni sem a csajt, sem a többi szereplőt, csak a kutyákat, de hát nagy állatbarát vagyok...
A regénnyel nekem mondjuk az a bajom, hogy eléggé identitászavaros: most akkor thriller, kémregény, vagy szerelmi történet akar lenni. Van egyanúm, hogy inkább az utóbbi, és a többi csak ürügy, körítés, de lehet, hogy tévedek. Mindenesetre a thrilleres részt, és a címszereplő alakját egész jól felépítette a szerző. Gondolom én, hogy a regény bizonyos részeihez (pl. fegyverek, vegyi anyagok, a titkos ügynökök munkája) komoly kutatómunka kellett, ami szintén jól sikerült. Nem is tudok rá rosszat mondani. Kiadja az Agave Kiadó

Jussi Adler-Olsen: Hajtóvadászat

Jussi-Adler-Olsen ezúttal már az ötödik alkalommal borzongatja meg az olvasók idegeit a Q Ügyosztály által felderítendő döglött, azaz évek óta kiderítésre váró bűnesetekkel.
A mostani regény eléggé speciálisra sikeredett, ugyanis az aktuálisan felderítendő ügy nem annyira régi, de istenigazából nem is ez az érdekes: a regény ugyanis a 64-es betegnaplóhoz és Palackpostához hasonlóan ismét egy zárt, saját törvényekkel rendelkező embercsoport világába hatol be. özöttük l
Jelen esetben olyan emberekkel ismerkedhetünk meg, ahol az a normális, hogy a gyerekek nem tanulnak, nem járnak iskolába (minek?), helyette vagy lopniuk/rabolniuk kell, vagy az utcán koldulniuk, és a szajrét a nap végén le kell adniuk a főnöknek. Ezt hívják úgy, hogy koldusmaffia de ezek az emberek, akik ezt csinálják, remekül tudnak rejtőzködni.
Közöttük él a 15 éves Marco is, aki a többiekkel ellentétben tud írni-olvasni, és dánul is elég jól beszél, na meg eléggé rafkós is.
Ellene indul meg a címbeli hajtóvadászat, ugyanis megszökik az ún. családjától, akik bűnözésre kényszerítették, ráadásul talál egy hullát is. Innentől kezdve nincs nyugalom az életében, ugyanis a volt családja is el akarja kapni, na meg a zsaruk is beszélni akarnak vele a holttest kapcsán. A fiú viszon retteg tőlük, hiszen ellenségnek tartja őket.
Ebből adódóan a regény jelentős része a srác üldözésével telik, akinek csodával határos módon mindig sikerül meglógnia, pedi már majdnem elfogják. Az az igazság, hogy nem könnyű (sőt, kurva nehéz) üldözéses jeleneteket írni, akár könyvről, akár filmről van szó, mert az akciódús események minden a helyén kell, hogy legyen: akkor lesz hiteles. Nyilván Adler-Olsen nem egy hollywoodi forgatókönyvíró/rendező, de ettől függetlenül kurva nagyot ütnek az ilyen jelenetek. Én legalábbis Úgy éreztem, mintha dettó a fiúval futottam volna együtt, tehát felgyorsult pulzus, megnövekedett adrenalinszint, ugrásra kész állapot, hogy a következő sarkon mi lesz...
Pedig megmondom őszintén, a könyv eleje úgy kezdődik, hogy le akartam tennI, mert valami bankügyi korrupcióról beszél a szerző, illetve egy fekete fickó megölését mondja el valahol AfrikábaN, ami engem nem igazán érdekelt, illetőleg látszólag nem kapcsolódik a regény tartalmához. Aztán persze kierül, hogy mégis...
Mindenesetre engem leginkább a Zola vezette társdalmonkívüli társaság érdekelt leginkább, akiktől Marco is megszökött. Ezt a témát kurva jól kibontja a szerző.
A Qügyosztlyon is történnek érdekes dolgok, mint például egy új ember, Gordon érkezése, akinek valahogy senki nem örül a csapatban, főg Carl nem. A nyomozást egy korábban eltűnt bankár esete adja, de hosszú az út, amJg minden összeér. Ámde addig is egy pörgős, izgalmas regényt tarthat a kezében az olvasó, amely olyan, mintha a Palackposta keveredett volna össze a 64-es betegnaplóval.
Kiadja az Animus Kiadó

Gillian Flynn: Éles tárgyak

Véletlenül láttam meg ezt a könyvet a nyugati téri Alexandra könyvpalotában. Azt egyből láttam, hogy új, de valahogy még sincs akkora marketingje, mint a Holtodiglan című kötetnek volt. Márpedig az előbb említett mű csupán a szerző harmadik regénye, míg ez az első. Az egy dolog, hogy hazánkban megcserélték a sorrendet, és a Holtodiglant adták ki elsőnek, míg ezt harmadiknak, de ettől még nem ez az eredeti sorrend.
Mindenesetre az Éles tárgyak kicsit sem hasonlít a Holtodiglanra, inkább a szerző középső regényét a Sötét helyeket idézi.
Mindkettőben ugyanis a vidéki amerikai életről van szó, annak minden kicsinyességével, pletykájával, közönségességével együtt. Az amerikai álom eltűnik, helyette poros, szürke kisvárosok vannak, ahol csak egyvalamit lehet csinálni: menekülni, amíg lehet. Mást nem: élhetetlen szar az egész, ugyanis az ingerszegény környezetben az emberek nem tudnak más szórakozást találni, mint a másik életével foglalkozni.
Nem véletlen, hogy ennek a regénynek a főhőse, Camille Preaker is lelépett a szülőhelyéről, és inkább Chicagóban ment újságírónak egy feltörekvő napilaphoz. Csakhogy a szülővárosában rejtélyes gyerekgyilkosságok történnek, és a főnöke úgy gondolja, remek sztorit lehetne ebből kihozni annak dacára, hogy több ezer kilométerre történtek a várostól.
Egy szó, mint száz, Camille tehát hazautazik, és vizsgálódni kezd, miközben a múltjával is szembe kell néznie. Mindez nem semmi, ugyanis gazdag, de szeretetlen családba született, apját nem ismerte, az anyja pedig rideg és távolságtartó. Igaz, van mostohaapja, de ő se jobb a feleségénél. Az egyik húga évekkel ezelőtt meghalt, de van egy másik húga, a nála jóval fiatalabb Amma, akivel korábban nem nagyon találkozott.
A regényben hamarosan feltárul, hogy az áldozatok se voltak valami ártatlan báránykák, de ez amúgy sem jellemző Flynn regényeire, aki valamiért szereti előhozni a nők közönségesebb részét.
Ettől jelent ő akkora újdonságot, ugyanis ezt kevesen teszik meg. Még Martina Cole gonosz nőalakjaiból is áradt valami méltóság, vagy nem tudom, minek nevezzem, de Flynn nőalakjai inkább közönséges kocsmatündérekre hajaznak sokszor.
Az iskolai bántalmazás/kiközösítés is előtérbe kerül a regényben, bár nem jól mondom: inkább arról van szó, hogy a gyermeki ártatlanság kurva korán elvész: a 13 éves Amma ugyanis már mindenféle tiltott, de menőnek tartott dolgot kipróbált (cigi, drogok, szex), sőt rendszeresen él velük. Ezenkívül ő valamiféle hercegnőnek hiszi magát, akinek joga van lenézni másokat, ami még hagyján, de ilyen fiatal korban túlzottan felnőttesen viselkedik, ami baj. Egyébként vele kapcsolatban kezdettől az volt az érzésem, hogy nem egyszerűen egy elkényeztetett gyerek, hanem egy gonosz és beteg ember, mindegy hogy hány éves. Vannak ilyenek, akik így születnek, aztán tehetnek velük bármit, ilyenek maradnak.
Camille, a nővére se egy angyal, neki is megvoltak a maga dolgai, mint kiderül, de ő egy sodródó jellem, aki valahogy nem tudja megtalálni önmagát, talán a tisztázatlan, és korábban elnyomott családi feszültségek miatt, amelyek a szülővárosában történt gyilkosságok miatt előtérbe kerülnek.
Azt hadd tegyem hozzá, hogy én már kezdettől fogva gyanítottam, hogy Camille családja nem teljesen százas, hogy enyhén fogalmazzak. szóval mindnyájan terheltek, nem számít, hogy gazdag családról van szó. A lényeg, hogy ez egy beteg banda, és egy korlátol emberekkel teli kisváros, ahonnét a főhős fiatal nőként elmenekült. A gyilkosságsorozat viszont újra feltépi a sebeket. Ennyi a lényeg.
Amúgy nem rossz könyv, de igazából nemigen vannak szerethető karakterek benne, és akkor még finoman fogalmaztam. Camille még egész elviselhető, de a többieket utáltam, főleg Ammát és az anyját. Szerencsére elég rövid a könyv, és gyorsan a végére lehetett érni, de a Holtodiglan című regény színvonalától messze elmarad.
A regényt hazánkban az Alexandra Kiadó jelentette meg.

Terry Hayes: Nevem Pilgrim

Próbálok magamhoz térni eme nagyon hosszú és komoly hatású thriller után, ami nem olyan fajta, amiket én szoktam olvasni, inkább politikai thriller titkosügynökökkel, meg arab terroristákkal, szóval nem az esetem: inkább Tom Clancy, John LeCarré, illetve Robert Ludlum vonalán mozog. Nekem ez már túl pasis vonulat, ami másról sem szól, mint férfias játékokról.
Ezek után jogos lehet a kérdés, hogy miért olvastam el, hiszen már egy eleve férfias műfajról van szó. Igazából azért kezdett el érdekelni, mert eléggé reklámozták, különben valószínűleg elsiklik felette a figyelmem. Krimiből/thrillerből ugyanis elég sok van, és közülük sok a tizenkettő egy tucat jellegű munka.
Hayes könyve egyáltalán nem ilyen: brutál erős kezdés, két erőteljes és magányos férfi főszereplő ( a Pilgrim fedőnevű amerikai titkosügynök, és a Szaracén nevű arab terrorista), sokféle helyszín, pörgős cselekmény jellemzik, miközben Amerika ellen komoly támadás készülődik anélkül, hogy elsütnének egy fegyvert.
A terroristák rájöttek, hogy nem érdemes közvetlen, nyílt akciókkal támadni, robbantgatni, repülőgépet eltéríteni, WTC centerbe belerepülni, mert van sokkal tutibb megoldás is: például a biológiai terrorizmus, ami monduk megbetegíti az emberek tömegeit, aki majd meghalnak. Történt agresszió? Nem! Pont ez a zseniális benne!
Ennek a regénynek is alapvetően ez a cselekménye, de ugyanakkor gyilkossági ügyben is nyomoz a Pilgrim nevű titkosügynök, akinek közben meg kell találnia Szaracént is, aki pár emberen már tesztelte az általa kifejlesztett betegséget, és most már kifejezetten Amerikát akarja.
Eközben Pilgrimnek egy titokzatos savfürdős gyilkos után is kell nyomoznia, illetve egy Törökországban történt látszólag balesetnek tűnő halálesetet kel felderítenie, miközben a Szaracént üldözi. Az események egy ponton összefüggenek...
Nekem valahogy kezdettől fogva az volt az érzésem, hogy ebből a könyvből kurva jó filmet lehetne csinálni, mert a cselekmény is filmszerűen pereg. Aztán elolvasva Hayes rövid életrajzát nem is fogtam annyira mellé, hiszen a szerző maga is filmes, aki évek óta forgatókönyveket ír Ha láttátok a Mad Max 2-őt, jó ha tudjátok, hogy ő követte el a teljes forgatókönyvet, de a film 3-dik részén már társszerzővel dolgozott. Ezenkívül a Függőjátszma, vagy a Halálos nyugalom című filmek elkészülésénél is bábáskodott. Külön érdekesség az, hogy ebből a  könyvből is film készül, bár nem tudni ki írja a forgatókönyvet, de biztosra vehetitek, hogy nagyon erőteljes mozi lesz belőle.
Ez már csak Pilgrim, a nem létező titkosügynök miatt is garantált, aki egy magányos, különc figura, aki a szeretetet nem ismeri. Talán ezért is szakított végleg a múltjával, aztán se család, se gyerek nincs. Mondjuk az ő szakmájában nem is ildomos, hiszen sokszor szolgálatban van, ami lykor utazással jár, sokszor a világ másik felébe. Ezúttal például Törökországba, de a szerző megmutatja Afganisztán, Szaúd-Arábia és Bahrein világát is, amelyek mind muzumán országok.
Na most arabokról írni kifejezetten hálás témának számít a 2001-es WTC elleni támadás óta, amikor is ebbe a New York-i felhókarcolóba belecsapódott egy repülőgép, amelyről kiderült, hogy egy arab terrorszervezet az Al-Kaida küldte. Bevallom, amikor anyám ezzel a hírrel fogadott otthon, először azt kérdeztem tőle, hogy ez melyik filmben volt, mert teljesen olyan volt a fíling. A válaszból aztán kiderült, hogy ez nem film, viszont a gyűlöletkeltés azóta csak erősödött a muzumlám világ iránt.
Azt eddig is tudtuk róluk, hogy elnyomják/gyűlölik/keményen büntetik a nőket, de a támadás óta keményen beindult a terroristázás, és minden arabra rásütötték ezt a bélyeget. Mondjuk nem alap nélkül, ugyanis a mohamedán vallásnak van egy ilyen eleme, hogy erőszakosan meg kell teríteni a többi embert. Aki nem tart velük, az ellenség, és pusztuljon. Ezt hívják dzsihádnak, és annak idején már az arabok le akarták tarolni ezzel Európát, de 972-ben  kikergették őket innen.
Most viszont már valószínűleg sikerülni fog a tervük, lásd a tévében/rádióban a migránsokkal foglalkozó híreket Európa-szerte. Aztán a fene se tudja, hogy ezekből melyik igaz, és melyik kacsa, de az tény, hogy kurva sokan vannak, és a bejegyzésem írásának időpontjában még megy a népszavazásról a kampány, hpgy engedjük-e be a migránsokat az országba, vagy sem.
Én  magam részéről nemet mondok erre, mert semmi közünk hozzájuk: ez legyen az egykori gyarmatosító országok problémája, akik anno megszállták őket, aztán ott balhézzanak az arabok, nálunk ne. Mindenesetre a Facebook-os ismerőseim körében naponta osztódnak a migánsokkal kapcsolatos bejegyzések, márpedig van vagy ezerfős ismeretségi köröm azon az oldalon. Ami a lényeg, hogy sokakat elért már az Orbán Viktor által indított gyűlöletkampány, és talán jogosan, hiszen nem akarják az emberek, hogy a saját hazájukban bántalmazzák őket.
Na most bántalmazásokról dögivel olvashatsz ebben a könyvben, ugyanis Hayes elég jol bemutatja az arab világot. Na nem dokumentarista szemmel, inkább felszínesen, csak amennyi a történethez kell, de az is éppen elég kemény, szóval készüljetek fel.
Azt mondjátok diktatúra van hazánkban Orbán miatt? Akkor az arabokról nem tudtok semmit! Meg úgy egyáltalán a volt gyarmatokból függetlenné vált államokról se. Persze miért is kell erről tudnotok? Hiszen kurva messze vannak, semmi közünk hozzájuk, viszont a társadalmi rendszerük és a kultúrájuk teljesen más, mint Európáé, ami még nem volna baj, viszont ők jóval szaporábbak, emiatt fel fognak zabálni minket voltaképpen. Na ez az alapja az egész konfliktusnak, meg persze az arabok által talált olaj is.
De visszatérve a regényhez: Hayes az arab kultúrának a brutálisabb felét mutatja meg, a titkosrendőrökkel, kivégzésekkel, kínzásokkal, miközben az utolsó percekig izgalomban tartja az olvasót.
Én kedveltem  Pilgrim alakját, ugyanakkor borzasztónak találtam a sorsát, hiszen gyakorlatilag senkije sincs, és ő sem létezik, legalábbis a társadalomban nincsen írásos nyoma a létezésének. Gyakorlatilag abból áll az élete, hogy egyik megbízást teljesíti a másik után, magánélete nincs, csak a kibaszott nagy űr. Szaracén hasonló, bár róla azért derülnek ki érdekes dolgok, de ő is csak egyvalamiért él voltaképpen.
A regény tehát az ő sorsukat mutatja be párhuzamosan, miközben Pilgrim keresi a savfürdős gyilkost is, na meg egy milliomos halálának ügyében is nyomoz, tehát sok szálon mozog a cselekmény, amely nem nélkülözi a brutális jeleneteket sem, ezért csak erős idegzetűek olvassák!
Olvass bele itt:
Facebook
Joy Magazin
Kiadja a Libri Kiadó

Fiona Barton: Az özvegy

Nem is olyan régen kezdték el reklámozni a metrón meg itt-ott ezt a könyvet, de ettől én még nem estem magam mellé. Emlékszem elolvastam az egyik könyvesboltban a fülszöveget, tervbe is vettem, hogy elolvasom majd a könyvet, de olyannyira nem siettem vele őszintén szólva. Aztán nem is olyan régen az egyik budapesti könyvtárban belebotlottam és úgy érzetem, ez nem véletlen, úgyhogy nekiláttam.
Kezdetben igen lelkes voltam, mert érdekelt, hogy mit hoz ki a szerző ebből, de aztán ahogy haladtam a történettel, úgy múlt el a lelkesedésem is, ugyanis nagyon nem tetszett a szereplők gyötrődése, illetve a feltételezett bűnös körüli médiahiszti. Ezek után újságírónő is voltam vele, hogy felejtsük el a picsába az egészet, de ugyanakkor mégiscsak érdekelt a megoldás, ezért hátralapoztam, de sokkal okosabb nem lettem, mert túl zavaros volt az egész. Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy a szerző, direkt úgy írta meg a regényt, hogy ne legyen egyszerű, hiába van egy feltételezett gyanúsított, mégis úgy megcsavarja a történetet, hogy muszáj végigolvasni, mert így kerül helyre minden. Nos, végigolvastam tehát, és végül nem bántam meg, mert a végére a szerző igencsak felszítja a feszültséget és az addig lapos történet váratlanul ismét izgalmas lesz.
Na de lássuk röviden, miről is van szó: eltűnik egy kislány London egyik külvárosából, és a szálak kispolgári életet élő londoni házaspárhoz vezetnek,, de mivel felkapja az ügyet a média is, ezért a képbe került egy újságírónő is, na meg egy nyomozó, akit az ügy felderítésével bíztak meg.
Ahogy haladunk előre a történetben, úgy válnak egyre érdekesebbé a szereplők, akikről kiderül így finoman szólva, hogy nem éppen angyalok.
Itt főleg a Tayor házaspár és Dawn Elliott, a kislány anyukája lesz érdekes, mert az ő életüket ismerhetjük meg ebből a regényből. Manapság nagy divat lett lerántani a leplet a különböző emberi kapcsolatokról, amelyek a felszínen kiegyensúlyozottnak látszanak, de a felszín alatt csak úgy fortyognak az indulattól, amit a felek valójában egymás iránt éreznek. Csak hát ezeket könnyebb a szőnyeg alá söpörni, illetve sokan félnek a környezet véleményétől is.
A regény főszereplői valójában szürke, kispolgári életet élnek, ami különösen az angolokra jellemző. Igaz, hogy London egy tízmilliós nagyváros, színes kulturális élettel, de maga a város nagy része barátságtalan, szürke, komor, akárcsak az itt élő emberek. Barton pedig kiválóan ábrázolja ezt a fílinget, na de pontosan ez volt a célja, amit nem is titkol.
Csakhogy az embereknek igényük van arra, hogy feldobják a szürke hétköznapokat: ki így, ki úgy. Hőseink ezt az internetes chatszobákban vélik megtalálni, ami talán a legjobb találmány erre, hiszen a névtelensége miatt bárki lehet az ember: kreálhat ,magának új személyiséget, új életet, miközben sokszor az éppen aktuális egy rakás szar. A frankónak tűnő találmánnyal éppen az a baj, hogy sokan visszaélnek vele, így kitűnő táptalaj a szélhámosok, perverzek és a bűnözők számára.
A regény hősei is idemenekülnek a valóság elől, csak éppen amikor eltűnik a kislány, a valóságot tagadni tovább nem lehet, és a legnagyobbat talán a feleség szívja, ugyanis szembesülnie kell azzal, hogy a férjét egyáltalán nem ismeri, de persze a valóságot sem nagyon, hiszen mindent a férje szemszögéből néz gyakorlatilag.
Ő egy szolgalélek, akinek semmilyen önálló megmozdulása nincsen, minden csak a férjről, Glenről szól, emiatt eléggé ellenszenves, bár azt el kell ismernem, hogy néha van benne erő, ami időnként meg is mutatkozik.
Glen, a férj egy egoista, arrogáns barom, aki körül forog a világ, de aztán bűnügybe keveredik, és komoly médiacirkusz alakul ki körülötte. Mindez a Holtodiglan című regényt idézi, amelynek az elején szintén ez történt, és már akkor sem tetszett. Nem az a gond, hogy hamar találnak egy gyanúsítottat, hanem az, hogy bénáznak, ráadásul a sztori sem túl erős. Azt viszont el kell ismernem, hogy így egyben nézve a történetet, a regény mégiscsak jól össze van rakva, de amíg eljutottam a végére az szenvedés volt.
Igazából az is baj, hogy egyetlen rokonszenves szereplője nincs ennek a könyvnek: sem a Taylor házaspár, sem az anya, Dawn Elliott, sem az újságíró, Kate, sem Bob, a felügyelő, nem szerethető alakok.
Dawn, akit áldozatként állítana be az újságok, egyszerű lumpenproli lélek, akinek sokszor a terhére van a véletlen balesetből született gyermeke, Kate egy gátlástalan, hazug, törtető fajzat, aki a lelkét is eladná a nagy sztoriért, amit ebben a gyerekrablásos ügyben vél megtalálni, és Bob a szerencsétlenkedő zsaru, aki egyből rábök az egyetlen feltételezhető gyanúsítottra, és onnantól kezdve le nem száll a témáról..
A szerző ennek az öt embernek a szemszögéből nézi a történetet, de csak Jean beszél egyes szám első személyben, a többiek esetében mindig egyes szám harmadik személyből íródik a cselekmény.Ez is érdekes, de nem tudom, mit akart vele elérni a szerző.
A cselekmény ide-oda ugrál az időben: először 2010-ben kezdődik, majd visszaugrik hérom évet, és aztán a végén megint visszatér az akkori jelenidőbe. Emiatt nekem kicsit zavaros volt a sztori, tehát vissza kellett néznem a dátumokat, hogy most éppen hol tart a sztori.
A regényt lélektani krimiként tartják számon, ami igaz is, mert a szerző eléggé boncolgatja a párkapcsolatok, illetve az netes közösségi oldalak világát, de valahogy mégis gyengének éreztem a művet ebből a szempontból is. Lehet azért van ez, mett skandináv krimik nagy fogyasztója vagyok, és ebben a műfajban ők a királyok. Vita nincs. Egyszer el lehetett olvasni, de tovább ajánlani nem fogom. Kiadja a 21. Század Kiadó

Paula Hawkins: A lány a vonaton - már filmen is!

Kellett egy kis idő, amíg magamhoz tudtam térni annyira, hogy ezt a bejegyzést megírhassam, de igazából még mindig a könyv hatása alatt vagyok, annyira ütött a Lány a vonaton története.
A tartalomleírás alapján a cselekmény meglehetősen egyszerűnek tűnik: Rachel naponta egy órát utazik a lakóhelyéről Londonba, a munkahelyére, majd este ugyanennyit vissza. Ebben ez idáig semmi meglepő nincs: a briteknél ugyanis egyáltalán nem meglepő az, ha valaki messzebbről jár be a munkahelyére dolgozni. Van aki 90 km-t utazik mindennap csak odafelé.
Az viszont már elgondolkodtató számomra, hogy valaki egy ilye relatíve hosszú úton miért nem tudja elfoglalni magát valami értelmes cselekvéssel, és miért kezd el hülyeségekről fantáziálni, mint Rachel? (persze akkor ez a regény sem születhetett volna meg).
Mert hogy ő csak bambul kifelé az ablakon, illetve sajnáltatja magát, továbbá piál is, elvégre alkoholistáról van szó.
A nap fénypontját az jelenti a számára, amikor egy bizonyoson útszakaszon a vonat mindig lelassít annyira, hogy belátni a házakba is, ő pedig az egyik házban élő fiatal pár életéről kezd el fantáziálni, Jessnek és Jason-nek nevezve őket. Az persze kicsit sem zavarja, hogy semmit nem tud ezekről az emberekről valójában, a lényeg az, hogy a boldog életről/párkapcsolatról szőtt elképzeléseit vetíti rá ennek a vadidegen párnak az életére, akik lehet, hogy már csak társas magányban élnek együtt.
A szerző meg szépen beviszi az olvasót az erdőbe, de a média, amely időközben nagyon felkapta a könyvet, csak adja a szerző alá a lovat.

Azt hinnénk ugyanis, hogy a könyv egyetlen főszereplője, Rachel, az ingázó lány, de a történetet olvasva kiderül, hogy még két női szereplő van, akik ugyanazt a történetet máshogy látják, na meg persze az életük is más.
Csakhogy a könyv, illetve a média valahogy Rachelt teszi meg központi alaknak, talán azért mert ő az első beszélő is, illetve ő talán a legproblémásabb szereplő: a csaj ugyanis alkoholista, de nem ez a legrosszabb benne, hanem a folytonos önsajnálat, illetve képtelen annyiban hagyni, elengedni a dolgokat.
Egyszerűen és röviden összefoglalva, egy szerencsétlen hülye csődtömegről van szó, aki képtelen kézben tartani a saját életét. Ami viszont még rosszabb, hogy emiatt mások sem tudják elviselni a társaságát, tehát egy igazi ördögi körbe kerül, ahonnét látszólag nincs kiszállás.
A másik két nő története csak később derül ki, de azokban sincs több pozitívum: dettó ugyaolyan problémás karakterek, mint Rachel, csak jobban tudják leplezni.
Főleg Meganre igaz ez, aki férjezett, és látszólag boldogságban él, de valami nyugtalanság mégis hajtja belülről, mígnem egy nap végleg eltűnik, ki tudja hová.
Anna, a harmadik nőalak szintén férjezett, sőt gyereke is van, az egyetlen gond az, hogy a férje korábban RAchel férje volt, csak hát mert a nő elszerette előle, emiatt a viszony nem éppen felhőtlen közöttük. Persze ez amúgy érthető is. Aki járt hasonló cipőben, mint RAchel, az minden bizonnyal "Szemét kurvának" tartja Annát, de a helyzet nem ilyen egyszerű: Hawkins regényében igen komoly, olykor traumaszerű meglepetések érhetik az olvasót, mert semmi és senki nem az, aminek, vagy épp akinek látszik.
Ez hasonló a Holtodiglan című regényhez, amellyel ezt a könyvet is összehasonlították. Nos, valóban vannak hasonlóságok, közös pontok, de azért két merőben más regényről van szó.
Gillian Flynn Holtodiglanja ugyanis egy teljesen más típusú nőalakot mutat be, mint amit már megszokhattunk: hiába a az emancipáció, meg a karrierizmus, a nőket azért minden hivatástudat ellenére mégiscsak szerelemre, családra vágyó karakterként ábrázolják. A Holtodiglan Amyje ezzel ellentétben egy velejéig romlott, gonosz karakter, akinek egyetlen rokonszenves megnyilvánulása sincsen. Igazából úgy viselkedik, mintha nem is nő lenne.
Hawkins regényében nem ilyenek a női szereplőK, viszont a cselekményből levonható tanulság az ugyanaz: egy felszínesen boldognak, kiegyensúlyozottnak látszó partnerkapcsolat sokszor nem az, csak az emberek gondolják ezt. Valójában azonban sokszor inkább társas magányban élnek az emberek, illetve sokszor megjelenik egy harmadik személy is. Magyarul szólva megcsalja egyik ember a másikat, és sokszor nem is annyia alkalmilag, hanem párhuzamos viszonyt tartanak fenn, olykor évekig, a megcsalt fél tudomása nélkül.
Na ezért olyan kurva kemény efféle regényeket olvasni, mert illúziórombolóak. Tartós boldogság ugyanis nincs, csak rövidke, aztán jön a megszokás, az unalom, vagy éppen a véget nem érő veszekedések. Szerelem sehol, amit pedig annak gondolnánk az valójában nem az, inkább szexuális vágy, ami aztán elmúlik: a hétköznapi taposómalom felőrli azt.
Sokan a témája, a főszereplők karektere, illetve a történetvezetés miatt lehúzták, megutálták eme könyvet, de én nem értek velük egyet. A történet ugyanis jó, mint ahogy történetvezetés is, egyedül a szereplőkkel nem vagyok kibékülve, ugyanis meglehetősen utálom az ilyen önsajnáltató, nyavalygó, szerencsétlen embereket, viszont nélkülük nem lehetne drámákat, lélektani krimiket írni. Egyszóval kellenek ők is, bár leginkább elrettentő példának.
A könyvből hamarosan film is készül, de erről nem tudok sokat, mindenesetre a filmadaptációk kulcsszó alatt meg lehet találni ezt a bejegyzést is.
A könyvet a XXI. Század Kiadó jelentette meg hazánkban.

Ron Rash: Serena - már filmen is!

A magyar kiadás címlapján fehér ruhás, angyali külsejű lány látható, ami alapján a leendő olvasó valami romantikus jellegű lányregényre, esetleg családregényre gondolhat.
Ebben az esetben javaslom, hogy tegye vissza eme könyvet rögvest a polcra és válasszon másikat, mert ez nem az a mese.
Sőt, igazából nem is mese ez, hanem a vidéki Amerikai Egyesült Államok valósága nem sokkal az 1929-es világválság bekövetkezése után.
Már a Gillian Flynn féle Sötét helyek című könyv kapcsán is azt írtam, hogy aki azt hiszi, az USA az álmok földje, az inkább ébredjen fel, mert nem igaz. A hely ugyanis sokkal durvább, mint Magyarország, annak ellenére, hogy gazdaságilag jóval fejlettebb.
Elég megnézni néhány westernfilmet, vagy elolvasni néhány témába vágó regényt, mint például ez.
A helyszín, ha nem is a Vadnyugat, de legalábbis Colorado Állam vad vidéke, ahol fákat termelnek ki az ottani munkások az akkori időkben még nem annyira fejlett eszközökkel. Ebből adódóan bekövetkezett néhány baleset, amibe sokan bele is haltak, vagy végleg megnyomorodtak.
Nos, ebbe a világba kalauzolja el az olvasókat Ron Rash, méghozzá elég jól, úgy értem hitelesen, hiszen még a munkások tájszólását is beleírja a kötetbe. Na jó, ez már a magyar fordítón is múlott, hogy mindezt hogyan hozza elő.
Az is érdekes, hogy női cím-és főszereplővel a szerző egy jellegzetes férfiregényt alkotott Cormac McCarthy nyomdokain haladva. A különbség annyi, hogy McCarthy regényeiben nemigen szerepelnek nők, mint ahogy a westernekben sem. Utóbbiakban inkább csak statisztaszerepet visznek, ami vagy azt jelenti, hogy valakinek a feleségéről/lányáról van szó, vagy pedig bordélyházi kurvákat takar, akiknek a szolgáltatásaira minden városban van igény. Más női karakter nemigen található ezekben az ún. férfiregényekben, éppen ezért a Serena kifejezetten újdonság, hiszen itt a nő már nem egy csinos tartozék, hanem egy erős karakter, aki jelleménél fogva uralja az egész könyvet, bár nem annyira nyersen és durván, mint ahogy egy férfi tenné. Az ő eszköze inkább a manipuláció és a férje háta mögötti cselekvés, legalábbis egyre inkább ez derül ki a regényből, ahogy haladunk előre az olvasásban.

Serena ugyanis eléggé összetett karakter, tehát nem egyértelműen gonosz, ahogy azt a kritikákban írják, de mégis, aki tud a sorok között olvasni az meglátja, hogy a nemcsak az emberekkel, de a férjével is ridegen, távolságtartóan bánik, még intim helyzetben is. Az egy dolog, hogy gátlástalan az ágyban, és mindennap kívánja a szexet, de ettől én még úgy érzem, hogy nem szereti a férjét, sőt alapvetően igazából senkit sem. Egyszerűen ez a ridegség, távolságtartás a lényéből fakad. Tudom, mert én is hasonlítok hozzá.
Bónuszként egy másik női főszereplő is szerepel a regényben, Rachel, aki Serena férjétől vár gyermeket a kötet elején, aki rendben, egészségesen meg is születik. Ez már önmagában problémahelyzet, hiszen melyik nő örül ennek, de Serena ezt a feladatot is teljes érzéketlenséggel kezeli.
Akkor válik igazán pokolivá a helyzet Rachel számára, amikor Serena nem tudja kihordani a terhességét, és ennek következtében soha többé nem lehet gyermeke, míg ugye Rachelnek ott van a tökéletesen egészséges kisfia, ezért érthető, hogy bosszút akar állni. Ezek után Rachelnek menekülnie kell, hiszen meg akarják ölni a gyerek miatt. Ez a cselekmény uralja a regény második felét, de az olvasó számára nem válik egyértelművé, ki a tettes. Ezért is említettem, hogy Serena igazi eszköze a manipuláció, hiszen még a férje sem hiszi el igazán, milyen gaztettekre képes az asszony. Pedig talán jobb lenne, ha elhinné, de ő naivan ragaszkodik a fejében élő idealizált képhez, pedig még azt sem tudja, hogy például az asszony múltja milyen titkokat rejt. Mindezt a szerző sem árulja el nekünk, csak halványan célozgat rá, hogy miféle borzalmak történhettek a nővel, amelyek ilyenné tették. Ez mondjuk komoly hiányossága szerintem a műnek, hiszen szívesen tudtam volna meg többet Serena korábbi életéről, amikor még nagyvárosi nő volt. Ehelyett a szerző tudatlanságban hagyja az olvasót, más tekintetben viszont eléggé elhúzza a könyv cselekményét, de legalább az olvasó reális képet kap a két világháború közötti vidéki Amerikáról.
Mint írtam nyers és kegyetlen volt az a világ, de valahogy Serena férje nem illeszkedik bele jól ebbe a helyzetbe, és jobban kiütközik rajta a nagyvárosi ficsúr jelleg, mint az asszonyon, aki viszont teljesen beleépül ebbe a közegbe, és a munkásokkal is hamar megtalálja a kellő hangot.
Mindez azért érdekes, mert abban az időben a nőket gyakorlatilag semmire nem tartották, különösen egy ilyen közegben, mint a fakitermelők, bányászok, stb., de mégis, a kötetben az alkalmazottak egyből engedelmeskednek az asszonynak, és nincsenek hímsoviniszta megjegyzések sem. Valószínűleg ez azért lehet, mert a nő már eleve a férjével érkezett, ami még a mai modern időkben is kurva sokat jelent, hiszen sokkal komolyabban veszik a nőt mindenhol, ha tartozik hozzá valamilyen férfi partner.
Amúgy a férj nem egy különösebben férfias karakter szerintem, még akkor sem, ha a regény elején párbajozni kényszerül egy lány elveszett tisztessége miatt. De hát hogy is lehetne férfias szerencsétlen, amikor a felesége jóval erősebb jellem, és háttérbe szorítja? Ráadásul arra sem képes, hogy a balkézről született fiát felvállalja, és a feleségével szembeszálljon. Ebből következően a férj alakja számomra nem túl rokonszenves figura.
A könyv műfaja sem egyszerű, mert a dráma keveredik a thrillerrel, de ez  igazából nem egy klasszikus thriller, mert itt azért sejtjük, hogy ki a gyilkos, és nincs igazából nyomozás se, inkább Rachel üldözése jelent izgalmat a műben. Helyette inkább a lélektani vonatkozások dominálnak, főleg Serena körül, hiszen ő a főhős.
Igazából a könyv vége sem lepett meg annyira, de a szerző ezt is összecsapta, pedig szívesebben olvastam volna a szereplők sorsáról többet, nem csak egy odavetett oldalt. Szóval a szerző a jelen történéseit aránytalanul elhúzza, míg a múltról és a jövőről alig beszél ebben az eléggé hosszú regényben. Mindez elég baj, de nem annyira, hogy ne lehessen élvezni a művet. Csak Rash valószínűleg fel akarja kelteni az olvasó kíváncsiságát, illetve gondolkodtatni akar.
A művet azonban számomra nem is annyira a cselekmény viszi el, hanem pl a munkások tájszólását leíró párbeszédek, illetve az életmódjukat bemutató szokások, továbbá a tájat, környezetet ábrázoló leírások is.
A regény az Aranypöttyös Könyvek című sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.

