Irigy Hónaljmirigy: A barátság receptje nyolc személyre

A furcsa nevű zenekar már több, mint húsz éve szórakoztatja a népet paródiadalaikkal úgy, hogy eközben mindvégig az ország egyik legnépszerűbb előadói maradtak. Akármilyen internetes fórumot néztem, negatív vélemény nem nagyon volt róluk, még legvérmesebb oldalakon (pl. Blikk, Bors, Ász) Vajon mi lehet a titkuk? Van több magyarázat is erre.
Az első az, hogy a zenekar nem üzleti alapon jött össze, tehát nem pénzt harácsoló menedzserek és kiadók álltak a hátuk mögött. A tagok egy része már gyerekkorából ismerte egymást, és onnét ered a barátságuk, de maga a csapat egy össznépi ökörködés miatt alakult meg az egyik mára már megszűnt rockkocsmában.
A banda népszerű rockszámok paródiaváltozatát adta elő Szilveszter alkalmából, és mindössze ennyi volt. Nem ebből akartak pénzt keresni, mert volt már munkájuk. Aztán mégis úgy hozta az élet, hogy most ebből élnek... A barátságuknak köszönhető, hogy gyakorlatilag tagcserék nélkül csinálták végig ezt a több, mint 20 évet, ami még világszerte is ritkaság, nemhogy Magyarországon.
Ha már a zenét említem: ezeknek a srácoknak van tehetsége, érzéke a zenéléshez és az énekléshez, de ami még fontosabb az, hogy kiváló előadóművészek és van kisugárzásuk a színpadon. Enélkül egyszerűen nem megy. Ráadásul ők jóval többek, mint egy humoros zenekar, hiszen ők az önálló vicces műsoraikkal a tévében is szerepeltek éveken keresztül. Ezekről a műsorokról azt kell tudni, hogy eredetileg a fiúk ezt nem kereskedelmi forgalomba szánták, vagyis lényegében amatőr felvételekről van szó, de mégis fantáziát látott benne a tévé, ezért is adták le ezeket. A Mirigy műsorai üdítő változatosságot jelentettek a kereskedelmi tévék ostobenkó, megjátszós műsorai között.
Ha már az ökörködést, meg a humort említem: a nyolc kannak ez egész egyszerűen a vérében van. Ők nem színészek, akik eljátsszák a vicces gyerekeket, hanem ők valóban teli vannak humorral. Ahogy olvasom a könyvben, nekik egyszerűen lételemük egymás ugratása és a baromkodás, illetve vicces, jópofa előadásmód, ami a könyv szövegében majdnem mindvégig velünk marad kivéve, amikor mások beszélnek a zenekarról.
Ráadásul az is nagy szerencse a színészekkel és a humoristákkal ellentétben, hogy a fiúk nem égtek ki, van miből meríteni, úgyhogy a közeljövőben is fognak minket szórakoztatni a poénjaikkal.
Végezetül pedig: hiába a jó humor, a kiváló előadóművészi véna, ha nincs igény a műfajra, akkor nem veszik meg. Ámde szerencsére volt, van és lesz is igény az ő műsoraikra, fellépéseikre, tehát van közönség és ülnek a poénok.
Én nem vagyok rajongója a Mirigynek és nem tudok róluk túlzottan sokat, de a fenti gondolatokat ennek a könyvnek az alapján állítottam össze, amely a zenekar 20 éves évfordulójára jelent meg.
A könyv összefoglalja a megalakulás óta eltelt 20 évet, illetve a tagok is elmesélik az életüket a gyermekkortól kezdve a jelen időig.
Miután a Mirigy egy sajátos műfajban nyomul, és nem éppen hétköznapi figurák alkotják, ezért senki ne várjon hagyományos életrajzot. Sokkal inkább vicces sztorik vannak benne, és maguk a tagok is igyekeznek jópofán, szórakoztató módon mesélni, tehát az olvasó biztosan nem fog csalódni, sem unatkozni.
A tartalomjegyzék is eltér a hagyományostól, ugyanis a zenekar történetét, a recept címszóval jelölik, míg a tagok életrajzát a hozzávalók szócska rejti. Nekem a tagok önéletrajza közül a legjobban Uszkó László, illetve Varga Győző sztorija tetszik.
Azt is megfigyeltem, hogy a Mirigy tagjai közül sokan házasok, illetve gyerekeik is vannak, ráadásul mindegyikük ugyanazzal az asszonnyal él évek óta, úgyhogy vannak dolgok, amiket komolyan vesznek azért...:)
A könyv jórészt a Mirigyék beszámolóiból áll össze, de megszólal a kötetben Galambos Lajos, Árpa Joschi producer (nem mellesleg Árpa Attila édesapja is), illetve az egykori és a jelenlegi menedzserük a kötet végén. Ez a rész a körítés címet kapta, de ez a legvékonyabb fejezete a könyvnek. Mindez azt mutatja, hogy ezek a srácok nem egy öntömjénező, egoista brigád, ami nekem rokonszenves vonás.
A kötet legvégén pedig van egy diszkográfia és egy lista a tévéműsorokról, amelyek a menü cd-re, illetve a készételek tévére elnevezéseket kapták. A kötet végén pedig elég sok színes fotó látható a zenekarról.
Nekem tetszett a könyv, pedig nem vagyok rajongó, úgyhogy a rajongók minden bizonnyal imádni fogják.
Kiadja az Alexandra Kiadó

A Blikk a 20 éves évforduló alkalmából készített egy cikksorozatot ennek a könyvnek az alapján, amelyet most megmutatok nektek. Sajnos egy-két cikket már töröltek azóta, de a legtöbb még megvan.

Szilveszteri bulira álltak össze először
Hatalmas botrány lett a romás műsorból
Ambrus Zoli újraszületett
Őszintén vallanak a Mirigyek a szerelemről

Földes László: Hobo sapiens - önéletrajz a Hobo Blues Band 10. születésnapjára

Több könyv is megjelent a Hobo Blues Bandről, de ebben a kötetben Hobo a saját szavaival mesél a csapatról, illetve saját magáról is. Ebből következik, hogy egy önéletrajzról van szó, de ez nem az a szokásos időrendi sorrendben mesélő, tárgyszerű műfaj, hanem a mester összevissza beszél, és felcseréli a sorrendet.
Számomra ez egyáltalán nem zavaró, sőt úgy érzem, hogy mindegyik fejezet valahogy önálló életet él, tehát önmagában is van értelme.
A könyvben lesz szó arról, hogy miért és hogyan alakult meg a HBB, miért üldözték őket, lesz szó a Kopaszkutyáról is, hogy miért nem adták ki lemezen a film zenéjét, a Vadászat című lemez munkálatairól, Allen Ginsberggel való kapcsolatáról, de Hobo beszél magáról is a HBB előtti években, igaz nem sokat.
Külön érdekesség, hogy a csapat tagjairól, Deák Bill Gyuláról, Tátrai Tiborról, Póka Egon Benedekről, Döme Dezsőről, Fuchs Lászlóról és Tóth János Rudolfról külön fejezetek készültek a könyvben, amelyekben csak az adott zenekari tag jellemzésével foglalkozik Hobo.
Nem titok, hogy a Hobo Blues Band fennállása alatt rengeteg tagcsere volt a zenekar életében, ugyanis a tagok között rengeteg konfliktus volt, de Hobo nem haragszik igazából egyikükre sem komolyan, sőt: nagyon is elismerő szavakat mond a többiekről, amellett, hogy megemlíti a problémákat is. Nekem ez nagyon rokonszenves dolog, úgyhogy Hobo nagyot nőtt a szememben.
A könyv nagyon olvastatja magát, mert Hobo eladóművészi képességei az írásban is megmutatkoznak: úgy írja le a sorokat, mintha egy több ezer fős közönség előtt beszélne. Mondjuk Hobo amúgy sem egy "átlag" énekes (eleve nincs is különösebb énekhangja), sokkal inkább előadóművész és költő, akire muszáj odafigyelni, mert olyan kisugárzása van. A legtöbben a Hobo Blues Band miatt ismerik, de jelentek meg szólólemezei is, például a megzenésített József Attila versek, vagy Allen Ginsberg műveinek a magyar változata, de Viszockij dalaiból is készített lemezt magyarul, írt könyvet a Rolling Stonesról, játszott népzenét a Ghymes, illetve a M.É.Z.  zenekarokkal és Sebestyén Mártával, továbbá szerepelt filmekben is, szóval egy sokoldalú művészről van szó.
Ámde a legnagyobb erénye mégis az, hogy a blues neki köszönhetően lett önálló műfaj Magyarországon. Korábban ugyanis csak dzsessz zenészek játszottak bluest. Éppen ezért nem véletlen, hogy Hobo igen sokat beszél a dzsesszről, szinte már zenetörténészi magasságokban.
Hobo könyve jóval több, mint egy önéletrajz: sokkal inkább kordokumentum, amely bemutatja az olvasónak, hogy milyen volt a Kádár-korszakban élni és zenélni. A mostani fiatal generáció számára hihetetlen lehet, de a hosszú hajú férfiakat gyakran cseszegette a társadalom, olykor még a rendőrök is igazoltatták, bevitték csak azért. Ennyire nem tolerálták a másságot. Hobot is többször megverték, inzultálták, és nemcsak emiatt.
A rockkoncerteken ugyanis szintén gyakran feltűnt a rendőrség, akik gyakran berekesztették a bulit. A Hobo Blues Band, a Beatrice és a P. Mobil különösen a bögyében volt a hatalomnak és próbálták őket megállítani. Mondjuk a Ricsét sikerült is betiltani, erre Feró megalakította az Ős-Bikinit, de a HBB és a Mobil stabilan koncertezett tovább. Ezek miatt a dolgok miatt egészen más fíling lehetett az akkori koncerteken, úgyhogy szívesen visszautaznék az időben, hogy részt vegyek egyen.
Hobo visszaemlékezéseit olykor egy-egy újságcikk a zenekarról, illetve különböző dal-és performansz-szövegek szakítják meg időnként, de fekete-fehér fényképek is adódnak a könyvben. Befejezésül pedig a kötet végén egy teljes diszkográfiát talál az olvasó.
A könyv a Legendák élve vagy halva című sorozatban jelent meg a Cartaphilus Kiadó  gondozásában.

Tasmina Perry: Örökösnők

Nem is olyan régen mutattam be ezen a blogon az írónő korábbi regényét, az Apuci lányait. Az Örökösnők hasonló jellegű, de a Jackie Collins-Barbara Taylor Bradford-vonal mellé egy kis Dallas is keveredik: a könyv férfi főszereplője, Adam Gold ugyanis egy milliárdos ingatlanfejlesztő, aki Amerikából Angliába utazik, hogy újabb ingatlanokat találjon a cége számára.
Szerencsére a férfi nem olyan, mint Jockey a Dallasból, de azért keménynek és határozottnak kell lennie, ugyanakkor előrelátónak is, hogy sikeres üzleteket kössön és fennmaradjon a neve.
Miután ennyire gazdag, érthető módon vonzza a hiénákat, akiket elsősorban a pénze, meg a hírneve érdekel.
Ezúttal négy nő versenyez azért, hogy övé lehessen a trófea, miközben keményen rivalizálnak egymással.
Karinnak saját divatcége van, akik fürdőruhákat gyártanak, de az asszony a milliomos férjének köszönhetően lett ismert, aki a regény elején meghal, úgyhogy az asszony örököl mindent. Karin egyébként maga is milliomos családból származik: az apja divattervező volt, aki a lányát a legjobb iskolákba járatta, és arra nevelte, hogy a legjobb családok lányaival barátkozzon, és aknázza ki a kapcsolatait. Ezt ő meg is tette, de azért mégiscsak a saját jogán lett sikeres tervező. Igazából nem tudom, mit gondoljak róla, mert nem egy könnyen szerethető karakter: sokszor maximalista és beleköt mindenbe, ráadásul eléggé hűvös természetű, úgyhogy nem sok emberi melegség lakozik benne.
Molly valamikor modellként kezdett 20 éve, de azóta kiöregedett a szakmából, de igazából korábban sem volt akkora nagy szám, csak egy erős középszer. Ő egy igazi vesztes, akinek sem a karrier, sem a gazdag palira történő ráakaszkodás nem jött össze, viszont szüksége van a pénzre a nagyon is költséges életmódját fenntartani, amibe benne van a partikra járás (sokszor hívatlanul), illetve a drogozás is. Félreértés ne essék: Molly nem függő, csak szerhasználó, aki időnként így dobja fel a hangulatot. Talán azért viselkedik így, mert szegény vidéki családból érkezett, akiket kifejezetten szégyell annyira, hogy az első adódó alkalommal Londonba menekül, és onnantól kezdve nem foglalkozik velük.
Az egyik szeretői kapcsolatából lánya születik, Summer, aki elmúlt 20 éves, kifejezetten szép lány, akit az utcán járva fedez fel egy híres fotós. A lány már korábban is modellként dolgozott az anyja nyomására, de az anyja árnyékából kilépni nem tud, és ezt Molly nem is szeretné. Ámde miután felfedezték, modellkarrierje repülőrajtot vesz, és onnantól kezdve kifejezetten lázad az anyja ellen, aki persze jót akar neki. Summernek zavaros gyerekkora volt, mert az anyja állandóan váltogatta a szeretőit, illetve drogozott is. Könnyen elhülyülhetett volna, de ő az egyik számomra normális karakter, aki amúgy nagyon tiszta és elég naiv ember, aki komolyan vonzódik Adamhez.
Erin a számomra másik normális ember, de ő nem a gazdagok világából jön, hanem egyszerű dolgozó nő, aki a munkájának köszönhetően érkezik meg ebbe a világba. Először Karinnál dolgozik, hogy megszervezzen egy rendezvényt a számára, majd pedig Adam Gold személyi asszisztense lesz. Emiatt elhagyja Cornwallt, és Londonba költözik. Igazából ő is komolyan vonzódik Adamhez, és nemcsak a pénze érdekli.
A regény olvasása közben azon tűnődtem, hogy bosszankodjam-e, szánalmasnak találjam-e, vagy csak vigyorogjak egy jót a négy nő rivalizálásán, de aztán a vigyorgás mellett döntöttem. Végül is ez egy szórakoztató regény, bár lesznek, akik emiatt nagyon megutálják a gazdagokat, amivel hatalmas öngólt rúgnak majd maguknak, mert ettől sajnos nem lesz több pénzük.
Igaz, hogy ez a regény egy mese, de a valóságból táplálkozik: Perry ugyanis sokáig népszerű divatmagazinoknál dolgozott újságíróként, úgyhogy volt honnét meríteni. A könyv meglehetősen vastagra sikerült. Emlékszem, mentem Pestről Debrecenbe, illetve vissza vonattal (mindezt ugyanazon a napon) összesen 6 órát, és még akkor sem jutottam a végére, de mondjuk eléggé apró betűkkel szedték a könyvet.
Perry ezenkívül részletesen beszámol arról, hogy milyen egy jótékonysági est a gazdagoknál, hogyan vezeti Adam a cégét, de elviszi az olvasót különböző egzotikus utazásokra is. A szerző ezenkívül csak úgy dobálózik a különböző divatmárkák neveivel, amiknek a nagy részéről még csak nem is hallottam, de a Cosmopolitan-, Joy-, Marie Claire-, Elle- olvasóknak ismerősek lesznek ezek is.
Szerintem jó könyv, nekem tetszett, úgyhogy várom a szerző további könyveit is. Kiadja az Ulpius Ház Kiadó.

Fábián Janka: Virágszál

A könyv műfaja elvileg történelmi regény, de a gyakorlatban nem sok olyan momentumot fedezhetünk fel benne, ami erre utalna, hiszen nincsenek benne különösebben történelmi események. A történet sokkal inkább hasonlít egy latin szappanoperára, amit kb. 100 évvel ezelőttre raktak az időben, ugyanakkor Méhes György világára is nagyon emlékeztet.
A könyvnek ugyanis elsősorban a két főszereplőnek, Flórának és Nellinek a viszálykodása adja, aki nem meglepő módon egy férfin vesznek össze. Igaz, hogy közben azért a szerző utal arra, hogy régen, hogyan éltek a jómódú polgárcsaládok a fővárosban, de ez nagyon halvány, és nem ez a lényeg.
A könyv története Flórával, egy gazdag pesti ügyvédnek a lányával kezdődik, aki mindent megad a lányának, amit csak kér, ha már a munkája miatt nem tud vele foglalkozni.
A lány édesanyja fiatalon meghalt, ezért nincs az életében megfelelő minta, hogy belőle milyen nő lesz/legyen.
Éppen ezért meglehetősen akaratos, elkényeztetett ifjú hölgy válik belőle, aki mindent ki tud hízelegni az apjából. Egyvalamit azonban mégsem: a lány beleszeret egy boltos fiúba, akivel szeretnének összeházasodni, de az apa megtagadja ezt a nem megfelelő családi háttér miatt.
Ámde olyan események történnek, ami miatt Flórának el tűnnie Pestről, és legközelebb már csak Kolozsváron bukkan fel, amíg vissza nem tér a fővárosba.
Később szerencsére elrendeződik az élete, de valamiért mégsem boldog, pedig mindene megvan: jólét, szerető férj, illetve egy mostohafiú is, tehát van családja. Ennek ellenére mégsem képes értékelni azt amije van. Engem Flóra az Esmeralda című sorozat nemesasszonyára emlékeztet, aki lényegében öngyilkosságba hajszolta a lányát.
A könyv másik főszereplője, Nelli már csak a történet közepén bukkan fel. A kislány egy apácazárda küszöbére teszik le, és természetesen a nővérek befogadják, taníttatják.Végül ápolónő lesz belőle.
Így találkozik Miklóssal, Flóra mostohafiával is, akivel egymásba szeretnek.
Flóra azonban a barátnője lányának szánja Miklóst, ezért elkezdi kavarni a szart, hogy megakadályozza a fiatalok boldogságát. Eközben nem veszi észre, hogy pontosan úgy viselkedik, mint az édesapja egykor.
Nelli azonban nem egy elveszett fiatal lány: hasonlóan büszke, mint Flóra, csak miután más környezetből érkezett, ezért nem lett belőle másokon átgázoló, önző ember. Ráadásul a maga visszafogott módján visszavág Flórának is.
A történet férfi szereplői eközben háttérbe szorulnak, pedig különben szimpatikusak lennének. Különösen igaz ez Mihályra, Flóra férjére, aki szeretettel nyesegeti Flóra vadhajtásait.
A könyv meglehetősen kiszámítható, legalábbis én már a könyv elején sejtettem, hogy milyen kapcsolat van valójában Flóra és Nelli között, amire ugyanígy rájöhet más is. Mindenesetre ettől függetlenül a könyv élvezhető, és Janka is lendületesen, szórakoztatóan ír, szerencsére. Mégis: ennél a könyvnél jobb művei is születtek. Akinek bejönnek a latin szappanoperák és/vagy Méhes György világa, azoknak ajánlom szeretettel.

Beate Teresa Hanika: Soha senkinek

A Móra Kiadó nemrégiben egy új könyvsorozatot indított útjára Tabu Könyvek címmel, amely olyan témákról ír, amiket a társadalom igyekszik elhallgatni, letagadni, pedig elég sok embert érint.
Eddig szó esett a mozgássérültekről, iskolai erőszakról, fajgyűlöletről, illetve ebben a könyvben a nemi erőszak egyik sajátos formájáról, a családon belüli szexuális zaklatásról.
A nemi erőszak már régóta jelen van a társadalomban, nagyjából azóta, amióta az állam, illetve a férfiközpontú társadalom létezik. A nemi erőszakot ugyanis férfiak követik el, de túlnyomó többségben simán megússzák a dolgot, azért mert megtehetik, és a tettüknek nincsen következménye.
Az egy dolog, hogy a társadalom elvileg bünteti, bár ez elsősorban a feminista mozgalomnak köszönhető, de sajnos a gyakorlatban nem valósul meg, mert az áldozat nem mer feljelentést tenni, pedig lenne rá lehetősége.
Ennek nagyon egyszerű oka van: hiába vívták ki a nők az egyenjogúságot, azért még mindig férfiközpontú társadalomban élünk, ahol a különböző ilyen olyan vezetők jó része még mindig férfi. Ha valaki nemi erőszak áldozatává válik, és elmegy a rendőrségre feljelentést tenni, akkor erősen valószínű, hogy férfi veszi fel a vallomását, mint ahogy a nemi erőszak tényét megállapító nőgyógyász is férfi, illetve ha az ügy bíróságra kerül, mert az áldozat kitartó, akkor a bíró, meg az ügyész is nagy valószínűséggel férfi lesz.
Ámde nagyon sokszor elakad az ügy a rendőrségen, vagy pedig még odáig sem jut el, mert a közvélemény az áldozatot hibáztatja, hogy miért öltözött és viselkedett úgy, mint egy kurva. Márpedig ők ezt érdemlik a társadalom szemében. Sajnos, amíg ez a helyzet, addig megoldás sem lesz.
A Soha senkinek című könyv főhőse, azonban nem felnőtt nő, nem is kurva, "csak" egy 13 éves, német kamaszlány, Malvina, aki saját maga meséli el a történetét a könyv lapjain.
Az ő esete annyiból speciális, hogy őt a nagyapja zaklatja szexuálisan. Közösülni nem közösül vele, csak intim testtájakon fogdossa, simogatja a kislányt, de ez is épp elég baj, nem volna szabad ezt megengedni.
Az a problém, hogy világszerte rengeteg ilyen van. Ázsiában pl. mindez teljesen legális, mert ott kinn vannak az ilyen kiskorúak az utcán és ott árulják a szexuális szolgáltatásaikat fiúk-lányok vegyesen.
Mit szól ehhez Malvina környezete? Azt hogy gőzük sincs róla, mert a kislány nem meri elmondani nekik a fentebb vázolt okok miatt. Főleg az apának nem, aki szintén egy tekintélyelvű, dogmatikus, egoista barom, aki remekül ki tudja oktatni a környezetét arról, hogy mi a helyes, és mi nem.
Malvinától például elvárja, hogy segítsen nagyapjának elvinni a kaját mindennap, pedig az öreg nem olyan gyenge és elesett, ahogy azt megpróbálja eljátszani. Na, de az apa ezt leszarja, és dörgedelmes hangon kioktatja a gyereket, hogy teljesítenie kell a kötelességét, mert az öregekről gondoskodni illik, és hogy legyen jó kislány. Matilda pedig jó kislány lesz és megy. Azt, hogy miért nem segít, illetve mi az amit őt tesz azért, hogy a világ jobb legyen, nem tudjuk meg, de valószínűleg semmit. Mondjuk nem is kéri tőle számon senki, hiszen ő a családfő, ő parancsol, a többieknek meg engedelmeskedniük kell, mert ezt várja el tőlük a társadalom. Éppen ezért az apát nem lehet számon kérni, illetve nem lehet vele vitázni.
Az anya retteg a konfliktusoktól, de azért érvényesíteni szeretné valamilyen módon az akaratát, ezért időnként migrénes rohamokat produkál, amikor is el kell sötétíteni a szobát, és mindenki kussoljon, mert nem bírja a hangos szót. Szóval ő is egoista, aki szarik a világra, úgyhogy gőze sincs mi van a gyerekeivel.
Malvinának két idősebb testvére van, Paul és Anne, akik szintén csak saját magukkal foglalkoznak és kerülik a konfliktusokat. Még Paul eléggé szimpatikus figura, aki jóban van Malvinával, addig Anne a cikiző testvér szerepét játssza, akit csak a saját külseje érdekel. Én a legszívesebben szájbavertem volna néhányszor, de a történet végére egész normálissá változik.
A nagymama a történet jelen idejében már meghalt, szóval a jellemét, viselkedését a kislány múltbeli visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg. Mit mondjak, a nagyi se szimpatikus, sőt ugyanolyan bűnös, mint a nagyapa. Kiderül ugyanis, hogy a kislány molesztálása nem a jelen időben kezdődött, hanem jóval korábban, ráadásul a nagymama is tudott erről, sőt hagyta is! Úgy érzem erre nincs mentség: nem számít, hogy a nagyapa agresszív volt és gyakran berúgott, akkor is meg kellett volna védenie az unokáját tőle. Ő azonban gyávaságból nem tette. Végül a nagyi rákban halt meg.
Az is érdekes, hogy a kislány mellett egyedül a nagyapa szomszédságában élő, lengyel származású nő, Bitschek asszony áll ki, aki pontosan tudja, hogy mi zajlik a háttérben, mert felismeri a kislány viselkedését.
A gyerekkori nem erőszaknak/zaklatásnak ugyanis mindig vannak jelei, csak éppen ezeket a jeleket a környezet nem ismeri fel, vagy félreérti. Pontosan úgy, ahogy Malvina esetében, ahol azt hiszik, hogy a kislány szerelmi bánattól szenved, de amúgy nem törődnek vele különösebben.
Malvinának van egy nagyon jó barátnője is, Lizzy, aki szintén nem tud semmit, mert a kislány még neki sem meri elárulni a dolgot, mert annyira erősek a benne dolgozó félelmi tényezők.
A regénnyel az baj, hogy kurva nehéz volt számomra az olvasása. Részben a téma miatt, részben pedig a központozás és a fogalmazás miatt, úgyhogy sokszor átpörgettem az oldalakat.
Maga a történet sem életszerű részben azért, mert meglepően jól végződik, részben pedig azért, mert egy szexuális zaklatáson/erőszakon átesett kislány/nő nem fog rögtön érdeklődni a másik nem képviselői iránt, szexuálisan meg pláne nem.
Márpedig Malvinának bontakozóban van a kapcsolata egy környékbeli fiúval, Zakóval, bár itt nem kifejezetten szexuális töltetű viszonyról van szó, hiszen még lényegében gyerekek. Meg úgy általában véve is kevés a sikersztori a nemi erőszak áldozatai között, ugyanis vannak, akik sohasem tudják feldolgozni a történteket, de olyanok is akadnak, akik csak részlegesen tudják ezeket feldolgozni, viszont a szexuális életükkel később is adódnak problémák. Gyerekek esetében sűrűn előfordul, hogy prostituált lesz belőlük, mert ők a szexnek ezt a formáját fogadják el normálisnak, ebbe nőnek bele.
Na de, ha a valóságot írná meg a szerző, akkor nem lenne pozitív minta az emberek előtt, így viszont Malvina története erőt adhat nekik is ahhoz, hogy elkezdjenek beszélni arról, amit ők átéltek. Igaz, azt nem tudom, hogy Malvina sorstársai mennyire fogják olvasni ezt a történetet, bár az a véleményem, hogy nem nekik kéne, hanem a szülőknek, meg a pedagógusoknak, hogy tudatában legyenek annak, hogy igenis létezik ez a probléma, és hogy felismerjék a jeleket.

Lesley Pearse: Remény

Ez már a többedik regény, amit Pearse-től olvastam, és maga a történet még jó is lenne, ha nem lennének benne túlzások, illetve nem lenne annyira drámai. Szórakozni, kikapcsolódni akartam, de ezzel a könyvvel valahogy nem sikerült, mert túlzottan nehéz, lehúz, pedig a szerző ezúttal kifejezetten hálás témát választott.
Adva van a történetben egy lány, akinek már a születési körülményei sem tiszták, ugyanis házasságon kívül jött a világra.
Az édesanyja egy vidéki földesúr elhanyagolt felesége, aki szeretőt tartott egy kapitány személyében. Hope (azaz remény) ebből a kapcsolatból születik, de érthető, hogy egyik szülő sem vállalhatja fel az ő nevelését a XIX. századi erkölcsös és prűd Angliában. Végül az asszony birtokán konyhalányként dolgozó Nell Renton fogadja magához kislányt, miután neki amúgy is nagyon sok testvére van, eggyel több, vagy kevesebb éhes száj már nem számít.
Így hát Hope ebben a családban nő fel szeretetben és biztonságban, ahol mindent megadnak neki, ami csak erejükből telik, tehát a kislánynak egyelőre fogalma sincsen a szegénységről, nyomorról, a parasztok valódi helyzetéről. Sőt, még a kastélyba is bejárhat, mint a földesúr gyermekének a játszópajtása. Közben egyik gyerek sem sejti, hogy ők valójában féltestvérek.
Eközben Nell férjhez megy Alberthez, a kertészlegényhez, aki akkoriban érkezik oda dolgozni. Valójában a két ember nem szerelemből házasodik össze, sokkal inkább érdekből. Nell azért mert ettől várja, hogy kiteljesedjék az élete, illetve gyereket akar, Albertet viszont sokkal sötétebb, gonoszabb szándék vezérli, amely a regény lapjain szépen lassan kiderül. Ő a regény intrikus figurája, aki agresszivitásával szépen lassan elszakítja Nellt a családjától.
Közben a Renton szülők váratlanul meghalnak, úgyhogy Hope biztonságos gyermekkora véget ér: új otthont és munkát kell találnia, ami sikerül is, ámde ez nem tart sokáig. A lány ugyanis véletlenül rájön Albert titkára, aki keményen megzsarolja, és arra kényszeríti, hogy tűnjön el a faluból, egy hamis üzenetet hagyva a többieknek.
A lány végül Bristolig, a közeli nagyvárosig menekül, úgyhogy se pénze, se holmija nincs. Végül barátokra talál a nagyvárosban, amely teljesen más, mint amit eddig megszokott. A lány megismeri az igazi nyomort, de mégis megőrzi a tisztaságát, és nem megy lopni, vagy a testét árulni, akár a befogadói.
Igazi hivatását és a szerelmet végül a városban kitörő kolerajárvány segítségével találja meg, amelynek köszönhetően ápolónői állást kap egy kórházban, majd végül a Krím-félszigeten zajló háborúban is találkozhatunk vele. Ámde a múltja elől nem menekülhet örökké, és előbb-utóbb haza kell térnie, hogy szembenézzen Alberttel, illetve a családjával. Közben otthon a faluban is gyökeres változások történnek, mind Nell, mind a földesúri család, mind a kapitány életében.
Az az igazság, hogy én nagyon drámainak, eltúlzottnak érzem a történetet onnantól kezdve, hogy Hope Bristolba menekült. Szerintem ugyanis fölösleges lett volna ez, hiszen a lány bármikor segítséget kérhetett volna a testvéreitől, akik eléggé sokan voltak ahhoz, hogy legyőzzék Albertet. Ámde akkor túl egyszerű lett volna a történet, és nem lett volna min izgulni.
Mondjuk szerintem amúgy is kiszámítható volt a történet, legalábbis én sejtettem, hogy a tékozló lány haza fog térni mindenképpen. Ámde addig is rengeteg aggodalmat és fájdalmat okozott a családjának, akikről úgy hitte, hogy nem tudják megvédeni őt, illetve Nellt. A két nő között amúgy is különleges volt a kapcsolat, hiszen Nell mentette meg Hope életét, akit nem sokkal a születése után a házvezetőnő meg akar fojtani, mert hát fattyú, és nincs joga az élethez.
A szoros kötelék ellenére azonban Hope mégsem kísérel meg legalább egy üzenetet hagyni a családjának, mert állítólag annyira retteg Alberttől. Szerintem meg csak szimplán önző, egocentrikus ember, aki már gyerekként is többre tartotta magát a családjánál. Mondjuk erre meg is van a magyarázat, hiszen nemesi családba született, még ha balkézről is, ezért a büszkeség a vérében van.
Ámde az élet megtöri a büszkeségét, mert a bristoli nyomorban visszább kell egy kicsit vennie magából. Amúgy a bristoli, meg a krími helyszínek leírása, bemutatása a könyv legdurvább része. Az írónő igazán nem spórol ki semmit ebből, ezért sokan úgy érezhetik, hogy ezeket a körülményeket ők nem tudnák elviselni, mert belehalnának. Pont ebben rejlik Pearse ereje, ezért olvassák a regényeit szívesen.
Egyébként úgy vettem észre, hogy mindegyik regényében megvan ez a momentum, vagyis a fiatal hősnő iszonyú pokoljáráson keresztül megtisztulva érkezik el egy jobb élethez. Persze ezt nem úgy kell érteni, hogy  hirtelen megnyeri a lottót és gazdag lesz, inkább egy normális, kiegyensúlyozott életet mutat be a szerző, ahol minden a helyére kerül. Még szerelem is van benne, de nem az a nyálas fajta, hanem olyan, mint ami az élet része. Hiszen sokak szerint ez az élet rendje: megszületünk, felnövünk, szerelmesek leszünk, megházasodunk, jön a gyerek, de válás ugyanakkor nincs mert együtt maradunk az öregségig, amikor is jönnek az unokák.
Szép is lenne, ha ilyen egyszerű lenne, de bonyolult az élet, és szerencsére nem olyan, mint Pearse regényeiben. Mindenesetre egyszer el lehetett olvasni.
Kiadja az Ulpius Ház Kiadó

