Ez még önmagában nem is lenne olyan érdekes, az viszont már annál inkább, hogy az anya nem sokkal Stockholm előtt leszáll egy kis állomáson telefonálni, miközben a gyereket fenn hagyja a vonaton. Mindezt azért teszi meg, mert a vonat hosszabb ideig ott tartózkodik az állomáson, de az anya lemarad a vonatról, ezért az nélküle ér be a stockholmi főpályaudvarra. A kislány ebből semmit sem vesz észre, mint ahogy az elrablásából sem, mert végigalussza az utat.
A vonat személyzete értesíti a rendőrséget, akik gyorsan meg is érkeznek, és elkezdik a kihallgatásokat: először a személyzetét, aztán a pedig az anyáét, aki időközben befut a főpályaudvarra.
Az üggyel foglalkozó rendőrök hárman vannak: Alex Recht felügyelő a rangidős, aki vezeti a nyomozást, Fredrika Bergman, aki igazából nem is rendőr, hanem bűnügyi elemző, és nemrég érkezett a rendőrséghez, továbbá Peder Rydh, a csapat harmadik tagja.
Ők hárman kezdenek el tehát nyomozni, de eleinte csak akadályokat találnak, szóval nem olyan "egyszerű" a helyzet, mint Camilla La(e)ckberg esetében, ahol az ügyeletes zsaru elég hamar nyomot talál.
Ohlsson ezzel szemben csak nagyon lassan adagolja az információkat, ennek ellenére a történet mégsem ül le, hiszen az újabb események olyan erejűek, mint egy jól irányzott pofon. A történet közepe felé a zsaruk ugyanis megtudják, hogy nem a kislány az egyetlen így elrabolt gyermek, hanem lényegében egy sorozatgyilkossal állnak szemben, tehát meg kell kezdeniük a versenyfutást az idővel, és meg kell állítaniuk a nyilvánvalóan pszichopata gyilkost, mielőtt újabb gyerekeket gyilkolna. A kötet elején elrabolt kislányt ugyanis már csak holtan találják meg Stockholmtól 500 kilométerre Umeaa városában, a kórház parkolójában. Azért ez nagyon durva.
Miközben folyik a nyomozás, az írónő részletesen bemutatja mindegyik szereplő lelkivilágát, a rendőröket is beleértve. Igazából pont ez a lélektani ábrázolás az erőssége a skandináv krimiknek, ami nagyon emberivé teszi a műfajt, ugyanis itt nincsenek szuperhős rendőrök, illetve magánnyomozók, mint az amerikai krimikben.
Én szeretem a szuperhősöket különben, de néha jól jön a változatosság, és én La(e)ckbergnek köszönhetően őszintén megkedveltem a skandináv krimiket, meg szeretem a lélektant is, ami biztosítja, hogy ezek a könyvek, ne újabb klisékkel teli darabok legyenek. A gyilkossággal foglalkozó könyvek esetében ugyanis nagyon könnyű ezt a hibát elkövetni, és sokan el is követik. Ezekből születnek aztán a különböző egykaptafára íródott művek, de semmi gond, mert azért veszik ezeket is.
Ohlsson könyve nem tartozik ide, és remélem az elkövetkező művei sem fognak. A borító szövege alapján ugyanis egy regénysorozatot tervez a bűnügyi elemző Fredrika Bergman alakja köré, akinek a beilleszkedését is nyomon követheti az olvasó a rendőrség kötelékébe. Mindez azért is érdekes, mert Fredrika az egyetlen nő a csapatban ezért többszörösen bizonyítania kell a rátermettségét, amit a kollégái nem ismernek el, főleg azért nem, mert nem tartják igazi zsarunak.
Azt nem mondom, hogy az ő segítségével derítik fel a többiek a gyilkos személyét, de az ő elemző, rideg, távolságtartó gondolkodása nagyon sokat segít a csapatnak a megoldásban. Mindez a gondolkodásmód nagyon szokatlan egy nőtől, bár nekem az ő figurája nagyon szimpatikus, akármennyire férfias is.Na, de ebben a kemény, zárt és férfias világban, mint amilyen a rendőrség, muszáj ilyenné válnia.
Kristina Ohlsson velem egyidős, azaz 34 éves, svéd származású, de jelenleg Ausztriában él, Bécsben, mert ott dolgozik terrorizmusellenes szakértőként. Korábban a Svéd Titkosszolgálatnál, illetve a Külügyminisztériumban dolgozott, mint külpolitikai szakértő.
Ez az első magyar nyelvre lefordított regénye, amely az Animus Kiadó gondozásában jelent meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése