2015. január 12., hétfő

Karin Alvtegen: Szégyen

Annak ellenére, hogy a szerző regényeit a skandináv krimik sorozatban jelenteti meg az Animus Kiadó, valójában nem sok közük van a krimikhez, legalábbis fizikailag nem történik bennük gyilkosság, kivétel a Kitaszított című regény. Cserébe viszont az írónő megmutatja azt, hogy hogyan lehet meggyilkolni az ember lelkét, szóval ebben az értelemben mégiscsak krimikről van szó.
Különösen a mostani Szégyen című regénye ábrázolja ezt a folyamatot remekül, hiszen a regény talán Alvtegen legösszetettebb munkája, amely nemcsak az emberek nagy részét meggyötrő szégyenről, illetve bűntudatról, hanem az elengedésről és a gyászról is szól két nő sorsán keresztül, akiknek látszólag semmi közük egymáshoz.
Monika jól kereső orvos, akinek látszólag rendben van az élete, de valahogy a partnerkapcsolataival gondok vannak. A nő ugyanis mindig elmarja magától az éppen aktuális partnerét, mert egyszerűen nem mer kötődni, ugyanis fél az érzelmi kiszolgáltatottságtól. Később a regényből aztán kiderül, hogy miért.
Nekem nincs bajom, Monikával, de a másik nő, Maj-Britt figurája jobban felkeltette az érdeklődésemet. Főleg azért van ez, mert a nő látszólag egy elviselhetetlen, gonosz perszóna, aki folyton  szívatja az ő ellátó szociális szolgálat embereit. Ezt hívják úgy, beleharap abba a kézbe, amelyik eteti, vagy durvábban fogalmazva oda szarik, ahová eszik. Ezek után úgy éreztem, hogy lehet valami a gonoszsága mögött még a betegségén kívül. Maj-Britt ugyanis beteg lelkileg is (hiszen évek óta nem hagyja el a lakását semmiért), na meg testileg is (hiszen folyton zabál, ha kell ha nem, éppen ezért iszonyú kövér). Az, hogy nem éppen fiatal már, csak adalék. A lényeg, hogy Maj-Britt sorsa jóval összetettebb, mint Monikáé, hiszen neki "csak" két halálesetet kell feldolgoznia, míg Maj-Brittnek magát a gyermekkorát is, amely egy szigorúan vallásos környezetben telt. Ha durván akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy ezek a vallásbuzi emberek mindent tiltottak, amitől az ember jól érzi magát, pedig ők nem voltak szektások, mint az amcsik, hanem egyszerű evangélikusok, mint általában a svédek nagy része. Maj-Brittnek éppen ezért a szexualitással is akadnak gondjai, amelyet a szülei és a közösség igyekeztek belőle kinevelni. Mindez azzal jár, hogy megszégyenítették a közösség előtt, ami aztán később az egész életére kihat. Nem véletlen, hogy később egy traumatikus élmény hatására önként bezárkózik a lakásába és arra készül. hogy halálra zabálja magát,  mert ő ezt gondolja megoldásnak az elcseszett életére.
Amúgy ismertem egy hasonló fickót, mint Maj-Britt, aki szintén önkéntes száműzetésre ítélte önmagát, de nem azért mert akkora trauma érte volna, inkább azért, mert nyugdíjazták, és nem tudott mit kezdeni önmagával, aztán odaült az ablakba és el sem mozdult onnan, kivéve, amikor lefeküdt aludni. Még a kaját is odavitte az ablakhoz a felesége, mert az öreg folyton az utcai járókelőket figyelte és kritizálta. Érdekes, hogy mindenkiben talált valami kivetnivalót, hiszen egy tökéletességmániás és rabiátus vénember volt, aki egyébként a nagyanyámmal egy lépcsőházban lakott. Ebből következően engem is megkritizált: szerinte én nőietlen vagyok, csúnya, meg nyomorék is. Hát, kösz. Én azonban nem vagyok Maj-Britt, szóval csakazértis mutogattam magam az öregnek, aki gyakran láthatta a feltartott középső ujjamat, vagy egy szamárfület, csakhogy érezze a törődést.
Mellesleg ő sem volt szebb, hiszen az életmódja következtében brutálisan meghízott, és amikor rosszul lett, akkor több markos férfiember kellett hozzá, hogy lecipelje 150 kilós habtestét a mentőhöz. Csak reménykedem benne, hogy a halála pillanatában is az én látványom kísértette. Már elnézést ezért a kis közbevetésért, de muszáj volt kiírnom magamból ezt a kamaszkori élményemet.
A regény elsősorban ennek a két nőnek a sorsára fókuszál, de azért szerepelnek még mások is benne, például a családját kiirtó Vanja, aki ennek következtében éppen a börtönbüntetését tölti, vagy Pernilla, a búvárbalesetet szenvedett nő, akit Monika támogat lelkileg, hogy ezzel vezekeljen azért, amit tett.
Nyilván egy Vanjáról rögtön a szemét, köcsög, gyilkos jut elsőre eszébe az embereknek és jogosan, de Alvtegen megmutatja az ő sorsát is a felszín alatt.
A regény egyik nagy tanulsága, hogy semmi sem az, aminek a felszínen látszik, és mindennek oka van, mint például Maj.-Britt kötekedésének, vagy Vanja családirtásának, de Monika irigylése méltó életébe bepillantva azt hiszem, nem sokan cserélnének vele se. Mindez azért érdekes, mert ezek a karakterek közöttünk élnek, még ha nem is ilyen szélsőséges formában, de akkor is: az emberek jelentős része kurva nagy terheket cipel, amelyek nagy része gyermekkori eredetű.
Nos, ebből következik Alvtegen regényének másik tanulsága, miszerint a terheket le kell rakni, és az elfojtott érzelmeket a felszínre kell hozni, ki kell élni, ami gyógyulást hozhat. Alvtegennek pont ez a nagy előnye, hogy remekül tud írni az ilyen tabu témákról, mint amiket fentebb már említettem, miközben a társadalmat is keményen bírálja. Valószínűleg a szerző is éppen olyan antiszociális, embergyűlölő fajta lehet, mint egy-egy főhőse, vagy csak jó színész és médium, aki remekül bele tudja élni magát ebbe a szerepbe. Mindenesetre remekül csinálja ezt a lélektani krimi nevű műfajt és pofán bírja vágni az embereket, azáltal, hogy szembesíti őket ezzel a mostani világgal.
Szerintem az Árnyak volt a legjobb műve, illetve az Árulás is nagyot ütött, míg a Kitaszítottat a főhős miatt kedveltem meg. Ezekhez a regényekhez képest a Szégyen picit gyengébb lett, mintha Alvtegen kimerült volna kicsit, ugyanakkor mégis remek tabudöntögető regény született, amit főleg az érintetteknek (tehát a szexuális gátlásokkal küzdőknek, illetve azoknak, akik még nem végezték el a gyászmunkát) ajánlott elolvasni.
Kiadja az Animus Kiadó

2015. január 8., csütörtök

Fábián Janka: Koszorúfonat - a Lotti örökségének utóregénye

Szándékosan írom azt, hogy utóregény, ugyanis a Koszorúfonat nem közvetlen folytatása a műnek, hanem a szerző átugrik egy generációt, és Lotti unokáinak a történetét meséli el inkább.
A Lotti ugyanis ott fejeződik be, hogy a leányzó férjhez megy a hazánkban ragadt sebesült francia katonához, aki ennek örömére magyarosítja a nevét és az életmódját is, hogy a szeretett nő közelében maradhasson. Gyermekei is születnek, akik közül kettőt fogunk megismerni a műben: a Bécsben élő divat-és művészetkedvelő nagyvilági dámát, Charlotte-ot, és az ágfai birtokon tevékenykedő csúnyácska, gyógynövényekkel és orvoslással foglalkozó (Krisz)Tinkát, aki soha nem ment férjhez.
A birtokot a nő unokaöccse Sziklay Bálint vezeti, akinek van két lánya, Ella és Blanka. A kislányok mindössze féltestvérek, mert az édesanyjuk különböző, de ennek ellenére szeretik egymást, bár feszültségek azért adódnak, hiszen a lányok külseje és természete gyökeresen eltér egymástól.
Ella az idősebb lány sajnos előnytelen külsejű a csúnyácska arcával, de legalább értelmes, ugyanakkor sok mindenben kételkedik és az igazságot keresi, tehát lázadó is. Nagy álma, hogy felnőttként valódi orvos lehessen, mint példaképe, Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő. Mindebből az következik, hogy nem ő lesz az ideális nő, akihez a férfiak vonzódnak és feleségül akarnak venni (legalábbis abban a korszakban nem), de ez őt marhára nem érdekli, mint ahogy Tinka mamát sem annak idején.
A másik lány, Blanka pont az ellentéte, hiszen egy vonzó külsejű, szőke angyalnak írja őt le a szerző, aki sorban elrabolja a férfiszíveket. Ezenkívül ő szelídebb, engedelmesebb, de nem buta, csak nem akar lázadni. Ennek ellenére azért neki is megvannak a maga céljai, de ezek nem olyan határozottak, mint a nővéréé. Sőt, ellenkezőleg: egy tragédia után eléggé magába fordul, és úgy érzi, nincs értelme az életének, de szerencsére Janka nem hagyja veszni őt.
A könyv témája az, hogy lányok felnőttként megtalálják önmagukat, illetve a hivatásukat, na meg persze a társukat is, hiszen az ember mégiscsak társas lény, akinek igénye van a szerelemre. Ella ezt persze tagadja és inkább a hivatására koncentrál, de Blanka életében többször is megjelenik az érzés, illetve az ő története egy romantikusabb irányba fordul, míg Ella lesz a karrierista nő.
Miközben a szerző elmeséli a lányok történetét, a háttérben ezerrel dübörög a történelem: például megkoronázzák Ferenc Józsefet magyar királlyá 1967-ben, összeomlik az osztrák tőzsde 1873-ben, egyesítik Budát, Pestet és Óbudát Budapestté szintén 1873-ban, de találkozhatunk valós személyekkel is, mint például Rudolf trónörökös, vagy Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő.
Utóbbi életrajzát Kertész Erzsébet írta meg Vilma doktorasszony címmel, ami volt szerencsém olvasni, és ennek alapján azt mondhatom, Janka egész jól jeleníti meg a doktornő alakját, bár ő nem hangsúlyos személy a műben, de mégis lényeges az ő személyes, hiszen egy csomó nőnek mutatott példát, illetve népszerű volt abban a korban.
A történelmi utalások egész  jók ebben a regényben, de ez nem történelmi regény, hanem lányregény, vagy romantikus re3gény, ha úgy tetszik. A történelem az csak annyiban fontos, hogy csak a keretet adja, és inkább életmódtörténeti jelentősége van, vagyis megmutatja, hogy éltek akkoriban az emberek, de érdekes módon Janka elsősorban a nemesek és polgárok életére koncentrál és nem a munkásokra/parasztokra, akik eléggé arcnélküli embereknek számítottak akkoriban sok tragédiával és emberhez nem méltó élettel.
Janka pedig elsősorban szórakoztatni akar, és ezért választotta ezt a réteget, hiszen szép ruhákban jártak, gyönyörű lakásokban/palotákban éltek, és a munka mellett még szórakozásra is volt lehetőségük.
A regény címe is utalás az akkori divatra, hiszen sok nő hordta így a haját, hiszen akkoriban még kötelező volt hosszú hajat viselni, amit sokszor feltűztek, vagy összekötöttek. A regény női szereplői közül is többen kedvelték ezt a fajta viseletet, de a címválasztás egy olyan korszakot is jelöl, a melyben gyökeres változások kezdődnek a magyarok életében is, vagyis az 1867 és a huszadik század közötti időszakot, ami szerintem nagyon izgalmas volt. Akit tehát érdekel ez az időszak és szereti a romantikát, annak jó szívvel ajánlom ezt a könyvet, hiszen Janka szerethető hősöket teremtett, és jó a történet is.
Akik pedig a történelmi regényeket kedvelik, azok ne Janka regényeit keressék, hanem a General Press, és a IPC Kiadók könyvei közül válogassanak, mert ők ilyen témájú könyveket adnak ki.
Janka könyvét pedig az Ulpius Ház jelentette meg eredetileg, ámde legutoljára a Libri Kiadó adta ki új borítóval. A könyvből olvasható némi részlet a Scribd.com-on

2015. január 3., szombat

Rod Stewart: Rod önéletrajz - szex, drogok, rod n roll!

A szőke, jellegzetes frizurájú, rekedtes hangú rockénekestől az emberek nagy része fel tud idézni pár nótát (Do you think Im sexy, Rhytm of my heart, Maggie May), még akkor is, ha nem rajongó.
A hamarosan 70. életévét betöltő énekes azonban sokkal többet tud ennél:  a hetvenes évek elejétől kezdve folyamatosan adja ki a lemezeit, eleinte zenekari tagként (Small Faces, Faces), később már szólóban elég komoly sikerrel,legalábbis az USA-ban. Mindezzel csak annyi a probléma, hogy az énekes félig skót, félig angol származású, és Londonban született, szóval ő sem a hazájában lett próféta.
Azóta eltelt vagy negyven év, és az idős énekes úgy gondolta, ideje papírra vetni emlékeit, de önéletrajzában nem a zenére helyezte a hangsúlyt. Végül is a karrierjének főbb állomásait meg lehet találni a különböző lexikonokban, ha nagyon keresi az ember, szóval emiatt nem érdemes megírni egy könyvet. Viszont az már jóval több embert érdekel,hogy a népszerű énekes milyen a magánéletben, és itt nemcsak a szerelemi/szexuális életére gondolok, hanem arra is, hogy milyen a személyisége, mi az amit kedvel, mi az amit nem, stb.
Nos, Rod Stewart a feladatot remekül megoldotta, mert ebből a könyvből aztán alaposan megismerhetjük őt, és szerintem sokan kedvelni fogják kedélyes, sokszor szellemes, fiatalos stílusát is. Én legalábbis így vagyok vele.
A sztár sokat mesél a gyerek-és fiatalkoráról is a karrierje mellett, továbbá a ún. közjátékok szakítják meg a fejezetek sorrendjét, amelyekből kiderülnek különböző érdekességek az énekes magánéletével kapcsolatban, pl. a frizurájának története és kialakítása, a ragaszkodása a skót futballhoz, illetve a vasútmodell-építéshez, de az ital-és drogfogyasztási szokásairól, na meg a nőügyeiről is őszintén mesél.
Ha már a nőket említem:az énekes eléggé szerette őket annyira, hogy még a komolyabb nőit (akiket feleségül is vett) sem tudta értékelni, és megcsalta őket még középkorú férfiként is.
Persze nem kell ezen csodálkozni, hiszen hihetetlenül szexi kisugárzása és mozgása van a sztárnak, amely különösen a sláger klipben, a Do you think Im sexyben látszik, szóval nem csoda, hogy repültek rá a nők, ő meg nem tudott ellenállni.

Ez a hűtlenség már nem annyira rokonszenves tulajdonsága, mint ahogy az sem, hogy nagy fenegyerek volt fiatalkorában, pl. sokat piált, de  drogozott is, de hát ez velejárója a rock and roll életnek és nem ő volt az egyetlen, aki csinálta. Csak hát sok kollégája meghalt, míg ő az idén 2015-be tölti be a hetvenedik életévét január tizedikén. (Érdekes, hogy az én szülinapom január tizenegyedikén van....)
Ebből következik, hogy Stewart a rockvilág nagy túlélője. Titka valószínűleg annyi, hogy bár ő is kivette a részét a bulizásból, meg a csajozásból, de mégsem lett függő, de nem is volt őrült, meg pszichopata sem, szóval földközelben tudott maradni. Minden bizonnyal az is segítette ebben, hogy a szülei szerették őt és normális gyerekkora volt sok sztárral ellentétben. Ezenkívül Stewart nem is akart különösebben lázadni, csak szórakozni és szórakoztatni. Azt hiszem ennyi a titka. Na, de ez ebből a könyvből is kiderül.
A könyvet kiadja a Helikon (Trubadúr) Kiadó

2014. december 23., kedd

Kelemen Anna: Harminc nap a nép szolgálatában - csak 18 éven felülieknek!

A Kelemen Anna névről az embereknek elsősorban a szőkített hajú, műmellű vetkőzős, pornózós csaj jut eszébe, és nem is tévednek: ezt a könyvet valóban ő írta. Na de minek kellett még egy könyv, amikor egyszer jelent már meg róla egy kiadvány Méhkirálynő címmel Havas Henrik tollából?
Nos, mondjuk azóta eltelt vagy tíz év, és elfogyott a lóvé, Anna is eltűnt a közéletből, tehát kellett valami, amivel visszakerül a köztudatba, na még pénzre is szüksége van a csajnak.
A plebs ilyenkor elmegy dolgozni, a celeb meg újra csinál egy botrányt, vagy eladja a testét, aztán már meg is van az összeg. Utóbbi egyszerűbb pénzkeresetnek tűnik, de hosszabb távon rongálja az önbecsülést és az emberi tartást, bár az ilyen sztárocskák magasról szarnak az egészre, a lényeg, hogy beszéljenek róluk. Hát, Annáról most már ezek után fognak, azt hiszem.
Az előző kötethez képest ugyanis felvállalja magát, és nem álnéven tetszeleg, miközben mindenki tudta, ki ő. A mostani kissé hatásvadász című kötetben viszont már egyes szám első személyben mesél a gyerekkoráról is, továbbá azokról a férfiakról, akikkel pénzért szexelt. Neveket persze nem említ, pedig úgy érdekesebb lenne a dolog szerintem. Na de mégse említhette meg ezeknek az ismert férfiaknak a nevét, pedig még politikussal is szexelt, akinek a nevére pedig sokan kíváncsiak lennének. Már ha egyáltalán igazak azok a történetek, amiket ebben a könyvben megírt, mert könnyen lehet, hogy kamu. Bár a fene tudja, sok hülye férfit izgat egy ilyen Műcsöcsű Bohóc, nem véletlenül nézik azokat a hülye pornófilmeket is, hiszen azokban is sok ilyen nő szerepel. Már ha egyáltalán nőnek lehet nevezni az ilyen lényeket, mert szerintem nem azok, és nem tudom megérteni, hogy mit találnak rajtuk a férfiak olyan érdekesnek. Talán arra kíváncsiak, hogy milyenek az ágyban, vagy mi?
Mindenesetre ez a Kelemen Anna elég jó lehetett, ha a sok hülye férfi képes volt fizetni érte, még akkor is, amikor nem volt ismert a csaj, ugyanis már előtte is a szexből élt. A Playboy versenye, illetve az ezzel járó ismertség már csak hab volt a tortán.
Na, de erről Anna részletesebben beszél a könyvében, amely szerencsére értelmesebb stílusban íródott, mint a Méhkirálynő, amelynek idején Anna bedrogozva adott  interjúkat a szerző Havas Henriknek. Na, de a kis hölgy legalább nem játszotta meg magát akkor sem, és most sem. Persze az is lehet, hogy a mostani könyvet már nem Anna írta, csak az ő neve alatt jött ki. Mindenesetre teljesen más a stílusa, mint a Méhkirálynőnek, ahol Annácska összevissza beszélt, viszont ebben a könyvben folyamatosan, időrendi sorrendben mesél.
A könyv alaptémáját elvileg az adja, hogy Anna kitalálta: 30 napra nép szolgálatába állítja magát és felajánlja a szolgálatait különböző férfiaknak óránként 100 ezer forintért, miközben élményeit megosztja a nagyvilággal könyv formájában.
Nos, a művet alaposan beharangozták a bulvársajtóban, de elolvasva kiderült, hogy egy nagy átbaszás, mert valójában ez a harminc napos élménybeszámoló csak kb. 40 oldalt tesz ki a könyvben, a többi tulajdonképpen Anna (szexuális) önéletrajza.
Jó, persze az is érdekes, hiszen az emberek sokat felejtettek azóta, de lényegében olyan sztorikat írt meg újra, amelyekről korábban már írt a bulvársajtó, illetve a könyv kapcsán ismét felemlegettek pár sztorit, de szerintem ezek miatt nem érdemes megvenni a könyvet.
Amit viszont nehéz megbocsátani, az az emberek átbaszása, főleg a férfiaké, akik szívesen olvastak volna a művésznő részletes szexuális kalandjairól, illetve a szexpartnerek értékeléséről, ugyanis Anna elmondása szerint kurva sokan jelentkeztek. Ehelyett viszont csak jegyzetszerű beírásokat olvashattunk kb. húsz oldalon. Szóval én nemezt vártam, de szerencsére csak az egyik könyvesboltban olvastam el a könyvet, és nem vettem meg. Azt viszont a könyv végére érve sem értem, hogyan találhatják az Anna féle műnőket a férfiak vonzónak? Ez a rejtély még megfejtésre vár, azt hiszem.
A könyvet kiadja az Ulpius Ház

2014. december 13., szombat

D. Tóth Krisztina: Húszezer éjszaka

Annak idején Kriszta előző könyvéhez azt írtam, hogy eddig nem tudott önálló művel előrukkolni, hiszen eddig a lányáról, meg az édesanyjáról írt.  Persze itt is kell tudni fogalmazni, meg kell, hogy legyen némi spiritusz az emberben, ha már írásra adja a fejét. Mindez meg is van Krisztában, aki nem véletlenül végzett kommunikáció szakot az egyetemen.
Nem is olyan régen elérkezettnek látta az időt egy önálló regény megírására, ami a Húszezer éjszaka címet kapta, ami kicsit hatásvadász, de legalább felkelti a figyelmet.
A könyv egy negyvenedik születésnapját betöltő nő életének válságáról szól, amelyen sok nő keresztül megy, tehát mondjuk úgy, hogy mi nők magukra ismerhetünk benne, de olykor a férfiak is. A szerző ugyanis nemcsak a női gondokat vázolja fel ebben a regényben, hanem elsősorban az elszürkülő, társas magánnyá váló partnerkapcsolatokat, amelyben az emberek nagy része valamilyen módon érintett. Miért is? Mert félnek a változástól, a magánytól, a komfortzónájuk áthelyezésétől, illetve úgy gondolják, hogy ők nem érdemlik meg a boldogságot, továbbá azt is, hogy ezek az elszürkülő párkapcsolatok egyszerűen az élet részei, és törvény, hogy a leglángolóbb szerelemnek is ez lesz a vége, azaz a legjobb nőt/pasit  is unja valaki. Meg sokan azzal jönnek, hogy már a szüleiknek sem sikerült, ami jogos, pláne akik sok balhét láttak, és zűrös családi viszonyaik voltak, ami eleve hátrány a partnerkeresésben.
Mondjuk Szomjas Helga nem keres kifejezetten partnert, hiszen a szülei, főleg az anyja kurva sok gátlást nevelt belé, emiatt valahogy nem mert élni. Adva van ugyanis egy értelmiség család egy karrierista főorvos anyával, és egy bácskai parasztcsaládból érkező apával, aki ki akar kerülni a korábbi életformájából és ezt ő pécsi orvosként akarja megvalósítani.
Ide születik bele a regény főszereplője, akinek a szüleit gyakorlatilag az egész városban ismerik, tehát csak úgy nem helytelenkedhet, mert azzal a szülei hírnevét is tönkreteszi. Mindez olyan ártatlan dolgokra is vonatkozik, mint például az ismerkedés a másik nemmel. Na, neki azt sem szabad, mert mit fog szólni hozzá a szomszéd, a család, a barátok, a város? Ebből a szempontból Pécs ugyanis gyakorlatilag egy falu, ahol az értelmiségi embereket gyakorlatilag az egész város ismeri, hiába lakják mondjuk 150 000-en, az ebből a szempontból semmi.Tehát innét származik Helga félelme az élettől, ezért lesz ő olyan jó kislány, és nem egy csakazértis lázadó figura.
Az egyetlen lázadás, amit végig mert vinni, az az, hogy a szülők óhaja ellenére nem az orvosi egyetemen tanult, hanem pszichológia szakra felvételizett a fővárosban, ahová fel is vették szerencsére, hiszen Helgát már fojtogatta a kisvárosi levegő és a köré emelt falak is.
Ámde hősnőnk  még a szülei távol sem mert igazán élni, úgyhogy radikális változások nem is történtek annyira az életében, még annak ellenére sem, hogy férjhez ment és megszülettek a lányai.
Miért mondom ezt? Azért, mert Helga gyakorlatilag csöbörből vödörbe került, hiszen gyermek-és kamaszkorában is magányos volt barátok nélkül, míg a házasságában is magányos lesz, hiába születik két lánya, hiába lesznek barátnői, és hiába lesz pénze, meg rózsadombi életformája, attól még az élete tök üres és értelmetlen, amire a 40. születésnapján döbben rá, addig nem tudatosítja magában.
Ilyenkor ugyanis az ember már számot vet az életével kapcsolatban, és tudatosul benne, hogy mi az, amit megvalósított az életében, és mi az, amit nem. Ilyenkor szoktak beköszönteni a válságok, amelyeket rendezni kell. Sokszor vissza kell utazni a gyerekkorig, hogy az ember rendbe tegye az életét, illetve a kapcsolatát a szüleivel, esetleg a testvérével, már ha ez lehetséges. Sok nő ebben a korban talál rá az igazi boldog párkapcsolatra, és kezdi el igazán élvezni a szexet, hiszen ebben a korban már szerez bizonyos tapasztalatokat az életről és a személyisége is átformálódik. Mindez egyfajta katarzisélménnyel jár az ember számára, ami ijesztő lehet sokaknak.
Nem véletlen, hogy Helga is megijed ettől a változási folyamattól, hiszen az addig elfojtott érzések hirtelen a felszínre törnek, de ezt ő nem tudja kezelni, ezért a katarzisélmény elmarad. Pedig az élet nem egyszer próbálta tanítani őt.
A nő ráadásul végzett pszichológus is, igaz nem dolgozik a szakmájában, de ez teljesen mindegy. Amíg másban meglátja a hibát és tanácsokat tud adni, addig a saját életét kívülről nem látja, mert érzelmileg annyira összenő vele, hogy nem tud távolságot tartani, nem tudja kívülről látni, ezért egyedül nem tudja megoldani az életét, segítséget meg nem kér.
Eközben a férj semmit nem vesz észre a feleségében zajló folyamatokból, már csak azért sem, mert férfi, és nekik nem olyan kifinomult az érzelmi rendszerük, mint a nőknek. Ettől függetlenül a férfiaknak is vannak érzéseik, meg érzelmeik, csak éppen arra nevelik őket, hogy ezt ne mutassák ki, inkább legyenek kemények. 
Mondjuk Helga férje, Tamás nem tartozik ebbe a kemény, macsó kategóriába, de ő is azzal áltatja magát, hogy minden rendben van, és nem veszi észre a jeleket, amiket a felesége sugároz felé, csak amikor már majdnem késő lesz.
Igazából nekem az a bajom ezzel a könyvvel, hogy amolyan nesze semmi, fogd meg jól módjára ábrázolja a könyvbeli válságjelenséget, ami mint mondtam eléggé általános jelenség. Krisztina ugyanis nem bontja ki eléggé a problémát, ráadásul a végére eléggé összecsapja a történetet, ezenkívül a főszereplő Helga is túl sokat hisztériázik piszlicsáré problémákon.
Mire is gondolok itt? Sokkal érdekesebb lett volna a történet, ha Helga szeretői viszonyba bonyolódik az egyik szórakozóhelyen megismert gazdag vállalkozóval, mert akkor érthető lenne a hisztizése, meg a bűntudata, így viszont túl nagy feneket kerít a dolognak.
Helga és Tamás viszonyának kezdetéről sem tudunk meg túl sokat, de nagyon valószínű, hogy egy átlag vonzalomról van szó és nem egy szépirodalmi/operai jellegű nagy szerelemről. Sajnos ezt a főként szexuális jellegű átlag vonzalmat könnyű összetéveszteni a szerelemmel. Sajnos, erre már csak későn jönnek rá az emberek, amikor az élet megpróbáltatásai/válságai felőrlik a kapcsolatot. Helgáékat is ez a veszély fenyegeti, bár ők még szerencsésebbek, mert csak elszürkült a kapcsolatuk és egymás mellett élnek. Viszont sok helyütt komoly veszekedések/balhék mennek, illetve szeretőt tartanak a párok, miközben kifelé azt játsszák el a külvilágnak, hogy minden rendben van.
Krisztina regénye is próbál betekintést mutatni ebbe a világba, de szerintem az előző regényében jobban sikerült ábrázolni ezt a folyamatot, pedig ott talán nem ez volt a cél.
Ugyanakkor ez a regény sem rossz, csak nem jött át, ahogy Pély Barna mondta volt a Megasztár zsűrijében. Mondom jobban ki kellett volna bontani a folyamatot, és nem csak tükörcserepeket vetni az olvasók elé, de ez csak az én véleményem.
Ami szintén zavar: azt írják a könyvről, hogy ebből magukra ismerhetnek a nők, hiszen a szerző az ő problémáikat fogalmazza meg. Engem csak az zavar, hogy ez a Helga egy tehetős réteghez tartozik, akik kisebbségben élnek ebben az országban, innentől kezdve ne mondja senki, hogy magunkra ismerhetünk mi nők az ő sorsában, mert a magyar lakosság jelentős része nem ugyanazon a pályán játszik, mint a Helga-félék.
Egy átlag nőnek ugyanis teljesen mások a gondjai, hiszen a legfontosabb probléma sokszor a havi fizetés beosztása, illetve ennek a megkeresése. Ezek után nem hiszem, hogy az átlagember elkezdene válságozni, legalábbis lelkileg nem, mert dolgozni kell, gyereket kell nevelni (már ha van), tehát van elfoglaltság bőven.
Ezek után nem csoda, hogy a könyv eléggé megosztotta (és meg is fogja osztani) a véleményeket a Molyon.
Én is azok közé tartozom, akik nem tudták megkedvelni a főszereplőt a túlzott hisztije miatt sem, illetve a határozatlansága miatt sem.Arról nem is beszélve, hogy valahogy nem tudok együtt érezni vele, hiszen az égvilágon mindent megkapott a szüleitől is, illetve később is megteremtette magának a biztos pénzügyi hátteret egyedül, szóval annyira nem hülye a csaj. csak hát manapság divat lett a szar gyermekkort okolni a problémák felbukkanása miatt, és ezen cirkuszolni.
Érdekes, hogy a kevésbé tehetős szülőkkel megáldott gyerekek nem paráznak annyit, és valahogy velük jobban együtt tudok érezni, mint ezzel a szerencsétlen hülye nővel, már bocs. Mindenesetre vannak még páran ilyen Helga-félék, de hát elférnek, és ők is színesítik világunkat. Meg aztán ha nem lennének, akkor regényt sem lehetne róluk írni,és én se írhatnék negatív kritikát ide.
A könyvet kiadja a Bookline Könyvek

