Először a Walter Salles rendezte filmről hallottam, aztán kiderült, hogy a film a kubai forradalmár feljegyzései alapján készült, amelynek alapját Guevara dél-amerikai utazásai jelentették.
Az eredetileg Ernesto Guevara de la Serna néven született férfi akkoriban még csak orvostanhallgató volt, amikor Alberto Granado nevű biokémikus hallgató nevű barátjával útra keltek az ötvenes évek elején Argentína fővárosából a többi dél-amerikai országba, majd később Guevara elszakadt a barátjától, hogy Közép-majd Észak-Amerikába menjen. Útja jó egy évig tartott, de aztán később megint útra kelt, de akkor már egyedül, viszont feljegyzéseket csak az Alberto Granadóval tett utazásairól készített.
Igazából ennek a nagy vállalkozásnak nem kifejezetten a szórakozás volt a célja, hanem inkább a kíváncsiság, az "Ismerd meg hazádat mozgalom". Mindezt az is mutatja, hogy nemcsak olyan turistahelyszíneket kerestek fel, mint például a perui Cuzco, vagy Lima, hanem lepratelepet, és kórházat is, továbbá az Amazonason is átkeltek egy tutajjal, ami azért szintén nem semmi feladat lehetett.
Mindehhez azért tegyük hozzá, hogy a két srácnak különösebben nem volt pénze, illetve nem utazott luxuskörülmények között, mert csak egy motorral mentek, aztán az is végleg beadta a kulcsot, úgyhogy más módszert kellett választaniuk, ha előre akartak haladni. Mindez azonban nem volt akadály, mert sok segítőkész ember akadt arrafelé, aki elfuvarozta őket.
A lényeg az, hogy ezek utazások inspirálták Guevarát az eléggé elmaradott latin-amerikai földrész sorsának jobbá tételére, de érdekes, hogy Che nem a saját hazájában lett próféta, hanem a tőle sokkal messzebb fekvő Kubában, amely akkor az USA fennhatósága alatt állt.
A motoros naplója című könyvben azonban egy szó sem esik Kubáról, hanem kizárólag Dél-Amerika helyzete jelenik meg a lapokon. Miután a könyv eléggé rövidke, ezért alapos ismeretekre senki ne számítson, inkább felszínes csapongásra: Guevara ugyanis olykor garabonciás diák stílusában ír, aztán meg átmegy szociográfusba és a kontinensen uralkodó elmaradott állapotokat ismerteti, mint például a lepratelep, vagy a kórház bemutatása. Időnként pedig egész korrekt útleírásokat ad bizony dél-amerikai tájakról, mint például a korábban említett Cuzco is.
Mindez nem is csoda, hiszen Guevara az Ikrek jegyében született 1928. június 14-én, és ez a csapongás, ez a megismerés vágya nagyon is jellemző erre a csillagjegyre. Szóval Guevara sem egy filozófus, meg nem is egy író, ami látszik is a naplóján, de attól az még nagyon is élvezhető, és könnyed stílusban íródott.
Külön érdekesség, hogy a kézirat szerkesztője, Che lánya, Aleida előkereste az édesapja régi fotóit ebből a korszakból, úgyhogy ezek is benne vannak a kötetben, amelyhez szintén a leányzó írt előszót.
Akik esetleg nem ismernék a latin-amerikai forradalmár életrajzát, nem gond, mert az is benne van a kötetben, sőt a Granadóval tett utazás rövid kronológiai sorrendje is.
A könyvet kiadta az Ulpius Ház Kiadó
2014. október 6., hétfő
2014. szeptember 29., hétfő
Jodi Picoult: Egyszerű igazság
A szerző, aki mindig valamilyen társadalmilag elhallgatott tabutémához nyúl a regényein keresztül, most az amisok társadalmi életét veszi górcső alá. Ők egy keresztény szekta, akik elsősorban az Amerikai Egyesült Államok területén élnek főként Pennsylvania, Ohio és Indiana államok területén, de azért Kanadában is találni belőlük. Érdekes, hogy a kontinens déli részein már nem találni belőlük, ami valószínűleg azért lehet, mert ott eleve egy konzervatívabb közösség telepedett le, aki valaha rabszolgákat tartottak, szóval miért pont a vallási kérdésekben lettek volna toleránsak?
Az amisokról tudni érdemes, hogy a hitük gyökerei a svájci reformációhoz vezetnek vissza, egészen pontosan az anabaptizmushoz, amely nem ismeri el a gyermekkeresztséget. Helyette a felnőttkori változatot pártolják, hiszen ők már el tudják dönteni, hogy keresztény életet akarnak-e élni, vagy sem, míg egy gyermek még nem. Márpedig ha valakit megkeresztelnek, onnantól kezdve keresztény vallású lesz, akár akarja, akár nem, ezért a probléma.
Közben az amisok tanai jóval szigorúbbak, mint az ortodox, vagy a római katolikus vallás, sőt még a zsidókon is túltesznek, ugyanis ez a szekta semmilyen modern találmányt nem használ, és az öltözékük is 18. századi jellegű, az életmódjukról már nem is beszélve: egyszóval igazi élő anakronizmusról beszélhetünk az ő esetükben. Tehát, aki látni akarja, hogyan éltek régen az emberek, az látogasson el egy ilyen amis kisvárosba.
Az amisok ugyanis elkülönülnek a "normális" emberektől annyira, hogy még az amerikai/kanadai törvényeket sem tartják magukra nézve kötelezőnek, szóval az állam szemében igazi lázadóknak tűnnek, viszont a saját szempontjukból meg istenfélő embernek tartják saját magukat. Azt a szektatagot viszont, aki vét a közösség, illetve Isten törvényei ellen, kiátkozzák, aztán mehet a francba. Teljesen mindegy, hogy kintről nézve egy ártatlan (pl. tovább tanul, modern öltözéket visel, házasság előtt szexel, stb.), vagy egy súlyos (p. lop, rabol, embert öl) bűnt követ el, a végeredmény mindenképp ugyanaz: távoznia kell a közösségből, és nem láthatja többé a családját. Érdekesség, hogy mindez már csak azután következik be, miután ő felnőtt fejjel felvette a keresztséget, amellyel egyben elfogadta a közösség szabályait is. A gyermekek esetében ilyen nincs, őket teljesen nyitottan nevelik, hogy majd tudjanak választani
Jodi Picoult könyvében is vannak ilyen kiátkozott szereplők, de a regény nem róluk szól, hanem egy amis lányról, Katie Fisherről, aki házasságon kívül teherbe mert esni és gyereket szülni. Egyetlen bökkenő van: a gyereket holtan találják a család istállójában, a lány pedig végig tagad, pedig az orvosi vizsgálat is bebizonyítja, hogy tőle van a gyerek, sőt azt is kikövetkeztetik, hogy ő ölte meg!
Mindez azzal jár, hogy büntetőpert indítanak ellene, amelyben szabadlábon védekezhet, azzal a feltétellel, hogy a védelmét elvállaló ügyvédnőnek, a kissé kiégett Ellie Hathawaynek oda kell költöznie Fisherék házába, hogy felügyelni tudjon a lányra. A két egymástól teljesen különböző életmódot élő főszereplőnek a fő feladatuk innentől kezdve az lesz, hogy elfogadják egymás nézeteit, hogy Ellie megnyerje ügyfelének a pert. Eközben Picoult gyakorlatilag az utolsó oldalig izgalomban tartja az olvasót, hogy mi történhetett vajon a babával, és gyilkos-e a lány vagy sem.
Ez a krimiszál, de a lélektani szál sokkal erősebb a történetben, hiszen a regény célja elsősorban egy társadalmi csoport életének a bemutatása, és nem a rejtvényfejtés, szóval aki krimit vár, az némileg csalódni fog.
Éppen ezért Jodi Picoult könyveivel a viszonyom meglehetősen ellentmondásos. Minden tiszteletem a szerzőé azért, mert kiváló kutatómunkát végez minden egyes könyvéhez, tehát hitelesen mutatja be a különböző társadalmi tabutémákat, de mégis olyan érzelgősek a könyvei, hogy az már megközelíti Danielle Steel stílusát, hiszen a szereplők rengeteget szenvednek benne, mire döntésre jutnak egy-egy helyzettel kapcsolatban.
A másik dolog pedig az, hogy borzasztóan húzza-nyúzza regényeit, amelyek így végeláthatatlan hosszúságúaknak tűnnek, amire még a magyar kiadó szerkesztésmódja is rátesz egy lapáttal, szóval nekem minden Picoult művet kurva sokáig tartott elolvasni.
Ebből a kötetből is elsősorban az amisok életmódja érdekelt, továbbá az, hogy mégis mi történt a gyerekkel: valóban az anyja ölte-e meg, vagy egyéb más dolog történt vele. Katie és a többiek vergődése nem igazán érdekelt, ezért egy ötös skálán kábé hármast adnék a könyvre.
Megfigyeltem azt is, hogy a szerző regényei mindig több nézőpontból készülnek, vagyis legalább két szereplő meséli a történetet, azaz legalább két kulcsszereplője van a regényeknek. Ebben az esetben Katie és az őt védő ügyvéd, Ellie azok, tehát ők mesélnek. Érdekesség, hogy a Katie-hoz kapcsolódó részek egyes szám hármas, míg az Ellie által meséltek egyes szám egyes személyben íródtak.
Az is érdekes, hogy Picoult a történeteiben többször is szerepeltet ún. erős, kemény nőket. Így volt ez a Tizenkilenc percben is a bírónővel, illetve most ebben a regényben Ellie-vel. Jó,mondjuk utóbbi hölgy többször bizonytalankodik a magánéletében,de a karrierjében nem ismer tréfát. Picoult aztán valahogy mindig fenekestül felforgatja ezeknek a nőknek az életét, hiszen az addig érzelmileg betokosodott hölgyek váratlanul szerelmesek lesznek, és ezáltal az életük is megváltozik, ami újabb megoldandó problémákat vet fel.
Engem igazából egyik szereplő sem mozgatott meg, sőt annyira a cselekmény sem. Na jó, ez utóbbi megrázó, és egy egész jó lélektani krimit lehetett volna belőle gyártani, de így eléggé halovány lett az eredmény. Mondjuk legalább az amisok világát megismerhettük, de szerintem a Kis szemtanú című film Harrison Forddal a főszerepben egy dinamikusabb példa erre. Én legalábbis jobban kedvelem a pörgősebb cselekményű műveket, de hát ízlések és pofonok különböznek.
Akit érdekel a könyv, a Scribd-en, vagy az Olvass belén következmények nélkül beleolvashat ingyen.
A regényből film is készült Ártatlan igazság címmel, akit érdekel, a Port.hu-n nézzen utána magyar nyelven.
A könyvet kiadja az Athenaeum Kiadó
Az amisokról tudni érdemes, hogy a hitük gyökerei a svájci reformációhoz vezetnek vissza, egészen pontosan az anabaptizmushoz, amely nem ismeri el a gyermekkeresztséget. Helyette a felnőttkori változatot pártolják, hiszen ők már el tudják dönteni, hogy keresztény életet akarnak-e élni, vagy sem, míg egy gyermek még nem. Márpedig ha valakit megkeresztelnek, onnantól kezdve keresztény vallású lesz, akár akarja, akár nem, ezért a probléma.
Közben az amisok tanai jóval szigorúbbak, mint az ortodox, vagy a római katolikus vallás, sőt még a zsidókon is túltesznek, ugyanis ez a szekta semmilyen modern találmányt nem használ, és az öltözékük is 18. századi jellegű, az életmódjukról már nem is beszélve: egyszóval igazi élő anakronizmusról beszélhetünk az ő esetükben. Tehát, aki látni akarja, hogyan éltek régen az emberek, az látogasson el egy ilyen amis kisvárosba.
Az amisok ugyanis elkülönülnek a "normális" emberektől annyira, hogy még az amerikai/kanadai törvényeket sem tartják magukra nézve kötelezőnek, szóval az állam szemében igazi lázadóknak tűnnek, viszont a saját szempontjukból meg istenfélő embernek tartják saját magukat. Azt a szektatagot viszont, aki vét a közösség, illetve Isten törvényei ellen, kiátkozzák, aztán mehet a francba. Teljesen mindegy, hogy kintről nézve egy ártatlan (pl. tovább tanul, modern öltözéket visel, házasság előtt szexel, stb.), vagy egy súlyos (p. lop, rabol, embert öl) bűnt követ el, a végeredmény mindenképp ugyanaz: távoznia kell a közösségből, és nem láthatja többé a családját. Érdekesség, hogy mindez már csak azután következik be, miután ő felnőtt fejjel felvette a keresztséget, amellyel egyben elfogadta a közösség szabályait is. A gyermekek esetében ilyen nincs, őket teljesen nyitottan nevelik, hogy majd tudjanak választani
Jodi Picoult könyvében is vannak ilyen kiátkozott szereplők, de a regény nem róluk szól, hanem egy amis lányról, Katie Fisherről, aki házasságon kívül teherbe mert esni és gyereket szülni. Egyetlen bökkenő van: a gyereket holtan találják a család istállójában, a lány pedig végig tagad, pedig az orvosi vizsgálat is bebizonyítja, hogy tőle van a gyerek, sőt azt is kikövetkeztetik, hogy ő ölte meg!
Mindez azzal jár, hogy büntetőpert indítanak ellene, amelyben szabadlábon védekezhet, azzal a feltétellel, hogy a védelmét elvállaló ügyvédnőnek, a kissé kiégett Ellie Hathawaynek oda kell költöznie Fisherék házába, hogy felügyelni tudjon a lányra. A két egymástól teljesen különböző életmódot élő főszereplőnek a fő feladatuk innentől kezdve az lesz, hogy elfogadják egymás nézeteit, hogy Ellie megnyerje ügyfelének a pert. Eközben Picoult gyakorlatilag az utolsó oldalig izgalomban tartja az olvasót, hogy mi történhetett vajon a babával, és gyilkos-e a lány vagy sem.
Ez a krimiszál, de a lélektani szál sokkal erősebb a történetben, hiszen a regény célja elsősorban egy társadalmi csoport életének a bemutatása, és nem a rejtvényfejtés, szóval aki krimit vár, az némileg csalódni fog.
Éppen ezért Jodi Picoult könyveivel a viszonyom meglehetősen ellentmondásos. Minden tiszteletem a szerzőé azért, mert kiváló kutatómunkát végez minden egyes könyvéhez, tehát hitelesen mutatja be a különböző társadalmi tabutémákat, de mégis olyan érzelgősek a könyvei, hogy az már megközelíti Danielle Steel stílusát, hiszen a szereplők rengeteget szenvednek benne, mire döntésre jutnak egy-egy helyzettel kapcsolatban.
A másik dolog pedig az, hogy borzasztóan húzza-nyúzza regényeit, amelyek így végeláthatatlan hosszúságúaknak tűnnek, amire még a magyar kiadó szerkesztésmódja is rátesz egy lapáttal, szóval nekem minden Picoult művet kurva sokáig tartott elolvasni.
Ebből a kötetből is elsősorban az amisok életmódja érdekelt, továbbá az, hogy mégis mi történt a gyerekkel: valóban az anyja ölte-e meg, vagy egyéb más dolog történt vele. Katie és a többiek vergődése nem igazán érdekelt, ezért egy ötös skálán kábé hármast adnék a könyvre.
Megfigyeltem azt is, hogy a szerző regényei mindig több nézőpontból készülnek, vagyis legalább két szereplő meséli a történetet, azaz legalább két kulcsszereplője van a regényeknek. Ebben az esetben Katie és az őt védő ügyvéd, Ellie azok, tehát ők mesélnek. Érdekesség, hogy a Katie-hoz kapcsolódó részek egyes szám hármas, míg az Ellie által meséltek egyes szám egyes személyben íródtak.
Az is érdekes, hogy Picoult a történeteiben többször is szerepeltet ún. erős, kemény nőket. Így volt ez a Tizenkilenc percben is a bírónővel, illetve most ebben a regényben Ellie-vel. Jó,mondjuk utóbbi hölgy többször bizonytalankodik a magánéletében,de a karrierjében nem ismer tréfát. Picoult aztán valahogy mindig fenekestül felforgatja ezeknek a nőknek az életét, hiszen az addig érzelmileg betokosodott hölgyek váratlanul szerelmesek lesznek, és ezáltal az életük is megváltozik, ami újabb megoldandó problémákat vet fel.
Engem igazából egyik szereplő sem mozgatott meg, sőt annyira a cselekmény sem. Na jó, ez utóbbi megrázó, és egy egész jó lélektani krimit lehetett volna belőle gyártani, de így eléggé halovány lett az eredmény. Mondjuk legalább az amisok világát megismerhettük, de szerintem a Kis szemtanú című film Harrison Forddal a főszerepben egy dinamikusabb példa erre. Én legalábbis jobban kedvelem a pörgősebb cselekményű műveket, de hát ízlések és pofonok különböznek.
Akit érdekel a könyv, a Scribd-en, vagy az Olvass belén következmények nélkül beleolvashat ingyen.
A regényből film is készült Ártatlan igazság címmel, akit érdekel, a Port.hu-n nézzen utána magyar nyelven.
A könyvet kiadja az Athenaeum Kiadó
2014. szeptember 23., kedd
Louise Penny: Csendélet
Agatha Christie és Georges Simenon Kanadába költözött, na persze nem valóságos alakjukban, hanem sokkal inkább szellemiségükben, amely Louise Penny írónő alakjában testesül meg.
Éppen ezért a két nagy klasszikus jellegzetesen kanadaivá válik, de ez a módosítás kifejezetten jót tesz nekik.
A fülszövegből kiderül, hogy a szerző ezt a művet már a kétezres évek közepén megírta, hiszen 2006-ban már díjat kapott érte, de a magyar közönség még csak most fog megismerkedni a Penny állandó hősével, Armand Gamache felügyelővel.
A kanadai rendőrnek nincsenek olyan "szürke agysejtecskéi", meg akkora egója se, mint belga kollégájának, Poirot-nak, sokkal inkább egy egyszerű ember ő, aki közelebb áll Simenon hőséhez, Maigret-hez.
Utóbbi ugyanis sokkal inkább csak beszélget az emberekkel, illetve megfigyeli őket különböző párizsi kocsmákból, miközben eszik-iszik.
Na, gasztronómiai, illetve társadalmi vonalat Penny regényében is kapunk nem keveset, csak itt a kanadai hagyományokat ismerjük meg egy pici falu közösségén keresztül, akiknek az egyik tagját, egy idős hölgyet meggyilkolják. Persze először mindez csak egyszerű vadászbalesetnek látszik, hiszen a 76 éves nénit gyakorlatilag lenyilazzák, márpedig vannak egy páran, akik íjjal járnak azon a környéken vadászni.
Szóval Penny már a kötet elején kétségek között tartja az olvasót, de ez csak fokozódik, ahogy olvassuk a kötetet, ugyanis a kis közösségnek sorra feltárulnak a titkai, az áldozatot is beleértve.
Emiatt eléggé lélektani ízt is kap a kötet, továbbá a falusi élet, és a kis közösség miatt eléggé emlékeztet engem Debbie Macomber sorozatára a Cédrusligetre is azért, mert eléggé szerethető karaktereket írt bele a szerző, ellenben a skandináv lélektani krimikkel, ahol mindenki hülye és akkor még enyhén fogalmaztam.
Na jó, a Cédrusligettel ellentétben a Csendéletben nincs szerelem, csak gyilkosság, de mégsem durva a kötet, és nem kell erős idegzet hozzá. Sokkal inkább egy rejtvényre emlékeztet a regény, amelyet meg kell fejteni. A legfőbb gondolkodó a kötetben Armand Gamache felügyelő, akit meglehetősen könnyű megtéveszteni, de hát pont ez adja az izgalmat a könyvben, mert az azért mégse jó, ha a történet közepén rájön az olvasó, hogy ki a tettes.
Na, jó vannak ilyen kötetek (mint pl. a korábban emlegetett Maigret történetek is ilyenek), de akkor valamit nagyon tudnia kell a szerzőnek, hogy fenntartsa az érdeklődést. Ilyen például, ha egy kriminek erős lélektani vonásai vannak, pl. a szerző bemutatja, hogyan kell megtörni egy gyilkos ellenállását, hogy beszélni kezdjen.
Lélektani vonal itt is van, de teljesen más a jellege, mint a skandi krimikben, hiszen mint említettem, itt szeretni való karakterekről van szó, akikről nem is gondolná az ember, hogy sötét titkaik vannak. Márpedig adódnak, hiszen a regény majdnem mindegyik szereplőjéről kiderül valamilyen gikszer, de ettől függetlenül a mégsem utáljuk meg őket a szerző stílusának köszönhetően ellenben a skandi krimikkel, amelyek lehúzóak és nehezek. Kanada más, pedig ott is legalább olyan hideg van, mint a Sknadináv-félszigeten, vagy Izlandon, de valahogy mégis barátságosabbak az emberek. Lehet, ez a francia telepeseknek köszönhető, akik először gyarmatosították Kanadát.
Apropó franciák: a történetben az angol-francia ellentét folyamatosan jelen van, de mindez amúgy a valóságban is érezhető. Na nem durván, de azért mégis észrevehetően jelen van a két nemzet közötti bizalmatlanság. A regény amúgy francia nyelvterületen játszódik, Montreal közelében, ahol a szerző is lakik.
A könyv a Fekete macska regénytár című sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.
Éppen ezért a két nagy klasszikus jellegzetesen kanadaivá válik, de ez a módosítás kifejezetten jót tesz nekik.
A fülszövegből kiderül, hogy a szerző ezt a művet már a kétezres évek közepén megírta, hiszen 2006-ban már díjat kapott érte, de a magyar közönség még csak most fog megismerkedni a Penny állandó hősével, Armand Gamache felügyelővel.
A kanadai rendőrnek nincsenek olyan "szürke agysejtecskéi", meg akkora egója se, mint belga kollégájának, Poirot-nak, sokkal inkább egy egyszerű ember ő, aki közelebb áll Simenon hőséhez, Maigret-hez.
Utóbbi ugyanis sokkal inkább csak beszélget az emberekkel, illetve megfigyeli őket különböző párizsi kocsmákból, miközben eszik-iszik.
Na, gasztronómiai, illetve társadalmi vonalat Penny regényében is kapunk nem keveset, csak itt a kanadai hagyományokat ismerjük meg egy pici falu közösségén keresztül, akiknek az egyik tagját, egy idős hölgyet meggyilkolják. Persze először mindez csak egyszerű vadászbalesetnek látszik, hiszen a 76 éves nénit gyakorlatilag lenyilazzák, márpedig vannak egy páran, akik íjjal járnak azon a környéken vadászni.
Szóval Penny már a kötet elején kétségek között tartja az olvasót, de ez csak fokozódik, ahogy olvassuk a kötetet, ugyanis a kis közösségnek sorra feltárulnak a titkai, az áldozatot is beleértve.
Emiatt eléggé lélektani ízt is kap a kötet, továbbá a falusi élet, és a kis közösség miatt eléggé emlékeztet engem Debbie Macomber sorozatára a Cédrusligetre is azért, mert eléggé szerethető karaktereket írt bele a szerző, ellenben a skandináv lélektani krimikkel, ahol mindenki hülye és akkor még enyhén fogalmaztam.
Na jó, a Cédrusligettel ellentétben a Csendéletben nincs szerelem, csak gyilkosság, de mégsem durva a kötet, és nem kell erős idegzet hozzá. Sokkal inkább egy rejtvényre emlékeztet a regény, amelyet meg kell fejteni. A legfőbb gondolkodó a kötetben Armand Gamache felügyelő, akit meglehetősen könnyű megtéveszteni, de hát pont ez adja az izgalmat a könyvben, mert az azért mégse jó, ha a történet közepén rájön az olvasó, hogy ki a tettes.
Na, jó vannak ilyen kötetek (mint pl. a korábban emlegetett Maigret történetek is ilyenek), de akkor valamit nagyon tudnia kell a szerzőnek, hogy fenntartsa az érdeklődést. Ilyen például, ha egy kriminek erős lélektani vonásai vannak, pl. a szerző bemutatja, hogyan kell megtörni egy gyilkos ellenállását, hogy beszélni kezdjen.
Lélektani vonal itt is van, de teljesen más a jellege, mint a skandi krimikben, hiszen mint említettem, itt szeretni való karakterekről van szó, akikről nem is gondolná az ember, hogy sötét titkaik vannak. Márpedig adódnak, hiszen a regény majdnem mindegyik szereplőjéről kiderül valamilyen gikszer, de ettől függetlenül a mégsem utáljuk meg őket a szerző stílusának köszönhetően ellenben a skandi krimikkel, amelyek lehúzóak és nehezek. Kanada más, pedig ott is legalább olyan hideg van, mint a Sknadináv-félszigeten, vagy Izlandon, de valahogy mégis barátságosabbak az emberek. Lehet, ez a francia telepeseknek köszönhető, akik először gyarmatosították Kanadát.
Apropó franciák: a történetben az angol-francia ellentét folyamatosan jelen van, de mindez amúgy a valóságban is érezhető. Na nem durván, de azért mégis észrevehetően jelen van a két nemzet közötti bizalmatlanság. A regény amúgy francia nyelvterületen játszódik, Montreal közelében, ahol a szerző is lakik.
A könyv a Fekete macska regénytár című sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.
2014. szeptember 11., csütörtök
Ozzy Osbourne: Bízz bennem, a nevem Dr. Ozzy
Szerintem az énekest mindenki ismeri, még akkor is ha nem kedveli a rockzenét, mert egy akkora ikonná nőtte ki magát. Végül is, ha Ozzy nincs, akkor valószínűleg a heavy metal sem létezne, így viszont létezik a Black Sabbathnak köszönhetően, amelynek Ozzy alapító tagja és show manje volt. Nem véletlen, hogy az énekes távozásával már a banda sem tudott akkora sikereket elérni, pedig az Ozzy helyére érkező Ronnie James Dio sem volt éppen akárki, de ő nem volt olyan őrült, mint Ozzy.
Ezzel szemben Osbourne szólókarrierje kiválóan alakult: sok-sok jó lemez, turnék a Föld körül, na meg egy saját fesztivál, az Ozzfest, amelyen megtiszteltetés játszani minden metálzenésznek.
Később aztán következett az Ozzycsalád életét bemutató valóságshow széria, most pedig már itt a következő projekt, amikor is az őrült énekes doktorrá válik és tanácsokat osztogat a Sunday Timesban, meg a Rolling Stoneban. Persze mindezt nem kell komolyan venni, hiszen csak poén. Maga az énekes is azt tanácsolja, hogy ha valami komoly problémátok van, akkor forduljatok szakemberhez, és ne kísérletezzetek semmilyen marhasággal.
Sajnos, a doktorosdiról a magyar rajongók lemaradtak volna, ha nem gyűjtik össze a zenész tanácsait egy könyvbe, és mindezt nem fordítják le magyarra, így viszont ebben a távoli kis országban is képet kaphatunk Ozzy marhaságairól.
Higgyétek el érdemes, mert a doktor úr kellőképpen őrült és humoros tanácsokat ad, bár időnként kiakad a kérdezők hülye kérdésein, de ezzel én is így voltam. Például hogy mi a csuklás leghatásosabb ellenszere, illetve aggasztó-e, ha valakinek egy harmadik mellbimbója is van, vagy pl. a fiúm mellkasára egy sertésborda és két csirkecomb van tetoválva, és hogy ez normállis-e?
Ozzy művészúr az élet minden területére kiterjedően ad tanácsot, legyenek azok test-lelki-családi problémák, de a drog-és alkoholproblémákra is kitér. Sőt, egy idő után mindent ebből a szemszögből akar megoldani, vagyis visszaemlékezik, hogy belőtt, bepiált állapotban miket művelt.
Hát, van mire emlékeznie, hiszen vagy negyven évig pusztította magát, de aztán most már leállt. Mindenestre nem szégyelli ezt a korszakát sem, és teljesen természetesen beszél erről a korszakáról is fölösleges érzelmek nélkül, hiszen már elmúlt, túl van rajta.
Emiatt aztán sokszor önéletrajzi jellegűvé válik a kötet, de hát minden szentnek saját maga felé nyúlik a keze, és ebben nem kivétel Ozzy sem.
Mindenesetre ezek után azt tanácsolja mindenkinek, hogy ne drogozzon, meg piáljon, mert nem éri meg. Az egy dolog, hogy ő túlélte, de ettől még más nem fogja, mert higgyétek el, hogy a cucc sok esetben erősebb, mint az ember, tisztelet a kivételnek. Ámde a leállt drogfüggő és alkoholista attól még beteg marad, hogy most éppen nem csinálja, szóval Ozzy sem állhat modellt az egészség szobrának, attól tartok.
Ezek után persze felmerül a kérdés, hogy érdemes-e elfogadni egyáltalán ennek az embernek a tanácsadását, hiszen a hitelesség kérdése mindenképpen felmerül, de szerintem igen. Ő legalább már kipróbálta azt, amiről beszél, és nem a pálya széléről ugat. Nem véletlen, hogy sokszor leállt drogosok is dolgoznak tanácsadóként, bár mint említettem, Ozzy tanácsait nem érdemes komolyan venni, hiszen csak viccel.
Ennek ellenére én bírom ezt a fickót, mert nagy arc szerintem. Nyilván nem egy Pavarotti az éneklésben, és nem egy Dr. Phil a gyógyításban, de amihez nagyon ért, az a figyelem felkeltése és megtartása. Végül is ez az, ami igazán számít, na meg a kisugárzás. Márpedig Ozzy egy jelenség a színpadon is és a kamerák előtt is, tessék tudomásul venni.
Akit érdekel, annak mutatnék néhány részletet a könyvből, amelyet a Cartaphilus Kiadó jelentetett meg hazánkban:
http://olvassbele.com/2012/08/24/ozzy-osbourne-bizz-bennem-a-nevem-dr-ozzy-reszlet/
http://passzio.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=26660
http://www.heavymetal.hu/cikk.jsp?id=981
Ja, és felhívnám a figyelmet arra, hogy a mester nem spórolja ki a trágár szavakat/kifejezéseket sema műből. Engem nem zavar, mert én is így vagyok vele, de akit igen, az kerülje el nagy ívben a művet.
Ezzel szemben Osbourne szólókarrierje kiválóan alakult: sok-sok jó lemez, turnék a Föld körül, na meg egy saját fesztivál, az Ozzfest, amelyen megtiszteltetés játszani minden metálzenésznek.
Később aztán következett az Ozzycsalád életét bemutató valóságshow széria, most pedig már itt a következő projekt, amikor is az őrült énekes doktorrá válik és tanácsokat osztogat a Sunday Timesban, meg a Rolling Stoneban. Persze mindezt nem kell komolyan venni, hiszen csak poén. Maga az énekes is azt tanácsolja, hogy ha valami komoly problémátok van, akkor forduljatok szakemberhez, és ne kísérletezzetek semmilyen marhasággal.
Sajnos, a doktorosdiról a magyar rajongók lemaradtak volna, ha nem gyűjtik össze a zenész tanácsait egy könyvbe, és mindezt nem fordítják le magyarra, így viszont ebben a távoli kis országban is képet kaphatunk Ozzy marhaságairól.
Higgyétek el érdemes, mert a doktor úr kellőképpen őrült és humoros tanácsokat ad, bár időnként kiakad a kérdezők hülye kérdésein, de ezzel én is így voltam. Például hogy mi a csuklás leghatásosabb ellenszere, illetve aggasztó-e, ha valakinek egy harmadik mellbimbója is van, vagy pl. a fiúm mellkasára egy sertésborda és két csirkecomb van tetoválva, és hogy ez normállis-e?
Ozzy művészúr az élet minden területére kiterjedően ad tanácsot, legyenek azok test-lelki-családi problémák, de a drog-és alkoholproblémákra is kitér. Sőt, egy idő után mindent ebből a szemszögből akar megoldani, vagyis visszaemlékezik, hogy belőtt, bepiált állapotban miket művelt.
Hát, van mire emlékeznie, hiszen vagy negyven évig pusztította magát, de aztán most már leállt. Mindenestre nem szégyelli ezt a korszakát sem, és teljesen természetesen beszél erről a korszakáról is fölösleges érzelmek nélkül, hiszen már elmúlt, túl van rajta.
Emiatt aztán sokszor önéletrajzi jellegűvé válik a kötet, de hát minden szentnek saját maga felé nyúlik a keze, és ebben nem kivétel Ozzy sem.
Mindenesetre ezek után azt tanácsolja mindenkinek, hogy ne drogozzon, meg piáljon, mert nem éri meg. Az egy dolog, hogy ő túlélte, de ettől még más nem fogja, mert higgyétek el, hogy a cucc sok esetben erősebb, mint az ember, tisztelet a kivételnek. Ámde a leállt drogfüggő és alkoholista attól még beteg marad, hogy most éppen nem csinálja, szóval Ozzy sem állhat modellt az egészség szobrának, attól tartok.
Ezek után persze felmerül a kérdés, hogy érdemes-e elfogadni egyáltalán ennek az embernek a tanácsadását, hiszen a hitelesség kérdése mindenképpen felmerül, de szerintem igen. Ő legalább már kipróbálta azt, amiről beszél, és nem a pálya széléről ugat. Nem véletlen, hogy sokszor leállt drogosok is dolgoznak tanácsadóként, bár mint említettem, Ozzy tanácsait nem érdemes komolyan venni, hiszen csak viccel.
Ennek ellenére én bírom ezt a fickót, mert nagy arc szerintem. Nyilván nem egy Pavarotti az éneklésben, és nem egy Dr. Phil a gyógyításban, de amihez nagyon ért, az a figyelem felkeltése és megtartása. Végül is ez az, ami igazán számít, na meg a kisugárzás. Márpedig Ozzy egy jelenség a színpadon is és a kamerák előtt is, tessék tudomásul venni.
Akit érdekel, annak mutatnék néhány részletet a könyvből, amelyet a Cartaphilus Kiadó jelentetett meg hazánkban:
http://olvassbele.com/2012/08/24/ozzy-osbourne-bizz-bennem-a-nevem-dr-ozzy-reszlet/
http://passzio.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=26660
http://www.heavymetal.hu/cikk.jsp?id=981
Ja, és felhívnám a figyelmet arra, hogy a mester nem spórolja ki a trágár szavakat/kifejezéseket sema műből. Engem nem zavar, mert én is így vagyok vele, de akit igen, az kerülje el nagy ívben a művet.
2014. szeptember 8., hétfő
Vajay Zsófia-Bombera Krisztina: Örömzene - Budapest Bár
A Budapest Bár nevével akkor találkoztam legelőször, amikor a Szívemben bomba van című daluk klipjét láttam,amelyben Kiss Tibi és Németh Juci énekelt duettet. Akkor még nem tudtam, mi ez és azt hittem, hogy valami ideiglenes projekt.
Végül is nem tévedtem nagyot: a Budapest Bár valóban annak indult, mert mindössze egy lemezt terveztek felvenni válogatott énekesgárdával, de valamiért kurva nagy siker lett a formáció, ezért maradt a zenekar, amelyet cigányzenészek( Farkas Róbert, Ökrös Károly, Farkas Mihály és Richárd) alapítottak.
A cél az volt, hogy megismertessék a nagyközönséggel a hagyományos cigányzenét, amihez kellett egy kis csali, mert egyébként nem lett volna igény a zenéjükre.
Így jött az ötlet, hogy huszadik század eleji magyar slágereket, dolgozzanak fel, amelyeket a mai generációk már nem ismernek, pedig valamikor menők voltak. Szerencsére a zenei alap nem techno, meg modern popzene lett, hanem némileg modernizált cigányzene.
Miután az alapítók hangszeres zenészek és nem tudnak énekelni, ezért szükségük volt ilyen szakemberekre is, de mivel ideiglenes projektként indult a csapat, ezért egyszerre több énekest hívtak, például Kiss Tibor (Quimby), Németh Juci (ex Anima Sound System, majd Nemjuci), Lovasi András (Kispál és a Borz, Kiscsillag), Szűcs Krisztán (Heaven Street Seven), Behumi Dóri (ex Jazz+Az), Rutkai Bori (Specko Jedno), Ferenczi György (Rackajam), Frenk (Hiperkarma), Keleti András (Colorstar), Kollár-Lemencz László (Kistehén).
Érdekes, hogy mindannyian ismertek a maguk területén, de mégsem bulvársztárok, hanem inkább az alternatív, kísérletező jellegű zenei világból érkeztek. Mindez csak színesíti a zenekar jellegét, ami amúgy sem hétköznapi.
Mindez a zenekar fellépéseire is igaz, ők ugyanis nem falu-, meg városnapokon, bugyuta tévéműsorokban szerepelnek, hanem például színházakban. Nincsenek speciális effektek, szexi lányok, illetve látványelemek a színpadon, az emberek mégis imádják a zenekart, most már vagy hét éve, szóval nem igaz az, hogy az embereknek igénye lenne a gagyi zenére. Jó hát rövid ideig biztosan, de hosszabb távon nem lehet átbaszni őket.
A színpadi fellépések elsőre olyannak tűnnek, mintha zenés színdarabok lennének, de valójában nem erről van szó, mert nem a darabhoz írnak zenét, hanem a zenéhez tervezik a darabot. Igazából nem is lehet színdarabról beszélni az ő esetükben, sokkal inkább életképekről, hiszen csak rövid slágerekhez terveznek színpadképeket profi dramaturg és színházi rendező segítségével.
Érdekes az is, hogy ilyen rövid fennállás után írtak róluk egy könyvet, de azt hiszem ez megbocsátható, hiszen egy speciális feldolgozásokat játszó zenekarról van szó, akiknek a tagjai, mint említettem a maguk területén már elismert művészek, tehát nem bulvárkötetről van szó.
A két szerző sokkal inkább a zenekarral történt korábbi beszélgetéseket szerkesztette egy könyvvé kedveskedve ezzel a rajongóknak, illetve azoknak, akik még csak most ismerték meg a zenekart, mint például jómagam.
Ebben a színes képekkel telepakolt könyvben a tagok beszélnek a zenekar megalakulásának körülményeiről, a lemezeikről, a koncertekről, illetve külön a színházi produkciókról, továbbá az énekesek is bemutatkoznak elég részletesen.
Ezek a bemutatkozások nem úgy néznek ki, mint általában az életrajzok esetében, hogy egyes szám első személyben beszél az illető saját magáról (vagy egyes szám harmadik személyben írnak róla), hanem a többiek is bekapcsolódnak a ritmusba, tehát mindenki beszél, mindenkiről.
Ezek után olyan érzése lesz az olvasónak, mintha egy hatalmas, meleg szívű családba csöppent volna bele, ahol éppen úgy megfér egymással a veszekedés, a sértődés, a baráti ugratások a közös munka mellett. Na, meg persze a közös összetartó erő a tagok egymás iránt érzett szeretete, barátsága, hiszen enélkül nem működne semmi sem.
A könyv azonban nemcsak ezekről beszél, hanem némileg beavat minket a cigányság helyzetébe is anélkül, hogy elkezdené sajnáltatni őket, hogy nekik milyen szar. Sokkal inkább egy önálló kultúraként mutatja be őket a könyv, amihez hozzáadódik még a huszadik század eleji budapesti kávéházak története is röviden.
Azt hadd tegyem hozzá, hogy én nemcsak a zenekart nem ismertem korábban, de a tagok korábbi munkásságát sem igazán, én ugyanis nem ebben a zenében utazom, hanem a kemény rockban, de megtetszettek nagyon ezek a régi sanzonoknak a felújítása, és szívesen elmennék egy fellépésükre is, a könyvben olvasottak, illetve látottak alapján.
Sőt, érdemes lenne nyitni egy amolyan régi idők kávéházát a mai Budapesten a régi idők ételeivel, italaival, berendezésével, ahol időnként a Budapest Bár lépne fel, de amúgy wurlitzer szólna. Én mindenképp visszautaznék így az időben.
Bővebb infó a zenekarról a hivatalos weboldalon, de van ám Facebook oldal és saját Youtube csatorna is jópár videóval.
A könyvet kiadja a Cartaphilus Kiadó
Végül is nem tévedtem nagyot: a Budapest Bár valóban annak indult, mert mindössze egy lemezt terveztek felvenni válogatott énekesgárdával, de valamiért kurva nagy siker lett a formáció, ezért maradt a zenekar, amelyet cigányzenészek( Farkas Róbert, Ökrös Károly, Farkas Mihály és Richárd) alapítottak.
A cél az volt, hogy megismertessék a nagyközönséggel a hagyományos cigányzenét, amihez kellett egy kis csali, mert egyébként nem lett volna igény a zenéjükre.
Így jött az ötlet, hogy huszadik század eleji magyar slágereket, dolgozzanak fel, amelyeket a mai generációk már nem ismernek, pedig valamikor menők voltak. Szerencsére a zenei alap nem techno, meg modern popzene lett, hanem némileg modernizált cigányzene.
Miután az alapítók hangszeres zenészek és nem tudnak énekelni, ezért szükségük volt ilyen szakemberekre is, de mivel ideiglenes projektként indult a csapat, ezért egyszerre több énekest hívtak, például Kiss Tibor (Quimby), Németh Juci (ex Anima Sound System, majd Nemjuci), Lovasi András (Kispál és a Borz, Kiscsillag), Szűcs Krisztán (Heaven Street Seven), Behumi Dóri (ex Jazz+Az), Rutkai Bori (Specko Jedno), Ferenczi György (Rackajam), Frenk (Hiperkarma), Keleti András (Colorstar), Kollár-Lemencz László (Kistehén).
