Jodi Picoult: Elrabolt az apám

Időnként lehet arról olvasni különböző bulvármagazinokban, hogy elvált szülők esetén, amikor az apa elvitte láthatásra a gyereket, egyszerűen nem vitte vissza, magyarul elrabolta. Nem túl gyakori eset, de olykor előfordul, főleg ha a szülők viszonya nem éppen rendezett, és az apa ezzel akarja megszívatni egykori társát.
Jodi Picoult is ezt a témát dolgozza fel a regényében, bár ez a könyv azért eltér a többi Picoult műtől: a szerző ugyanis általában csak egyféle társadalmi tabutémára koncentrál a könyveiben, míg az Elrabolt az apám némileg összetettebb témájú. A szerző ugyanis kitér az alkoholizmus hatásaira, továbbá az amerikai börtönéletbe is bevezeti az olvasót eléggé hitelesen.
Nagy röviden a sztori: Cordelia Hopkins egy kutya segítségével keres meg eltűnt embereket, miközben mit sem sejt arról, hogy az ő életének és személyiségének egy része is alaposan eltűnt. Mindez drámai hirtelenséggel derül ki, amikor egyszer csak a vele közös háztartásban élő édesapjáért rendőrök jönnek és letartóztatják gyermekrablás vádjával. Ráadásul az apa még csak nem is tagadja ezt, hiszen a rablás valóban megtörtént, és mindketten új néven kezdtek új életet abban az amerikai kisvárosban, ahol jelenleg is élnek.
Ezen a helyen mindenki ismer mindenkit, de mégis el tudtak rejtőzni ők ketten, sőt az apa köztiszteletben álló személyiség lett a városban.
Bonyolítja a történetet, hogy Cordeliának van két gyermekkori haverja is, Eric és Fitz, akik mindketten szerelmesek a lányba, aki végül Ericet választja. Érdekesség, hogy Eric alkoholista, de nem az az agresszív, verekedős fajta, inkább olyan csendeske, aki nem tud mértéket tartani az ivásban.

A történetet mindegyik szereplő a maga szemszögéből egyes szám első személyben meséli el váltogatva egymással a jelent és a múltat. Emiatt nem egyszer követni a sztorit, szóval figyelni kell.
A szerző csak a lassan bontja ki a történetet, amelynek során kiderül, hogy nem feltétlenül az apa a szemétláda, aki elrabolta a gyerekét, hanem az anya is igencsak sáros a történetben, csak hát olyan társadalomban élünk jelenleg, ami elsősorban az  anyának ítéli a gyereket, illetve erőteljesen elfogult az anyával szemben. Az már kevésbé jellemző, hogy a válás során a gyereket az apának ítélik oda, mert valószínűleg úgy vannak vele, hogy egy férfi nem tudja úgy ellátni az anyai teendőket, mint egy nő, bár azért vannak kivételek, csak kevés. Nem véletlenül mondta nagyanyám annak idején, hogy a válásnak a legfőbb áldozata a gyerek, főleg egy ilyen esetben, amikor nem tudnak tisztességesen megegyezni a szülők.
A főszereplő nőnek tehát ezeket a sérüléseket kell feldolgoznia, illetve rá kell találni elveszett önmagára, ami azért nem egyszerű feladat. Igazából a történet minden szereplője küzd valamilyen lelki sérüléssel, és miután Picoult ezeket állítja előtérbe (lényegében egy lélektani drámáról van szó), emiatt kurva nehéz ezt a könyvet olvasni, mert lehúz.
Engem annyira nem is érdekelt, kivéve a börtönben és a bíróságon játszódó részletek, mert ezek voltak számomra a legizgalmasabbak, hiszen volt bennük valami tűz. Persze van egy-két jó gondolata az írónőnek amúgy, melyeket a Citatumon  el lehet olvasni, de engem ez a könyve nem győzött meg száz százalékosan. Persze ez legyen az én bajom. Mindenesetre ha igazán jó lélektani krimit akarok olvasni, inkább a skandináv krimik közül válogatok.
A könyvet kiadja az Athenaeum Kiadó