Gillian Flynn: Éles tárgyak

Véletlenül láttam meg ezt a könyvet a nyugati téri Alexandra könyvpalotában. Azt egyből láttam, hogy új, de valahogy még sincs akkora marketingje, mint a Holtodiglan című kötetnek volt. Márpedig az előbb említett mű csupán a szerző harmadik regénye, míg ez az első. Az egy dolog, hogy hazánkban megcserélték a sorrendet, és a Holtodiglant adták ki elsőnek, míg ezt harmadiknak, de ettől még nem ez az eredeti sorrend.
Mindenesetre az Éles tárgyak kicsit sem hasonlít a Holtodiglanra, inkább a szerző középső regényét a Sötét helyeket idézi.
Mindkettőben ugyanis a vidéki amerikai életről van szó, annak minden kicsinyességével, pletykájával, közönségességével együtt. Az amerikai álom eltűnik, helyette poros, szürke kisvárosok vannak, ahol csak egyvalamit lehet csinálni: menekülni, amíg lehet. Mást nem: élhetetlen szar az egész, ugyanis az ingerszegény környezetben az emberek nem tudnak más szórakozást találni, mint a másik életével foglalkozni.
Nem véletlen, hogy ennek a regénynek a főhőse, Camille Preaker is lelépett a szülőhelyéről, és inkább Chicagóban ment újságírónak egy feltörekvő napilaphoz. Csakhogy a szülővárosában rejtélyes gyerekgyilkosságok történnek, és a főnöke úgy gondolja, remek sztorit lehetne ebből kihozni annak dacára, hogy több ezer kilométerre történtek a várostól.
Egy szó, mint száz, Camille tehát hazautazik, és vizsgálódni kezd, miközben a múltjával is szembe kell néznie. Mindez nem semmi, ugyanis gazdag, de szeretetlen családba született, apját nem ismerte, az anyja pedig rideg és távolságtartó. Igaz, van mostohaapja, de ő se jobb a feleségénél. Az egyik húga évekkel ezelőtt meghalt, de van egy másik húga, a nála jóval fiatalabb Amma, akivel korábban nem nagyon találkozott.
A regényben hamarosan feltárul, hogy az áldozatok se voltak valami ártatlan báránykák, de ez amúgy sem jellemző Flynn regényeire, aki valamiért szereti előhozni a nők közönségesebb részét.
Ettől jelent ő akkora újdonságot, ugyanis ezt kevesen teszik meg. Még Martina Cole gonosz nőalakjaiból is áradt valami méltóság, vagy nem tudom, minek nevezzem, de Flynn nőalakjai inkább közönséges kocsmatündérekre hajaznak sokszor.
Az iskolai bántalmazás/kiközösítés is előtérbe kerül a regényben, bár nem jól mondom: inkább arról van szó, hogy a gyermeki ártatlanság kurva korán elvész: a 13 éves Amma ugyanis már mindenféle tiltott, de menőnek tartott dolgot kipróbált (cigi, drogok, szex), sőt rendszeresen él velük. Ezenkívül ő valamiféle hercegnőnek hiszi magát, akinek joga van lenézni másokat, ami még hagyján, de ilyen fiatal korban túlzottan felnőttesen viselkedik, ami baj. Egyébként vele kapcsolatban kezdettől az volt az érzésem, hogy nem egyszerűen egy elkényeztetett gyerek, hanem egy gonosz és beteg ember, mindegy hogy hány éves. Vannak ilyenek, akik így születnek, aztán tehetnek velük bármit, ilyenek maradnak.
Camille, a nővére se egy angyal, neki is megvoltak a maga dolgai, mint kiderül, de ő egy sodródó jellem, aki valahogy nem tudja megtalálni önmagát, talán a tisztázatlan, és korábban elnyomott családi feszültségek miatt, amelyek a szülővárosában történt gyilkosságok miatt előtérbe kerülnek.
Azt hadd tegyem hozzá, hogy én már kezdettől fogva gyanítottam, hogy Camille családja nem teljesen százas, hogy enyhén fogalmazzak. szóval mindnyájan terheltek, nem számít, hogy gazdag családról van szó. A lényeg, hogy ez egy beteg banda, és egy korlátol emberekkel teli kisváros, ahonnét a főhős fiatal nőként elmenekült. A gyilkosságsorozat viszont újra feltépi a sebeket. Ennyi a lényeg.
Amúgy nem rossz könyv, de igazából nemigen vannak szerethető karakterek benne, és akkor még finoman fogalmaztam. Camille még egész elviselhető, de a többieket utáltam, főleg Ammát és az anyját. Szerencsére elég rövid a könyv, és gyorsan a végére lehetett érni, de a Holtodiglan című regény színvonalától messze elmarad.
A regényt hazánkban az Alexandra Kiadó jelentette meg.

Gillian Flynn: Sötét helyek

Ha például valakinek kiirtják a családját, vagy hasonló tragédia történik vele, akkor az emberek azonnal rokonszenveznek az áldozattal, mert megsajnálják. Az fel sem merül bennük, hogy a túlélő esetleg egy szemét, utálatos ember lenne, szóval egy lélektani törvényszerűségről van szó, amit most Gillian Flynn alaposan felrúg ezzel a regényével.
A kötet főszereplője, Libby egy problémás, sőt kifejezetten gonosz lény, több szempontból is. Nekem például azért, mert a lány nem szereti a kutyákat, és meg is öl egyet. Ezek után valahogy nem tudok szimpatizálni vele.
Amúgy szorongós gyerek volt, de ez érthető, hiszen véletlen balesetként érkezett egy amúgy is már létminimumon élő vidéki farmercsaládba, ahol az abortusz fogalmát nemigen ismerték. Szóval ezt a feleslegességet érezte meg már kislányként, aztán amikor megölték az anyját, és két nővérét, az alkesz apa meg lelépett, hát nem csoda, hogy tovább súlyosbodtak lelki zavarai és az anyai nagynénje is lepasszolta a nevelési gondját másoknak. Ráadásul a kislány annak idején a bátyja ellen vallott, hogy ő a gyilkos, és a bátyót le is sittelték életfogytiglanra.
További probléma, hogy a leányzó nem dolgozik, mint ahogy korábban sem tette. Igaz, mi a fenének, hiszen az emberek sajnálatából élt, akik egy csomó pénzt küldtek neki, ami egy befektetési alapba került. Csakhogy a pénz fogyóban van, úgyhogy mégiscsak el kellene mennie dolgozni, amihez nagyon nem fűlik a foga, mert hozzászokott a lényegében társadalmonkívüli élethez. Ámde kap egy ajánlatot egy meglehetősen furcsa társaságtól, akiknek a tagjait legendás gyilkosságok érdeklik, és ők azt akarják, hogy vizsgálják felül ezt a gyilkossági esetet, mert szinte biztos, hogy nem Libby bátyja, Ben a tettes, hanem valaki más.
Libby nagy nehezen hallgat a szavukra, és elkezd nyomozni az ügyben úgy, hogy szépen felkeresi az életének régi szereplőit, beleértve a börtönben ülő bátyját,az apját, és még jó pár lecsúszott, félvilági embert, akik talán magyarázattal szolgálhatnak a 25 évvel ezelőtt történtekre.
Nagy várakozással vettem a kezembe ezt a könyvet, mert azt hittem, hogy legalább olyan jó lesz, mint a Holtodiglan volt, de sajnos csalódnom kellett, mert voltak olyan részletek, amelyek rombolták az élményt. Olyasmire gondolok, amik például a különböző testnedvekre vonatkoznak, illetve helyenként olyan részletesen fogalmaz meg bizonyos folyamatokat az írónő, amely borzasztóan kiábrándítóan hangzik.
Maradjunk annyiban, hogy a szerző könyvében nincs szerelem és romantika, mint ahogy az emberek sem angyalok. Sőt, inkább utolsó rohadékok, úgyhogy valamilyen szinten mindenki bűnös, még a gyerekek és a kamaszok is, akiknek még elvileg ártatlanoknak kellene lenniük, de itt a regényben nem azok, sőt isznak füveznek, illetve érzések nélkül kefélnek, legalábbis a menők. A közösségi szellem pedig erős, és a legtöbben tartozni akarnak valahová.
Flynn nyers és húsbavágó ábrázolásmódja erősen emlékeztet a skandináv krimikre, ugyanakkor a történeten Raymond Chandler hatása is érződik. Na jó, a mester közel sem fogalmazott ilyen durván, csak finom cinizmussal, de ő is éppen eléggé ki lehetett ábrándulva a világból, mert eléggé kétes egzisztenciákat szerepeltet a műveiben, amelyekben feltárul az Angyalok Városának minden mocska.
Ezzel szemben Flynn a vidéki Amerikáról ír könyveiben, mint például farmokról, kisvárosokról, és az ottani gyakorlatilag létminimum alatt élő emberekről, szóval ha valakinek még lennének olyan illúziói, hogy az Amerikai Egyesült Államok az álmok földje, ahol kurva sok pénzt lehet keresni, akkor olvassa el ezt a könyvet, vagy a szerző előző művét, a Holtodiglant és majd meglátja a kiábrándító valóságot.
Az előbb említettem a skandináv krimiket, amelyek szintén komor és sokszor beteg világúak, ugyanakkor gyakran társadalomkritikát is fogalmaznak meg, főleg a dán szerzők. Flynn világa azonban még ezeken is túltesz naturális ábrázolásmódjával, amelyben túl sokszor emleget különböző fekáliákat. Mindez engem valamiért nagyon zavar, míg érdekes módon a káromkodás valahogy nem, pedig az is adódik a szövegben nem egyszer, de valahogy azt megszoktam már. Lehet, az a gond, hogy ez a stílus egy csinos, fiatal nő tollából ered, fogalmam sincs.
Mindenesetre a könyvben igazából nem az a lényeg, hogy mi történt azon a 25 évvel ezelőtti éjszakán, hanem inkább a lélektani folyamatok a fontosak, hogy mi történik a szereplőkkel 25 év alatt, már akik még életben vannak.
A cselekmény több nézőpontból íródik: egyrészt maga a főszereplő, Libby meséli a jelent egyes szám első személyben, másrészt a bátyja Ben, illetve az édesanyjuk, Patty szemszögéből íródik a múlt, de az már egyes szám harmadik személyben.
Mindez valószínűleg azért van, mert a szerző ezzel akarja érzékeltetni, hogy valójában Libby a központi alakja ennek a könyvnek, hiszen ő indítja el ennek a régmúltba nyúló bűnténynek a végleges lezárását, amihez  a többi szereplő csak statiszta lehet. Jó mondjuk Ben és Betty nézőpontja azért fontos, hogy a felszínre kerüljenek a történtek azon pillanatai, amelyekről Libby nem tud, mert még kicsi volt, illetve nem volt ott a helyszínen.
Azt korábban is már említettem, hogy a szereplők mindannyian ellenszenvesek, kiábrándítóak, főleg Libby és Diondra figurája, akik (finoman szólva) egyáltalán nem hozzák azokat a sztereotípiákat, amelyeket a társadalom a nőkkel kapcsolatban mind a ami napig elvár. Szóval egy nő legyen finom lelkű, érzékeny, kedves, jó természetű, amibe még csak véletlenül se tartozik bele a káromkodás, illetve agresszió bármilyen más formái.
Flynn ezekkel a kritériumokkal szembemegy a regényeiben, ahol valahogy mindig a nő a gonoszabb, sátánibb, míg a férfiakat ellenben sokszor puhapöcsként ábrázolja  a műveiben, tehát éppen fordítva, mint ahogy kéne. Szóval Flynn nőalakjai sokszor káromkodnak, Közönséges Kocsmatündérként viselkednek, agresszívek,  illetve sokszor embergyűlölők. A jellemvonások hasonlóak a skandináv krimikéhez, csak ott többnyire férfiszerzők, férfiközpontú műveket írnak, míg Flynn inkább a nőknek ad esélyt, ami roppant kedves tőle. Még akkor is, hogy ha ilyen komor, beteg és kiábrándító könyvet hozott össze. Na, de legalább erről lehet beszélni, elemezgetni a szereplőket, míg egy cukros-nyálas műben nem. Azoknak se íze, se bűze, csak futószalagon gyártott anyagok, míg Flynn könyvének legalább van valamilyen karaktere.
