Éppen ezért a két nagy klasszikus jellegzetesen kanadaivá válik, de ez a módosítás kifejezetten jót tesz nekik.
A fülszövegből kiderül, hogy a szerző ezt a művet már a kétezres évek közepén megírta, hiszen 2006-ban már díjat kapott érte, de a magyar közönség még csak most fog megismerkedni a Penny állandó hősével, Armand Gamache felügyelővel.
A kanadai rendőrnek nincsenek olyan "szürke agysejtecskéi", meg akkora egója se, mint belga kollégájának, Poirot-nak, sokkal inkább egy egyszerű ember ő, aki közelebb áll Simenon hőséhez, Maigret-hez.
Utóbbi ugyanis sokkal inkább csak beszélget az emberekkel, illetve megfigyeli őket különböző párizsi kocsmákból, miközben eszik-iszik.
Na, gasztronómiai, illetve társadalmi vonalat Penny regényében is kapunk nem keveset, csak itt a kanadai hagyományokat ismerjük meg egy pici falu közösségén keresztül, akiknek az egyik tagját, egy idős hölgyet meggyilkolják. Persze először mindez csak egyszerű vadászbalesetnek látszik, hiszen a 76 éves nénit gyakorlatilag lenyilazzák, márpedig vannak egy páran, akik íjjal járnak azon a környéken vadászni.
Szóval Penny már a kötet elején kétségek között tartja az olvasót, de ez csak fokozódik, ahogy olvassuk a kötetet, ugyanis a kis közösségnek sorra feltárulnak a titkai, az áldozatot is beleértve.
Emiatt eléggé lélektani ízt is kap a kötet, továbbá a falusi élet, és a kis közösség miatt eléggé emlékeztet engem Debbie Macomber sorozatára a Cédrusligetre is azért, mert eléggé szerethető karaktereket írt bele a szerző, ellenben a skandináv lélektani krimikkel, ahol mindenki hülye és akkor még enyhén fogalmaztam.
Na jó, a Cédrusligettel ellentétben a Csendéletben nincs szerelem, csak gyilkosság, de mégsem durva a kötet, és nem kell erős idegzet hozzá. Sokkal inkább egy rejtvényre emlékeztet a regény, amelyet meg kell fejteni. A legfőbb gondolkodó a kötetben Armand Gamache felügyelő, akit meglehetősen könnyű megtéveszteni, de hát pont ez adja az izgalmat a könyvben, mert az azért mégse jó, ha a történet közepén rájön az olvasó, hogy ki a tettes.
Na, jó vannak ilyen kötetek (mint pl. a korábban emlegetett Maigret történetek is ilyenek), de akkor valamit nagyon tudnia kell a szerzőnek, hogy fenntartsa az érdeklődést. Ilyen például, ha egy kriminek erős lélektani vonásai vannak, pl. a szerző bemutatja, hogyan kell megtörni egy gyilkos ellenállását, hogy beszélni kezdjen.
Lélektani vonal itt is van, de teljesen más a jellege, mint a skandi krimikben, hiszen mint említettem, itt szeretni való karakterekről van szó, akikről nem is gondolná az ember, hogy sötét titkaik vannak. Márpedig adódnak, hiszen a regény majdnem mindegyik szereplőjéről kiderül valamilyen gikszer, de ettől függetlenül a mégsem utáljuk meg őket a szerző stílusának köszönhetően ellenben a skandi krimikkel, amelyek lehúzóak és nehezek. Kanada más, pedig ott is legalább olyan hideg van, mint a Sknadináv-félszigeten, vagy Izlandon, de valahogy mégis barátságosabbak az emberek. Lehet, ez a francia telepeseknek köszönhető, akik először gyarmatosították Kanadát.
Apropó franciák: a történetben az angol-francia ellentét folyamatosan jelen van, de mindez amúgy a valóságban is érezhető. Na nem durván, de azért mégis észrevehetően jelen van a két nemzet közötti bizalmatlanság. A regény amúgy francia nyelvterületen játszódik, Montreal közelében, ahol a szerző is lakik.
A könyv a Fekete macska regénytár című sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése