Kezdetben igen lelkes voltam, mert érdekelt, hogy mit hoz ki a szerző ebből, de aztán ahogy haladtam a történettel, úgy múlt el a lelkesedésem is, ugyanis nagyon nem tetszett a szereplők gyötrődése, illetve a feltételezett bűnös körüli médiahiszti. Ezek után újságírónő is voltam vele, hogy felejtsük el a picsába az egészet, de ugyanakkor mégiscsak érdekelt a megoldás, ezért hátralapoztam, de sokkal okosabb nem lettem, mert túl zavaros volt az egész. Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy a szerző, direkt úgy írta meg a regényt, hogy ne legyen egyszerű, hiába van egy feltételezett gyanúsított, mégis úgy megcsavarja a történetet, hogy muszáj végigolvasni, mert így kerül helyre minden. Nos, végigolvastam tehát, és végül nem bántam meg, mert a végére a szerző igencsak felszítja a feszültséget és az addig lapos történet váratlanul ismét izgalmas lesz.
Na de lássuk röviden, miről is van szó: eltűnik egy kislány London egyik külvárosából, és a szálak kispolgári életet élő londoni házaspárhoz vezetnek,, de mivel felkapja az ügyet a média is, ezért a képbe került egy újságírónő is, na meg egy nyomozó, akit az ügy felderítésével bíztak meg.
Ahogy haladunk előre a történetben, úgy válnak egyre érdekesebbé a szereplők, akikről kiderül így finoman szólva, hogy nem éppen angyalok.
Itt főleg a Tayor házaspár és Dawn Elliott, a kislány anyukája lesz érdekes, mert az ő életüket ismerhetjük meg ebből a regényből. Manapság nagy divat lett lerántani a leplet a különböző emberi kapcsolatokról, amelyek a felszínen kiegyensúlyozottnak látszanak, de a felszín alatt csak úgy fortyognak az indulattól, amit a felek valójában egymás iránt éreznek. Csak hát ezeket könnyebb a szőnyeg alá söpörni, illetve sokan félnek a környezet véleményétől is.
A regény főszereplői valójában szürke, kispolgári életet élnek, ami különösen az angolokra jellemző. Igaz, hogy London egy tízmilliós nagyváros, színes kulturális élettel, de maga a város nagy része barátságtalan, szürke, komor, akárcsak az itt élő emberek. Barton pedig kiválóan ábrázolja ezt a fílinget, na de pontosan ez volt a célja, amit nem is titkol.
Csakhogy az embereknek igényük van arra, hogy feldobják a szürke hétköznapokat: ki így, ki úgy. Hőseink ezt az internetes chatszobákban vélik megtalálni, ami talán a legjobb találmány erre, hiszen a névtelensége miatt bárki lehet az ember: kreálhat ,magának új személyiséget, új életet, miközben sokszor az éppen aktuális egy rakás szar. A frankónak tűnő találmánnyal éppen az a baj, hogy sokan visszaélnek vele, így kitűnő táptalaj a szélhámosok, perverzek és a bűnözők számára.
A regény hősei is idemenekülnek a valóság elől, csak éppen amikor eltűnik a kislány, a valóságot tagadni tovább nem lehet, és a legnagyobbat talán a feleség szívja, ugyanis szembesülnie kell azzal, hogy a férjét egyáltalán nem ismeri, de persze a valóságot sem nagyon, hiszen mindent a férje szemszögéből néz gyakorlatilag.
Ő egy szolgalélek, akinek semmilyen önálló megmozdulása nincsen, minden csak a férjről, Glenről szól, emiatt eléggé ellenszenves, bár azt el kell ismernem, hogy néha van benne erő, ami időnként meg is mutatkozik.
Glen, a férj egy egoista, arrogáns barom, aki körül forog a világ, de aztán bűnügybe keveredik, és komoly médiacirkusz alakul ki körülötte. Mindez a Holtodiglan című regényt idézi, amelynek az elején szintén ez történt, és már akkor sem tetszett. Nem az a gond, hogy hamar találnak egy gyanúsítottat, hanem az, hogy bénáznak, ráadásul a sztori sem túl erős. Azt viszont el kell ismernem, hogy így egyben nézve a történetet, a regény mégiscsak jól össze van rakva, de amíg eljutottam a végére az szenvedés volt.
Igazából az is baj, hogy egyetlen rokonszenves szereplője nincs ennek a könyvnek: sem a Taylor házaspár, sem az anya, Dawn Elliott, sem az újságíró, Kate, sem Bob, a felügyelő, nem szerethető alakok.
Dawn, akit áldozatként állítana be az újságok, egyszerű lumpenproli lélek, akinek sokszor a terhére van a véletlen balesetből született gyermeke, Kate egy gátlástalan, hazug, törtető fajzat, aki a lelkét is eladná a nagy sztoriért, amit ebben a gyerekrablásos ügyben vél megtalálni, és Bob a szerencsétlenkedő zsaru, aki egyből rábök az egyetlen feltételezhető gyanúsítottra, és onnantól kezdve le nem száll a témáról..
A szerző ennek az öt embernek a szemszögéből nézi a történetet, de csak Jean beszél egyes szám első személyben, a többiek esetében mindig egyes szám harmadik személyből íródik a cselekmény.Ez is érdekes, de nem tudom, mit akart vele elérni a szerző.
A cselekmény ide-oda ugrál az időben: először 2010-ben kezdődik, majd visszaugrik hérom évet, és aztán a végén megint visszatér az akkori jelenidőbe. Emiatt nekem kicsit zavaros volt a sztori, tehát vissza kellett néznem a dátumokat, hogy most éppen hol tart a sztori.
A regényt lélektani krimiként tartják számon, ami igaz is, mert a szerző eléggé boncolgatja a párkapcsolatok, illetve az netes közösségi oldalak világát, de valahogy mégis gyengének éreztem a művet ebből a szempontból is. Lehet azért van ez, mett skandináv krimik nagy fogyasztója vagyok, és ebben a műfajban ők a királyok. Vita nincs. Egyszer el lehetett olvasni, de tovább ajánlani nem fogom. Kiadja a 21. Század Kiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése