Lotte&So(e)ren Hammer: Elvetemültek - csak erős idegzetűeknek!

-”Valami bűzlik Dániában” - mondta Hamlet dán királyfi, azaz jobban mondva Shakespeare angol drámaíró, aki kitalálta a nevezett színdarabot. Nos, a fickó a tudhatott valamit, ugyanis az általam elolvasott dán bűnügyi regények valahogy mindig a korrupcióról, a politikáról, illetve valamiféle társadalmi jelenségről szóltak egy izgalmas történet mögé bújtatva. Mindezt a XX. században, szóval pár száz évvel később, de akkor is.
Jó, mondjuk nem sok dán krimit olvastam, csak Jussi Adler-Olsen műveit, illetve most ezt, de amit fentebb mondtam, az visszaköszönt ezekben a könyvekben. A másik közös jellemzőjük ezeknek a könyveknek, hogy mindegyikük kurvára beteg, ezért csak erős idegzetűek olvassák lehetőleg.
A Hammer testvérek könyvében például öt fickót akasztanak fel mértani alakzatban egy vidéki iskola tornatermének mennyezetére, akiket gyerekeket találnak meg ráadásul.
Mindez kurvára brutálisnak hangzik már önmagában is, hát még amikor hamarosan kiderül, hogy az áldozatok mind pedofilok voltak, vagyis gyerekekkel találták vonzónak a szexet.
A társadalom jóérzésű tagjai mindezt felháborítónak találják, csak sajnos ezek az esetek nem igazán jutnak a felszínre, több dolog miatt is: egyrészt az áldozatok kiskorúak, akik fel se fogják, hogy mi történik velük, csak azt érzik, hogy amit velük tesznek az nem helyes.
Másrészt miután kiskorú áldozatokról van szó, akik kiszolgáltatottak a felnőtteknek, ezért könnyebben meg lehet őket fenyegetni, hogy mi történik velük, ha beszélnek.
Harmadrészt pedig a pedofília leginkább a családon belül történik meg, vagyis a legtöbb elkövető a szülő/nagyszülő, vagy egyéb hozzátartozó, akik elvileg a biztonságot kell, hogy nyújtsák a gyereknek, aztán mégse teszik.
Mint említettem a skandináv/dán krimiknek mindig van egy háttértémája, ami jelen esetben a pedofília, azon belül is az, hogy mennyire számít bűnnek megölni a gyerekeket szexuálisan bántalmazó „embereket”
A törvény szerint igen, de mint mondtam, ezek az esetek nem igazán derülnek ki, hiszen tabunak számítanak.
A könyvben azonban elindul egy hadjárat a pedofilok ellen, aminek az a célja, hogy nyilvánosságra hozza, hogy egészen pontosan kik ezek az emberek azért, hogy végre megkapják a jogos büntetésüket. Na nem a rendőrség, vagy a bíróság által, hanem a közember által. Mindez azt jelenti, hogy jól megverik/zaklatják/félelemben tartják őket úgy, ahogy ők a gyerekeket.
A regény témája azt veti fel, hogy mindez az önbíráskodás mennyire jogos, illetve el lehet-e ítélni ezeket az önbíráskodókat. Az emberek nagy része abszolút jogosnak tartja ezt, még abban az esetben is, ha ő éppen nem volt áldozat, de attól még gyereke van, tehát át tudja érezni az ő helyzetüket.
Eközben a koppenhágai rendőrség gyilkossági csoportja munkához lát az örökös időzavarban szenvedő Simonsen felügyelő vezetésével és szépen lassan felgöngyölíti az ügyet, amelynek elkövetői az olvasó számára már nagyjából ismertek, hiszen a szerzők párhuzamosan mesélik el a történetet, bár azért adódnak meglepetések az olvasó számára. Eközben az áldozatok kiléte nem ismert, ezt már csak újsághirdetés alapján deríti ki a rendőrség.
A skandináv krimi műfaji kritériumai ebben a regényben is fellelhetők, vagyis itt az áldozatok sem ártatlan báránykák, hanem sokszor ugyanolyan gonosztevők (vagy még olyanabbak), mint a gyilkos, ezenkívül szinte minden szereplő elviselhetetlenül hülye, akár rendőrről, akár kihallgatottról van szó. A zsaruk közül számomra egyedül a "Komtesse" becenevű hölgy a legnormálisabb, a többiek egyszerűen borzasztóak.
A címben is felhívtam rá a figyelmet, de most is mondom, hogy a regényt csak erős idegzetűek olvassák, mert vannak kemény részek benne, úgyhogy ez nem egy könnyű olvasmány, inkább nyomasztó hangulatú.
Kiadja az Animus Kiadó