Selma Lagerlöf: Amikor én kislány voltam - az írónő önéletrajza

Az írónő nevét hallva az embereknek leginkább a Nils Holgersson című regény jut eszébe, mert ezzel a könyvével vált világszerte ismertté. Ámde az írónő több regény is írt, amelyek elsősorban a svéd mondavilágból, illetve népszokásokból táplálkoznak, csak ezek nem kaptak akkora figyelmet.
Itt van például ez a kötet is, amely az írónő kamaszkorát mutatja be 10 és 14 éves kora között.
Selma gazdag és vallásos földbirtokosi családból származott, ahol minden férfi felmenő katonatiszt volt.
A Lagerlöf birtok Morbakka Közép-Svédországban található, Varmland tartományban mind a mai napig, de most már az írónő emlékmúzeuma található benne.
A Lagerlöf család meglehetősen népes volt, hiszen az írónőnek 2 bátyja, egy nővére és egy húga volt, ugyanakkor a szomszéd birtokon élt az édesanyja bátyja is az ő családjával. Volt tehát elvileg gyerektársaság bőven, de az a baj, hogy csak elvileg, mert az írónő gyakran érezte magát magányosnak, ami azért lehetett, mert mélyebb érzésű, és befelé fordulóbb volt a többieknél. Amúgy nem közösítették ki, nem bántották, nem éreztették vele, hogy más, pedig a kislánynak még egy gyermekbénulásból visszamaradt sántaság is nehezítette az életét. Szóval semmi ilyesmiről nincsen szó.
Az viszont érdekes, hogy a kislány már ilyen fiatalon is tisztában van az élete céljával: írni akar, méghozzá regényeket, amit végül valóra is váltott, de addig azért elég sok idő eltelik, hiszen elmúlt már 40 éves, amikor az irodalmi Nobel-díjat megkapta a Nils Holgerssonért.
Addig azonban ő a család krónikása, legalábbis ebben a regényben mindenképpen. Az amikor én kislány voltam ugyanis visszarepíti az olvasót az időben nagyjából az 1870-es évek elejére a morbakkai birtokra, ahol megtudjuk, hogyan is zajlik egy nemesi család élete.
Selma a szüleivel, a testvéreivel, az édesapja egyik lánytestvérével és a nevelőnőjükkel lakik egy fedél alatt. Ez is már elég szép létszám, de akkor még vegyük hozzá a vendégjárást, ugyanis az anya és apa testvérei, illetve azok családja is gyakran meglátogatja őket, vagy pedig ők mennek hozzájuk.
Selma részletesen bemutatja a családtagokat, illetve elmesél egy-két legendát, illetve népszokást is, de ezt olyan érzékletesen teszi, hogy az olvasó úgy érezheti, mintha ő is ott lenne az írónő mellett.
Ráadásul olyan színesen tud mesélni a családjáról, hogy szívesen megtudtam volna róluk többet is, hogy mi lett a sorsuk végül. Különösen Selma nővérének, a mindig komoly és megfontolt Annának a története érdekelt.
Egy Északi antológia nevű kötetben volt az írónőnek egy novellája, amelyben az egyik nagynénjéről, Nanáról beszélt, aki ebben a műben is szerepel, de már pontosan nem emlékszem a történetre, hogy miről szólt.
A Lagerlöf gyerekeket eléggé szigorúan, evangélikus hitben nevelték fel, de ez nem volt olyan rossz dolog, mert szeretetet is kaptak mellé bőven, szóval nem volt rideg a légkör. Ámde - mint ahogy az a könyvből is kiderül - voltak feladataik, kötelességeik a gyerekeknek, amiket meg kellett csinálni, úgyhogy volt rendszer az életükben. Manapság ez eléggé nehezen elképzelhető, de akkor működött.
Minden bizonnyal ennek köszönheti Selma is, hogy nem volt depis, meg nem sajnálta magát a mozgássérültsége miatt, de amúgy sem. Annak ellenére, hogy eléggé szelíd természetű hölgyről van szó, meglehetősen erős akarata van, ami átsegítette a különböző kihívásokon.
A regény végén ugyanis kiderül, hogy problémák vannak a családi birtokkal, amit sajnos később el kellett adni, szóval csődbe ment a család.
Ettől ők még nem lettek azért koldusszegények, csak másképpen kellett ezután élniük. Selma például tanítóképzőt végzett, majd utána tanítani kezdett. Innét emelkedett ki a Nils Holgersson című regényével, amely Nobel-díjat hozott neki. A hírnévvel járó sok pénznek köszönhetően sikerült neki visszavásárolnia a morbakkai birtokot, és onnantól kezdve ott élt a haláláig.
Érdekesség, hogy ehhez a kötethez egy Svédországban élő hazánkfia, Leffler Béla írt utószót, aki személyesen ismerte az írónőt, hiszen ő maga is meglátogatta többször morbakkai birtokán.