Gillian Flynn: Sötét helyek

Ha például valakinek kiirtják a családját, vagy hasonló tragédia történik vele, akkor az emberek azonnal rokonszenveznek az áldozattal, mert megsajnálják. Az fel sem merül bennük, hogy a túlélő esetleg egy szemét, utálatos ember lenne, szóval egy lélektani törvényszerűségről van szó, amit most Gillian Flynn alaposan felrúg ezzel a regényével.
A kötet főszereplője, Libby egy problémás, sőt kifejezetten gonosz lény, több szempontból is. Nekem például azért, mert a lány nem szereti a kutyákat, és meg is öl egyet. Ezek után valahogy nem tudok szimpatizálni vele.
Amúgy szorongós gyerek volt, de ez érthető, hiszen véletlen balesetként érkezett egy amúgy is már létminimumon élő vidéki farmercsaládba, ahol az abortusz fogalmát nemigen ismerték. Szóval ezt a feleslegességet érezte meg már kislányként, aztán amikor megölték az anyját, és két nővérét, az alkesz apa meg lelépett, hát nem csoda, hogy tovább súlyosbodtak lelki zavarai és az anyai nagynénje is lepasszolta a nevelési gondját másoknak. Ráadásul a kislány annak idején a bátyja ellen vallott, hogy ő a gyilkos, és a bátyót le is sittelték életfogytiglanra.
További probléma, hogy a leányzó nem dolgozik, mint ahogy korábban sem tette. Igaz, mi a fenének, hiszen az emberek sajnálatából élt, akik egy csomó pénzt küldtek neki, ami egy befektetési alapba került. Csakhogy a pénz fogyóban van, úgyhogy mégiscsak el kellene mennie dolgozni, amihez nagyon nem fűlik a foga, mert hozzászokott a lényegében társadalmonkívüli élethez. Ámde kap egy ajánlatot egy meglehetősen furcsa társaságtól, akiknek a tagjait legendás gyilkosságok érdeklik, és ők azt akarják, hogy vizsgálják felül ezt a gyilkossági esetet, mert szinte biztos, hogy nem Libby bátyja, Ben a tettes, hanem valaki más.
Libby nagy nehezen hallgat a szavukra, és elkezd nyomozni az ügyben úgy, hogy szépen felkeresi az életének régi szereplőit, beleértve a börtönben ülő bátyját,az apját, és még jó pár lecsúszott, félvilági embert, akik talán magyarázattal szolgálhatnak a 25 évvel ezelőtt történtekre.
Nagy várakozással vettem a kezembe ezt a könyvet, mert azt hittem, hogy legalább olyan jó lesz, mint a Holtodiglan volt, de sajnos csalódnom kellett, mert voltak olyan részletek, amelyek rombolták az élményt. Olyasmire gondolok, amik például a különböző testnedvekre vonatkoznak, illetve helyenként olyan részletesen fogalmaz meg bizonyos folyamatokat az írónő, amely borzasztóan kiábrándítóan hangzik.
Maradjunk annyiban, hogy a szerző könyvében nincs szerelem és romantika, mint ahogy az emberek sem angyalok. Sőt, inkább utolsó rohadékok, úgyhogy valamilyen szinten mindenki bűnös, még a gyerekek és a kamaszok is, akiknek még elvileg ártatlanoknak kellene lenniük, de itt a regényben nem azok, sőt isznak füveznek, illetve érzések nélkül kefélnek, legalábbis a menők. A közösségi szellem pedig erős, és a legtöbben tartozni akarnak valahová.
Flynn nyers és húsbavágó ábrázolásmódja erősen emlékeztet a skandináv krimikre, ugyanakkor a történeten Raymond Chandler hatása is érződik. Na jó, a mester közel sem fogalmazott ilyen durván, csak finom cinizmussal, de ő is éppen eléggé ki lehetett ábrándulva a világból, mert eléggé kétes egzisztenciákat szerepeltet a műveiben, amelyekben feltárul az Angyalok Városának minden mocska.
Ezzel szemben Flynn a vidéki Amerikáról ír könyveiben, mint például farmokról, kisvárosokról, és az ottani gyakorlatilag létminimum alatt élő emberekről, szóval ha valakinek még lennének olyan illúziói, hogy az Amerikai Egyesült Államok az álmok földje, ahol kurva sok pénzt lehet keresni, akkor olvassa el ezt a könyvet, vagy a szerző előző művét, a Holtodiglant és majd meglátja a kiábrándító valóságot.
Az előbb említettem a skandináv krimiket, amelyek szintén komor és sokszor beteg világúak, ugyanakkor gyakran társadalomkritikát is fogalmaznak meg, főleg a dán szerzők. Flynn világa azonban még ezeken is túltesz naturális ábrázolásmódjával, amelyben túl sokszor emleget különböző fekáliákat. Mindez engem valamiért nagyon zavar, míg érdekes módon a káromkodás valahogy nem, pedig az is adódik a szövegben nem egyszer, de valahogy azt megszoktam már. Lehet, az a gond, hogy ez a stílus egy csinos, fiatal nő tollából ered, fogalmam sincs.
Mindenesetre a könyvben igazából nem az a lényeg, hogy mi történt azon a 25 évvel ezelőtti éjszakán, hanem inkább a lélektani folyamatok a fontosak, hogy mi történik a szereplőkkel 25 év alatt, már akik még életben vannak.
A cselekmény több nézőpontból íródik: egyrészt maga a főszereplő, Libby meséli a jelent egyes szám első személyben, másrészt a bátyja Ben, illetve az édesanyjuk, Patty szemszögéből íródik a múlt, de az már egyes szám harmadik személyben.
Mindez valószínűleg azért van, mert a szerző ezzel akarja érzékeltetni, hogy valójában Libby a központi alakja ennek a könyvnek, hiszen ő indítja el ennek a régmúltba nyúló bűnténynek a végleges lezárását, amihez  a többi szereplő csak statiszta lehet. Jó mondjuk Ben és Betty nézőpontja azért fontos, hogy a felszínre kerüljenek a történtek azon pillanatai, amelyekről Libby nem tud, mert még kicsi volt, illetve nem volt ott a helyszínen.
Azt korábban is már említettem, hogy a szereplők mindannyian ellenszenvesek, kiábrándítóak, főleg Libby és Diondra figurája, akik (finoman szólva) egyáltalán nem hozzák azokat a sztereotípiákat, amelyeket a társadalom a nőkkel kapcsolatban mind a ami napig elvár. Szóval egy nő legyen finom lelkű, érzékeny, kedves, jó természetű, amibe még csak véletlenül se tartozik bele a káromkodás, illetve agresszió bármilyen más formái.
Flynn ezekkel a kritériumokkal szembemegy a regényeiben, ahol valahogy mindig a nő a gonoszabb, sátánibb, míg a férfiakat ellenben sokszor puhapöcsként ábrázolja  a műveiben, tehát éppen fordítva, mint ahogy kéne. Szóval Flynn nőalakjai sokszor káromkodnak, Közönséges Kocsmatündérként viselkednek, agresszívek,  illetve sokszor embergyűlölők. A jellemvonások hasonlóak a skandináv krimikéhez, csak ott többnyire férfiszerzők, férfiközpontú műveket írnak, míg Flynn inkább a nőknek ad esélyt, ami roppant kedves tőle. Még akkor is, hogy ha ilyen komor, beteg és kiábrándító könyvet hozott össze. Na, de legalább erről lehet beszélni, elemezgetni a szereplőket, míg egy cukros-nyálas műben nem. Azoknak se íze, se bűze, csak futószalagon gyártott anyagok, míg Flynn könyvének legalább van valamilyen karaktere.
Annak ellenére, hogy igyekeztem megvédeni a könyvet, annyira nem tetszett, és ahogy a Molyon láttam, eléggé ellentmondásos véleményeket olvashattam róla. Mindez persze nem baj, mert legalább venni fogják.
A könyvet kiadja az Alexandra Kiadó

Jodi Picoult: Egyszerű igazság

A szerző, aki mindig valamilyen társadalmilag elhallgatott tabutémához nyúl a regényein keresztül, most az amisok társadalmi életét veszi górcső alá. Ők egy keresztény szekta, akik elsősorban az Amerikai Egyesült Államok területén élnek főként Pennsylvania, Ohio és Indiana államok területén, de azért Kanadában is találni belőlük. Érdekes, hogy a kontinens déli részein már nem találni belőlük, ami valószínűleg azért lehet, mert ott eleve egy konzervatívabb közösség telepedett le, aki valaha rabszolgákat tartottak, szóval miért pont a vallási kérdésekben lettek volna toleránsak?
Az amisokról tudni érdemes, hogy a hitük gyökerei a svájci reformációhoz vezetnek vissza, egészen pontosan az anabaptizmushoz, amely nem ismeri el a gyermekkeresztséget. Helyette a felnőttkori változatot pártolják, hiszen ők már el tudják dönteni, hogy keresztény életet akarnak-e élni, vagy sem, míg egy gyermek még nem. Márpedig ha valakit megkeresztelnek, onnantól kezdve keresztény vallású lesz, akár akarja, akár nem, ezért a probléma.
Közben az amisok tanai jóval szigorúbbak, mint az ortodox, vagy a római katolikus vallás, sőt még a zsidókon is túltesznek, ugyanis ez a szekta semmilyen modern találmányt nem használ, és az öltözékük is 18. századi jellegű, az életmódjukról már nem is beszélve: egyszóval igazi élő anakronizmusról beszélhetünk az ő esetükben. Tehát, aki látni akarja, hogyan éltek régen az emberek, az látogasson el egy ilyen amis kisvárosba.
Az amisok ugyanis elkülönülnek a "normális" emberektől annyira, hogy még az amerikai/kanadai törvényeket sem tartják magukra nézve kötelezőnek, szóval az állam szemében igazi lázadóknak tűnnek, viszont a saját szempontjukból meg istenfélő embernek tartják saját magukat. Azt a szektatagot viszont, aki vét a közösség, illetve Isten törvényei ellen, kiátkozzák, aztán mehet a francba. Teljesen mindegy, hogy kintről nézve egy ártatlan (pl. tovább tanul, modern öltözéket visel, házasság előtt szexel, stb.), vagy egy súlyos (p. lop, rabol, embert öl) bűnt követ el, a végeredmény mindenképp ugyanaz: távoznia kell a közösségből, és nem láthatja többé a családját. Érdekesség, hogy mindez már csak azután következik be, miután ő felnőtt fejjel felvette a keresztséget, amellyel egyben elfogadta a közösség szabályait is. A gyermekek esetében ilyen nincs, őket teljesen nyitottan nevelik, hogy majd tudjanak választani
Jodi Picoult könyvében is vannak ilyen kiátkozott szereplők, de a regény nem róluk szól, hanem egy amis lányról, Katie Fisherről, aki házasságon kívül teherbe mert esni és gyereket szülni. Egyetlen bökkenő van: a gyereket holtan találják a család istállójában, a lány pedig végig tagad, pedig az orvosi vizsgálat is bebizonyítja, hogy tőle van a gyerek, sőt azt is kikövetkeztetik, hogy ő ölte meg!
Mindez azzal jár, hogy büntetőpert indítanak ellene, amelyben szabadlábon védekezhet, azzal a feltétellel, hogy a védelmét elvállaló ügyvédnőnek, a kissé kiégett Ellie Hathawaynek oda kell költöznie Fisherék házába, hogy felügyelni tudjon a lányra. A két egymástól teljesen különböző életmódot élő főszereplőnek a fő feladatuk innentől kezdve az lesz, hogy elfogadják egymás nézeteit, hogy Ellie megnyerje ügyfelének a pert. Eközben Picoult gyakorlatilag az utolsó oldalig izgalomban tartja az olvasót, hogy mi történhetett vajon a babával, és gyilkos-e a lány vagy sem.
Ez a krimiszál, de a lélektani szál sokkal erősebb a történetben, hiszen a regény célja elsősorban egy társadalmi csoport életének a bemutatása, és nem a rejtvényfejtés, szóval aki krimit vár, az némileg csalódni fog.
Éppen ezért Jodi Picoult könyveivel a viszonyom meglehetősen ellentmondásos. Minden tiszteletem a szerzőé azért, mert kiváló kutatómunkát végez minden egyes könyvéhez, tehát hitelesen mutatja be a különböző társadalmi tabutémákat, de mégis olyan érzelgősek a könyvei, hogy az már megközelíti Danielle Steel stílusát, hiszen a szereplők rengeteget szenvednek benne, mire döntésre jutnak egy-egy helyzettel kapcsolatban.
 A másik dolog pedig az, hogy borzasztóan húzza-nyúzza regényeit, amelyek így végeláthatatlan hosszúságúaknak tűnnek, amire még a magyar kiadó szerkesztésmódja is rátesz egy lapáttal, szóval nekem minden Picoult művet kurva sokáig tartott elolvasni.
Ebből a kötetből is elsősorban az amisok életmódja érdekelt, továbbá az, hogy mégis mi történt a gyerekkel: valóban az anyja ölte-e meg, vagy egyéb más dolog történt vele. Katie és a többiek vergődése nem igazán érdekelt, ezért egy ötös skálán kábé hármast adnék a könyvre.
Megfigyeltem azt is, hogy a szerző regényei mindig több nézőpontból készülnek, vagyis legalább két szereplő meséli a történetet, azaz legalább két kulcsszereplője van a regényeknek. Ebben az esetben Katie és az őt védő ügyvéd, Ellie azok, tehát ők mesélnek. Érdekesség, hogy a Katie-hoz kapcsolódó részek egyes szám hármas, míg az Ellie által meséltek egyes szám egyes személyben íródtak.
Az is érdekes, hogy Picoult a történeteiben többször is szerepeltet ún. erős, kemény nőket. Így volt ez a Tizenkilenc percben is a bírónővel, illetve most ebben a regényben Ellie-vel. Jó,mondjuk utóbbi hölgy többször bizonytalankodik a magánéletében,de a karrierjében nem ismer tréfát. Picoult aztán valahogy mindig fenekestül felforgatja ezeknek a nőknek az életét, hiszen az addig érzelmileg betokosodott hölgyek váratlanul szerelmesek lesznek, és ezáltal az életük is megváltozik, ami újabb megoldandó problémákat vet fel.
Engem igazából egyik szereplő sem mozgatott meg, sőt annyira a cselekmény sem. Na jó, ez  utóbbi megrázó, és egy egész jó lélektani krimit lehetett volna belőle gyártani, de így eléggé halovány lett az eredmény. Mondjuk legalább az amisok világát megismerhettük, de szerintem a Kis szemtanú című film Harrison Forddal a főszerepben egy dinamikusabb példa erre. Én legalábbis jobban kedvelem a pörgősebb cselekményű műveket, de hát ízlések és pofonok különböznek.
Akit érdekel a könyv, a Scribd-en, vagy az Olvass belén következmények nélkül beleolvashat ingyen.
A regényből film is készült Ártatlan igazság címmel, akit érdekel, a Port.hu-n nézzen utána magyar nyelven.
A könyvet kiadja az Athenaeum Kiadó

Kristina Ohlsson: Őrangyalok

A háromfős nyomozócsapat története folytatódik: Alex, Peder, és Fredrika újabb ügyet old meg, amely ezúttal még sötétebb és brutálisabb, mint amit az előző két kötetben olvashattunk, pedig azok sem voltak semmik.
A koncepció ugyanaz, mint az előző kötetekben: szerteágazó, többszálas cselekmény, a rendőrök részletes magánéletével megspékelve.
A főhősök magánélete jelentősen megváltozott: Alexnek a csapat vezetőjének meghalt a felesége, amely miatt érthetően magába zuhant, de ugyanakkor a munkát folytatnia kell, nincs mese.
Peder, a hímsoviniszta barom kibékült a feleségével, és újrakezdték a kapcsolatukat egy terapeuta segítségével. Korábban nem kedveltem a fickót, de most a harmadik kötetben már kifejezetten emberi vonásokat kezd mutatni, ugyanis meghatóan gondoskodik az értelmi sérült öccséről.
Fredrika egy nős professzorral keveredett viszonyba még a második kötetben, ami aztán meglehetősen komolynak bizonyult: a férfi ugyanis elhagyta miatta a feleségét, hogy vele éljen, sőt a kapcsolatukból már gyermek is született, akivel Fredrika éppen gyesen van.
Ámde Stockholm külvárosában találnak egy emberi holttestet két darabra vágva, fej és kezek nélkül, úgyhogy szükség lesz a rideg, tárgyilagos kriminológus elemzésére is, ezért Fredrika visszatér a csapatba.
A regény másik szálát egy idős nő jelenti, aki egy otthonban él, és már vagy harminc éve nem beszél senkivel. Nem azért, mert beteg, hanem mert önként vállalta a némaságot, de az, hogy miért,majd kiderül szépen lassan a regényből.
Ohlsson nem sieti el az információk adagolását, de ez amúgy sem jellemző a skandináv krimikre, szóval szépen lassan bontakozik ki az olvasó előtt a történet anélkül, hogy leülne, unalmassá válna. Nem véletlen, hogy sokan Ohlsson tartják talán a legjobb skandináv krimiírónak.
Az is érdekes, hogy a regényben a nyomozók érzelmileg is érintetté válnak az ügyben, ugyanis közeli hozzátartozóik is belekeverednek ebbe az egész ügybe, amelynek a középpontjában az önkéntes némaságot vállaló írónő, Thea Aldrin áll. Mit mondjak, engem az erős idegzetű, edzett krimiolvasót is megrendített a történet, hát még a többieket! Ezek után pedig kíváncsian várom a sorozat következő darabját.
Kiadja az Animus Kiadó

Sarah Fawkes: Amit csak ő akar - a szenvedély fogságában

Amióta az Ötven Árnyalat Trilógia megjelent a piacon, elszaporodtak a hasonló jellegű, női szerzők által írt erotikus olvasmányok, pedig sokan utálták az E.L. James által írt sorozatot, többek között én is. Mondjuk ez mindegy is, mert ettől függetlenül kurva nagy sikere lett szerte a világon, úgyhogy nem véletlenül másolták annyian.
Ez a könyv is egy ilyen másolat például, csak ez egy kötetbe sűríti bele a cselekményt hála istennek a Szürkével ellentétben. Itt is van dúsgazdag, parancsolgató hajlamú pasi, illetve (szexuálisan) tapasztalatlan, csóró lányka, akik aztán szeretők lesznek. Végül is sok nő szeretné, hogy úgy istenigazából ellássák végre a baját, de nekem azért furcsa és életszerűtlen volt az, hogy egy ilyen tapasztalatlan lánynak, mint Lucy is, egyből hatalmas orgazmusai legyenek, illetve profi módon cidázza le a vállalat nagyfőnökét, Jeremiah-t. Na, szóval ilyen a valóságban azért nincs. Helyette sokszor csetlés-botlás van.
Az is erősen valószínűsíthető, hogy a két főszereplő egymásba szeret, de ez nem derül ki a könyvből, mert ezt a fonalat a szerző nem dolgozta ki, sőt nekem olyan érzésem van, hogy nem fejezte be a regényt sem, hanem lesz valahol folytatása, csak erre sehol nem találtam utalást. Amúgy a regény elsősorban a szexelésre helyezi a hangsúlyt. és nem a cselekmény kibontására, de aki figyelmesen olvas, az rájön, hogy egy krimiről van szó, amelyben Lucyt megmérgezik, és csak a szerencséjének köszönheti, hogy nem hal meg. Azt viszont nem tudjuk meg, hogy ki a gyilkos. Valószínű, hogy ez már csak a folytatásból derül ki. A könyv amúgy szerintem élvezhetőbb volt, mint az Ötven Árnyalat Trilógia, de azért nem volt akkora élmény. Egyszer azonban el lehetett olvasni.

Frei Tamás: 2015

Ez az André trilógia befejező kötete, de itt is elmondanám, hogy nem szerves folytatásról van szó, hiszen a regényeket, mindössze André és a szerelme, Adrienn figurája köti össze, de amúgy önállóan olvasható regényekről.
Amíg a Megmentő politikai, a Bankár pedig gazdasági témájú kötet volt, addig a 2015 mindkét témát egyesíti. Már a címből is kitűnik, hogy a regény a nem is olyan távoli jövőben játszódik, és egy elképzelt világot mutat be, ami elvileg bekövetkezhet, sosem lehet tudni.
A könyv kulcshelyszíne az előző kettőéhez hasonlóan Magyarország, és a szerző leginkább ennek a kis országnak a sorsát boncolgatja, ugyanakkor kritikát, véleményt is fogalmaz meg róla, ami nem éppen kedvező, így finoman szólva.
Frei Tamás szerint ugyanis Magyarország élhetetlen, szar hely, a magyarok pedig negatívak, lehúzóak, minden bajukért valaki mást hibáztatnak, szóval a szerző szerint az egyetlen megoldás, ha időben megpattanunk külföldre, ahogy a regény egyik hőse is állítja.
Mindez a Nobel-díjas magyarok életén keresztül is megmutatkozik, ugyanis a jelentős százalékuk akkor már külföldön élt, tehát a dicsőséget már elsősorban a választott hazájuknak szerezték és nem a szülőhazának.
Ehhez hozzájárult a zsidóüldözés és a kommunizmus is, de igazából teljesen mindegy milyen rendszer volt hazánkban, mert a tehetséget itt abszolút nem értékelték. Viszont Nyugaton ha az ember megbecsülte magát, akkor őt is megbecsülték, és dolgozhatott, jól élhetett. Persze, mindez nemcsak a híres tudósokra volt jellemző, hanem az egyszerű emberekre is, illetve az ígéretes tehetségnek bizonyuló fiatalokra.
Közismert dolog, hogy jelenleg Magyarországon a fiatal korosztálynak gyakorlatilag nincs jövője, kivéve, ha van a szülőknek vállalkozása, ahol majd dolgozhat, illetve vannak kapcsolataik, amelyek segítségével elhelyezkedhet.
Sajnos, sokaknak ez nincs meg, anélkül pedig gyakorlatilag lehetetlen munkát, megélhetést találni, márpedig dolgozni kell azért, hogy fenn tudjuk magunkat tartani. Viszont Pesten kívül az országban ma már csak kevés munkalehetőség akad, az is elsősorban csak bizonyos munkakörökben, ezért mit tehet az iskolából kikerülő fiatal, vagy az állását vesztett munkanélküli? Erről van szó. Kimegy külföldre, mert ott van még meló, és nem szarakodnak annyit a felvétellel sem, viszont mindez olyan gondokkal jár, hogy meg kell szokni az idegen környezetet, illetve a nyelvet. Mindez azért is igazságtalan, mert az illető a hazájában fizetett adót és egyéb járulékokat, továbbá állta a taníttatását, de az életbe kikerülve mégsem gondoskodik róla tovább. Ez a magyar nők helyzetén is látszik, ugyanis az állam nem támogatja a gyermekszülést: az államtól kapott juttatás ugyanis kurva kevés, és családbarát munkahelyek, illetve részmunkaidős lehetőségek sem igen akadnak. Ehelyett a magyar munkáltató igyekszik a szart is kihajtani az emberekből és kihasználja őket.
Mindezt csak azért meséltem el, mert az embereknek kurvára elegük van már ebből az élhetetlen országból és változást szeretnének. Mindezt azonban már csak erőszakos módon lehet elérni, úgyhogy a regényben tüntetések robbannak ki a fővárosban az éppen időszakossá váló parlamenti választások apropóján. Ezért is kapta a regény az alcímét (a káosz éve és a magyar elit háborúja).
A magyar elit helyzete is nagyon érdekes: ide tartoznak a dúsgazdag vállalkozók, illetve a politikusok is.
A vállalkozókat oligarcháknak is szokás nevezni, mert már annyi vagyont gyűjtöttek össze, hogy akár uralkodónak is megválaszthatnák őket. Az már teljesen mindegy, hogy miből szedték meg magukat, az a lényeg, hogy tisztességtelenül tették, ráadásul a vagyonuk jó részét külföldre menekítették, tehát működik a pénzmosoda. Ámde nemcsak a vagyonukat mentették ki külföldre, hanem saját magukat is és nem azért amiért az átlag dolgozó magyar.
Az ő esetükben arról van szó, hogy egyszerűen snassz ebben az országban élni, mert nyugaton sokkal menőbb helyek vannak. Ez azért érdekes, mert ezek az emberek is szülőhazájukban gazdagodtak meg, és mégsem gondolnak rá hálával. Legalábbis a regényben szereplő oligarchák biztosan nem. Ők már eleve külföldön élnek, de sok gazdag magyar vállalkozó csak pénzt költeni jár külföldre (pl. ruházatot, cipőket az ottani menő divatházakból vásárolják, míg az itthoni divatházak elsősorban a külföldi vevőket várják, mert nehogy már azt higgyék, hogy mi még mindig egy pusztai lovas nép vagyunk).
A regényben szereplő oligarchák már politikai szerepre is törnek, vagy legalábbis manipulálni akarják a politikusokat, hogy az általuk kinevezett bábemberek kerüljenek ezekbe a posztokba, akik azt csinálják, amit mondanak nekik. Ezért nevezte el őket a szerző poligarcháknak, ami a két szó összevonásának eredménye.
Frei azt is állítja, hogy a történelem ismétli önmagát és Magyarország ismét a „Csák Máték földje” lett. Mindez a folyamat utoljára az Árpád-ház utolsó száz éve alatt jelent meg először, amikor is II. András került a trónra, aki felelőtlenül osztogatott hűbérjogokat a nemeseknek. Némelyikük annyira megszedte magát, hogy nagyobb területű birodalmakkal rendelkezett mint az ország uralkodója. Persze akkoriban hazánk területe négyszer-ötször nagyobb volt. Ezeket a nemeseket nevezték kiskirályoknak, vagy oligarcháknak, és az országot voltaképpen ők uralták, a király csak egy báb volt. A legismertebb közülük Csák Máté volt.
Az oligarchák uralmát végül az Anjou házból származó Károly Róbert szüntette meg 1312-ben a Rozgonyi csatában, amikor is tönkreverte Csák Máté és Aba Amádé seregeit. Később is voltak persze olyan nemesek, akik nagy területű hűbérbirtokokkal rendelkeztek, de ők már a Habsburgok hívei voltak, és nem akartak királykodni.
A regény arról szól, hogy a modern Csák Máték, hogyan akarjak megmanipulálni a parlamenti választásokat, hogy az általuk kiválasztott ember legyen a köztársasági elnök, aki persze egy báb lenne az ő kezükben. Sajnos, az események olyan fordulatot vesznek, amelyre a poligarchák nem számítanak.
Közben az előző regényekből megismert André és Adrienn sorsának alakulását is nyomon követhetjük.
A pár André kívánságára Magyarországra költözik, és ott próbálnak megélni. Andrénak étterme van újra, míg Adrienn ezúttal bútorkereskedőnek áll. Van egy kislányuk is, Fruzsika. A pár úgy kapcsolódik be az eseményekbe, hogy Andrét mondvacsinált okok miatt lecsukják, hogy az oligarchák rá tudják tenni a kezüket az éttermére. A férfinak ismét menekülnie kell, tehát a párjával ismét elszakadnak egymástól, ahogy az előző két regényben is. Végül André ismét a megmentő szerepében találja magát.
A regény nagyon hasonló az előző kettőhöz, vagyis bőséges tényanyag van benne, illetve ismét tükörcserépszerűen épül fel a történet, ami azt jelenti, hogy a rövidke fejezetek mindig más-más helyszínen játszódnak, szóval így áll össze a regény.
A 2015 azonban nemcsak bőséges tényanyagot közül, hanem gondolatokat is ébreszt, sőt szerintem eléggé provokatív is, ugyanis a szerző őszintén elmondja a véleményét erről az országról, illetve úgy általában a magyarokról, és ez nem túl hízelgő.
Lesznek olyanok, akik egyetértenek a szerzővel, mondván, hogy jó gyerek ez a Tamás, én is pont ezért jöttem ki külföldre, vagy pedig ezért akarok lelépni innét. Lesznek olyanok, akik meg azt mondják, hogy Frei Tamás egy magyargyűlölő, zsidó köcsög, aki persze külföldről ossza az észt.
Az ilyen emberek szokták a külföldön élő magyarokat hazaárulónak bélyegezni.
Én nem szeretnék egyik szélsőséges vélemény mellett sem kiállni, mert valahol mind a kettőnek igaza van. Maradjunk annyiban, hogy Frei Tamás kurva sokat utazott, ezért volt alkalma kívülről látni az országot, illetve van összehasonlítási alapja, míg sokan csak a bulvárból tájékozódnak. Viszont megoldás az továbbra sincs.Annak ellenére, hogy kimondja a véleményét rólunk, magyarokról, illetve az országról, szerintem ez lett Frei Tamás legjobban sikerült könyve.
Kiadja az Ulpius Ház 

Frei Tamás: A bankár

A szerző előző regénye annyira nagy siker lett, hogy Frei Tamás elhatározta: megírja a folytatást is, a Bankár címmel. Nem szerves folytatásról van szó, mindössze az előző könyvben szereplő André és Adrienn szerepel itt újra, és az ő történetük folytatódik, de amúgy önálló regényről van szó. Mindezt az is mutatja, hogy Frei nem utal vissza az előző könyvben történt eseményekre, hanem folyamatosan mondja a történetet.
Az előző regényt akik olvasták, azok mát tudják, hogy az idegenlégiós André, és a modell Adrienn ott szeretnek egymásba, míg ebben a könyvben már szerelmespárként élnek együtt Genovában, amíg egy orosz merénylő szét nem szakítja őket. Szerencsére mindketten túlélik a merényletet, de ezután elszakadnak egymástól.
A regény központi szála azonban nem hozzájuk kötődik, hanem a Farkas Vilmos-Simonyi János pároshoz, akik mindketten bankárok, de egymás ellen fordultak annyira, hogy Farkas elraboltatja Simonyit, illetve a családját Amerikában azért, hogy csődbe vihesse Magyarországot és az amerikai kollégái hülyére keressék magukat a magyar államkötvényekkel.
Szóval ismét Magyarország lesz a kulcshelyszín, úgyhogy ez a kis ország nagyon tudhat valamit.
A különbség annyi az előző részhez képest, hogy most nem a politikára tevődik a hangsúly, hanem a pénzügyekre, viszont a regény műfaja továbbra is ugyanaz, vagyis konspirációs akcióthriller, azaz a szerző gondolkodtat is, hiszen különböző stratégiákat, manővereket mutat be ezúttal a pénzügyekkel kapcsolatban. Ámde ezenkívül is komoly tudásanyagot tartalmaz a regény, a szerző egykori műsorának, a Dossziénak köszönhetően, amelynek köszönhetően Frei Tamás gyakorlatilag az egész bolygót beutazta. Ebből következik, hogy a könyvei nem íróasztal mögötti fantáziálgatások, hanem érződik rajtuk, hogy a szerző valóban járt ezeken a helyeken, és ismeri ott az életet.
A kötet felépítése hasonló a Megmentőéhez, vagyis kis tükörcserepekből áll össze ez a könyv is, amelyek más-más helyeken játszódnak, de a Bankár cselekményét könnyebb átlátni, mint a Megmentőét.
Ebben a könyvben is vannak akciójelenetek, mint az előzőben, de nem olyan sok: inkább a konspiráción (vagyis az agyalgatáson) van a hangsúly, mint a csihipuhin, vagy a lődözésen.
André és Adrienn karaktere változatlan, szóval jellembeli fejlődés nincs azonkívül, hogy immár egy párt alkotnak. Pedig ez komoly munkát igényel, hogy a kapcsolatukat megtartsák, illetve kiegyensúlyozottan éljenek.
A kérdés már csak annyi, hogy sikerülhet-e mindez nekik, de még fontosabb, hogy Magyarországot vajon megmentik-e az államcsődtől? Erre ad választ Frei Tamás könyve, amit ismét csak az Ulpius Ház jelentetett meg.