2014. december 1., hétfő

Ron Rash: Serena - már filmen is!

A magyar kiadás címlapján fehér ruhás, angyali külsejű lány látható, ami alapján a leendő olvasó valami romantikus jellegű lányregényre, esetleg családregényre gondolhat.
Ebben az esetben javaslom, hogy tegye vissza eme könyvet rögvest a polcra és válasszon másikat, mert ez nem az a mese.
Sőt, igazából nem is mese ez, hanem a vidéki Amerikai Egyesült Államok valósága nem sokkal az 1929-es világválság bekövetkezése után.
Már a Gillian Flynn féle Sötét helyek című könyv kapcsán is azt írtam, hogy aki azt hiszi, az USA az álmok földje, az inkább ébredjen fel, mert nem igaz. A hely ugyanis sokkal durvább, mint Magyarország, annak ellenére, hogy gazdaságilag jóval fejlettebb.
Elég megnézni néhány westernfilmet, vagy elolvasni néhány témába vágó regényt, mint például ez.
A helyszín, ha nem is a Vadnyugat, de legalábbis Colorado Állam vad vidéke, ahol fákat termelnek ki az ottani munkások az akkori időkben még nem annyira fejlett eszközökkel. Ebből adódóan bekövetkezett néhány baleset, amibe sokan bele is haltak, vagy végleg megnyomorodtak.
Nos, ebbe a világba kalauzolja el az olvasókat Ron Rash, méghozzá elég jól, úgy értem hitelesen, hiszen még a munkások tájszólását is beleírja a kötetbe. Na jó, ez már a magyar fordítón is múlott, hogy mindezt hogyan hozza elő.
Az is érdekes, hogy női cím-és főszereplővel a szerző egy jellegzetes férfiregényt alkotott Cormac McCarthy nyomdokain haladva. A különbség annyi, hogy McCarthy regényeiben nemigen szerepelnek nők, mint ahogy a westernekben sem. Utóbbiakban inkább csak statisztaszerepet visznek, ami vagy azt jelenti, hogy valakinek a feleségéről/lányáról van szó, vagy pedig bordélyházi kurvákat takar, akiknek a szolgáltatásaira minden városban van igény. Más női karakter nemigen található ezekben az ún. férfiregényekben, éppen ezért a Serena kifejezetten újdonság, hiszen itt a nő már nem egy csinos tartozék, hanem egy erős karakter, aki jelleménél fogva uralja az egész könyvet, bár nem annyira nyersen és durván, mint ahogy egy férfi tenné. Az ő eszköze inkább a manipuláció és a férje háta mögötti cselekvés, legalábbis egyre inkább ez derül ki a regényből, ahogy haladunk előre az olvasásban.
Serena ugyanis eléggé összetett karakter, tehát nem egyértelműen gonosz, ahogy azt a kritikákban írják, de mégis, aki tud a sorok között olvasni az meglátja, hogy a nemcsak az emberekkel, de a férjével is ridegen, távolságtartóan bánik, még intim helyzetben is. Az egy dolog, hogy gátlástalan az ágyban, és mindennap kívánja a szexet, de ettől én még úgy érzem, hogy nem szereti a férjét, sőt alapvetően igazából senkit sem. Egyszerűen ez a ridegség, távolságtartás a lényéből fakad. Tudom, mert én is hasonlítok hozzá.
Bónuszként egy másik női főszereplő is szerepel a regényben, Rachel, aki Serena férjétől vár gyermeket a kötet elején, aki rendben, egészségesen meg is születik. Ez már önmagában problémahelyzet, hiszen melyik nő örül ennek, de Serena ezt a feladatot is teljes érzéketlenséggel kezeli.
Akkor válik igazán pokolivá a helyzet Rachel számára, amikor Serena nem tudja kihordani a terhességét, és ennek következtében soha többé nem lehet gyermeke, míg ugye Rachelnek ott van a tökéletesen egészséges kisfia, ezért érthető, hogy bosszút akar állni. Ezek után Rachelnek menekülnie kell, hiszen meg akarják ölni a gyerek miatt. Ez a cselekmény uralja a regény második felét, de az olvasó számára nem válik egyértelművé, ki a tettes. Ezért is említettem, hogy Serena igazi eszköze a manipuláció, hiszen még a férje sem hiszi el igazán, milyen gaztettekre képes az asszony. Pedig talán jobb lenne, ha elhinné, de ő naivan ragaszkodik a fejében élő idealizált képhez, pedig még azt sem tudja, hogy például az asszony múltja milyen titkokat rejt. Mindezt a szerző sem árulja el nekünk, csak halványan célozgat rá, hogy miféle borzalmak történhettek a nővel, amelyek ilyenné tették. Ez mondjuk komoly hiányossága szerintem a műnek, hiszen szívesen tudtam volna meg többet Serena korábbi életéről, amikor még nagyvárosi nő volt. Ehelyett a szerző tudatlanságban hagyja az olvasót, más tekintetben viszont eléggé elhúzza a könyv cselekményét, de legalább az olvasó reális képet kap a két világháború közötti vidéki Amerikáról.
Mint írtam nyers és kegyetlen volt az a világ, de valahogy Serena férje nem illeszkedik bele jól ebbe a helyzetbe, és jobban kiütközik rajta a nagyvárosi ficsúr jelleg, mint az asszonyon, aki viszont teljesen beleépül ebbe a közegbe, és a munkásokkal is hamar megtalálja a kellő hangot.
Mindez azért érdekes, mert abban az időben a nőket gyakorlatilag semmire nem tartották, különösen egy ilyen közegben, mint a fakitermelők, bányászok, stb., de mégis, a kötetben az alkalmazottak egyből engedelmeskednek az asszonynak, és nincsenek hímsoviniszta megjegyzések sem. Valószínűleg ez azért lehet, mert a nő már eleve a férjével érkezett, ami még a mai modern időkben is kurva sokat jelent, hiszen sokkal komolyabban veszik a nőt mindenhol, ha tartozik hozzá valamilyen férfi partner.
Amúgy a férj nem egy különösebben férfias karakter szerintem, még akkor sem, ha a regény elején párbajozni kényszerül egy lány elveszett tisztessége miatt. De hát hogy is lehetne férfias szerencsétlen, amikor a felesége jóval erősebb jellem, és háttérbe szorítja? Ráadásul arra sem képes, hogy a balkézről született fiát felvállalja, és a feleségével szembeszálljon. Ebből következően a férj alakja számomra nem túl rokonszenves figura.
A könyv műfaja sem egyszerű, mert a dráma keveredik a thrillerrel, de ez  igazából nem egy klasszikus thriller, mert itt azért sejtjük, hogy ki a gyilkos, és nincs igazából nyomozás se, inkább Rachel üldözése jelent izgalmat a műben. Helyette inkább a lélektani vonatkozások dominálnak, főleg Serena körül, hiszen ő a főhős.
Igazából a könyv vége sem lepett meg annyira, de a szerző ezt is összecsapta, pedig szívesebben olvastam volna a szereplők sorsáról többet, nem csak egy odavetett oldalt. Szóval a szerző a jelen történéseit aránytalanul elhúzza, míg a múltról és a jövőről alig beszél ebben az eléggé hosszú regényben. Mindez elég baj, de nem annyira, hogy ne lehessen élvezni a művet. Csak Rash valószínűleg fel akarja kelteni az olvasó kíváncsiságát, illetve gondolkodtatni akar.
A művet azonban számomra nem is annyira a cselekmény viszi el, hanem pl a munkások tájszólását leíró párbeszédek, illetve az életmódjukat bemutató szokások, továbbá a tájat, környezetet ábrázoló leírások is.
A regény az Aranypöttyös Könyvek című sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.


2014. október 27., hétfő

Gillian Flynn: Sötét helyek

Ha például valakinek kiirtják a családját, vagy hasonló tragédia történik vele, akkor az emberek azonnal rokonszenveznek az áldozattal, mert megsajnálják. Az fel sem merül bennük, hogy a túlélő esetleg egy szemét, utálatos ember lenne, szóval egy lélektani törvényszerűségről van szó, amit most Gillian Flynn alaposan felrúg ezzel a regényével.
A kötet főszereplője, Libby egy problémás, sőt kifejezetten gonosz lény, több szempontból is. Nekem például azért, mert a lány nem szereti a kutyákat, és meg is öl egyet. Ezek után valahogy nem tudok szimpatizálni vele.
Amúgy szorongós gyerek volt, de ez érthető, hiszen véletlen balesetként érkezett egy amúgy is már létminimumon élő vidéki farmercsaládba, ahol az abortusz fogalmát nemigen ismerték. Szóval ezt a feleslegességet érezte meg már kislányként, aztán amikor megölték az anyját, és két nővérét, az alkesz apa meg lelépett, hát nem csoda, hogy tovább súlyosbodtak lelki zavarai és az anyai nagynénje is lepasszolta a nevelési gondját másoknak. Ráadásul a kislány annak idején a bátyja ellen vallott, hogy ő a gyilkos, és a bátyót le is sittelték életfogytiglanra.
További probléma, hogy a leányzó nem dolgozik, mint ahogy korábban sem tette. Igaz, mi a fenének, hiszen az emberek sajnálatából élt, akik egy csomó pénzt küldtek neki, ami egy befektetési alapba került. Csakhogy a pénz fogyóban van, úgyhogy mégiscsak el kellene mennie dolgozni, amihez nagyon nem fűlik a foga, mert hozzászokott a lényegében társadalmonkívüli élethez. Ámde kap egy ajánlatot egy meglehetősen furcsa társaságtól, akiknek a tagjait legendás gyilkosságok érdeklik, és ők azt akarják, hogy vizsgálják felül ezt a gyilkossági esetet, mert szinte biztos, hogy nem Libby bátyja, Ben a tettes, hanem valaki más.
Libby nagy nehezen hallgat a szavukra, és elkezd nyomozni az ügyben úgy, hogy szépen felkeresi az életének régi szereplőit, beleértve a börtönben ülő bátyját,az apját, és még jó pár lecsúszott, félvilági embert, akik talán magyarázattal szolgálhatnak a 25 évvel ezelőtt történtekre.
Nagy várakozással vettem a kezembe ezt a könyvet, mert azt hittem, hogy legalább olyan jó lesz, mint a Holtodiglan volt, de sajnos csalódnom kellett, mert voltak olyan részletek, amelyek rombolták az élményt. Olyasmire gondolok, amik például a különböző testnedvekre vonatkoznak, illetve helyenként olyan részletesen fogalmaz meg bizonyos folyamatokat az írónő, amely borzasztóan kiábrándítóan hangzik.
Maradjunk annyiban, hogy a szerző könyvében nincs szerelem és romantika, mint ahogy az emberek sem angyalok. Sőt, inkább utolsó rohadékok, úgyhogy valamilyen szinten mindenki bűnös, még a gyerekek és a kamaszok is, akiknek még elvileg ártatlanoknak kellene lenniük, de itt a regényben nem azok, sőt isznak füveznek, illetve érzések nélkül kefélnek, legalábbis a menők. A közösségi szellem pedig erős, és a legtöbben tartozni akarnak valahová.
Flynn nyers és húsbavágó ábrázolásmódja erősen emlékeztet a skandináv krimikre, ugyanakkor a történeten Raymond Chandler hatása is érződik. Na jó, a mester közel sem fogalmazott ilyen durván, csak finom cinizmussal, de ő is éppen eléggé ki lehetett ábrándulva a világból, mert eléggé kétes egzisztenciákat szerepeltet a műveiben, amelyekben feltárul az Angyalok Városának minden mocska.
Ezzel szemben Flynn a vidéki Amerikáról ír könyveiben, mint például farmokról, kisvárosokról, és az ottani gyakorlatilag létminimum alatt élő emberekről, szóval ha valakinek még lennének olyan illúziói, hogy az Amerikai Egyesült Államok az álmok földje, ahol kurva sok pénzt lehet keresni, akkor olvassa el ezt a könyvet, vagy a szerző előző művét, a Holtodiglant és majd meglátja a kiábrándító valóságot.
Az előbb említettem a skandináv krimiket, amelyek szintén komor és sokszor beteg világúak, ugyanakkor gyakran társadalomkritikát is fogalmaznak meg, főleg a dán szerzők. Flynn világa azonban még ezeken is túltesz naturális ábrázolásmódjával, amelyben túl sokszor emleget különböző fekáliákat. Mindez engem valamiért nagyon zavar, míg érdekes módon a káromkodás valahogy nem, pedig az is adódik a szövegben nem egyszer, de valahogy azt megszoktam már. Lehet, az a gond, hogy ez a stílus egy csinos, fiatal nő tollából ered, fogalmam sincs.
Mindenesetre a könyvben igazából nem az a lényeg, hogy mi történt azon a 25 évvel ezelőtti éjszakán, hanem inkább a lélektani folyamatok a fontosak, hogy mi történik a szereplőkkel 25 év alatt, már akik még életben vannak.
A cselekmény több nézőpontból íródik: egyrészt maga a főszereplő, Libby meséli a jelent egyes szám első személyben, másrészt a bátyja Ben, illetve az édesanyjuk, Patty szemszögéből íródik a múlt, de az már egyes szám harmadik személyben.
Mindez valószínűleg azért van, mert a szerző ezzel akarja érzékeltetni, hogy valójában Libby a központi alakja ennek a könyvnek, hiszen ő indítja el ennek a régmúltba nyúló bűnténynek a végleges lezárását, amihez  a többi szereplő csak statiszta lehet. Jó mondjuk Ben és Betty nézőpontja azért fontos, hogy a felszínre kerüljenek a történtek azon pillanatai, amelyekről Libby nem tud, mert még kicsi volt, illetve nem volt ott a helyszínen.
Azt korábban is már említettem, hogy a szereplők mindannyian ellenszenvesek, kiábrándítóak, főleg Libby és Diondra figurája, akik (finoman szólva) egyáltalán nem hozzák azokat a sztereotípiákat, amelyeket a társadalom a nőkkel kapcsolatban mind a ami napig elvár. Szóval egy nő legyen finom lelkű, érzékeny, kedves, jó természetű, amibe még csak véletlenül se tartozik bele a káromkodás, illetve agresszió bármilyen más formái.
Flynn ezekkel a kritériumokkal szembemegy a regényeiben, ahol valahogy mindig a nő a gonoszabb, sátánibb, míg a férfiakat ellenben sokszor puhapöcsként ábrázolja  a műveiben, tehát éppen fordítva, mint ahogy kéne. Szóval Flynn nőalakjai sokszor káromkodnak, Közönséges Kocsmatündérként viselkednek, agresszívek,  illetve sokszor embergyűlölők. A jellemvonások hasonlóak a skandináv krimikéhez, csak ott többnyire férfiszerzők, férfiközpontú műveket írnak, míg Flynn inkább a nőknek ad esélyt, ami roppant kedves tőle. Még akkor is, hogy ha ilyen komor, beteg és kiábrándító könyvet hozott össze. Na, de legalább erről lehet beszélni, elemezgetni a szereplőket, míg egy cukros-nyálas műben nem. Azoknak se íze, se bűze, csak futószalagon gyártott anyagok, míg Flynn könyvének legalább van valamilyen karaktere.
Annak ellenére, hogy igyekeztem megvédeni a könyvet, annyira nem tetszett, és ahogy a Molyon láttam, eléggé ellentmondásos véleményeket olvashattam róla. Mindez persze nem baj, mert legalább venni fogják.
A könyvet kiadja az Alexandra Kiadó