Különben dühbe jövök: Bud Spencer emlékposzt

Nemrég elhunyt Bud Spencer, életének 86. évében. A színészt aligha kell bemutatni bárkinek is, pláne a 30 év felettieknek, hiszen ennek a korosztálynak a gyerekkorát jelentették az ő filmjei. Vagy legalábbis a gyerek-,illetve a fiatalkor egy részét mindenképpen, hiszen milyen jó kis hétvégi program volt egy-egy jópofa, vicces, verekedős filmet megnézni, amiben ő, illetve a társa, Terence Hill szerepeltek.
Ha már Hillt említem: közismert tény, hogy Spencer sokszor nem egyedül dolgozott, hanem Terence Hill-lel párban, főként ún. spagetti westernfilmekben. Ez az elnevezés a műfaj olasz rendezők által készített alkotásaira utal, amely kifejezéssel az amerikaiak illették az olasz filmeket, ami ráadásul sértésnek számított tőlük, hiszen gagyinak tartották az általuk rendezett műveket.
A színészpáros is ilyen westernekben tűnt fel először, illetve ebben a műfajban váltak ismertté, de azt érdemes tudni, hogy már a western egy kifigurázott, paródia változatában szerepeltek. Mindez akár rosszul is elsülhetett volna, de ezek a westernparódiák villámgyors, és ugyanakkor tartós ismertséget hoztak a színészpárosnak szerte a világon.
Vajon mi lehet a titka ennek?

Válogatás a páros filmjeiből.

A legfontosabb, amit tudni kell, hogy a Spencer-Hill páros (illetve később Spencer szóló) filmjei nem az erőszakról szólnak, mint a hagyományos westernek, illetve az akciófilmek. Ez még annak ellenére is így van, hogy a páros, illetve később már Spencer is rengeteget bunyózott ezekben a művekben. A pofonosztás azonban nem volt öncélú: kizárólag a rosszfiúkat püfölték el benne, miközben a poénokkal szórakoztatták a közönséget. A lényeg az, hogy ezeket a filmeket bátran megnézhették a gyerekek is pont ezek miatt, és nézték is, jómagamat is beleértve. Márpedig én nem igazán szeretem a filmeket, inkább olvasok, ámde ők kivételt jelentettek.
Az is pozitív vonása ezeknek a filmeknek, hogy a két főszereplő egyértelműen pozitív értékeket képviselt, és megvédte a gyengébbeket. Márpedig hősökre szükségünk van még a való életben is, nemhogy a moziban, vagy a könyvekben. Mindezt az élményt a Spencer-Hill páros filmjei is megadhatják a nézőnek, akik láthatják, hogy végül mindig a jó győz, a rosszak pedig csak azt kapják, amit megérdemelnek, és végül minden jóra fordul. Minderre hatalmas igényük van az embereknek, miután a való élet sokszor nem ilyen, de akkor legalább filmen/könyvben legyen meg az élmény.
Az már innét a könyvből derül ki, de szintén fontos, hogy filmek forgatása is abszolút jó hangulatban telt, és a stáb tagjai is kedvelték egymást, tehát nem voltak nehéz természetű, allűrökkel teli sztárok a forgatáson. Mindez sokat számíz, ugyanis a filmeknek úgyszintén van egy kisugárzásuk, rezgésük, és nem mindegy, hogyan, milyen körülmények között készültek, milyen a viszony a szereplők és a stáb között, stb. A Spencer-Hill filmekről elmondható, hogy a két színész között baráti volt a viszony, és nemcsak a film kedvéért viselték el egymást.

Képválogatás Piedone filmekből, amit én magam szerkesztettem.

Ennek ellenére a páros sokszor külön utakon járt, azaz önállóan is forgattak. Bud Spencer esetében ilyen volt a több részből álló Piedone sorozat, melynek a részei önállóan is nézhetők, tehát nem egységes sorozatról van szó. Piedone valójában Rizzo nápolyi felügyelő ragadványneve, aki nem egy szokásos zsaru: nem szeret különösebben fegyvert viselni, és eléggé korrekt viszonyban van a helyi kikötő bűnözőivel, viszont a drogokkal kapcsolatos bűnözést már ki nem állhatja. Fel is emeli
ellenük a szavát, azaz jobban mondva inkább az öklét használja velük szemben, hiszen Piedone ugyanúgy egy pofonosztó gép, ahogy azt már a Spencer-Hill páros filmjeiből megszokhattuk. A nápolyi illetőségű felügyelő összesen négy filmben szerepelt, bár a sorozat többi részében már nem Nápoly a színhely, hanem Hongkong, Afrika, illetve azon belül még Egyiptom is külön.
Talán a fentebb felsorolt dolgok miatt lehet az, hogy a páros filmjeit mind a mai napig nem lehet megunni, és vannak, akik már többedik alkalommal nézik meg tőlük ugyanazt a filmet.
Ezek után várható, hogy ők, a rajongók, eme könyv iránt is érdeklődni fognak, ezért elmondanám, hogy aki filmes kulisszatitkokra vágyik, az ne ezt a könyvet válassza. Ez a mű ugyanis Bud Spencer önéletrajza, és nem egy filmkalauz. Ilyen típusú könyv is jelent meg nemrég, de ez nem az, hanem a színész mögött rejtőző embert, Carlo Pedersolit mutatja be.
A két amerikai név mögött ugyanis valójában két olasz rejtőzik: a Bud Spencer név Carlo Pedersolit, míg a Terence Hill Mario Girottit takarja. Utóbbi az olasz mellett német gyökerekkel is rendelkezik, innét a szőke haj/kék szem. Bevallom gyerekként én is amerikainak hittem őket a nevük és a filmjeik alapján, de ez nem igaz. Főleg Carlo esetében érződik az, hogy kötődik a hazájához, pedig igen sok helyen járt a bolygón és széles körű tapasztalatokat szerzett, amiket aztán a filmjeiben is kamatoztatott. Na de ez kiderül ebből a könyvből, amire több olvasó is panaszkodott, hogy nem ezt várta.

A fiatal Carlo Pedersoli még úszóként

Való igaz, nem egy csilivili, hiperizgalmas műről van szó, de maga Carlo is bevallja, hogy sosem akart színész lenni, csak odasodorta az élet. Ebből adódóan nem volt az a kifejezetten exhibicionista alkat sem, mint sokszor a valódi színészek, akik esetleg gyerek, vagy kamaszkoruktól kezdve készültek erre a pályára.
Bud Spencer nem volt ilyen, de egyébként is ő sokkal inkább karakterszínész volt, akit mondjuk drámákban, vagy azokban a jellegzetes akciófilmekben már nem láthattunk, de hősszerelmes típusú fickókat sem alakított. Viszont ezek a verekedős csihi-puhi filmek abszolút illettek hozzá, azt jól csinálta.
A könyvből az jön le nekem is, hogy egy kicsit visszafogja magát a színész, és tényleg megpróbálja magát hétköznapi jómunkásembernek beállítani, holott egyáltalán nem az: eleve  úszóbajnok volt fiatalon, komoly rekordidővel, illetőleg úgyszintén fiatalon Dél-Amerikába ment dolgozni a dzsungelbe, ahol azért állni kellett a sarat. Erre azért nem minden ember képes, mint ahogy az úszásra sem. Itt most a versenysportra gondolok, és nem a szabadidőre. Szóval Carlo egy komoly testi erővel rendelkező ember volt, de mégsem élt vissza vele, inkább hasznos dolgokra fordította olyannyira, hogy gyakorlatilag az egész világgal megkedveltette magát, jobban mondva az általa eljátszott karaktereket.
Nem véletlen, hogy sokan azt hiszik, a Spencer-Hill páros az életben is olyan, mint a filmeken. Végtére is azért színészek, hogy szerepeket játsszanak el, és elhitessék a nézőkkel, hogy valóság az, amit látnak.
Ezzel szemben a könyv sokkal inkább Carlo Pedersoliról szól, gyerekkorától kezdve egészen nyolcvan éves koráig. A színész igyekszik életének minden mozzanatára kitérni, de aki nagy botrányokat, illetve nagy sztorikat vár, az csalódni fog. ez nem az a könyv, de hát ők nem is a botránysajtóból éltek.
Carlóról megtudjuk azt is, hogy ugyanazzal a nővel élt kiegyensúlyozott házasságban, és több gyermekes, sőt, unokás családapa, nagypapa, szóval semmi különös. Legfeljebb a feleségének kellett az átlagnál több terhet, felelősséget viselnie, mint más asszonynak.
A színész őszinte a közönségéhez, de az ő korában már nincs értelme a képmutatásnak, tehát kitér arra is, hogy követett el hibákat fiatalon, de aztán tanult belőlük.
Szerintem korrekt olvasmány, bár tényleg mesélhetett volna többet is, illetőleg a képanyag is elég szegényes. Ettől függetlenül szerintem érdemes elolvasni és megismerni a szerepek mögött álló embert is.
A könyvet kiadta a Nyitott Könyvműhely és a Libri Kiadó is. Utóbbi esetében viszont ez a színész önéletrajzának az első kötete, míg ugyanők kiadtak egy másik kötetet is amely Carlo világkörüli utazásairól szól. Sajnos, ezt nem olvastam, mint ahogy ennek a kötetnek sem a Libris kiadását vettem a kezembe, hanem a Nyitott Könyvműhely által megjelentetett példányát olvastam el.