Több könyv is megjelent a Hobo Blues Bandről, de ebben a kötetben Hobo a saját szavaival mesél a csapatról, illetve saját magáról is. Ebből következik, hogy egy önéletrajzról van szó, de ez nem az a szokásos időrendi sorrendben mesélő, tárgyszerű műfaj, hanem a mester összevissza beszél, és felcseréli a sorrendet.
Számomra ez egyáltalán nem zavaró, sőt úgy érzem, hogy mindegyik fejezet valahogy önálló életet él, tehát önmagában is van értelme.
A könyvben lesz szó arról, hogy miért és hogyan alakult meg a HBB, miért üldözték őket, lesz szó a Kopaszkutyáról is, hogy miért nem adták ki lemezen a film zenéjét, a Vadászat című lemez munkálatairól, Allen Ginsberggel való kapcsolatáról, de Hobo beszél magáról is a HBB előtti években, igaz nem sokat.
Külön érdekesség, hogy a csapat tagjairól, Deák Bill Gyuláról, Tátrai Tiborról, Póka Egon Benedekről, Döme Dezsőről, Fuchs Lászlóról és Tóth János Rudolfról külön fejezetek készültek a könyvben, amelyekben csak az adott zenekari tag jellemzésével foglalkozik Hobo.
Nem titok, hogy a Hobo Blues Band fennállása alatt rengeteg tagcsere volt a zenekar életében, ugyanis a tagok között rengeteg konfliktus volt, de Hobo nem haragszik igazából egyikükre sem komolyan, sőt: nagyon is elismerő szavakat mond a többiekről, amellett, hogy megemlíti a problémákat is. Nekem ez nagyon rokonszenves dolog, úgyhogy Hobo nagyot nőtt a szememben.
A könyv nagyon olvastatja magát, mert Hobo eladóművészi képességei az írásban is megmutatkoznak: úgy írja le a sorokat, mintha egy több ezer fős közönség előtt beszélne. Mondjuk Hobo amúgy sem egy "átlag" énekes (eleve nincs is különösebb énekhangja), sokkal inkább előadóművész és költő, akire muszáj odafigyelni, mert olyan kisugárzása van. A legtöbben a Hobo Blues Band miatt ismerik, de jelentek meg szólólemezei is, például a megzenésített József Attila versek, vagy Allen Ginsberg műveinek a magyar változata, de Viszockij dalaiból is készített lemezt magyarul, írt könyvet a Rolling Stonesról, játszott népzenét a Ghymes, illetve a M.É.Z. zenekarokkal és Sebestyén Mártával, továbbá szerepelt filmekben is, szóval egy sokoldalú művészről van szó.
Ámde a legnagyobb erénye mégis az, hogy a blues neki köszönhetően lett önálló műfaj Magyarországon. Korábban ugyanis csak dzsessz zenészek játszottak bluest. Éppen ezért nem véletlen, hogy Hobo igen sokat beszél a dzsesszről, szinte már zenetörténészi magasságokban.
Hobo könyve jóval több, mint egy önéletrajz: sokkal inkább kordokumentum, amely bemutatja az olvasónak, hogy milyen volt a Kádár-korszakban élni és zenélni. A mostani fiatal generáció számára hihetetlen lehet, de a hosszú hajú férfiakat gyakran cseszegette a társadalom, olykor még a rendőrök is igazoltatták, bevitték csak azért. Ennyire nem tolerálták a másságot. Hobot is többször megverték, inzultálták, és nemcsak emiatt.
A rockkoncerteken ugyanis szintén gyakran feltűnt a rendőrség, akik gyakran berekesztették a bulit. A Hobo Blues Band, a Beatrice és a P. Mobil különösen a bögyében volt a hatalomnak és próbálták őket megállítani. Mondjuk a Ricsét sikerült is betiltani, erre Feró megalakította az Ős-Bikinit, de a HBB és a Mobil stabilan koncertezett tovább. Ezek miatt a dolgok miatt egészen más fíling lehetett az akkori koncerteken, úgyhogy szívesen visszautaznék az időben, hogy részt vegyek egyen.
Hobo visszaemlékezéseit olykor egy-egy újságcikk a zenekarról, illetve különböző dal-és performansz-szövegek szakítják meg időnként, de fekete-fehér fényképek is adódnak a könyvben. Befejezésül pedig a kötet végén egy teljes diszkográfiát talál az olvasó.
A könyv a Legendák élve vagy halva című sorozatban jelent meg a Cartaphilus Kiadó gondozásában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése