2014. június 30., hétfő

Sarah Fawkes: Amit csak ő akar - a szenvedély fogságában

Amióta az Ötven Árnyalat Trilógia megjelent a piacon, elszaporodtak a hasonló jellegű, női szerzők által írt erotikus olvasmányok, pedig sokan utálták az E.L. James által írt sorozatot, többek között én is. Mondjuk ez mindegy is, mert ettől függetlenül kurva nagy sikere lett szerte a világon, úgyhogy nem véletlenül másolták annyian.
Ez a könyv is egy ilyen másolat például, csak ez egy kötetbe sűríti bele a cselekményt hála istennek a Szürkével ellentétben. Itt is van dúsgazdag, parancsolgató hajlamú pasi, illetve (szexuálisan) tapasztalatlan, csóró lányka, akik aztán szeretők lesznek. Végül is sok nő szeretné, hogy úgy istenigazából ellássák végre a baját, de nekem azért furcsa és életszerűtlen volt az, hogy egy ilyen tapasztalatlan lánynak, mint Lucy is, egyből hatalmas orgazmusai legyenek, illetve profi módon cidázza le a vállalat nagyfőnökét, Jeremiah-t. Na, szóval ilyen a valóságban azért nincs. Helyette sokszor csetlés-botlás van.
Az is erősen valószínűsíthető, hogy a két főszereplő egymásba szeret, de ez nem derül ki a könyvből, mert ezt a fonalat a szerző nem dolgozta ki, sőt nekem olyan érzésem van, hogy nem fejezte be a regényt sem, hanem lesz valahol folytatása, csak erre sehol nem találtam utalást. Amúgy a regény elsősorban a szexelésre helyezi a hangsúlyt. és nem a cselekmény kibontására, de aki figyelmesen olvas, az rájön, hogy egy krimiről van szó, amelyben Lucyt megmérgezik, és csak a szerencséjének köszönheti, hogy nem hal meg. Azt viszont nem tudjuk meg, hogy ki a gyilkos. Valószínű, hogy ez már csak a folytatásból derül ki. A könyv amúgy szerintem élvezhetőbb volt, mint az Ötven Árnyalat Trilógia, de azért nem volt akkora élmény. Egyszer azonban el lehetett olvasni.

2014. június 24., kedd

J.R.Moehringer: Sutton - egy bankrabló igaz története

Itt a blogon több bűnöző életéről szóló könyvet is bemutattam már, pl. a Jeges, vagy Kenneth Rijock, illetve most Willie Sutton is sorra került. Hálás téma ez, hiszen az emberek akármennyire is elítélik őket, csak érdeklődnek az iránt, hogy mi motiválja őket a bűnözésre, illetve hogyan gondolkodnak/élnek, stb.
Sutton némileg kilóg a bűnözők sorából, részben azért mert nagyon népszerű volt Amerika-szerte, illetve azért is, mert ő egy érző szívű bűnöző volt, aki ha nem volt muszáj, nem volt agresszív másokkal, illetve külsőre is egy konszolidált figura volt, szóval nem nézett ki rosszfiúnak.
Ahogy olvastam a róla szóló könyvet, valahogy a Csak semmi pánik című film pánikbeteg bűnözője jutott eszembe róla, akit Robert de Niro alakított zseniálisan. Igaz, hogy Sutton nem volt pánikbeteg, csak éppen túlzottan érzelmes volt, és nem az az agresszív terrorista, akinek a gengsztereket elképzelik az emberek.
Annyira nem, hogy hagyta magát a bátyjai által terrorizálni, és inkább kussolt, minthogy beárulta volna őket a szüleiknél. Az árulást ugyanis a legsúlyosabb bűnnek tartották New York gettóiban, ahol ugyebár Sutton is nevelkedett a XX. század elején hatalmas szegénységben.
Az akkori életkörülményeket össze sem lehet hasonlítani a mostanival: akkor régen tényleg nyomor volt, hiszen nem volt közművesítés, bevezetett víz/gáz/áram/fűtés, nem volt munka sem, illetve Amerikában ekkora esett a szesztilalom kora is, ami remek lehetőséget kínált a bűnözőknek. Érdekes, hogy Sutton ezt nem használta ki, sőt ő nem is akart igazából bűnöző lenni, inkább a haverjai beszélték rá a széffeltörésekre, majd később ebből következett a bankrablás.
Ámde a legfurcsább nem is ez ebben a történetben, hanem az, hogy Sutton fiatalon beleszeretett egy gazdag család lányába, akit aztán eltiltottak tőle, majd az apja férjhez kényszerítette valami gazdag család fiához, de a lányt Sutton soha nem tudta elfelejteni, sőt nekem a könyvből úgy tűnik, hogy kifejezetten bedilizett a nő utáni vágyakozásba, ugyanis nem volt más nő az életében, családot sem alapított, bár az is igaz, hogy többször is megjárta börtönt, míg végül végleg szabadon engedték.
Na, itt kezdődik ez a regény is, amikor már Sutton idős, és beteg is, talán ezért is kapott kegyelmet. Szabadon bocsátását komoly érdeklődés kíséri, éppen ezért a New York Times riporterével, és fotósával kell töltenie a Karácsony első napját nem sokkal a szabadulása után.
Ennél fogva a regény két idősíkon játszódik: vagyis a múltban és a jelenben, és a szerző ezeket a síkokat egy-egy fejezeten belül többször is váltogatja.
Érdekes, hogy pont a jelenben játszódó részeket szedték dőlt betűvel, míg a múltbeli eseményeket hagyományosan. Talán azért van ez, mert a múlt érdekesebb, mint a jelen, és a szerző, na meg a kiadó, ezt így akarja hangsúlyozni.
A könyvről amúgy olyan kritikákat írtak, hogy minden bizonnyal el fogja varázsolni az olvasót, meg hasonló méltatásokat, de nálam ez nem sikerült: jó, hát egyszer el lehetett olvasni, de nekem annyira nem volt szimpatikus a figura. A Jeges története sokkal jobban tetszett, mert ő tényleg egy igazi bűnöző volt, míg Sutton inkább a körülmények áldozata, aki gyűlölte a szegénységet, és úgy vélte, hogy mindezt a bankok okozzák. Mondjuk nem ő az egyetlen és valahol igaza is volt, de azért a teljes igazság nem ez. Mindenesetre ezzel a felfogásával hallatlan népszerűségre tett szert Amerikában, ahol a nép valamiféle hősnek gondolta.
Valójában nem volt az, csak egy problémákkal teli ember volt, aki végül meghalt a hatvanas évek végén. Ez utóbbi korszak számít jelen időnek a könyvben, míg a mostani időkben már történelem ez az időszak is.
A könyv az Aranypöttyös Könyvek című sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.

Kánya Kata: Darabokra tört szívek - tizenegy igaz történet

Kánya Katát leginkább a társkereső irodája miatt ismerik az emberek, illetve az egykori rádióműsorról, a Kedd Esti Cupidóról, amit a Juventus Rádió sugárzott valamikor húsz-huszonöt éve. Azt már kevesebben tudják, hogy az eredeti foglalkozása színésznő, mert akkora alakításai azért nem voltak neki. Nincs is ezzel baj, mert legalább időben váltott és a segítő szakma valóban jobban megy neki, hiszen egy kívül-belül rokonszenves egyéniség, hatalmas beleérző képességgel és szívvel.
Korábban már jelent meg egy könyve a Társtaláló, amelyről már én is írtam korábban. Ebben a könyvben az a jó, hogy gyakorlati tanácsaival segíthet társat találni az egyedülállóknak. Kata második könyve,  a Darabokra tört szívek viszont nem ilyen, hanem egy történetgyűjtemény, ami az alcímből ki is derül.
A történetek szereplői valamennyien Kata ügyfélköréhez tartoznak, azaz társkeresők, bár kiderül, hogy erre még nem mindegyik szereplő áll készen. Cserébe viszont legalább kibeszélhették magukat, ami egy hatalmas dolog, mert legalább az őket gyötrő feszültség egy részétől megszabadultak.
Márpedig ilyen feszültségek, drámák bőven akadnak ebben a kötetben, hiszen volt olyan nő, akinek öngyilkos lett a férje, de volt olyan is, aki prostituáltnak ment, hogy a szülőfalujából Pestre kerülhessen, de olyan is akad, aki egy ikerpár mindkét tagjához férjhez ment (persze csak egymás után), de aztán mindkét férje meghalt. Érdekes, hogy a megszólalók többsége nő, hiszen a férfiak szerint a segítségkérés gyengeségnek számít, amit ők rosszul viselnek, és a társadalom is nehezebben tolerálja, míg a nőktől ugyanezt jobban elfogadják. Kata könyvében is csak két férfi mesélő van, akik szintén komoly problémákkal küzdenek.
A könyvet úgy reklámozták, hogy megrázó, dráma, ami egyébként igaz is, mert még engem az érzéketlen olvasót is szíven ütött egy-két történet. Lesznek persze olyan olvasók, akik azt mondják, hogy némelyik történet biztosan kamu, de én ezt nem tudom, meg nem is akarom megítélni. Amúgy sem ez lenne a célja a könyvnek, hanem hogy gondolkodtasson: másnak is vannak problémái, sőt olykor sokkal súlyosabb gondjai, szóval nem vagyunk egyedül. Senki sem sziget, bármennyire is úgy érzi az ember néha, szóval szükségünk van a többi emberre mindenképpen.
Nem véletlenül mondják, hogy az ember társas lény, akinek előbb utóbb szüksége lesz társ(aság)ra, mert különben megőrül a magánytól. Nem véletlen, hogy a legsúlyosabb büntetés az, amikor valakit kivet magából egy közösség, vagyis kiközösítik, és nem beszélhet senkivel.
Nem véletlen, hogy virágzanak a különböző társkereső irodák, illetve online közösségi oldalak, ahol az emberek tudnak egymással beszélgetni ebben az elidegenedett, modern világban is. Kata is egy ilyen irodát működtet, ahová be lehet menni, és lehet vele beszélgetni is. Sajnos, a tagsági elég húzós, de cserébe a tulajdonosnő kiszűri a csak szeretői/szexuális kapcsolatra utazókat, akik majd máshová mennek. Van dögivel hely, ahol ők is megtalálják a számításaikat, de Kata irodája igényességre törekszik. Aki bővebb információt szeretne, nézze meg a művésznő honlapját
A könyvet kiadja a Jaffa Kiadó

2014. június 17., kedd

Chris Greenhalgh: Ingrid Bergman megkísértése - a színésznő és Robert Capa szerelmének története

Ingrid Bergmanról elsősorban a Casablanca című film jut sokak eszébe, illetve sokan azt is tudják, hogy ő volt Hollywood jókislánya, aki nem ivott/drogozott, nem pasizott és nem voltak botrányai se se. Helyette házasságban élt Petter Lindströmmel, aki egyben a menedzsere is volt.
Valójában ez a jókislányság is csak egy szerep volt, amit a menedzserek és a filmstúdiók aggatták rá a színésznőre, miközben ő fulladozott ebben a szerepben.
Nem is csoda, hogy végül Bergman fellázadt és otthagyta a családját Roberto Rossellini filmrendezőért. A végeredmény hatalmas botrány lett, és senki sem értette, hogy egy állítólag kiegyensúlyozott házasságban élő nő miért tesz ilyet. Persze ez a kiegyensúlyozottság csak látszólagos volt, és a csak a külvilágnak szólt.
Azt már csak kevesen tudják, hogy a színésznőnek nemcsak Roberto Rossellinivel volt viszonya, hanem  Robert Capa fotós-haditudósítóval is, még Rossellini megjelenése előtt. Mindez akkoriban még könnyebben titokban maradhatott, hiszen akkor még nem volt olyan izmos a bulvársajtó Amerikában, és lesifotósok sem igen léteztek még. Ezzel szemben ma egy amerikai hírességnek gyakorlatilag lehetetlen magánéletet élni ebben a bulvárvilágban.
Ha már híresség: a másik ismert emberről Robert Capáról még kevesebbet tudtam, mint Ingridről egészen mostanáig. Mindez azóta változott, hiszen ez a második könyv, amit vele kapcsolatban olvastam, tehát volt alkalmam őt valamennyire megismerni. Legelőször az emlékével kapcsolatban rendezett fotókiállítás kapcsán találkoztam a nevével, és ekkor derült ki az is számomra, hogy magyar származású volt. Később azt is megtudtam róla, hogy Friedmann Endre volt az eredeti neve, csak éppen zsidó származása miatt még kamaszkorában elmenekült Budapestről és Párizsban kötött ki. Mellesleg ugyanitt találkozott Ingriddel is.
Korábban Gerda Taro volt a szerelme, aki szintén fotózott, de ő meghalt a spanyol polgárháborúban munka közben. Az ő szerelmüknek Susana Fontes könyve, a Robert Capára várva állít emléket. Ezt a könyvet is olvastam, de még nem írtam róla. Ígérem pótolni fogom ezt a hiányt is.
Visszatérve Bergman és Capa viszonyára: ez nem az unatkozó gazdag szépasszony szeretőt tart című műsorszám volt, hanem egy igazi szenvedélyes szerelem, ami pont a természete miatt nem tarthatott sokáig, hiszen így is rengeteg energiát emésztett fel a találkák megszervezése, stb. Szóval sajnos véget kellett hogy érjen, de amíg tartott, addig szép volt, és legalább volt mire emlékezni.
Chris Greenhalgh angol irodalmár és kutató ennek a szerelemnek eredt a nyomába, és írta meg ezt a könyvet, ami valójában nem is annyira dokumentumkötet,  sokkal inkább regény. Vannak ugyanis benne párbeszédek, illetve a szerző inkább a szórakoztatásra helyezte a hangsúlyt, mintsem a tényközlésre és ismeretterjesztésre.
Nincs is ezzel baj, csak annyi a problémám ezzel a kötettel, hogy sokszor túlzottan érzelmesre sikeredett a hangvétel, amely azt jelenti, hogy ez regény köröket ver a Danielle Steel könyvekre is, ami azért nem semmi. Persze az is igaz, hogy egy szerelmi kapcsolatról van szó benne, amit nem lehetett felvállalni a külvilág előtt, mert az egyik fél házas, illetve közismert ember ráadásul, tehát ehhez mindenképpen igazodnia kellett az ezt közvetítő szerzőnek.
A regény amúgy kétféle szemszöget mutat be: egyrészt Ingrid Bergmanét, ami egyes szám harmadik személyben íródott, másrészt Robert Capáét, ami viszont egyes szám első személyben. Mindez nagyon szokatlan megoldás, amivel még sohasem találkoztam. Nem tudom, mi lehetett ezzel a szerző célja, de van egy olyan érzésem, hogy Capa figuráját közelebb érezhette magához, míg Bergmanétól távolságot tart.
Ha már távolság: a két ember végül szakított egymással, de Ingrid házasságát már semmiképpen nem lehetett megmenteni: az asszony, mint írtam elhagyta a férjét Rosselliniért, de az a házasság sem sikerült. Capa sorsa tragikusabb: az örök nyughatatlan fotós kereste az újabb háborút, ahol  dolgozhatott és vesztére meg is találta. 1954-ben a vietnami háború színterein dolgozott, amikor is aknára lépett, ami a halálát okozta. Negyven éves volt ekkor.
A könyvet kiadja a Pioneer Kiadó

2014. március 11., kedd

Papp Diána: Téli fagyi

A szerző a szingliregények után most a családanyák problémáira koncentrál a legújabb regényében, azoknak is egy speciális rétegére, a kizárólag családanyaként működő, saját magukat a férjjel eltarttató asszonyokra.
Ez egy különösen hálátlan szerep azért, mert az ilyen asszonyokat nem igazán éri annyi inger, mint a dolgozó nőket, és egy idő után beszűkülnek, és nem lehet velük miről beszélgetni, hiszen csak a háztartással és a gyerekekkel foglalkoznak, mással már nem annyira. Aztán majd ezeket a háziasszonyokat csalja meg a partnerük egy idő után, mert unalmassá válnak.
A Téli fagyi egyik főszereplője, Judit éppen ilyen: ő sem dolgozik, ugyanakkor a három gyereke, meg a háztartás éppen elég munkát ad neki. Cserébe viszont a férje, Bálint szépen keres vezetőként, úgyhogy megengedhetik maguknak ezt a luxust.
Ámde megtörténik a baj: Bálint megcsalja az asszonyát, mire a nő berág és családostul az egyedülálló húgához, Virághoz költözik, aki a másik főszereplője a regénynek.
Mint az összes többi Papp Diána regényben, itt is rengeteget bőg a főszereplő, bár jogosan, mert eléggé ki van borulva szerencsétlen, de én akkor is túlzásnak érzem ezt. Szerintem nagyon teátrális ez az egész, már bocs. Csak sajnos, kevés ember látja kívülről a saját életét, ezért nem látja, hogy ő mit tett rosszul, és inkább menekül, mint ahogy Judit is. Mondjuk Bálint se az a kifejezett jellembajnok.
Közben ott van Judit testvére, Virág is, aki teljesen más életet él, mint a nővére: ő egyedülálló, dolgozik, és egy nem túl nagy albérletben lakik, de ennek ellenére szeretik egymást a nővérével, és összetartanak. Ezért is költözhet hozzá Judit a három gyermekével.
A Téli fagyiban szintén szerepet kap a vidéki életforma, akárcsak a szerző többi regényében. Érdekes, hogy eddig még a szerző legtöbb szereplőjének az életére a vidéki életforma hozott megoldást. Mondjuk ez nem véletlen, hiszen ott nyugodtabb az élet, és nem olyan zaklatott, mint a fővárosban, illetve a szereplők kiszakadnak némileg a mindennapi életükből, ezáltal sikerül némi távolságot tartaniuk tőle. Valószínűleg ez lehet a siker titka.
Érdekes, hogy most is a vidéken élő férfi szereplők a legrokonszenvesebbek számomra, vagyis Frici, a lányok apja, és Béci, az egykori szerencsejátékfüggő, Frici gyámolítottja. Valahogy ők azok, akikből mérhetetlen nyugalom és életszeretet árad, és ők azok, akik étel-és életrecepteket adnak a hölgyeknek.
Apropó, receptek: ebben a regényben is vannak ilyenek, de valahogy kevésbé hangsúlyosak, mint az előző kötetben. Lehet, hogy nem is kellene őket erőltetni, miután ez a könyv nem egy gasztroregény amúgy sem, de végül is engem annyira nem zavarnak.
A regény vége meglehetősen kiszámítható, bár a szerző az egyedülálló testvér, Virág sorsát eléggé háttérbe állítja, és inkább Judit a lényeg.
A könyv a szerző többi regényéhez hasonlóan eléggé vékonyka, úgyhogy hamar kiolvasható. Kiadja a Bookline Könyvek

2014. március 4., kedd

Papp Diána: Bodza Bisztró

Papp Diána egy jelenségről ír a második regényében, méghozzá a 30-as, egyedülálló, jól kereső, ugyanakkor a helyüket nem találó és kamaszként élő nagyvárosi nőkről. Hazánkban igazából csak egy nagyváros van Budapest, bár valószínűleg ezek a nők Debrecenben, Miskolcon, Szegeden, vagy Pécsen is megtalálhatók, de ez utóbbi helyek igazából kisvárosoknak számítanak Európában. Márpedig ez a jelenség megtalálható végig Európában, illetve az USA-ban, sőt az utóbbi helyről vettük át mi is. Valójában hazánkban igazi szinglik nem nagyon vannak, inkább csak önmagukat kereső nők, akik persze szeretnének családot, esetleg gyerekeket, de a karrierjükről és a függetlenségükről sem szeretnének lemondani, továbbá irreális vágyaik vannak a férfiakat illetően.
Ezek a nők aztán szépen be is vonzzák az eldobható, rövid ideig tartó kapcsolatokat, amikből aztán mindig elegük lesz, é inkább maradnak egyedül, miközben szenvednek ettől is.
A Bodza Bisztró főhőse, Kulcsár Petra is hasonló életet él, mint amit feljebb említettem: Budapesten lakik (naná hogy!), ügyfélszolgálati csoportvezető egy telekommunikációs cégnél ( valahogy ezekben a regényekben mindig trendi foglalkozása van a főszereplő csajnak és nem egy teszkó pénztáros, szóval érdekes, na), rühelli a munkáját, de ebből fizeti a számlákat, illetve a bulis életmódot, amit még harminc év felett is folytat. Ráadásul teljesen rá van gyógyulva az okostelefonjára, az internetre, na meg a Facebookra, ahol lehet mindenféle érdekes dologgal menőzni, meg hozzászólni a haverok bejegyzéseihez. Hapsija nincs, de hát minek lenne: ebbe az életmódba egy állandó kapcsolat nem fér bele.
Aztán egyszer csak jön az értesítés, hogy a régen nem látott apja (szülők elváltak) meghal és a lány örököl utána egy éttermet egy kis bükki faluban. A csaj tehát felkerekedik és megnézi az éttermet. Így kezdődik a regény, ami már az elején kiverte nálam a biztosítékot. Petra ugyanis egy nyafka, hülye picsa, aki apróságokon parázik (pl. nincs csatlakozás az állomástól és neki a trendi ruháiban gyalogolni kell, továbbá nincs térerő, ezért net sincs), úgyhogy késztetést éreztem szívlapáttal arcon csapni és a regényt végleg befejezni, mondván,hogy ez szar. Aztán valahogy tovább olvastam, hogy lássuk, mi lesz belőle.
Petra barátai hasonlóan ellenszenvesek: Zsuzsi, a legjobb barátnő, aki szerint csak Pesten van élet, és nem egy hülye faluban, úgyhogy az örökségnek sem örül. Gyuri, a srác, aki rámozdult Petrára, szintén így gondolkodik, ráadásul a pénzével menőzik, amit főleg a szülei kerestek meg. Olyan programokra hívja el Petrát, amik sok pénzbe kerülnek, hogy ezzel tegyen jó benyomást rá, de szerencsére a lánynak helyén az esze és egyenes a gerince, úgyhogy visszautasítja a srácot. Innentől kezdve kezdtem el őt megkedvelni.
Érdekes, hogy ez a három ember pozitív jellemfejlődésen megy keresztül a regény végére, miközben segítenek az étterem felvirágoztatásában, szóval a végére egészen szerethetővé válnak, Igazából ez a motívum különbözteti meg Dia regényét a többi hasonló műfajban utazó magyar szerzőtől, hogy szerethetővé válnak a karakterei, szemben Fejős Évával, vagy Vass Virággal, akiknek a szereplői továbbra is hülyék maradnak.
Ami még számomra negatív a regényben, hogy a főszereplő csaj rengeteget bőg, ami egyszerűen borzalmas. Ennyi könnyből már egy mesterséges tavat is lehetett volna készíteni az étterem mellé látványosságnak, komolyan mondom.
 Közben a falu lakóiról se feledkezzünk el: ott van például Pali, az étterem pincére, aki vesztesnek számít, mert az anyjával lakik, ráadásul nem keres valami jól. Kati néni, Pali anyja nem egy központi figura, pedig valamikor barátnők voltak Petra anyjával. Ő egy jellegzetesen falusi életet élő asszony, aki gondozza a kertet és elteszi a termést télire. Aztán ott van még Young, az Amerikából idekerül egykori hippi, aki egy igazi különc figura. Na őmiatta volt érdemes elolvasni ezt a könyvet, mert ő egy nagyon cool figura, akinek mindig van valami megoldása az életre, szóval summa summarum, ő a legrokonszenvesebb figurája a regénynek számomra.
A két szélsőség képviselői aztán végül egész jól összebarátkoznak, és ha nem is mindenki lesz egymással haver, de a boldog vég az egyenesen borítékolható. Bárcsak az életben is így lenne, de sajnos sokszor nem ez történik. Talán ezért is van szükség az ilyen könnyed szórakozásra néhanap.
A könyv a modern csajos regény (chick-lit) és a gasztroregény határán egyensúlyoz, de utóbbinak azért nem túl jó, lássuk be. Igazából a jó gasztroregények elsősorban a mediterrán tájakon játszódnak (Francia-és Olaszországban), ahol az ételek mellett szerepet kapnak, az illatok, az ízek és a helyi népszokások is.
A szerzőik igazából nem is írók sokszor, hanem egyszerű emberek, akik az úti élményeiket örökítik meg, vagy pedig arra az adott tájegységre költöznek és asszimilálódnak az adott kultúrába.
Dia könyvében ezek nincsenek meg, csak recepteket sző bele és inkább a csajos vonal dominál, nem a gasztro vonulat. Na de Dia nem is szakács, és nem is utazó, hogy annyira belemenjen ezekbe. Ennek ellenére a Bodza Bisztró egész jól sikerült, és szerény véleményem szerint jobb és érettebb munka, mint az előző regény, a Szerdán habcsók.
Akik szeretik a könyveit azoknak érdemes megnézni a Facebookon Diána szerző oldalát
Kiadja a Bookline Könyvek

2014. február 28., péntek

Frei Tamás: 2015

Ez az André trilógia befejező kötete, de itt is elmondanám, hogy nem szerves folytatásról van szó, hiszen a regényeket, mindössze André és a szerelme, Adrienn figurája köti össze, de amúgy önállóan olvasható regényekről.
Amíg a Megmentő politikai, a Bankár pedig gazdasági témájú kötet volt, addig a 2015 mindkét témát egyesíti. Már a címből is kitűnik, hogy a regény a nem is olyan távoli jövőben játszódik, és egy elképzelt világot mutat be, ami elvileg bekövetkezhet, sosem lehet tudni.
A könyv kulcshelyszíne az előző kettőéhez hasonlóan Magyarország, és a szerző leginkább ennek a kis országnak a sorsát boncolgatja, ugyanakkor kritikát, véleményt is fogalmaz meg róla, ami nem éppen kedvező, így finoman szólva.
Frei Tamás szerint ugyanis Magyarország élhetetlen, szar hely, a magyarok pedig negatívak, lehúzóak, minden bajukért valaki mást hibáztatnak, szóval a szerző szerint az egyetlen megoldás, ha időben megpattanunk külföldre, ahogy a regény egyik hőse is állítja.
Mindez a Nobel-díjas magyarok életén keresztül is megmutatkozik, ugyanis a jelentős százalékuk akkor már külföldön élt, tehát a dicsőséget már elsősorban a választott hazájuknak szerezték és nem a szülőhazának.
Ehhez hozzájárult a zsidóüldözés és a kommunizmus is, de igazából teljesen mindegy milyen rendszer volt hazánkban, mert a tehetséget itt abszolút nem értékelték. Viszont Nyugaton ha az ember megbecsülte magát, akkor őt is megbecsülték, és dolgozhatott, jól élhetett. Persze, mindez nemcsak a híres tudósokra volt jellemző, hanem az egyszerű emberekre is, illetve az ígéretes tehetségnek bizonyuló fiatalokra.
Közismert dolog, hogy jelenleg Magyarországon a fiatal korosztálynak gyakorlatilag nincs jövője, kivéve, ha van a szülőknek vállalkozása, ahol majd dolgozhat, illetve vannak kapcsolataik, amelyek segítségével elhelyezkedhet.
Sajnos, sokaknak ez nincs meg, anélkül pedig gyakorlatilag lehetetlen munkát, megélhetést találni, márpedig dolgozni kell azért, hogy fenn tudjuk magunkat tartani. Viszont Pesten kívül az országban ma már csak kevés munkalehetőség akad, az is elsősorban csak bizonyos munkakörökben, ezért mit tehet az iskolából kikerülő fiatal, vagy az állását vesztett munkanélküli? Erről van szó. Kimegy külföldre, mert ott van még meló, és nem szarakodnak annyit a felvétellel sem, viszont mindez olyan gondokkal jár, hogy meg kell szokni az idegen környezetet, illetve a nyelvet. Mindez azért is igazságtalan, mert az illető a hazájában fizetett adót és egyéb járulékokat, továbbá állta a taníttatását, de az életbe kikerülve mégsem gondoskodik róla tovább. Ez a magyar nők helyzetén is látszik, ugyanis az állam nem támogatja a gyermekszülést: az államtól kapott juttatás ugyanis kurva kevés, és családbarát munkahelyek, illetve részmunkaidős lehetőségek sem igen akadnak. Ehelyett a magyar munkáltató igyekszik a szart is kihajtani az emberekből és kihasználja őket.
Mindezt csak azért meséltem el, mert az embereknek kurvára elegük van már ebből az élhetetlen országból és változást szeretnének. Mindezt azonban már csak erőszakos módon lehet elérni, úgyhogy a regényben tüntetések robbannak ki a fővárosban az éppen időszakossá váló parlamenti választások apropóján. Ezért is kapta a regény az alcímét (a káosz éve és a magyar elit háborúja).
A magyar elit helyzete is nagyon érdekes: ide tartoznak a dúsgazdag vállalkozók, illetve a politikusok is.
A vállalkozókat oligarcháknak is szokás nevezni, mert már annyi vagyont gyűjtöttek össze, hogy akár uralkodónak is megválaszthatnák őket. Az már teljesen mindegy, hogy miből szedték meg magukat, az a lényeg, hogy tisztességtelenül tették, ráadásul a vagyonuk jó részét külföldre menekítették, tehát működik a pénzmosoda. Ámde nemcsak a vagyonukat mentették ki külföldre, hanem saját magukat is és nem azért amiért az átlag dolgozó magyar.
Az ő esetükben arról van szó, hogy egyszerűen snassz ebben az országban élni, mert nyugaton sokkal menőbb helyek vannak. Ez azért érdekes, mert ezek az emberek is szülőhazájukban gazdagodtak meg, és mégsem gondolnak rá hálával. Legalábbis a regényben szereplő oligarchák biztosan nem. Ők már eleve külföldön élnek, de sok gazdag magyar vállalkozó csak pénzt költeni jár külföldre (pl. ruházatot, cipőket az ottani menő divatházakból vásárolják, míg az itthoni divatházak elsősorban a külföldi vevőket várják, mert nehogy már azt higgyék, hogy mi még mindig egy pusztai lovas nép vagyunk).
A regényben szereplő oligarchák már politikai szerepre is törnek, vagy legalábbis manipulálni akarják a politikusokat, hogy az általuk kinevezett bábemberek kerüljenek ezekbe a posztokba, akik azt csinálják, amit mondanak nekik. Ezért nevezte el őket a szerző poligarcháknak, ami a két szó összevonásának eredménye.
Frei azt is állítja, hogy a történelem ismétli önmagát és Magyarország ismét a „Csák Máték földje” lett. Mindez a folyamat utoljára az Árpád-ház utolsó száz éve alatt jelent meg először, amikor is II. András került a trónra, aki felelőtlenül osztogatott hűbérjogokat a nemeseknek. Némelyikük annyira megszedte magát, hogy nagyobb területű birodalmakkal rendelkezett mint az ország uralkodója. Persze akkoriban hazánk területe négyszer-ötször nagyobb volt. Ezeket a nemeseket nevezték kiskirályoknak, vagy oligarcháknak, és az országot voltaképpen ők uralták, a király csak egy báb volt. A legismertebb közülük Csák Máté volt.
Az oligarchák uralmát végül az Anjou házból származó Károly Róbert szüntette meg 1312-ben a Rozgonyi csatában, amikor is tönkreverte Csák Máté és Aba Amádé seregeit. Később is voltak persze olyan nemesek, akik nagy területű hűbérbirtokokkal rendelkeztek, de ők már a Habsburgok hívei voltak, és nem akartak királykodni.
A regény arról szól, hogy a modern Csák Máték, hogyan akarjak megmanipulálni a parlamenti választásokat, hogy az általuk kiválasztott ember legyen a köztársasági elnök, aki persze egy báb lenne az ő kezükben. Sajnos, az események olyan fordulatot vesznek, amelyre a poligarchák nem számítanak.
Közben az előző regényekből megismert André és Adrienn sorsának alakulását is nyomon követhetjük.
A pár André kívánságára Magyarországra költözik, és ott próbálnak megélni. Andrénak étterme van újra, míg Adrienn ezúttal bútorkereskedőnek áll. Van egy kislányuk is, Fruzsika. A pár úgy kapcsolódik be az eseményekbe, hogy Andrét mondvacsinált okok miatt lecsukják, hogy az oligarchák rá tudják tenni a kezüket az éttermére. A férfinak ismét menekülnie kell, tehát a párjával ismét elszakadnak egymástól, ahogy az előző két regényben is. Végül André ismét a megmentő szerepében találja magát.
A regény nagyon hasonló az előző kettőhöz, vagyis bőséges tényanyag van benne, illetve ismét tükörcserépszerűen épül fel a történet, ami azt jelenti, hogy a rövidke fejezetek mindig más-más helyszínen játszódnak, szóval így áll össze a regény.
A 2015 azonban nemcsak bőséges tényanyagot közül, hanem gondolatokat is ébreszt, sőt szerintem eléggé provokatív is, ugyanis a szerző őszintén elmondja a véleményét erről az országról, illetve úgy általában a magyarokról, és ez nem túl hízelgő.
Lesznek olyanok, akik egyetértenek a szerzővel, mondván, hogy jó gyerek ez a Tamás, én is pont ezért jöttem ki külföldre, vagy pedig ezért akarok lelépni innét. Lesznek olyanok, akik meg azt mondják, hogy Frei Tamás egy magyargyűlölő, zsidó köcsög, aki persze külföldről ossza az észt.
Az ilyen emberek szokták a külföldön élő magyarokat hazaárulónak bélyegezni.
Én nem szeretnék egyik szélsőséges vélemény mellett sem kiállni, mert valahol mind a kettőnek igaza van. Maradjunk annyiban, hogy Frei Tamás kurva sokat utazott, ezért volt alkalma kívülről látni az országot, illetve van összehasonlítási alapja, míg sokan csak a bulvárból tájékozódnak. Viszont megoldás az továbbra sincs.Annak ellenére, hogy kimondja a véleményét rólunk, magyarokról, illetve az országról, szerintem ez lett Frei Tamás legjobban sikerült könyve.
Kiadja az Ulpius Ház