Delphine de Vigan: Semmi nem áll az éjszaka útjába

A francia szerzőt már a magyar közönség is jól ismeri a No és Én című regényének köszönhetően, ami komoly sikereket aratott: hazájában Franciaországban jelölték a legrangosabb irodalmi elismerésre, a Goncourt-díjra is, ami azért nem semmi. Igaz, hogy végül nem kapta meg, de egyéb díjazást azért sikerült neki összeszedni.
Azóta itt a megjelent egy újabb műve a fenti címmel, ami életrajzi ihletésű: a szerző ugyanis a saját édesanyjának az életét meséli el azért, hogy közelebb kerüljön hozzá és megpróbálja megérteni őt. Lucile Poirier ugyanis mániás depressziós volt, amit ma bipoláris zavarnak mondunk. Mindez azt jelenti, hogy a hangulatait nem tudta irányítani, illetve kényszerképzetei voltak, egyszóval elmebeteg volt, pszichiátrián kezelték, ezért sajnos nem tudott jó anya lenni.
A könyv eléggé emlékeztet D. Tóth Kriszta könyvére, aki szintén az édesanyja életét írta meg, de azért vannak különbségek bőven.
Kriszta ugyanis már csak az édesanyja felnőttkori életét írta meg, ezzel szemben Delphine bemutatja a nagyszülei családi életét is. Míg Borának (Kriszta édesanyja) csak egy testvére van, addig Lucile-nek nyolc, tehát nagycsaládba hozta őt a gólya. A két nőt összeköti az, hogy mindketten hazájuk fővárosában nőttek fel, és mindketten szőkék, de a természetük már nem is lehetne különbözőbb.
Bora egy életteli, derűs, társasági ember volt, amíg a férje hatására el nem szürkült, hogy aztán rákban haljon meg. Amúgy semmi probléma nem volt vele: átlag családi életet éltek, betagozódtak a rendszerbe, szóval semmi feltűnés nem volt.
Mindezt azért írom, mert Lucile-nek nem ilyen volt az élete: ő a cserfes Borával ellentétben nemigen szólalt meg, mert csendes volt és túlzottan érzékeny, ami feltűnően szép külsővel párosult. Nem véletlen, hogy gyermekmodellként foglalkoztatták, amiből egy kicsit hozzá tudott járulni a családja fenntartásához.
Továbbá az is gond, hogy ennyi testvér mellett megfelelő szülői figyelmet sem kap, ezenkívül felelőtlenül teherbe esik tizennyolc évesen, aminek eredményeképpen megszületik eme könyv szerzője. Mindenesetre a fiú legalább feleségül veszi, de az borítékolható, hogy a házasságuk nem fog sokáig tartani. Utána Lucile végképp letér a normalitás útjáról és különc pasikat szed össze, elkezd drogozni, meg piálni, míg végül kitör rajta az őrület, amelynek köszönhetően Delphine és a húga, Manon az édesapjukhoz kerülnek, hogy ő nevelje aztán őket. Lucile aztán sokáig pszichiátriai kezelés alatt állt, de végül öngyilkos lett. A halála után készült el ez a könyv a család (vagyis Lucile szülei és testvérei) visszaemlékezései alapján.
Míg Kriszta egy regényt írt az édesanyjáról, amelyben megváltoztatta a neveket, addig Delphine lényegében egy dokumentumkönyvet készített, megtartva a szereplők eredeti neveit, továbbá elmeséli a kötet megszületésének folyamatát is, ezért a regény hol egyes szám első, hogy egyes szám harmadik személyben íródik. Az is érdekes, hogy mindkét szerző a keresztnevén emlegeti az édesanyját: valószínűleg távolságot akarnak tőlük tartani.
Az is érdekes, hogy ilyen hányatott gyerekkor után sem Delphine, sem a húga, Manon nem kattantak meg, ami nem lett volna csoda. Egyedül Delphine-nek volt anorexiája fiatalon, de szerencsére túljutott rajta. Manapság már normális életet él, legalábbis ebből a könyvből ez derül ki.
Azt viszont nem tudjuk meg, hogy miért lett Lucile olyan, amilyen: valószínűleg hajlama lehetett rá, amit aztán valamilyen életesemény kiváltott nála. Sajnos, ez az, ami nem derül ki, csak célozgat bizonyos dolgokra az írónő, de bizonyítani hitelt érdemlően nem tudja.
A regény Krisztina könyvéhez hasonlóan drámai, de jóval megrázóbb események történnek benne. Ennek ellenére mégis optimistább szerintem a hangvétele: talán azért mert a franciák más rendszerben éltek akkoriban, mint a magyarok, illetve Párizsnak is volt/van egy sajátos hangulata, ami mondjuk eltér Budapesttől, illetve Kaposvártól, ahol Bora és Krisztina élt.
Annak ellenére, hogy ezt a könyvet is a Könyvmolyképző Kiadó jelentette meg, nem ifjúsági regényről van szó, amit az is jelez, hogy az Aranypöttyös Könyvek című sorozatban jelent meg, ellenben a szerző előző regényével, a No és Énnel, ami még Vörös Pöttyös volt. Érdekesség, hogy a magyar kiadás címlapján a szerző édesanyja, Lucile látható.