Annak ellenére, hogy igyekeztem megvédeni a könyvet, annyira nem tetszett, és ahogy a Molyon láttam, eléggé ellentmondásos véleményeket olvashattam róla. Mindez persze nem baj, mert legalább venni fogják.
A könyvet kiadja az Alexandra Kiadó

Gillian Flynn: Holtodiglan

Párkapcsolatokról beszélni igen hálás téma, ugyanis ez mindenkit érdekel valamilyen szinten, akár van kapcsolatuk, akár nincs. Minden kapcsolat más és más, ugyanakkor mindegyiknek van egy titkos élete, amelyet a külvilág nem láthat, mert a négy fal között zajlik. Ezért lepődik meg a külvilág, amikor egy látszólag harmonikus életet élő pár váratlanul szakít, hiszen ők csak a külvilág felé mutatott álcát látják, ami megtévesztő lehet. Sokszor még egy kapcsolaton belül is kurva nehéz kiismerni a másikat, aki olyan arcot mutat felénk, amilyet akar, és amilyet nem szégyell. Vannak, akik tíz, vagy húsz évig is csinálják, de egy idő után lebuknak, és akkor a kapcsolatnak is valószínűleg vége lesz. Örök tanulság, hogy sohasem lehet tudni, kiben mi lakozik.
Flynn könyve is egy ilyen helyzetet mutat be, vagyis egy házaspár játszmázását, akik eljátsszák a külvilágnak, hogy minden rendben van, pedig nincs. Aztán az egészre az asszony váratlan eltűnése teszi fel a koronát, ami ráadásul az ötödik házassági évfordulójuk napján történik.
Nem csoda, hogy Nick, a férj rettentően kiborul, de a környezetet is megdöbbenti az asszony váratlan lépése. Azonban ez még nem minden, ugyanis a nő úgy rendezi meg ezt az egészet, hogy halottnak higgyék, és a férjét gyanúsítsák gyilkossággal. Innentől kezdve a regény krimibe, jobban mondva thrillerbe fordul át, ahol a férjnek az ártatlanságát kell bebizonyítania, miközben a rendőrség az asszonyt keresi. Pedig valamikor szerették egymást, vagy legalábbis úgy tűnik a romantikus szerelem minden kelléke megvolt, de aztán ahogy olvassuk a regényt kiderül, hogy mindez illúzió, és nem a szerelemről szól.
A történteket két szemszögből olvashatjuk: Nick és Amy ugyanis felváltva beszél a regényben, amiből kiderül, hogy az eseményeket mindketten máshogy látják, de hát végül is két különböző emberről van szó, akik ráadásul ellentétes szerepeket is alakítanak. (Itt most eleve a férfi-nő szerepre gondolok).
Bevallom a könyv első fele eléggé bosszantott, ugyanis hatalmas cirkuszt rendeztek a csaj eltűnése körül, amúgy amerikai módra, ugyanis nemcsak a kisvárosi környezet bolydult fel a hír hallatán, hanem bekerült egy országos tévéshow-ba is, amely direkt ilyen emberek felkutatásával foglalkozik. A műsorvezető meg szépen felheccelte a közönséget, hogy a férj biztosan egy szemétláda, amit persze be is kajáltak. Szóval nekem ez a hisztériázás nem volt szimpi, és azon filóztam, hogy abbahagyom az olvasást, de aztán folytattam, mert érdekelt az Amy körüli rejtély.
Jól is tettem, mert aztán a könyv második része egy éleset vált is kiderül az igazság a nő körül, hogy miért is csinált ezt az egészet. Nos, én kurva ritkán szoktam meglepődni, de most megtörtént. Az élmény olyan volt, mintha pofán vágtak volna, ugyanis erre nem számítottam. Azt nem árulom el mire, de hogy aljas, és gonosz némber ez az Amy, az is biztos. Ennek ellenére pont őt kedveltem jobban a szereplők közül, míg Nicket csak egy férfinek látszó szerencsétlen hülyének tartom. Már bocs.
A történt vége pedig meglepő, és a címét sem véletlenül kapta. Egyelőre csak ennyit mondhatok. Aki szereti a jól megírt, borzongató, pszichothrillereket, annak tetszeni fog a könyv, legalábbis a második része.
Kiadja az Alexandra Kiadó