A Móra Kiadó nem olyan régen egy új sorozatot indított, a Tabu Könyveket, amely olyan témákat feszeget, amiket a társadalom igyekszik elhallgatni, csakhogy ne kelljen ezekkel szembesülni, de attól még ezek léteznek, és csak úgy nem fognak eltűnni.
Ilyen téma a mozgássérültek jelenléte is a társadalomban, különös tekintettel azokra, akik kerekesszékben ülnek, mert nem tudnak járni.
Itt van például Magyarország, ahol ilyen embereket nem nagyon látni nyilvános helyeken. Na nem azért, mert nem léteznek, hanem azért, mert számukra tele van a világ akadályokkal. Már eleve az is problémás számukra, hogy kijussanak a lakásukból. Még azok a szerencsésebbek, akik kertes házban laknak, vagy olyan bérházban, ahol van lift, illetve rámpa, továbbá könnyen nyitható lépcsőházajtók. (Sajnos, nem sok ilyen van).
Kinn az utcán a járdák, a tömegközlekedési eszközökre való fel-és leszállás, na meg a sok-sok lépcső jelentenek további problémákat. Mondjuk a tömegközlekedési eszközökre babakocsival is nehéz feljutni, a fájós lábú idős emberekről már nem is beszélve. Ami még egy szégyenfolt az a mozgássérült WC-k, legalábbis szerintem. Ezek általában ugyanis úgy működnek, hogy be vannak zárva, és általában a portástól, vagy a biztonsági őrtől kell elkérni a kulcsot. Szerintem ez komolyan megalázó, mert éppen elég bajuk van ezeknek az embereknek, nem kell tovább fokozni.
Csak egy hétig éljenek kerekesszékben az építési vállalkozók azzal a 386 senkiházival együtt, és rögtön átgondolnák a dolgot, aztán sírva könyörögnének kegyelemért.
Ámde azoknak, akiket ilyen speciális székbe kényszerít az élet, sajnos nincs többé visszatérés a "normális" életbe, hasonlóan Leo-hoz, ennek a könyvnek a főhőséhez.
Ő még a szerencsésebbek közé tartozik, ugyanis van családja, barátai is akadnak, akik segítik, sőt sikerül neki teljesen alkalmazkodni a helyzethez és újfajta célokat találnia. (Innét a könyv címe is). Igaz, hogy addig el kell telnie valamennyi időnek. Erről az időről, illetve az alkalmazkodási folyamatról szól a könyv, amelyet a pszichológia úgy nevez, hogy el kell végezni a gyászmunkát.
Igaz, hogy ebben a könyvben konkrétan nem hal meg senki, de ezt a folyamatot nemcsak a fizikai halál esetén lehet modellezni, hanem minden egyes gyökeres változás esetén, pl. szakítás, tartós betegséggel járó állapot, stb. Ebben az esetben nemcsak az érintettnek, hanem a környezetében élőknek is át kell menniük ezen a több fázisos folyamaton, tehát nemcsak Leónak, hanem a szüleinek is.
Mindez nagyon nehéz, a srác ugyanis a balesete előtt teljesen egészséges volt, és úgy élt, ahogy a többi gyerek. Vagyis majdnem: Leo ugyanis a foci megszállottja volt, csak ez érdekelte, a suli és az osztálytársak nem különösebben, a csajozásról már nem is beszélve.
Érdekes, hogy a szüleinek nem volt problémájuk ezzel, és nem próbálták meg tanulásra ösztökélni, sőt az apja lelkesen szurkolt neki. Amikor játékosmegfigyelő érkezik az ő meccsükre, hogy új tehetségeket keressen, akkor az apa még jobban is izgult, mint a fia.
Az a nap sorsfordítónak bizonyul a fiú életében, de nem azért, mert nem sikerült jól teljesítenie meccsen, hanem történt vele egy olyan baleset, amely gyökeresen megváltoztatta az életét...
Innentől kezdve már nem az számít, hogy elrontotta a mérkőzést, hanem az, hogy alkalmazkodjon a baleset miatt kialakult új helyzethez. A srácnak ugyanis olyan mértékben megsérült a gerince, hogy nem tud többé lábra állni sem, nemhogy járni.
Ilyenkor szoktak jönni a "jaj, szerencsétlen" típusú sajnálkozó vélemények, amelyekre semmi szüksége nincs a sérülteknek, akik éppen olyan emberek, mint mi. A szánakozás helyett inkább úgy kellene velük bánni, mintha egyenrangúak lennének az ép emberekkel, mert hát azok is, csak éppen eddig a világtól elzárva éltek. Csakhogy ezek az emberek még egyáltalán nem halottak, tehát meg kell tanulniuk beilleszkedni a többségi társadalomba.
Zannoner könyve ebben szeretne segíteni az embereknek anélkül, hogy szánakozna, vagy drámát csinálna a fiú sorsából. Helyette inkább azt írja le ami van, ítélkezés nélkül.
A helytelen példát a könyvben elsősorban Leo szülei mutatják, akik a két ellenkező végletet képviselik a könyvben: míg az apa nem vesz tudomást a fiú problémájáról, és folyton a legújabb gyógymódokat kutatja, hogy a srác ismét járhasson, sőt focizhasson, addig az anya túlaggódja a helyzetet, és állandóan a fia sarkában van, mert segíteni akar.
A valódi segítséget a fiúnak elsősorban Viola, az osztálytársa, és Manlio, a fociedzője adják. Utóbbi az, aki végül segít új célokat találni a srácnak, amikor az edzések folytatására ösztökéli. A két ember között egyébként is bizalmas a kapcsolat, mert az edző szinte már a második apja a fiúnak.
Ámde az igazán különleges kapcsolat Leo és Viola között szövődik. A lány eredetileg csak a kimaradt anyagrészek bepótlásában segít a fiúnak, de aztán a két fiatal között mély barátság, majd szerelem alakul ki. Ez a kapcsolat teljesen más, mint úgy általában a kamasz szerelmek, ugyanis nem felszínes dolgokra épül, hanem sokkal mélyebb alapokon nyugszik.
Mindez azért döbbenet, mert alapvető különbségek vannak köztük, a lány ugyanis nemcsak járni tud, hanem profi gátfutó, akinek az a célja, hogy legyőzze az útjába kerülő akadályokat. Márpedig azok vannak bőven az ő életében is, például itt van a családja: édesapja lelécelt egy másik nővel, édesanyja pedig belebetegedett az önsajnálatba, és nem sok kapcsolata van a valósággal, ezért Violának hamar felnőtté kellett válnia.
Ámde ő nem hátrál meg az élet kihívásai elől, sőt segít Leónak is, míg végül a két fiatal szellemileg legyőzhetetlenné válik.
Érdemes olvasás előtt bekészítened egy csomag papírzsebkendőt, mert "sírós" könyv!
Paola Zannoner már több könyvet is írt, de úgy tudom, ezek nem jelentek meg eddig hazánkban, viszont Olaszországban eléggé ismert szerzőnek számít. A Célvonal megírása előtt gondos háttértanulmányokat folytatott, vagyis igyekezett mindent megtudni a mozgássérültek világáról. A könyvet elolvasva úgy gondolom, hogy sikerült neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése