Lou, a történet mesélője, egy 13 éves kislány, aki másodikos gimnazista. Mindez annak köszönhető, hogy a kislány intellektuálisan koraérett, vagyis az intelligenciahányadosa jóval magasabb az elvártnál. Éppen ezért engedélyezték neki, hogy két osztállyal feljebb járhasson, tehát az osztálytársai is két évvel idősebbek nála.
Mindez már éppen elég ok arra, hogy a kislány a perifériára kerüljön, hiszen az osztálytársait egészen más problémák foglalkoztatják, mint például az ismerkedés, vagy a bulizás. Lou még fiatal ehhez, de egyébként, is jóval félénkebb és mélyebb érzésű az átlagnál, ezért nem tud a társaival igazán kommunikálni.
Egyébként megfigyelhető az is, hogy több esetben inkább ő az, aki kirekeszti saját magát a társaságból a félénksége miatt, tehát ő hiába zseniális gondolkodó, ha a társas képességei gyengébbek, mint az átlag.
Ráadásul a családi élete sincs rendben. Az egy dolog, hogy kifejezetten jól élnek, de hiába a pénz, ha egyszer az édesanyja súlyos depresszióban szenved, és nem kommunikál a családjával. Ebből következően az apára kétszeres teher hárul, hiszen ő keresi a pénzt, és neveli a kislányt is.
No, a 18 éves hajléktalan lány már nem ennyire szerencsés, ugyanis neki családja sincs. Jobban mondva az édesanyja él, de ő hallani sem akar róla, úgyhogy a lány sokáig nevelőotthonokban élt, amíg nagykorú nem lett. Azóta Párizs utcáin csavarog, és kéreget, miközben minden vagyona egy gurulós bőröndben van.
Lou-val az Austerlitzi pályaudvaron találkoznak, és No lesz az alany Lou iskolai kiselőadásához, amely egy fiatal hajléktalan nőről szól.
Lou és a családja lesz az, aki segít No-n azzal, hogy befogadják őt a lakásukba, illetve elkezd a lány dolgozni is, de valahogy mégsem tud igazából ezzel a segítséggel élni, és nem érez hálát a sorsa jobbra fordulásáért.
Persze, hogy is érezhetne, amikor egész életében azzal kellett szembesülnie, hogy nem kell senkinek, hogy fölösleges, végül is csak egy véletlen baleset következményeként jött a világra. Az ilyesmivel kurva nehéz együtt élni, és nem lehet csak úgy kitörölni magunkból.
Lucas, Lou 17 éves osztálytársa a gimiben, aki elsőre nem tűnik kirekesztettnek, hiszen népszerű az osztálytársak - főleg a lányok - között. Ámde, ha egy kicsivel jobban megvizsgáljuk a helyzetét, akkor megláthatjuk a jeleket, amik erre utalnak: például a srác túlkoros, aki már kétszer megbukott, ezért is jár a jóval fiatalabb gyerekekkel egy osztályba. A fiú ezenkívül direkt lázad a suli és a tanárok ellen, sőt még a tanórát is képes nyíltan otthagyni, ha nem tetszik neki valami, ezért a tanárok körében nem túl népszerű.
Lucas elég jó anyagi körülmények között él, de szülői szeretetet ő sem kap: az apja lelépett Brazíliába, az anyja meg talált magának egy új pasit és inkább ahhoz költözött, magára hagyva a fiát, akinek azért havonta oda lök némi pénzt, hogy tudjon magáról gondoskodni. Szóval a fiú gyakorlatilag egyedül él a szülei lakásában, különösebb szeretet nélkül. Miután Lou és Lucas között elkezdődik valami, ezért a fiú is segít Nónak, hogy új életet kezdhessen, ugyanakkor azért ő háttérszereplő marad, mert a könyv cselekményének a középpontjában a két lány barátsága áll.
Igazából ez nem is barátság, hiszen az két egyenrangú ember között jön létre, ráadásul egy igazi barátságnak mindig az egymás iránti kölcsönös szeretet és tisztelet az alapja.
A két lány között ez egyszerűen nincs meg, hiszen No azt sem tudja, mi a szeretet és 18 évesen már totálisan ki van égve. A két lány kapcsolata inkább a sajnálaton, illetve a lenézésen alapszik.
Lou az, aki megsajnálja No-t, és mindenáron segíteni szeretne neki, No viszont lenézi valahol Lou-t, hiszen szerinte a kislánynak fogalma sincs az igazi életről. Na, de hogy is lenne, amikor van családja és biztonságban van. Igazából őt nem is érdekli eleinte Lou, később is csak kihasználja a kislányt, én úgy érzem. Lou viszont idealista, aki őszintén szeretné megoldani no és egyben hajléktalanok problémáját már az életkorából adódóan is, de ez sajnos nem sikerülhet.
Éppen ez adja a történet drámáját is. Persze Vigan írhatott volna tündérmesét is, amelyben minden jó, ha a vége jó, de az nem lett volna életszerű.
Márpedig a szerző célja a valóság bemutatása, illetve ennek a társadalmi problémának a tudatosítása. Hajléktalanokkal ugyanis minden nagyvárosban lehet találkozni, mert egyszerűen hozzátartoznak a városképhez. Ez épp elég baj sajnos, de eddig még nem találtak megoldást erre a problémára. Sokan úgy gondolják, hogy a drog, meg a pia juttatta őket az utcára, de valójában nem tudjuk, hogy mi volt előbb: a tyúk, vagy a tojás. Ráadásul nem mindenki szenvedélybeteg közülük, hanem vannak egyszerűen szerencsétlenek is.
Vigan könyve szeretné tudatosítani az emberekben azt, hogy hajléktalanság valójában nem ok, hanem tünet, amit valójában jóval mélyebb, szövevényesebb problémák okoznak, mint amit az emberek csak úgy felszínesen gondolnak. Talán a legnagyobb gond az, hogy az embereket nem lehet megmenteni önmaguktól, vagyis nem tudnak változni és változtatni igazából. Mindez nemcsak a hajléktalanokra jellemző, hanem az átlagemberekre is, akik óramű pontossággal járnak be a suliba, illetve később a munkahelyre. Csak éppen a hajléktalanok sokkal inkább szem előtt vannak azzal, hogy az utcán élnek.
A lényeg az, hogy ez a könyv mélyen húsbavágó gondolatokat tartalmaz, amelyeket már a Citátumon is el lehet olvasni. A szerzőt a könyv témája miatt a legrangosabb francia irodalmi elismerésre, a Goncourt-díjra is jelölték.
A regény a Vörös Pöttyös Könyvek című sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése