Gillian Flynn: Éles tárgyak

Véletlenül láttam meg ezt a könyvet a nyugati téri Alexandra könyvpalotában. Azt egyből láttam, hogy új, de valahogy még sincs akkora marketingje, mint a Holtodiglan című kötetnek volt. Márpedig az előbb említett mű csupán a szerző harmadik regénye, míg ez az első. Az egy dolog, hogy hazánkban megcserélték a sorrendet, és a Holtodiglant adták ki elsőnek, míg ezt harmadiknak, de ettől még nem ez az eredeti sorrend.
Mindenesetre az Éles tárgyak kicsit sem hasonlít a Holtodiglanra, inkább a szerző középső regényét a Sötét helyeket idézi.
Mindkettőben ugyanis a vidéki amerikai életről van szó, annak minden kicsinyességével, pletykájával, közönségességével együtt. Az amerikai álom eltűnik, helyette poros, szürke kisvárosok vannak, ahol csak egyvalamit lehet csinálni: menekülni, amíg lehet. Mást nem: élhetetlen szar az egész, ugyanis az ingerszegény környezetben az emberek nem tudnak más szórakozást találni, mint a másik életével foglalkozni.
Nem véletlen, hogy ennek a regénynek a főhőse, Camille Preaker is lelépett a szülőhelyéről, és inkább Chicagóban ment újságírónak egy feltörekvő napilaphoz. Csakhogy a szülővárosában rejtélyes gyerekgyilkosságok történnek, és a főnöke úgy gondolja, remek sztorit lehetne ebből kihozni annak dacára, hogy több ezer kilométerre történtek a várostól.
Egy szó, mint száz, Camille tehát hazautazik, és vizsgálódni kezd, miközben a múltjával is szembe kell néznie. Mindez nem semmi, ugyanis gazdag, de szeretetlen családba született, apját nem ismerte, az anyja pedig rideg és távolságtartó. Igaz, van mostohaapja, de ő se jobb a feleségénél. Az egyik húga évekkel ezelőtt meghalt, de van egy másik húga, a nála jóval fiatalabb Amma, akivel korábban nem nagyon találkozott.
A regényben hamarosan feltárul, hogy az áldozatok se voltak valami ártatlan báránykák, de ez amúgy sem jellemző Flynn regényeire, aki valamiért szereti előhozni a nők közönségesebb részét.
Ettől jelent ő akkora újdonságot, ugyanis ezt kevesen teszik meg. Még Martina Cole gonosz nőalakjaiból is áradt valami méltóság, vagy nem tudom, minek nevezzem, de Flynn nőalakjai inkább közönséges kocsmatündérekre hajaznak sokszor.
Az iskolai bántalmazás/kiközösítés is előtérbe kerül a regényben, bár nem jól mondom: inkább arról van szó, hogy a gyermeki ártatlanság kurva korán elvész: a 13 éves Amma ugyanis már mindenféle tiltott, de menőnek tartott dolgot kipróbált (cigi, drogok, szex), sőt rendszeresen él velük. Ezenkívül ő valamiféle hercegnőnek hiszi magát, akinek joga van lenézni másokat, ami még hagyján, de ilyen fiatal korban túlzottan felnőttesen viselkedik, ami baj. Egyébként vele kapcsolatban kezdettől az volt az érzésem, hogy nem egyszerűen egy elkényeztetett gyerek, hanem egy gonosz és beteg ember, mindegy hogy hány éves. Vannak ilyenek, akik így születnek, aztán tehetnek velük bármit, ilyenek maradnak.
Camille, a nővére se egy angyal, neki is megvoltak a maga dolgai, mint kiderül, de ő egy sodródó jellem, aki valahogy nem tudja megtalálni önmagát, talán a tisztázatlan, és korábban elnyomott családi feszültségek miatt, amelyek a szülővárosában történt gyilkosságok miatt előtérbe kerülnek.
Azt hadd tegyem hozzá, hogy én már kezdettől fogva gyanítottam, hogy Camille családja nem teljesen százas, hogy enyhén fogalmazzak. szóval mindnyájan terheltek, nem számít, hogy gazdag családról van szó. A lényeg, hogy ez egy beteg banda, és egy korlátol emberekkel teli kisváros, ahonnét a főhős fiatal nőként elmenekült. A gyilkosságsorozat viszont újra feltépi a sebeket. Ennyi a lényeg.
Amúgy nem rossz könyv, de igazából nemigen vannak szerethető karakterek benne, és akkor még finoman fogalmaztam. Camille még egész elviselhető, de a többieket utáltam, főleg Ammát és az anyját. Szerencsére elég rövid a könyv, és gyorsan a végére lehetett érni, de a Holtodiglan című regény színvonalától messze elmarad.
A regényt hazánkban az Alexandra Kiadó jelentette meg.