Frei Tamás: A megmentő

A szerzőt leginkább a Dosszié című riportműsorból ismerik az emberek, de korábban haditudósító volt és számos háborús helyszínen megfordult. Eredeti foglalkozása újságíró-riporter, ami eléggé szitokszónak számít manapság, hiszen tele van a tévé-rádió-írott sajtó tehetségtelen, beszélni-kérdezni nem tudó szakmabeliekkel sajnos. Szerencsére Frei Tamás nem tartozik ezek közé, hiszen számos izgalmas riportfilmet készített a nagyvilágból, és olyan helyeket mutatott meg, ahová az átlagember átlagfizetésből aligha fog eljutni.
Ámde semmi sem tart örökké: műsorok jönnek-mennek, úgyhogy időnként váltani kell, úgyhogy Frei Tamás is ezért kezdett el regényt írni. Több újságíró is próbálkozott már ezzel, csak ők más területen, más műfajban, de hát mindenki arról ír, amiben benne van, illetve amit ismer.
Frei a külpolitikát ismeri, illetve a háborúval kapcsolatos dolgokat, na meg persze amit a Dosszié kapcsán összeszedett. Innét táplálkoznak hát a regényei, amelyek valós helyszíneken játszódnak, valós tényanyaggal, de fiktív szereplőkkel és történettel.
Szóval nem ezekről a mostanában oly divatos csajos regényekről lesz szó a továbbiakban. Nem, kérem, ez egy férfiregény, férfi szerzővel, férfias tartalommal, férfiak számára. Bocs, hölgyeim, de ezeket az akcióregényeket elsősorban férfiak olvassák, mert őket érdekli főként a politika, a gazdaság, a háború, meg a fegyverek, amik ebben a regényben megtalálhatók bőségesen.
A szereplők túlnyomó többsége is férfi, kivéve Adriennt, aki modell (gondolom nem véletlenül, ha már férfi szerzőről van szó), illetve egy orosz milliomos barátnője (ez meg pláne nem véletlen). Ettől függetlenül Frei azért nem hímsoviniszta, ugyanis Adrienn intelligens csaj, akinek ráadásul van saját keresete,  szóval nem a lóvéja miatt van az orosszal. Csak hát mivel modellként dolgozik, ezért könnyebben hozzáfér a milliomosokhoz, akik előszeretettel mutatkoznak ilyen lányokkal.
A regény másik szereplője, a magyar származású André, aki Magyarországról Franciaországba szegődött az idegenlégióba egy családi tragédia után. Itt kőkemény kiképzést kapott, és azóta is teljesít megbízásokat.
A könyvnek van egy kerettörténete, amelynek a kulcsszereplője, mint kiderül Magyarország, ahol borzasztó tragédia készülődik, amelyet hősünknek kell megakadályoznia. Pláne, ha időben odaér. Ámde, kérdés, hogy sikerül-e?
Maga a sztori eléggé bonyolult, ugyanis a regény sokféle tükörcserépből áll össze, amelyek különböző egzotikus helyszíneken játszódnak, például Afrikában, vagy az araboknál, de a szerző elvezeti az olvasót Franciaországba, illetve Angliába is.
A könyv műfaja konspirációs akcióthriller, ami azt jelenti, hogy nemcsak lődözés, túszejtés, meg gyilkosságok vannak benne, hanem a szerző gondolkodtat is, ugyanis az olvasók különböző politikai és háborús stratégiákkal is megismerkedhetnek, ami némileg bonyolítja a megértést. Legalábbis nekem többször is vissza kellett olvasnom egy-egy részt. Lehet azért van ez, mert nő vagyok és nem értek hozzá. Mindenesetre a férfiak imádni fogják, főleg azok, akiket érdekel a háború, meg a fegyverek, mert ezekből van a regényben bőségesen.
Ettől függetlenül nekem, a női olvasónak is bejött ez a bőséges tényanyagot tartalmazó regény, valószínűleg pont a benne található tudásanyag miatt. Ha csak szimplán lődözős-háborús-politikai könyv lenne, akkor letettem volna, vagy el se kezdem.
Na, meg ott van André, a légiós figurája, aki végre egy igazán férfias fickó, és nem a mostanában oly divatos, semmiért felelősséget nem vállaló nyálgép. Legalább a könyvekben találkozzunk már ilyenekkel, ha már a valóságban egyre kevésbé.
Eközben eltűnődöm azon, hogy mikor lesz már olyan, amikor egy nőnek nem a megmentésre váró hercegnő szerepét osszák ki a szerzők, mert valahogy női szuperhősök nem nagyon vannak. Bár lehet, hogy én vagyok lemaradva valamiről, és időközben megjelentek. Na, de nem Frei Tamásnál, mert nála csak kellékszereplő marad a csaj, akivel amúgy különösebb probléma nincs. Ennek örülni kell a mai világban, mert írhatott volna bele dubajozós ribancot, egysejtű shoppingmániás plázacicát/kiscsajt, vagy a férjének engedelmesen bólogató háziasszonyt. Sok ún. női regény ugyanis ezektől a figuráktól hemzseg.
Szerencsére nem tette. Andrét viszont elfogadnám. Igazán megmenthetne párszor, pedig nem vagyok az a kifejezetten erre szoruló típus, de akkor is. Valahogy elvarázsolt, na.
Aki kedveli a szerző munkáit, az a hivatalos Facebook oldalán nyomjon egy lájkot, és cserébe ismeretterjesztő híreket kap.
A könyvet kiadja az Ulpius Ház

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

Többször találkoztam már a szerző műveivel a könyvtárban, ahol folyton szembejöttek velem, és a végén kíváncsi lettem rájuk, hogy mik ezek. Azt is kiderítettem, hogy a szerző meglehetősen népszerű, illetve a művei egy regénysorozat darabjai, amelyek közül az Angyali játszma az időrendben a legelső.
A könyv cselekményéről nem egyszerű írni, meg nincs is értelme, mert annyira összetett. A lényeg az, hogy az Angyali játszmában több műfaj is találkozik: filozófia, spiritualitás, misztika, illetve vérfagyasztó thriller, miközben a szerző bemutatja Spanyolország második legnagyobb városát, Barcelonát, illetve a jellegzetes spanyol hangulatot is. Emiatt aztán a regény egy Almodóvar filmre emlékeztet, úgyhogy simán megfilmesíthetné a mester.
A könyv főhősét egy darabig nem tudjuk, hogy konkrétan kicsoda, mert egyes szám első személyben meséli el a történetet, viszont az hamar kiderül, hogy David Martín egy feltörekvő írócska, aki szeretne kitörni arról a helyről (újságíróként dolgozik egy lapnál, illetve később egy kiadónál van szerződése egy könyvsorozatra), ahol éppen dolgozik. Különösebb sikerei nincsenek a tehetsége ellenére, éppen ezért hajlandó az ördöggel is cimborálni, hogy elkészítse a Nagy Művet.
Nos, a lehetőséget meg is kapja a Sorstól egy rejtélyes jótevő, egy bizonyos Corelli személyében, aki megbízást ad egy új könyv elkészítésére, ami tulajdonképpen egy új vallás megalapítása is lenne egyben. Martín miután meglehetősen nagy szarba kerül anyagilag, elfogadja a különös ajánlatot, úgyhogy a könyv egy kicsit a Faustra is emlékeztet, ugyanis Corellivel valahogy nincs minden rendben.
Valahogy én rögtön az első találkozás után sejtettem, hogy ez a Corelli valamiféle természetfeletti lény lehet, talán ördög, vagy angyal, ugyanis akikkel kapcsolatba lépett korábban, azok mind meghaltak.
Martín eközben nemcsak a kézirat megírásával foglalkozik, hanem a Corellivel kapcsolatos rejtély megoldásával is.
Megvallom, a könyv közepéig elég lassan folyik a cselekmény tempója, úgyhogy már arra gondoltam, hogy abbahagyom az olvasást, ugyanis a szerző túl sokat filozofál benne, ami időnként Coelho-ra emlékeztet, mindenesetre számomra megterhelő volt.
 Aztán valahogy mégis kitartottam, és nem bántam meg, ugyanis a könyv egy vérfagyasztó thrillerré válik, miközben a jellegzetes spanyol hangulat mindvégig velünk marad.
Ez a Zafón komoly lokálpatrióta lehet, ugyanis a cselekmény mögött az olvasó megismerheti a XX. század eleji Barcelonát is, és nem a turistaverziót, hanem azt a várost, ami otthont ad sok spanyol embernek. Ez azt jelenti, hogy az olvasó beutazhatja kb. a fél várost (az akkori méretekben persze), időnként felszállhat a villamosra is, illetve megismerheti, hogyan zajlott az élet az akkori városban.A szerző időnként a nyomornegyedbe és az ipartelepre is kiviszi az olvasót, de sokszor inkább a belváros félhomályos zugaiban marad, amelyek között kiemelt szerep jut a Sempere Könyvkereskedésnek, ahol régi, antikvár könyveket lehet kapni. Ez a hely majd a szerző többi könyvében is fontos szerepet játszik, mint ahogy a könyvek is úgy általánosságban.
Aki szereti a spanyol hangulatot és kultúrát (mint pl. én), a misztikus történeteket, azoknak erőteljesen ajánlom a könyvet. Én mindenesetre várom a folytatást.
Kiadja az Ulpius Ház

Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei

Már hetek óta szemeztem vele a könyvtárban, mert vonzott a cím, illetve a vintage stílusú borító, viszont a fülszöveg nem ír semmi konkrétat, hogy miről szól a regény, csak azt, hogy különleges a hangulata. Mindez eléggé elbátortalanított, mert szeretem látni, hogy miről szól egy könyv, mielőtt kihozom, vagy megveszem. Aztán miután szeretem a vintage/retró dolgokat, hát kikölcsönöztem, aztán elkezdtem olvasni.
Ezek után már bántam, hogy ennyi ideig vártam vele, de jobb későn, mint soha, ugyanis tényleg egyedi ötlet alapján dolgozott a fiatal szerző.
Maga kötet témája már nem annyira egyedi, ugyanis a különleges képességű emberek, az időutazás, a velünk párhuzamos dimenziók létezése meglehetősen hálás témáknak bizonyulnak, amelyek már sok szerzőt megihlettek, ámde Riggs némileg másként nyúlt a témához, mint a többiek, amivel például engem sikerült évútra vinnie.
A könyvben található fotók alapján ugyanis azt hittem, hogy valamilyen igaz történetről lesz szó, amit a szerző egyik hozzátartozója ihletett meg, aztán a végén majd megoldódik a rejtély.
Nahát ez nem így van. A fényképek, amik a borítón, illetve a könyvben találhatók viszont tényleg valósak, és az akkori fotóművészet darabjai, és a szerző ezek köré kanyarította a történetet. Kicsit hasonló ez az iskolai vizsgadarabokhoz, amikor a képek alapján kell fogalmazást írni, illetve az egyik pszichológiai személyiségteszt is ezen alapszik, csakhogy Riggs munkája jóval komolyabb darab. Erre értettem azt, hogy egyedi, ugyanis ezt rajta kívül tudtommal más még nem alkalmazta az irodalomban.
A sztori amúgy nagyon hasonló a mostanában nagyon menő fantasykhez, úgyhogy ezt a művet is simán kiadhatta volna a Könyvmolyképző Kiadó és akkor imádták volna a tinik. Ámde végül is a Kossuth adta ki, akik sokkal inkább igényes szépirodalmi, illetve ismeretterjesztő művekkel foglalkoznak, de ettől függetlenül a könyvnek így is hatalmas visszhangja lett, amiről nekem például fogalmam sem volt, mert a könyvesboltok annyira nem reklámozták.
Egyébként én úgy vettem észre, hogy a Könyvmolyképzős olvasmányokhoz képest tényleg igényesebb művet tarthat a kezében az olvasó, és nemcsak a fényképek miatt, de amúgy is: nincs benne nyáltenger például, és a kezdetben nehezen induló cselekmény a végén pergően izgalmassá változik, ráadásul a szerző nyitva hagyja a végét, hogy legyen min fantáziálni az olvasónak.
A cselekményről pár szóban: a történet mesélője Jacob Portman, egy jómódú (azaz gazdag) családban élő amerikai kamasz, aki nagyon szereti az apai nagyapja történeteit hallgatni, de a történet elején az öreg rejtélyes módon meghal.
A nagyapa történetei, sőt az élete is eléggé rejtélyes, sőt ködös, továbbá a hagyatéka is. Ez utóbbiról kiderül, hogy valamikor az öreg egy ír szigeten élt egy nevelőotthonban, amelyet egy bizonyos Vándorsólyom kisasszony vezetett, és amelyben különleges gyerekek éltek.
A fiú az édesapjával erre a szigetre utazik, hogy felderítse a rejtélyt, amely sokkal hátborzongatóbb, mint várta, és hamarosan az élete is veszélybe kerül.
Többen írták, hogy ez a könyv a Harry Potterhez hasonló, sőt egyesek szerint egy új műfaj született. Ezt nem tudom megítélni, ugyanis nem olvastam Rowling könyveit, viszont mást meg igen. Szerintem a könyv Libba Bray Gemma Doyle trilógiájára emlékeztet (Rettentő gyönyörűség, Lázadó angyalok, Az az édes távoli harang), illetve van benne Golding művéből, a Legyek urából is.
Bray könyveire azért hasonlít, mert ott is arról van szó, hogyan lehet átmenni velünk párhuzamos dimenziókba, illetve ott is voltak különleges lények, bár azok nem emberek voltak. Riggs műve viszont konkrétan az időutazást boncolgatja, hiszen egy stabil időpontba vezeti vissza az olvasót, ahol megállt az idő. Mindez eléggé rémítően hangzik, hiszen olyan témáról van benne szó, amit el sem tudunk képzelni, hiszen elvileg nem lehetséges. Ezért is olyan ijesztő.
Golding művét azért veszem ide, mert a Legyek urában a szerző egy miniatűr társadalmi modellt mutat be néhány gyermek sorsán keresztül, akik ha jól emlékszem, egy repülőgépkatasztrófát éltek túl, és ezek után maguknak kellett boldogulniuk felnőtt segítség nélkül.
Riggsnél is hasonló a helyzet, de már csak a kötet vége felé. A különbség annyi, hogy itt a könyvben különleges képességű gyerekekről van szó, pl. olyanról, aki tüzet tud gyújtani a kezével, vagy a levegőben lebeg, vagy hátul van a szája, esetleg látja a lidérceket, vagy embereket tud feltámasztani.
Summa summarum szokatlan képességű emberekről van szó, akik mindig is izgatták a többiek fantáziáját, bár kedvelni ettől még nem kedvelték őket, sőt: mindenki tudja, hogy a másságot, az eltérő gondolkodást még alig ötven éve is kegyetlenül irtották, mert veszélyesnek találták őket. (Vannak olyan helyek, pl. a Harmadik Világ országaiban, ahol mindmáig ez megy, mert babonásak az emberek).
Szóval Riggs a izgalmas történet hátterében az ő sorsukat is boncolgatja, miközben a társadalomról is kritikát fogalmaz meg, bár ez utóbbi talán nem lesz nyilvánvaló mindenkinek. Én mindenesetre így látom.
A könyv eléggé vegyes kritikákat kapott, sokan voltak mellette, sokan ellene. Én mellette teszem le a voksomat, de hát nem vagyunk egyformák.
Amikor rákerestem a könyvre, több helyütt olvastam, hogy Tim Burton rendező filmet készül forgatni belőle. Én mondjuk eléggé analfabéta vagyok filmek terén, de azért azt még én is tudom, hogy Burton eléggé misztikus hangulatú filmeket szokott rendezni, mint például az Ollókezű Edwardot. Azt nem tudom, hogy elkészült-e a film, mert ezek 2011-es bejegyzések voltak. Mindenesetre a könyvet a Kossuth Kiadó jelentette meg hazánkban.

John Ajvide Lindquist: Hívj be! - csak erős idegzetűeknek

Azon tűnődöm így a könyv elolvasása után, hogy mit gondoljak róla: tetszett-e, vagy se, ugyanis annyira vegyes műfajú, komplex műről van szó, hogy ilyet korábban még nem láttam.
A Hívj be ugyanis olyan mintha a skandináv krimik világa összekeveredett volna a vámpíros könyvekkel, na meg Jodi Picoult Tizenkilenc perc című könyvével, szóval eléggé érdekes katyvasz lett az egész.
A skandi krimiknek nagy rajongója vagyok és a Tizenkilenc perc is tetszett, de vámpíros könyvet korábban még nem olvastam, éppen ezért nehéz egyértelműen állást foglalni.
A regény valamikor a 80-as évek elején játszódik Svédország fővárosának egyik külvárosában, Blackebergben, ahol a szerző is született.
Mondjuk a szerző egyértelműen nem írja, de egy munkáskerületről van szó, ahol nem éppen vidám az élet, és a sok munka mellett a szülők nem érnek rá a gyerekeikkel foglalkozni.
Talán ezért is fordulhat elő, hogy a kiskamasz Oskart bántalmazzák az osztálytársai. Itt nem szimpla csúfolódásról van szó, hanem kőkemény szívatásról, ugyanis a bántalmazók szemében Oskar egy ocsmány, kövér, mamlasz figura, akinek nincs joga létezni se. Miután azonban mégsem ölhetik meg, legalább jól megszívatják, ahol lehet. A tanárok, meg a szülők úgyis szarnak az egészre, hiszen ki vannak égve, és főként a pénzkeresés érdekli őket. Érdekes, hogy a szülői törődés nyomaival nem nagyon találkozhatunk a könyvben, szóval úgy tűnik, mintha ezek a fiatalok teljesen vadon nőnének fel. Talán csak Oskar édesanyja mutat némi törődést a fia felé, de csak keveset.
Szóval ez az Oskar egy magányos, kitaszított figura, akinek igazi barátai nincsenek. Ámde hamarosan találkozik egy nagyjából vele egykorú kislánnyal, Elivel, aki igen különösen viselkedik: például csak éjszaka jelenik meg, iskolába nem jár és nagyon furcsa szaga van.
Nekem mondjuk elég hamar lejött, hogy ez az Eli valamilyen alien lehet, de Oskar már nem ilyen gyors felfogású, szóval neki elég sokáig tartott rájönni.
Van még egy kiégett, középkorú, alkoholproblémákkal küszködő bagázs is a kötetben, illetve egy sorozatgyilkos, aki valamilyen módon kapcsolódik Elihez, a vámpírhoz is.
Apropó sorozatgyilkos: a kötetben több gyilkosság is történik, amelynek az áldozatai teljesen elvéreznek, és amelyek felkavarják a stockholmi peremváros életét.
Közben azon tűnődöm, hogy mi értelme volt ennek a regénynek a megírásának, hiszen különösebb nyomozás nem történik a gyilkosságok ügyében, illetve különösebb kerettörténet sincs. Ráadásul mire a végére értem, kb. elfelejtettem, mi volt az elején, mert annyira hosszú a könyv és vontatott, lassú a történet.  Kábé arra volt jó ez a kötet, hogy a Budapest-Nyíregyháza vonatutat végigrémüldözzem, miután a kötetet útközben olvastam el. Másra viszont nemigen.
Számomra rokonszenves szereplőt sem igen találtam benne, bár ha már választani kell közülük, akkor Eli legyen az.
Szóval akármekkora világsiker is ez a könyv, én abszolút nem ájultam el tőle, de ez legyen már az én bajom.
A könyv eredetileg a Vörös Pöttyös Könyvek című sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában, de most hallottam nemrég, hogy azóta a kiadó újra megjelentette a kötetet ezúttal a Sötét Örvény sorozatban is. Minderre azért volt szükség, mert ez nem az a szokványos vámpíros történet, amit a kamaszkorú lánykák annyira keresnek (pl. Meyer, vagy Lara Adrian kötetei, esetleg az Anita Blake, meg a Cat&Bones sorozat). A Hívj be ugyanis nem szerelmi történet, hanem egy rémregény, szóval ennek tudatában tessék elolvasni.

Johan Theorin: A falon túl

Se a könyvről, se a szerzőről nem hallottam még korábban, csak a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban láttam meg a könyvet és miután a skandináv krimik sorozatban jelent meg, ezért nem volt kérdés, hogy kikölcsönzöm.
Mondjuk Theorinnak ez az első magyar nyelven megjelenő könyve, úgyhogy nem csoda, hogy nem ismertem. Hazájában, Svédországban viszont már többkötetes író, aki eléggé népszerűnek mondható.
Könyveiben a Svédország dél-keleti partjainál fekvő hosszúkás szigetre, Ölandra kalauzolja a látogatót, ahol az édesanyja családja is élt. Ő maga egyébként Göteborgban született és ma is ott él.
A falon túl ugyanúgy kezdődik, mint a többi skandináv krimi, vagyis egy látszólag egyszerű bűnténnyel, ami jelen esetben egy hatéves kisfiú eltűnése, akiről húsz éve nem hallottak semmit. Még a holtteste sem került elő, tehát akár élhet is.
A gyerek édesanyját annyira megviselte az eset, hogy eléggé megkattant, és azóta alkohol-és drogproblémái vannak, és nem is dolgozik. Mondjuk ez valahol érthető, pláne, hogy ő bízta rá a gyereket az Ölandon élő nagyszülőkre, hogy elintézzen valamit a lakhelyén, Göteborgban, ami azért nem kis távolság oda.
Érdekes, hogy a nagyszülőket kevésbé viseli meg az eset, legalábbis a gyerek nagyapja kifejezetten normális figura. Vele csak annyi a probléma, hogy eléggé idős már és egyedül nem tudja magát ellátni, ezért öregek otthonában él a szigeten, ahol a lánya, az eltűnt kisfiú édesanyja időnként meglátogatja.
Ők ketten lesznek azok, akik így 20 év után megpróbálnak szembenézni a démonaikkal, és felgöngyölíteni az esetet, ami eléggé lehetetlen vállalkozásnak tűnik ennyi idő után. Viszont a gyerek nagyapja küldeményben megkapja a kisfiú szandálját, amit közvetlenül az eltűnése előtt viselt, és ez indítja el az eseményeket.
A két embernek annyi kapaszkodója van, hogy egy furcsa fickónak, Nils Kantnak köze van a gyerek eltűnéséhez, mert vele látták utoljára élve, éppen ezért a szerző a jelen idővel párhuzamosan meséli el Nils Kant történetét, aki a második világháború alatt megölt néhány német katonát a szigeten, de egyébként se volt soha százas. Theorin mindenesetre olyan hangulatot teremt ezzel a szállal, hogy engem többször is kirázott a hideg, pedig ebben a könyvben semmi brutális és gyomorforgató rész nincs, mégis felveszi a versenyt az amerikai thrillerekkel. A fentebb írtakból következik, hogy ez az eset a régebbi időkre vezet vissza, de a szerző az olvasót az utolsó oldalig izgalomban tartja, mert csak akkor ad egyértelmű választ arra, hogy Nils Kant és a gyerek életben vannak-e még, vagy meghaltak. Egészen addig csak ködösít.
Eközben a szokásos lélektani elemzés sem marad el, de az az igazság, hogy szerintem ez a motívum eléggé gyengére sikeredett ebben a könyvben. Jó, a nyomasztó hangulat az megvan, de a szereplő nem annyira borultak, mint a többi skandi krimiben, illetve a szerző nem hatol annyira mélyre. Viszont az ölandi hangulatot maximálisan próbálja megragadni.
A skandi krimiktől eltérően itt a rendőr figurája sem hangsúlyos. Igaz, hogy van rendőr, vagyis inkább körzeti megbízott, de nem ő nyomoz igazából. Neki más a szerepe: sokáig úgy tűnt, hogy afféle mellékszereplő, akit azért írtak bele a történetbe, mint tanút, illetve szükséges kelléket (mert egy ilyen kis szigeten is kell hogy legyen valaki, aki vigyáz a rendre), de aztán a kötet végére érve teljesen más képet kapunk a szerepéről.
Nekem tetszett a könyv, de aki ezzel a darabbal kezdi az ismerkedést a skandi krimikkel, az nem fog teljes képet kapni a műfajról. Nekik inkább Nesbo-t, vagy Alvtegent javaslok.
Kiadja az Animus Kiadó