2014. október 16., csütörtök

Rachel Vincent vérmacskás sorozata (Stray, Rogue, Pride, Prey Shift, Alpha)

Angelika Blogján találkoztam először a paranormális könyvek fogalmával, de akkor még azt sem tudtam, hogy mi az. Most már kiderítettem, hogy így hívják az összes alakváltókkal, vámpírokkal, tündérekkel, démonokkal, angyalokal telepakolt regényeket, szóval lényegében a fantasy egy továbbfejlesztett változatáról van szó.
A mostani könyvsorozat ún. alakváltókról szól, akik át tudnak alakulni emberből valamilyen más lénnyé, például jelen esetben macskává, de ez lehet bármi. Macska alatt persze nem a szolíd házimacskákat kell érteni, hanem vérmacskákat, akik átmenetet képeznek a vadmacskák és a nagymacskák között.
Az az érdekes, hogy ezek az alakváltók egyszerre két világban élnek, azaz képesek beilleszkedni az emberi társadalomba is, de vérmacskaként is megvan a saját külön társadalmi rendszerük, ahol szintén mindenkinek megvan a maga helye.
A regény főszereplője, Faythe Sanders egy lázadó egyetemista lány, aki szeretne már függetlenné válni a családjától, de nem lehet, mert a vérmacskák társadalmában olyan események történnek, hogy ott kell hagynia a sulit és haza kell térnie a családjához egy oklahomai farmra.
A lány megállapodik az édesapjával, hogy egy bizonyos időszakra neki dolgozik, és a vérmacskák társadalmát szolgálja, ami egy hatalmas dolog abban a szigorú társadalmi rendszerben, amelyben ők élnek.
A vérmacskák ugyanis meglehetősen vigyáznak a nőstényeikre, amelynek okára a szerző elég részletes magyarázatot ad, tehát elvileg Faythe-nek nem volna szabad végrehajtói feladatokat vállalnia a családjában, hanem meg kellene találnia a megfelelő kandúrt, és gyermeket szülni neki, hogy a társadalmuk továbbra is fennmaradhasson.
Nos, a megfelelő kandúr az meg is lenne Marc személyében, aki szintén végrehajtó az ő falkájukban, és szerencsére a két fiatal vonzódik is egymáshoz, csak hát a lány még nem akarja lekötni magát ennyire. Ez mondjuk érthető is, hiszen Faythe egy vagány, szókimondó csajszi, akinek szerencsére helyén van az esze és a szíve, még akkor is, ha sokszor kerül bajba a nagyszájúsága miatt.
Szóval a lényeg, hogy ebben a különös társadalomban éppen pont az értékesnek tartott nőstények kerülnek bajba, mert valaki elrabolja, aztán meg is erőszakolja őket. Legalábbis az első kötet, a Stray (Kóborok) erről szól. Faythe tehát akcióba lendül, de közben az ő élete is veszélybe kerül, tehát minden erejére szüksége lesz, hogy a bajból ki tudja karmolni magát.
Annak ellenére, hogy az első kötet címe Kóborok, valójában csak a második részben, a Rogue-ban (Latrok) fejti ki részletesebben, hogy valójában mit is jelent ez, ugyanakkor még részletesebb betekintést kapunk a vérmacskák társadalmába.
Kiderül ugyanis, hogy náluk is van bűnözés, de persze nem olyan értelemben, mint nálunk embereknél. Viszont vannak olyan bűnök, amelyek elkövetéséért kivégzés jár ebben a társadalomban. Sajnos, Faythe is elkövet egy ilyen bűnt, igaz véletlenül, de akkor is lakolnia kell érte. Az emiatt lefolytatott büntetőperről már a harmadik kötetben, a Pride-ban (Falka) lehet olvasni.
A második kötetben arról van szó, hogy sorra ölik meg a kóborokat a vérmacskák területén, ami nagyon úgy néz ki, hogy összefüggésben áll emberi nőstények eltűnésével.
Az időközben végrehajtóvá kinevezett Faythe és a szerelme Marc feladata lesz eme rejtély kiderítése.
Eközben találnak egy hölgyet, és egy tinédzserlányt, akiknek szintén közük van a  vérmacskákhoz, méghozzá elég sok. Róluk szól a második, a harmadik és részben a negyedik kötet is.
Picit visszatérve a harmadik kötetre, a Pride-ra: amellett, hogy a szerző itt tárgyalja Faythe perét, kiderül, hogy egy kóbor kandúr tinédzser lányt kerget a hegyekben, akit meg kell menteni, mielőtt erőszak áldozata lesz.
A negyedik kötetben (Prey-Préda) Faythe falkája kezd szétesni, hiszen a lány pere az édesapjának, Gregnek a hatalmát is meggyengíti, ezért felfüggesztik a szerepét a Tanácsban, és szavazatokat kell szereznie, hogy megtartsa a hatalmát. Mindez nem lesz könnyű, hiszen nem mindenki támogatja őt, mert vannak ellenségei. Faythe és a szerelme Marc elszakad egymástól a lány perének következtében.
Az ötödik részben (Shift-Változás) történik meg a leszámolás a Sanders klán és a hatalmukat fenyegtő falka között. Eközben Sanderséket megtámadják a mennydörgőmadarak is azzal az indokkal, hogy a vérmacskák megölték az egyik tagjukat, amit meg akarnak bosszulni. Cserébe jól elrabolják Faythe-t és Kacit a tinilányt, úgyhogy az egyetlen női végrehajtón, azaz Faythe-en a világ szeme, szóval neki kell megmenteni magukat, miközben folyik a leszámolás is.
Az utolsó kötet (Alpha - Alfa) talán a legakciódúsabb a többi közül, ugyanis a Tanács tagjai között háború zajlik a hatalomért, amelyben élet-halál a tét. Eközben Faythe és Marc szerelme is komoly veszélybe kerül, ugyanis a Sanders klán egyik tagja Jace is szereti a lányt, de ez a sorozat korábbi köteteit olvasva nem újdonság, hiszen korábban is volt erről szó. Ámde a szerelmi háromszög ebben a kötetben teljesedik ki igazán, amikor is a lánynak végleg választania kell a két fiú közül.
Miközben olvastam a köteteket az a benyomásom támadt, hogy mindegyik résznek összetett a cselekménye, azaz egyszerre több szálon fut a sztori, éppen ezért nehéz elmesélni, hogy miről szól. A lényeg, hogy van benne akció, és szerelem, na meg fantasyjelleg is. Igazából nem kifejezetten az a hagyományos fantasy ez, mert nincs benne mesevilág, inkább egy olyan modernebb változat ez, ahol a szereplők valós környezetben élnek az emberek világába beépülve, közöttük létezve, de ugyanakkor mégis rendkívüli képességű lényekről van szó, akik most jelen esetben képesek macskává változni, és akként élni.
Emiatt én eléggé féltem ettől a sorozattól, mert korábban nem olvastam ebből a műfajból semmit, de kár volt annyira tartanom tőle, ugyanis megszerettem mind a műfajt, mind a szereplőket, úgyhogy fogok még ilyeneket olvasni.
A szereplők jó részét is megkedveltem, kivéve az igazán gonosz karaktereket, ugyanakkor abszolút kedvenc szereplőt nem tudnék mondani. Na jó, ha igazán a nyakamon lenne a kés, akkor Faythe apját, Greget mondanám annak, mert bejön a nyugalma, a higgadtsága, ahogyan minden helyzetet kezelni tud. Persze, ő már az idősebb generációhoz tartozik, akinek van élettapasztalat, míg Faythe és korosztálya forrófejűbb, meggondolatlanabb típus, de majd ahogy múlnak az évek, lenyugszanak.
Még Marc az, akit komolyan kedvelek, bár én már öreg vagyok hozzá, inkább a kamasz és huszonéves lányok bálványa ő, de a kisugárzása alól én sem tudom kivonni magamat.
Olvasom Molyon, illetve itt-ott, hogy mennyire irritáló Faythe karaktere. Én ezzel nem értek egyet, szerintem jó fej, vagány lány, csak éretlen még, gyakorlatilag kamasz szinten van, de szerintem nincs nagy baj ezzel az ő korában. Nekem mindenesetre rokonszenves az, hogy nő létére ennyire komoly szerepet kapjon egy olyan férfiközpontú társadalomban, mint amilyen az övék.
Szerintem érdemes időt és energiát szánni erre a sorozatra nemcsak a fiataloknak, hanem az idősebbeknek is.
Rachel Vincent könyvei a Vörös Pöttyös sorozatban jelentek meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.

2014. október 14., kedd

Pőcze Flóra: A Moszkva tér gyermekei

A nagyvárosok jellegzetes embertípusai közé tartoznak például az ócska, sokszor koszos ruházatú, szesztől és mosdatlanságtól bűzlő, többnyire hímnemű "emberek", az ún. csövesek. (Azért tettem zárójelbe a szót, mert szerintem ez nem emberhez méltó élet, és van segítség a számukra).
Az emberek nagy része többnyire elfordul és undorodik tőlük, de közben azért érdekli őket, hogy mégis mi a fenéért élnek az utcán, és hogyan lehet egyáltalán így (túl)élni? Miért nem dolgoznak? Hol és hogyan alszanak, tisztálkodnak, mosnak, esznek, stb.
Ezeknek a kérdéseknek járt utána egy fiatal antropológus hallgató, Pőcze Flóra, aki a szakdolgozatához gyűjtött anyagot, és mindezt úgy gondolta, hogy beépül közéjük, azaz majd ő is az utcán fog élni hajléktalan módjára.
Mindez bátor elképzelés, de ugyanakkor meglehetősen eszetlen is, hiszen akár komolyabb baja is eshetett volna a szerzőnek, pl. megkéselik, agyonverik. A csövik ugyanis sokszor nemcsak alkeszek, hanem sokszor drogosok is, ennek következtében pedig kivetkőznek emberi mivoltukból, hiszen az anyagért bármire képessé válnak. Van olyan, aki az anyját, apját, testvérét eladná, csakhogy drogot vehessen rajta, de az sem ritka, hogy meglopják őket.
Persze a csövik nemcsak a cucctól kattannak meg, hanem a piától is: szintén pesti lakosként sajnos naponta szembesülök ezzel, igaz nem a Moszkván (azóta Széll Kálmán lett a neve) , hanem a nyolcadik kerületben, ahol megváltozott tudatállapotban üvöltöznek és káromkodnak egymással, olykor a tömegközlekedési járműveken, a derék adófizető polgár meg hallgassa és magyarázkodjon a gyerekének, hogy ez is hozzátartozik a város életéhez. Márpedig hozzátartozik, mert a vezetőség érdemben nem csinál semmit, annak meg nincs értelme, hogy az utcán élésért megbüntessenek valakit.
Persze amikor Flóra kint lakott velük a Moszkván, akkor még nem lépett életbe ez a törvény, amelyet a nyolcadik kerület  polgármestere, Dr. Kocsis Máté talált ki, nem véletlenül. Ezek az "emberek" ugyanis egyszerűen zavarják a többiek életét azzal, hogy bűzlenek, ordítoznak, utcára piszkítanak, ezenkívül még betegségeket is terjesztenek.
Van segítség, tessék igénybe venni, bár hosszabb távon a hajléktalanszálló sem megoldás, de legalább az emberi méltóságot segít megtartani, ami az utcán élőkre nem jellemző.
Flóra könyve viszont megkísérli az utcán élőket közelebb vinni az átlagember életéhez, de nálam ez nem sikerült igazából.
Megmondom, miért: ebből a rövid könyvből kiderül, hogy a Moszkván héderelők mindegyike gyakorlatilag alkoholista, de a drogfüggés sem ritka, továbbá a bűnözés is tarol a köreikben. Szóval egyáltalán nem ártatlan báránykákról van szó. Sőt, volt olyan karakter, aki kifejezetten ijesztő hatással volt rám, pedig csak így a könyvön keresztül találkoztam vele, és nem élőben. Na, akkor mi lett volna!
Aki élt már alkoholistával/drogossal egy fedél alatt (mint pl. jómagam is), az valószínűleg nehezebben fogja tolerálni a létezésüket még a szabad ég alatt is, míg vannak olyanok, akik persze sajnálják őket, és együtt éreznek velük. Sőt az is előfordult, hogy szolidaritásból kifeküdtek valami aktivisták a Nyugati aluljáró kövére, hogy így mutassák ki együttérzésüket. Nos, azóta már nincsenek ott aluljárólakók, a fokozott rendőri ellenőrzésnek köszönhetően. Csak azt nem értem, hogy akik ennyire sajnálják őket, azok miért nem visznek belőlük haza? Igaz, hogy annak is meglesznek a következményei, mint ahogy arra a könyvben is láthatunk példát, amikor a drogosok szétkapnak egy kérót, mert kell a pénz a cuccra. Aztán persze ennek megint az utca lesz a vége.
A könyv egy másfajta szempontból, mégpedig a csövesek szempontjából ábrázolja a Kalefet (ők ui. így nevezik sokszor a teret), továbbá bemutatja nekünk konkrétan az ott élőket, bár igaz, hogy azóta páran már meghaltak. A szerző persze nem a teljes nevükön említi őket, de ez amúgy sem szokás a különböző galerikben/bandákban, mert ott mindenki kap valamilyen rá jellemző becenevet, és jórészt ezek adják a kötet fejezetcímeit.
Annak ellenére, hogy nekem tetszett a könyv, vannak vele problémáim. A legfőbb gond az, hogy elvileg ez egy diplomamunka lenne eredetileg, de annak azért eléggé vérszegény, ugyanis nincsenek benne kutatási eredmények, szóval nem látszik, hogy ez egy tudományos munka. Én is egyetemet végeztem, tudom, hogy megy ez. Eleve kicsi a referenciaanyaga a könyvnek, hiszen csak a Moszkvát említi a kötet, ami nem fedi le egész Budapestet, sőt még csak Budát sem. Ezek után annyira nem lehet komolyan venni, mint kutatási anyagot, bár mint említettem, a szerző közéjük költözött és az ő életüket élte a megfigyelés kedvéért, amihez hozzátartozott a téren használt szlengszavak átvétele is, amihez egy kis szótár is található a kötet végén.
Ezek után nem csoda, hogy kialakult valami kötődés Flóra és a galeri tagjai között, ezért nyilvánvalóan a szerző másképp látja őket, mint mi, akik csak úgy elmegyünk mellettük a Moszkván, vagy akárhol, és ítélkezünk.
 Mindegyik utcázónak megvan az oka rá, hogy csövezik/iszik/drogozik, de ebből a könyvből ez olyan részletesen nem derül ki. Persze vannak kemény sorsok, pl. többen eleve olyan életmódba születtek bele, ami várhatóan ide vezetett, pl. az intézeti lét, vagy a balhés család, amelytől meg akartak szabadulni,  és mivel nem volt más megoldás, ezért kiköltöztek az utcára. Volt, aki a válása után került ide, de az is érdekes persze, hogy ki miért válik el, szóval miért lesz vége egy házasságnak.
A könyvből ez persze nem derül ki, inkább csak személyiségábrázolásokat kapunk a szerzőtől, mint életrajzokat, és ez a másik gond szerintem. Flóra ugyanis jobban belemehetett volna a témába, és egy kicsit még beszéltethette volna a szereplőket, illetve akár egy napló formájában is megírhatta volna ezt a könyvet, amiből kiderül, hogy egészen pontosan hol aludtak, tisztálkodtak, stb. Mert gondolom azért legalább Flóra adott magára valamennyit még ezen időszak alatt is.
Az általam észrevett hibák ellenére szükség van/lesz az ilyen könyvekre, ugyanis ezt a problémát valahogy meg kell oldani, bár ez nem az átlagember feladata lenne, hanem a politikusoké, de legalább addig is lehet erről a témáról beszélni, illetve lehet más szempontból nézni. Mondom, nekem nem sikerült, de nem vagyunk egyformák.
A könyvet kiadja a Libri Kiadó

2014. október 6., hétfő

Ernesto Che Guevara: A motoros naplója

Először a Walter Salles rendezte filmről hallottam, aztán kiderült, hogy a film a kubai forradalmár feljegyzései alapján készült, amelynek alapját Guevara dél-amerikai utazásai jelentették.
Az eredetileg Ernesto Guevara de la Serna néven született férfi akkoriban még csak orvostanhallgató volt, amikor Alberto Granado nevű biokémikus hallgató nevű barátjával útra keltek az ötvenes évek elején Argentína fővárosából a többi dél-amerikai országba, majd később Guevara elszakadt a barátjától, hogy Közép-majd Észak-Amerikába menjen. Útja jó egy évig tartott, de aztán később megint útra kelt, de akkor már egyedül, viszont feljegyzéseket csak az Alberto Granadóval tett utazásairól készített.
Igazából ennek a nagy vállalkozásnak nem kifejezetten a szórakozás volt a célja, hanem inkább a kíváncsiság, az "Ismerd meg hazádat mozgalom". Mindezt az is mutatja, hogy nemcsak olyan turistahelyszíneket kerestek fel, mint például a perui Cuzco, vagy Lima, hanem lepratelepet, és kórházat is, továbbá az Amazonason is átkeltek egy tutajjal, ami azért szintén nem semmi feladat lehetett.
Mindehhez azért tegyük hozzá, hogy a két srácnak különösebben nem volt pénze, illetve nem utazott luxuskörülmények között, mert csak egy motorral mentek, aztán az is végleg beadta a kulcsot, úgyhogy más módszert kellett választaniuk, ha előre akartak haladni. Mindez azonban nem volt akadály, mert sok segítőkész ember akadt arrafelé, aki elfuvarozta őket.
A lényeg az, hogy ezek utazások inspirálták Guevarát az eléggé elmaradott latin-amerikai földrész sorsának jobbá tételére, de érdekes, hogy Che nem a saját hazájában lett próféta, hanem a tőle sokkal messzebb fekvő Kubában, amely akkor az USA fennhatósága alatt állt.
A motoros naplója című könyvben azonban egy szó sem esik Kubáról, hanem kizárólag Dél-Amerika helyzete jelenik meg a lapokon. Miután a könyv eléggé rövidke, ezért alapos ismeretekre senki ne számítson, inkább felszínes csapongásra: Guevara ugyanis olykor garabonciás diák stílusában ír, aztán meg átmegy szociográfusba és a kontinensen uralkodó elmaradott állapotokat ismerteti, mint például a lepratelep, vagy a kórház bemutatása. Időnként pedig egész korrekt útleírásokat ad bizony dél-amerikai tájakról, mint például a korábban említett Cuzco is.
Mindez nem is csoda, hiszen Guevara az Ikrek jegyében született 1928. június 14-én, és ez a csapongás, ez a megismerés vágya nagyon is jellemző erre a csillagjegyre. Szóval Guevara sem egy filozófus, meg nem is egy író, ami látszik is a naplóján, de attól az még nagyon is élvezhető, és könnyed stílusban íródott.
Külön érdekesség, hogy a kézirat szerkesztője, Che lánya, Aleida előkereste az édesapja régi fotóit ebből a korszakból, úgyhogy ezek is benne vannak a kötetben, amelyhez szintén a leányzó írt előszót.
Akik esetleg nem ismernék a latin-amerikai forradalmár életrajzát, nem gond, mert az is benne van a kötetben, sőt a Granadóval tett utazás rövid kronológiai sorrendje is.
A könyvet kiadta az Ulpius Ház Kiadó

2014. szeptember 29., hétfő

Jodi Picoult: Egyszerű igazság

A szerző, aki mindig valamilyen társadalmilag elhallgatott tabutémához nyúl a regényein keresztül, most az amisok társadalmi életét veszi górcső alá. Ők egy keresztény szekta, akik elsősorban az Amerikai Egyesült Államok területén élnek főként Pennsylvania, Ohio és Indiana államok területén, de azért Kanadában is találni belőlük. Érdekes, hogy a kontinens déli részein már nem találni belőlük, ami valószínűleg azért lehet, mert ott eleve egy konzervatívabb közösség telepedett le, aki valaha rabszolgákat tartottak, szóval miért pont a vallási kérdésekben lettek volna toleránsak?
Az amisokról tudni érdemes, hogy a hitük gyökerei a svájci reformációhoz vezetnek vissza, egészen pontosan az anabaptizmushoz, amely nem ismeri el a gyermekkeresztséget. Helyette a felnőttkori változatot pártolják, hiszen ők már el tudják dönteni, hogy keresztény életet akarnak-e élni, vagy sem, míg egy gyermek még nem. Márpedig ha valakit megkeresztelnek, onnantól kezdve keresztény vallású lesz, akár akarja, akár nem, ezért a probléma.
Közben az amisok tanai jóval szigorúbbak, mint az ortodox, vagy a római katolikus vallás, sőt még a zsidókon is túltesznek, ugyanis ez a szekta semmilyen modern találmányt nem használ, és az öltözékük is 18. századi jellegű, az életmódjukról már nem is beszélve: egyszóval igazi élő anakronizmusról beszélhetünk az ő esetükben. Tehát, aki látni akarja, hogyan éltek régen az emberek, az látogasson el egy ilyen amis kisvárosba.
Az amisok ugyanis elkülönülnek a "normális" emberektől annyira, hogy még az amerikai/kanadai törvényeket sem tartják magukra nézve kötelezőnek, szóval az állam szemében igazi lázadóknak tűnnek, viszont a saját szempontjukból meg istenfélő embernek tartják saját magukat. Azt a szektatagot viszont, aki vét a közösség, illetve Isten törvényei ellen, kiátkozzák, aztán mehet a francba. Teljesen mindegy, hogy kintről nézve egy ártatlan (pl. tovább tanul, modern öltözéket visel, házasság előtt szexel, stb.), vagy egy súlyos (p. lop, rabol, embert öl) bűnt követ el, a végeredmény mindenképp ugyanaz: távoznia kell a közösségből, és nem láthatja többé a családját. Érdekesség, hogy mindez már csak azután következik be, miután ő felnőtt fejjel felvette a keresztséget, amellyel egyben elfogadta a közösség szabályait is. A gyermekek esetében ilyen nincs, őket teljesen nyitottan nevelik, hogy majd tudjanak választani
Jodi Picoult könyvében is vannak ilyen kiátkozott szereplők, de a regény nem róluk szól, hanem egy amis lányról, Katie Fisherről, aki házasságon kívül teherbe mert esni és gyereket szülni. Egyetlen bökkenő van: a gyereket holtan találják a család istállójában, a lány pedig végig tagad, pedig az orvosi vizsgálat is bebizonyítja, hogy tőle van a gyerek, sőt azt is kikövetkeztetik, hogy ő ölte meg!
Mindez azzal jár, hogy büntetőpert indítanak ellene, amelyben szabadlábon védekezhet, azzal a feltétellel, hogy a védelmét elvállaló ügyvédnőnek, a kissé kiégett Ellie Hathawaynek oda kell költöznie Fisherék házába, hogy felügyelni tudjon a lányra. A két egymástól teljesen különböző életmódot élő főszereplőnek a fő feladatuk innentől kezdve az lesz, hogy elfogadják egymás nézeteit, hogy Ellie megnyerje ügyfelének a pert. Eközben Picoult gyakorlatilag az utolsó oldalig izgalomban tartja az olvasót, hogy mi történhetett vajon a babával, és gyilkos-e a lány vagy sem.
Ez a krimiszál, de a lélektani szál sokkal erősebb a történetben, hiszen a regény célja elsősorban egy társadalmi csoport életének a bemutatása, és nem a rejtvényfejtés, szóval aki krimit vár, az némileg csalódni fog.
Éppen ezért Jodi Picoult könyveivel a viszonyom meglehetősen ellentmondásos. Minden tiszteletem a szerzőé azért, mert kiváló kutatómunkát végez minden egyes könyvéhez, tehát hitelesen mutatja be a különböző társadalmi tabutémákat, de mégis olyan érzelgősek a könyvei, hogy az már megközelíti Danielle Steel stílusát, hiszen a szereplők rengeteget szenvednek benne, mire döntésre jutnak egy-egy helyzettel kapcsolatban.
 A másik dolog pedig az, hogy borzasztóan húzza-nyúzza regényeit, amelyek így végeláthatatlan hosszúságúaknak tűnnek, amire még a magyar kiadó szerkesztésmódja is rátesz egy lapáttal, szóval nekem minden Picoult művet kurva sokáig tartott elolvasni.
Ebből a kötetből is elsősorban az amisok életmódja érdekelt, továbbá az, hogy mégis mi történt a gyerekkel: valóban az anyja ölte-e meg, vagy egyéb más dolog történt vele. Katie és a többiek vergődése nem igazán érdekelt, ezért egy ötös skálán kábé hármast adnék a könyvre.
Megfigyeltem azt is, hogy a szerző regényei mindig több nézőpontból készülnek, vagyis legalább két szereplő meséli a történetet, azaz legalább két kulcsszereplője van a regényeknek. Ebben az esetben Katie és az őt védő ügyvéd, Ellie azok, tehát ők mesélnek. Érdekesség, hogy a Katie-hoz kapcsolódó részek egyes szám hármas, míg az Ellie által meséltek egyes szám egyes személyben íródtak.
Az is érdekes, hogy Picoult a történeteiben többször is szerepeltet ún. erős, kemény nőket. Így volt ez a Tizenkilenc percben is a bírónővel, illetve most ebben a regényben Ellie-vel. Jó,mondjuk utóbbi hölgy többször bizonytalankodik a magánéletében,de a karrierjében nem ismer tréfát. Picoult aztán valahogy mindig fenekestül felforgatja ezeknek a nőknek az életét, hiszen az addig érzelmileg betokosodott hölgyek váratlanul szerelmesek lesznek, és ezáltal az életük is megváltozik, ami újabb megoldandó problémákat vet fel.
Engem igazából egyik szereplő sem mozgatott meg, sőt annyira a cselekmény sem. Na jó, ez  utóbbi megrázó, és egy egész jó lélektani krimit lehetett volna belőle gyártani, de így eléggé halovány lett az eredmény. Mondjuk legalább az amisok világát megismerhettük, de szerintem a Kis szemtanú című film Harrison Forddal a főszerepben egy dinamikusabb példa erre. Én legalábbis jobban kedvelem a pörgősebb cselekményű műveket, de hát ízlések és pofonok különböznek.
Akit érdekel a könyv, a Scribd-en, vagy az Olvass belén következmények nélkül beleolvashat ingyen.
A regényből film is készült Ártatlan igazság címmel, akit érdekel, a Port.hu-n nézzen utána magyar nyelven.
A könyvet kiadja az Athenaeum Kiadó



















































2014. szeptember 23., kedd

Louise Penny: Csendélet

Agatha Christie és Georges Simenon Kanadába költözött, na persze nem valóságos alakjukban, hanem sokkal inkább szellemiségükben, amely Louise Penny írónő alakjában testesül meg.
Éppen ezért a két nagy klasszikus jellegzetesen kanadaivá válik, de ez a módosítás kifejezetten jót tesz nekik.
A fülszövegből kiderül, hogy a szerző ezt a művet már a kétezres évek közepén megírta, hiszen 2006-ban már díjat kapott érte, de a magyar közönség még csak most fog megismerkedni a Penny állandó hősével, Armand Gamache felügyelővel.
A kanadai rendőrnek nincsenek olyan "szürke agysejtecskéi", meg akkora egója se, mint belga kollégájának, Poirot-nak, sokkal inkább egy egyszerű ember ő, aki közelebb áll Simenon hőséhez, Maigret-hez.
Utóbbi ugyanis sokkal inkább csak beszélget az emberekkel, illetve megfigyeli őket különböző párizsi kocsmákból, miközben eszik-iszik.
Na, gasztronómiai, illetve társadalmi vonalat Penny regényében is kapunk nem keveset, csak itt a kanadai hagyományokat ismerjük meg egy pici falu közösségén keresztül, akiknek az egyik tagját, egy idős hölgyet meggyilkolják. Persze először mindez csak egyszerű vadászbalesetnek látszik, hiszen a 76 éves nénit gyakorlatilag lenyilazzák, márpedig vannak egy páran, akik íjjal járnak azon a környéken vadászni.
Szóval Penny már a kötet elején kétségek között tartja az olvasót, de ez csak fokozódik, ahogy olvassuk a kötetet, ugyanis a kis közösségnek sorra feltárulnak a titkai, az áldozatot is beleértve.
Emiatt eléggé lélektani ízt is kap a kötet, továbbá a falusi élet, és a kis közösség miatt eléggé emlékeztet engem Debbie Macomber sorozatára a Cédrusligetre is azért, mert eléggé szerethető karaktereket írt bele a szerző, ellenben a skandináv lélektani krimikkel, ahol mindenki hülye és akkor még enyhén fogalmaztam.
Na jó, a Cédrusligettel ellentétben a Csendéletben nincs szerelem, csak gyilkosság, de mégsem durva a kötet, és nem kell erős idegzet hozzá. Sokkal inkább egy rejtvényre emlékeztet a regény, amelyet meg kell fejteni. A legfőbb gondolkodó a kötetben Armand Gamache felügyelő, akit meglehetősen könnyű megtéveszteni, de hát pont ez adja az izgalmat a könyvben, mert az azért mégse jó, ha a történet közepén rájön az olvasó, hogy ki a tettes.
Na, jó vannak ilyen kötetek (mint pl. a korábban emlegetett Maigret történetek is ilyenek), de akkor valamit nagyon tudnia kell a szerzőnek, hogy fenntartsa az érdeklődést. Ilyen például, ha egy kriminek erős lélektani vonásai vannak, pl. a szerző bemutatja, hogyan kell megtörni egy gyilkos ellenállását, hogy beszélni kezdjen.
Lélektani vonal itt is van, de teljesen más a jellege, mint a skandi krimikben, hiszen mint említettem, itt szeretni való karakterekről van szó, akikről nem is gondolná az ember, hogy sötét titkaik vannak. Márpedig adódnak, hiszen a regény majdnem mindegyik szereplőjéről kiderül valamilyen gikszer, de ettől függetlenül a mégsem utáljuk meg őket a szerző stílusának köszönhetően ellenben a skandi krimikkel, amelyek lehúzóak és nehezek. Kanada más, pedig ott is legalább olyan hideg van, mint a Sknadináv-félszigeten, vagy Izlandon, de valahogy mégis barátságosabbak az emberek. Lehet, ez a francia telepeseknek köszönhető, akik először gyarmatosították Kanadát.
Apropó franciák: a történetben az angol-francia ellentét folyamatosan jelen van, de mindez amúgy a valóságban is érezhető. Na nem durván, de azért mégis észrevehetően jelen van a két nemzet közötti bizalmatlanság. A regény amúgy francia nyelvterületen játszódik, Montreal közelében, ahol a szerző is lakik.
A könyv a Fekete macska regénytár című sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.

2014. szeptember 11., csütörtök

Ozzy Osbourne: Bízz bennem, a nevem Dr. Ozzy

Szerintem az énekest mindenki ismeri, még akkor is ha nem kedveli a rockzenét, mert egy akkora ikonná nőtte ki magát. Végül is, ha Ozzy nincs, akkor valószínűleg a heavy metal sem létezne, így viszont létezik a Black Sabbathnak köszönhetően, amelynek Ozzy alapító tagja és show manje volt. Nem véletlen, hogy az énekes távozásával már a banda sem tudott akkora sikereket elérni, pedig az Ozzy helyére érkező Ronnie James Dio sem volt éppen akárki, de ő nem volt olyan őrült, mint Ozzy.
Ezzel szemben Osbourne szólókarrierje kiválóan alakult: sok-sok jó lemez, turnék a Föld körül, na meg egy saját fesztivál, az Ozzfest, amelyen megtiszteltetés játszani minden metálzenésznek.
Később aztán következett az Ozzycsalád életét bemutató valóságshow széria, most pedig már itt a következő projekt, amikor is az őrült énekes doktorrá válik és tanácsokat osztogat a Sunday Timesban, meg a Rolling Stoneban. Persze mindezt nem kell komolyan venni, hiszen csak poén. Maga az énekes is azt tanácsolja, hogy ha valami komoly problémátok van, akkor forduljatok szakemberhez, és ne kísérletezzetek semmilyen marhasággal.
Sajnos, a doktorosdiról a magyar rajongók lemaradtak volna, ha nem gyűjtik össze a zenész tanácsait egy könyvbe, és mindezt nem fordítják le magyarra, így viszont ebben a távoli kis országban is képet kaphatunk Ozzy marhaságairól.
Higgyétek el érdemes, mert a doktor úr kellőképpen őrült és humoros tanácsokat ad, bár időnként kiakad a kérdezők hülye kérdésein, de ezzel én is így voltam. Például hogy mi a csuklás leghatásosabb ellenszere, illetve aggasztó-e, ha valakinek egy harmadik mellbimbója is van, vagy pl. a fiúm mellkasára egy sertésborda és két csirkecomb van tetoválva, és hogy ez normállis-e?
Ozzy művészúr az élet minden területére kiterjedően ad tanácsot, legyenek azok test-lelki-családi problémák, de a drog-és alkoholproblémákra is kitér. Sőt, egy idő után mindent ebből a szemszögből akar megoldani, vagyis visszaemlékezik, hogy belőtt, bepiált állapotban miket művelt.
Hát, van mire emlékeznie, hiszen vagy negyven évig pusztította magát, de aztán most már leállt. Mindenestre nem szégyelli ezt a korszakát sem, és teljesen természetesen beszél erről a korszakáról is fölösleges érzelmek nélkül, hiszen már elmúlt, túl van rajta.
Emiatt aztán sokszor önéletrajzi jellegűvé válik a kötet, de hát minden szentnek saját maga felé nyúlik a keze, és ebben nem kivétel Ozzy sem.
Mindenesetre ezek után azt tanácsolja mindenkinek, hogy ne drogozzon, meg piáljon, mert nem éri meg. Az egy dolog, hogy ő túlélte, de ettől még más nem fogja, mert higgyétek el, hogy a cucc sok esetben erősebb, mint az ember, tisztelet a kivételnek. Ámde a leállt drogfüggő és alkoholista attól még beteg marad, hogy most éppen nem csinálja, szóval Ozzy sem állhat modellt az egészség szobrának, attól tartok.
Ezek után persze felmerül a kérdés, hogy érdemes-e elfogadni egyáltalán ennek az embernek a tanácsadását, hiszen a hitelesség kérdése mindenképpen felmerül, de szerintem igen. Ő legalább már kipróbálta azt, amiről beszél, és nem a pálya széléről ugat. Nem véletlen, hogy sokszor leállt drogosok is dolgoznak tanácsadóként, bár mint említettem, Ozzy tanácsait nem érdemes komolyan venni, hiszen csak viccel.
Ennek ellenére én bírom ezt a fickót, mert nagy arc szerintem. Nyilván nem egy Pavarotti az éneklésben, és nem egy Dr. Phil a gyógyításban, de amihez nagyon ért, az a figyelem felkeltése és megtartása. Végül is ez az, ami igazán számít, na meg a kisugárzás. Márpedig Ozzy egy jelenség a színpadon is és a kamerák előtt is, tessék tudomásul venni.
Akit érdekel, annak mutatnék néhány részletet a könyvből, amelyet a Cartaphilus Kiadó jelentetett meg hazánkban:

http://olvassbele.com/2012/08/24/ozzy-osbourne-bizz-bennem-a-nevem-dr-ozzy-reszlet/
http://passzio.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=26660
http://www.heavymetal.hu/cikk.jsp?id=981

Ja, és felhívnám a figyelmet arra, hogy a mester nem spórolja ki a trágár szavakat/kifejezéseket sema műből. Engem nem zavar, mert én is így vagyok vele, de akit igen, az kerülje el nagy ívben a művet.

2014. szeptember 8., hétfő

Vajay Zsófia-Bombera Krisztina: Örömzene - Budapest Bár

A Budapest Bár nevével akkor találkoztam legelőször, amikor a Szívemben bomba van című daluk klipjét láttam,amelyben Kiss Tibi és Németh Juci énekelt duettet. Akkor még nem tudtam, mi ez és azt hittem, hogy valami ideiglenes projekt.
Végül is nem tévedtem nagyot: a Budapest Bár  valóban annak indult, mert mindössze egy lemezt terveztek felvenni válogatott énekesgárdával, de valamiért kurva nagy siker lett a formáció, ezért maradt a zenekar, amelyet cigányzenészek( Farkas Róbert, Ökrös Károly, Farkas Mihály és Richárd) alapítottak.
A cél az volt, hogy megismertessék a nagyközönséggel a hagyományos cigányzenét, amihez kellett egy kis csali, mert egyébként nem lett volna igény a zenéjükre.
Így jött az ötlet, hogy huszadik század eleji magyar slágereket, dolgozzanak fel, amelyeket a mai generációk már nem ismernek, pedig valamikor menők voltak. Szerencsére a zenei alap nem techno, meg modern popzene lett, hanem némileg modernizált cigányzene.
Miután az alapítók hangszeres zenészek és nem tudnak énekelni, ezért szükségük volt ilyen szakemberekre is, de mivel ideiglenes projektként indult a csapat, ezért egyszerre több énekest hívtak, például Kiss Tibor (Quimby), Németh Juci (ex Anima Sound System, majd Nemjuci), Lovasi András (Kispál és a Borz, Kiscsillag), Szűcs Krisztán (Heaven Street Seven), Behumi Dóri (ex Jazz+Az), Rutkai Bori (Specko Jedno), Ferenczi György (Rackajam), Frenk (Hiperkarma), Keleti András (Colorstar), Kollár-Lemencz László (Kistehén).
Érdekes, hogy mindannyian ismertek a maguk területén, de mégsem bulvársztárok, hanem inkább az alternatív, kísérletező jellegű zenei világból érkeztek. Mindez csak színesíti a zenekar jellegét, ami amúgy sem hétköznapi.
Mindez a zenekar fellépéseire is igaz, ők ugyanis nem falu-, meg városnapokon, bugyuta tévéműsorokban szerepelnek, hanem például színházakban. Nincsenek speciális effektek, szexi lányok, illetve látványelemek a színpadon, az emberek mégis imádják a zenekart, most már vagy hét éve, szóval nem igaz az, hogy az embereknek igénye lenne a gagyi zenére. Jó hát rövid ideig biztosan, de hosszabb távon nem  lehet átbaszni őket.
A színpadi fellépések elsőre olyannak tűnnek, mintha zenés színdarabok lennének, de valójában nem erről van szó, mert nem a darabhoz írnak zenét, hanem a zenéhez tervezik a darabot. Igazából nem is lehet színdarabról beszélni az ő esetükben, sokkal inkább életképekről, hiszen csak rövid slágerekhez terveznek színpadképeket profi dramaturg és színházi rendező segítségével.
Érdekes az is, hogy ilyen rövid fennállás után írtak róluk egy könyvet, de azt hiszem ez megbocsátható, hiszen egy speciális feldolgozásokat játszó zenekarról van szó, akiknek a tagjai, mint említettem a maguk területén már elismert művészek, tehát nem bulvárkötetről van szó.
A két szerző sokkal inkább a zenekarral történt korábbi beszélgetéseket szerkesztette egy könyvvé kedveskedve ezzel a rajongóknak, illetve azoknak, akik még csak most ismerték meg a zenekart, mint például jómagam.
Ebben a színes képekkel telepakolt könyvben a tagok beszélnek a zenekar megalakulásának körülményeiről, a lemezeikről, a koncertekről, illetve külön a színházi produkciókról, továbbá az énekesek is bemutatkoznak elég részletesen.
Ezek a bemutatkozások nem úgy néznek ki, mint általában az életrajzok esetében, hogy egyes szám első személyben beszél az illető saját magáról (vagy egyes szám harmadik személyben írnak róla), hanem a többiek is bekapcsolódnak a ritmusba, tehát mindenki beszél, mindenkiről.
Ezek után olyan érzése lesz az olvasónak, mintha egy hatalmas, meleg szívű családba csöppent volna bele, ahol éppen úgy megfér egymással a veszekedés, a sértődés, a baráti ugratások a közös munka mellett. Na, meg persze a közös összetartó erő a tagok egymás iránt érzett szeretete, barátsága, hiszen enélkül nem működne semmi sem.
A könyv azonban nemcsak ezekről beszél, hanem némileg beavat minket a cigányság helyzetébe is anélkül, hogy elkezdené sajnáltatni őket, hogy nekik milyen szar. Sokkal inkább egy önálló kultúraként mutatja be őket a könyv, amihez hozzáadódik még a huszadik század eleji budapesti kávéházak története is röviden. 
Azt hadd tegyem hozzá, hogy én nemcsak a zenekart nem ismertem korábban, de a tagok korábbi munkásságát sem igazán, én ugyanis nem ebben a zenében utazom, hanem a kemény rockban, de megtetszettek nagyon ezek a régi sanzonoknak a felújítása, és szívesen elmennék egy fellépésükre is, a könyvben olvasottak, illetve látottak alapján.
Sőt, érdemes lenne nyitni egy amolyan régi idők kávéházát a mai Budapesten a régi idők ételeivel, italaival, berendezésével, ahol időnként a Budapest Bár lépne fel, de amúgy wurlitzer szólna. Én mindenképp visszautaznék így az időben.
Bővebb infó a zenekarról a hivatalos weboldalon, de van ám Facebook oldal és  saját Youtube csatorna is jópár videóval.
A könyvet kiadja a Cartaphilus Kiadó