Érdekes, hogy mindannyian ismertek a maguk területén, de mégsem bulvársztárok, hanem inkább az alternatív, kísérletező jellegű zenei világból érkeztek. Mindez csak színesíti a zenekar jellegét, ami amúgy sem hétköznapi.
Mindez a zenekar fellépéseire is igaz, ők ugyanis nem falu-, meg városnapokon, bugyuta tévéműsorokban szerepelnek, hanem például színházakban. Nincsenek speciális effektek, szexi lányok, illetve látványelemek a színpadon, az emberek mégis imádják a zenekart, most már vagy hét éve, szóval nem igaz az, hogy az embereknek igénye lenne a gagyi zenére. Jó hát rövid ideig biztosan, de hosszabb távon nem lehet átbaszni őket.
A színpadi fellépések elsőre olyannak tűnnek, mintha zenés színdarabok lennének, de valójában nem erről van szó, mert nem a darabhoz írnak zenét, hanem a zenéhez tervezik a darabot. Igazából nem is lehet színdarabról beszélni az ő esetükben, sokkal inkább életképekről, hiszen csak rövid slágerekhez terveznek színpadképeket profi dramaturg és színházi rendező segítségével.
Érdekes az is, hogy ilyen rövid fennállás után írtak róluk egy könyvet, de azt hiszem ez megbocsátható, hiszen egy speciális feldolgozásokat játszó zenekarról van szó, akiknek a tagjai, mint említettem a maguk területén már elismert művészek, tehát nem bulvárkötetről van szó.
A két szerző sokkal inkább a zenekarral történt korábbi beszélgetéseket szerkesztette egy könyvvé kedveskedve ezzel a rajongóknak, illetve azoknak, akik még csak most ismerték meg a zenekart, mint például jómagam.
Ebben a színes képekkel telepakolt könyvben a tagok beszélnek a zenekar megalakulásának körülményeiről, a lemezeikről, a koncertekről, illetve külön a színházi produkciókról, továbbá az énekesek is bemutatkoznak elég részletesen.
Ezek a bemutatkozások nem úgy néznek ki, mint általában az életrajzok esetében, hogy egyes szám első személyben beszél az illető saját magáról (vagy egyes szám harmadik személyben írnak róla), hanem a többiek is bekapcsolódnak a ritmusba, tehát mindenki beszél, mindenkiről.
Ezek után olyan érzése lesz az olvasónak, mintha egy hatalmas, meleg szívű családba csöppent volna bele, ahol éppen úgy megfér egymással a veszekedés, a sértődés, a baráti ugratások a közös munka mellett. Na, meg persze a közös összetartó erő a tagok egymás iránt érzett szeretete, barátsága, hiszen enélkül nem működne semmi sem.
A könyv azonban nemcsak ezekről beszél, hanem némileg beavat minket a cigányság helyzetébe is anélkül, hogy elkezdené sajnáltatni őket, hogy nekik milyen szar. Sokkal inkább egy önálló kultúraként mutatja be őket a könyv, amihez hozzáadódik még a huszadik század eleji budapesti kávéházak története is röviden.
Azt hadd tegyem hozzá, hogy én nemcsak a zenekart nem ismertem korábban, de a tagok korábbi munkásságát sem igazán, én ugyanis nem ebben a zenében utazom, hanem a kemény rockban, de megtetszettek nagyon ezek a régi sanzonoknak a felújítása, és szívesen elmennék egy fellépésükre is, a könyvben olvasottak, illetve látottak alapján.
Sőt, érdemes lenne nyitni egy amolyan régi idők kávéházát a mai Budapesten a régi idők ételeivel, italaival, berendezésével, ahol időnként a Budapest Bár lépne fel, de amúgy wurlitzer szólna. Én mindenképp visszautaznék így az időben.
Bővebb infó a zenekarról a hivatalos weboldalon, de van ám Facebook oldal és saját Youtube csatorna is jópár videóval.
A könyvet kiadja a Cartaphilus Kiadó
2014. augusztus 27., szerda
Jodi Picoult: Elrabolt az apám
Időnként lehet arról olvasni különböző bulvármagazinokban, hogy elvált szülők esetén, amikor az apa elvitte láthatásra a gyereket, egyszerűen nem vitte vissza, magyarul elrabolta. Nem túl gyakori eset, de olykor előfordul, főleg ha a szülők viszonya nem éppen rendezett, és az apa ezzel akarja megszívatni egykori társát.
Jodi Picoult is ezt a témát dolgozza fel a regényében, bár ez a könyv azért eltér a többi Picoult műtől: a szerző ugyanis általában csak egyféle társadalmi tabutémára koncentrál a könyveiben, míg az Elrabolt az apám némileg összetettebb témájú. A szerző ugyanis kitér az alkoholizmus hatásaira, továbbá az amerikai börtönéletbe is bevezeti az olvasót eléggé hitelesen.
Nagy röviden a sztori: Cordelia Hopkins egy kutya segítségével keres meg eltűnt embereket, miközben mit sem sejt arról, hogy az ő életének és személyiségének egy része is alaposan eltűnt. Mindez drámai hirtelenséggel derül ki, amikor egyszer csak a vele közös háztartásban élő édesapjáért rendőrök jönnek és letartóztatják gyermekrablás vádjával. Ráadásul az apa még csak nem is tagadja ezt, hiszen a rablás valóban megtörtént, és mindketten új néven kezdtek új életet abban az amerikai kisvárosban, ahol jelenleg is élnek.
Ezen a helyen mindenki ismer mindenkit, de mégis el tudtak rejtőzni ők ketten, sőt az apa köztiszteletben álló személyiség lett a városban.
Bonyolítja a történetet, hogy Cordeliának van két gyermekkori haverja is, Eric és Fitz, akik mindketten szerelmesek a lányba, aki végül Ericet választja. Érdekesség, hogy Eric alkoholista, de nem az az agresszív, verekedős fajta, inkább olyan csendeske, aki nem tud mértéket tartani az ivásban.
A történetet mindegyik szereplő a maga szemszögéből egyes szám első személyben meséli el váltogatva egymással a jelent és a múltat. Emiatt nem egyszer követni a sztorit, szóval figyelni kell.
A szerző csak a lassan bontja ki a történetet, amelynek során kiderül, hogy nem feltétlenül az apa a szemétláda, aki elrabolta a gyerekét, hanem az anya is igencsak sáros a történetben, csak hát olyan társadalomban élünk jelenleg, ami elsősorban az anyának ítéli a gyereket, illetve erőteljesen elfogult az anyával szemben. Az már kevésbé jellemző, hogy a válás során a gyereket az apának ítélik oda, mert valószínűleg úgy vannak vele, hogy egy férfi nem tudja úgy ellátni az anyai teendőket, mint egy nő, bár azért vannak kivételek, csak kevés. Nem véletlenül mondta nagyanyám annak idején, hogy a válásnak a legfőbb áldozata a gyerek, főleg egy ilyen esetben, amikor nem tudnak tisztességesen megegyezni a szülők.
A főszereplő nőnek tehát ezeket a sérüléseket kell feldolgoznia, illetve rá kell találni elveszett önmagára, ami azért nem egyszerű feladat. Igazából a történet minden szereplője küzd valamilyen lelki sérüléssel, és miután Picoult ezeket állítja előtérbe (lényegében egy lélektani drámáról van szó), emiatt kurva nehéz ezt a könyvet olvasni, mert lehúz.
Engem annyira nem is érdekelt, kivéve a börtönben és a bíróságon játszódó részletek, mert ezek voltak számomra a legizgalmasabbak, hiszen volt bennük valami tűz. Persze van egy-két jó gondolata az írónőnek amúgy, melyeket a Citatumon el lehet olvasni, de engem ez a könyve nem győzött meg száz százalékosan. Persze ez legyen az én bajom. Mindenesetre ha igazán jó lélektani krimit akarok olvasni, inkább a skandináv krimik közül válogatok.
A könyvet kiadja az Athenaeum Kiadó
2014. augusztus 14., csütörtök
Luca di Fulvio: Álmok bandája
Ha sikeres akarsz lenni, akkor nemcsak a különböző
ezoterikus- meg amerikai típusú sikerkönyveket érdemes olvasgatnod, hanem
életrajzokat, illetve regényeket is, ahol gyakorlatban megláthatod, mi kell a
sikerhez: úgy értem, milyen személyiség kell, hogy legyél, hogy érdemes
gondolkodnod, mit érdemes tenned, stb.
Itt van például ennek a regénynek a hőse, Christmas, aki az
édesanyja, Cetta elképzelése alapján mindenáron amerikai akar lenni, továbbá
akar egy saját bandát, ami a lakhelyén, New Yorkban nem is számít akkora
szenzációnak, hiszen van elég belőlük.
A fiú azért gondolkodik így, mert be akar illeszkedni,
hiszen egy leányanya gyermeke, ami a huszadik század elején kifejezetten
hátránynak számított, ráadásul szegények is, mint a templom egere.
Közben a srác nem érti meg a lényeget: Amerikában ugyanis
mindegyik nemzet igyekszik megőrizni a saját kultúráját, és külön
városnegyedekben laknak, tök mindegy, hogy olaszokról, írekről, kínaiakról,
vagy zsidókról van szó. Ezek után nem csoda, hogy nem sikerül beilleszkednie
igazán a többiek közé, hiszen ő pont ezeket a határokat akarja elmosni, amikor
amerikai akar lenni.
A másik dolog pedig a bandák, amelyek szervesen hozzátartoztak
egy olyan város életéhez, mint New York, ahol az emberek megszállottan keresték
a boldogulás lehetőségét. Sajnos, ez kurva sok esetben nem jött össze, és
ugyanazt a mókuskereket hajtották gyakorlatilag, mint a szülőhazájukban,
legfeljebb másképpen.
Christmas édesanyja, Cetta például parasztlány volt Dél
Olaszországban, akire már kezdett szemet vetni a kenyéradó gazdája, ámde egy
barátja megerőszakolta, és ennek eredményeképpen megszületett Christmas. A
leányanya a további erőszak elől elmenekülve Amerikáig meg sem áll, de vajon
mihez kezdhet egy fiatal, dekoratív külsejű lány, aki még a fogadó ország
nyelvét sem beszéli? Erről van szó. Prostituált lesz, tehát lényegében
ugyanabba a helyzetbe kerül, mint a szülőhazájában, csak éppen több idegen
férfival kell üzletelnie, mint korábban.
A többi bevándorló sincsen sokkal jobb helyzetben nála. A
lényeg az, hogy sokat dolgoznak, és nincs sok idő a gyerekekre, akik korán
megtanulják, hogy a helyzetükből való kitörés az gyakorlatilag lehetetlen, és
inkább az utcán lődörögnek céltalanul.
Ennek lesz az eredménye a bandázás, amelynek köszönhetően
elég sokan a bűnözés útjára lépnek, hiszen úgy látják, hogy a gengszterek menő
arcok, akik kurva sok pénzt keresnek. Nem csoda, hogy ők is így akarnak
boldogulni. Christmas is be akar lépni egy ilyen bandába, de nem veszik be,
ezért csinál magának egyet. Igaz, hogy csak képzeletben, de akkor is.
A fiú aztán annyira beleéli magát a szerepébe, hogy ha nem
is lesz gengszter, de híres, elismert ember mindenképpen. Maga a Vonzás
Törvénye is kimondja, hogy ha valamid nincsen, akkor tégy úgy, mintha lenne, és
előbb-utóbb a valóságban is megkapod. Na persze nem rögtön, de idővel igen.
Ráadásul Christmas egy igen karizmatikus, de ugyanakkor
érzékeny, segítőkész személyiség, aki kifejezetten vezetőnek született, és
mondjuk nem alattvalónak egy gyárba, vagy egy irodába. Én megkedveltem az ő
figuráját abszolút, bár néha kicsit egoistának találtam. Viszont megmutatja,
hogyan is működik ez az éld bele magad módszer a gyakorlatban, míg végül a srác
valóban sikeres lesz.
Az olasz szerző igyekszik sikeresen bemutatni a huszadik
századi Amerika világát New York városával a középpontban, miközben szól a
dzsessz és pereg a film a moziban, a nők pedig elkezdenek tüntetni a szavazati
jogokért, rövidre vágatják a frizurájukat és nadrágot öltenek.
Na meg persze ott vannak a gengszterek is, akiket az emberek
többsége automatikusan az olaszokhoz társít, pedig van kínai, orosz, meg ír
maffia is, akik sokkal kegyetlenebbek, mint olasz kollégáik, de valahogy a
hollywoodi filmeknek köszönhetően ez ivódott bele a köztudatba. Mindenesetre,
akik kedvelik az olyan gengszterfilmeket, mint például a Bronxi mese, esetleg
Fellini, vagy Mastroianni filmjeit, azok ebben a kötetben sem fognak csalódni:
a szerző ugyanis vérbeli olasz-amerikai hangulatot teremt könyvében, ami szinte
kiabál azért, hogy megfilmesítsék. Remélem, ez meg is történik. Addig is
élvezzétek a könyvet, amely meglehetősen vastag, de végül is húsz élv
történetét meséli el.
Műfaját nehéz meghatározni, mert keveredés van: részben
családregény, részben gengsztertörténet, de szerelmi szál is van benne,
méghozzá nagyon erős, de mégse nyálas a történet, szerencsére.
Christmas története mellett párhuzamosan fut az
édesanyjának, Cettának a sorsa is, bár ő nem annyira hangsúlyos a történetben,
de mégis fontos szereplő.
Akit különösen kedveltem a regényben, az Sal figurája, aki
támogatja Cettát és a fiát. Egy rettentően rideg, mogorva fickóról van szó, aki
semmi pénzért nem mutatna gyengédséget, de ettől függetlenül én kezdettől fogva
gyanítottam, hogy Cetta és ő közel kerülnek egymáshoz. Nekem pont az ilyen
férfiak az eseteim, mint amilyen Sal is, pont ezrét figyeltem fel rá.
A könyv a Mont Blanc válogatás keretein belül jelent meg a Maxim Kiadógondozásában.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)





