Elizabeth Barrett-Browning eléggé kilóg ebből a sorból, ő ugyanis nem volt az a harcos feminista, és nem is talált fel semmit, sőt életének a jelentős részét ágyban fekvő betegként töltötte, mégis fontos az ő nevét megemlíteni.
Először is költőnek lenni alapvetően férfifoglalkozás volt, akkoriban csak nagyon kevés nő foglalkozott vers, vagy prózaírással. Ráadásul költőnek lenni amolyan úri huncutság volt, amit csak az igazán gazdagok engedhettek meg maguknak, miután ebből nem lehetett megélni.
Szerencsére sem Elizabethnek, sem a férjének, Robert Browningnak nem kellett nélkülöznie az anyagiakat, miután mind a ketten pénzes családból származtak.
Az is példátlan volt, hogy a költőnő kislányként együtt tanulhatott fiútestvéreivel, ennek köszönhetően az ógörög irodalmat is kiválóan ismerte. Tehetsége már egészen korán megnyilvánult, hiszen már gyermekként is írt verseket, amelyek aztán meg is jelentek újságokban, úgyhogy korán ismert lett.
Sajnos, egy lovasbaleset révén ágyhoz kötött betegként élt nagyon sokáig, csak később Robert Barrett érkezésével javult a helyzet, de a költőnő soha nem lett teljesen egészséges.
Ha már Barrettet említem: a két ember találkozása nem volt hétköznapi, Robert Barrett ugyanis már a versei alapján látatlanul is beleszeretett Elizabethbe, akit aztán személyesen is felkeresett Londonban. Mindez eléggé furcsának tűnhet, de hát ők emelkedett művészemberek voltak.
A fentiekből kitűnik, hogy Elizabeth családja nem volt hétköznapi, még akkor sem, amikor a család elveszítette a vagyonát. Koldusszegények azért nem lettek, de a kastélyukat el kellett adni, és a család Londonba költözött.
Innentől kezdve jött ki az apa betegsége, aki nem engedte egyik gyerekének sem, hogy felnőjön és a saját életét élje. Egyedül Elizabethnek volt bátorsága ahhoz, hogy megszökjön onnét, de neki is csak a szerelem adott erőt ehhez.
Végül Browninggal Itáliába költöztek, és ott is éltek, de sajnos a házasságuk nem tartott sokáig a költőnő korai halála miatt. Egy fiúgyermekük született, az ifjabb Robert 1849-ben, de az édesanyja halála után Browning nem nősült újra, hanem egyedül nevelte őt fel.
Ez is azt mutatja, hogy a szerelmük mennyire erős volt és tiszta. Mindez abban a korban nagyon szokatlan volt, különösen a nemesek körében, akik érdekből mentek férjhez, hogy megtarthassák a vagyont, de az átlagemberek sem szerelemből házasodtak, hanem azért mert elvárták tőlük.
Erre itt van ez a két ember, akiknek a kapcsolata abszolút érdekmentes volt, hiszen mind a ketten híresek, elismertek voltak, tehát egyenrangú félként éltek együtt.
Mindezt, amit most leírtam Kertész Erzsébet regényes formában tárja elénk a költőnő kislánykorától kezdve egészen a haláláig, ami 1861-ben következett be.
Elizabeth-tel kapcsolatban eléggé vegyes benyomásaim vannak: kislánykorában nekem kifejezetten bejött a vadsága, a lázadása, de a betegsége után kifejezetten ellenszenvesnek tűnt a viselkedése. Szerintem simán felgyógyulhatott volna, ha nem hagyja így el magát szerintem. Igaz, hogy a számára legkedvesebb embert, vagyis a bátyját elveszítette egy baleset következtében, ami sokat rontott az állapotán, de ettől függetlenül én nem kedvelem a depressziós, magukat elhagyó embereket.
Amikor megszökött Browninggal, hogy összeházasodhassanak, akkor megint elkezdtem kedvelni, hiszen újjáéledt benne a régi tűz, és ismét elkezdett élni. A legismertebb művét, a Portugál szonetteket is ekkor írta Itáliában. Tiszteletreméltó az is, hogy költőként ekkora elismertségre szert tudott tenni még életében, ami azért nem semmi.
A könyv a Móra Kiadó ismert ifjúsági sorozatában, a Csíkos Könyvekben is megjelent.
Kertész Erzsébet a legtöbb regényében olyan nők életrajzait ismerteti meg velünk regényes formában, akik nagyon sokat tettek a női egyenjogúság eléréséért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése