A szerző könyve a valóságon alapszik és elvezeti az olvasót a western, azaz a vadnyugat világába, amelyről szinte mindenkinek van képe néhány Bud Spencer-Terence Hill-film nyomán, de sokan olvasták a Nagy Indiánkönyvet is.
Nos, ez teljesen hamis, ámde legalább hálás képet mutat a vadnyugatról, amelyről a pisztolypárbajok, a kocsmák, meg a lasszózó cowboyok jutnak mindenkinek az eszébe.
A valóság ezzel szemben nem ez: a vadnyugat ugyanis nem volt valami vidám dolog, sokkal inkább kemény és kegyetlen világ volt, ahol nem igazán adtak az olyan dolgokra, mint az empátia és a tolerancia, mert sokkal inkább a túlélésre koncentráltak.
Az első telepeseknek ugyanis meg kellett küzdeniük a kontinens nyugati részén élő bennszülött indiánokkal, akik érthető módon nem akartak máshova menni, ezért muszáj volt megritkítani őket.
A másik a terület szélsőséges kontinentális, mérsékelt övi sivatagi éghajlata volt, amihez hozzá kellett szokni: nyári nappalokon a hőmérő ugyanis 35 fok fölé kúszik, de olykor a 40-45 fokot is megugorja, télen viszont mínusz 10-20 fokokat mutat. A tavasz és az ősz kiesik, csapadék nem jellemző, viszont ezen az éghajlaton is meg kellett termelni az élelemnek valót, ugyanis nem volt teszkó, meg egyéb hipermarketet, ahol ezeket meg lehetett volna venni. Sőt nem voltak üvegházak, és egyéb modern találmányok sem, úgyhogy ha beütött a klíma és elpusztult a termés, az emberek nagyon rábasztak. Különösebb civilizáció tehát nem volt a környéken, szóval sokan belehaltak ebbe az életmódba.
Miközben az első vadnyugati telepesek megpróbáltak otthon teremteni a vidéken, a hozzátartozóik keleten éltek, de hogy ne szakadjon szét a család, sok asszony útra kelt nyugatra, hogy a férjük mellett lehessenek. Csakhogy csöbörből vödörbe kerültek, ugyanis odautazva sem látták olyan nagyon sokat a családfőket, ugyanis ők dolgoztak és napokig távol maradtak az otthontól, ezért az asszonyok ún. társas magányban éltek.
Csakhogy akkoriban ezt el kellett viselni, mert egy nőnek akkoriban kuss volt a neve, pláne a western világában, ahol az asszonyok csak mellékszereplők lehettek, azaz vagy valakinek a felesége/lánya(i) voltak, vagy bordélyházban dolgoztak, de utóbbi esetben nem számítottak tisztességes nőnek.
Egy szó, mint száz: a western világa a férfiakról szólt, úgyhogy nem csoda, hogy sok nő megkattant ebben a rideg világban, mert nem tudták többé a valóságot elviselni. A férfiak meg nem tudtak ilyen nőkkel mit kezdeni, mert semmire nem voltak már jók, csak koloncot jelentettek, ezért meg kellett tőlük szabadulni, ami azt jelentette, hogy ezek a nők visszatértek a családjaikhoz keletre. A probléma mindössze az volt, hogy egyedül nem mehettek, csak kísérővel . Ők voltak az ún hazatérítők, akik vállalták a nehéz és fáradságos utat, amelyet szekérrel tettek meg a sokszor mocsaras-saras, földutas kontinensen, ugyanis az 1850-es években még nem volt modernizáció sehol.
Egy ilyen ilyen nehéz küldetésről szól ez a regény is, melynek során a hazatérítő szerepét egy nő, bizonyos Mary Bee Cuddy vállalja el, amely már önmagában vérlázító volt, hiszen ez a feladat nem volt nőnek való akkoriban. Mindezt hősnőnk is belátja, és éppen ezért ezért szerződteti George Briggst, a földfoglalót, hogy kísérje el őket, és segítsen, miután más férfi a településről nem volt hajlandó vállalni a feladatot.
Nos, egy ilyen kerettörténetből több mindent is ki lehet hozni: például ha nő írta volna a sztorit, akkor Cuddy és Briggs biztosan egymásba szeretnek és mindenki hazakerül, mindenki boldog stb. Egy ilyen verzióban érdekes módon mindkét főhős komoly változáson megy keresztül, hiszen mindketten megtanulnak szeretni a végére, és egy nő szemével a vadnyugat világa sem tűnne olyan keménynek, mert bizonyos részletek kimaradnának. Cserébe viszont kapnánk egy nem túl hiteles, viszont legalább szórakoztató kalandregényt, némi szerelmi szállal felturbózva.
Csakhogy a regényt férfi írta, ezért egész más kimenetele lesz a történetnek. Szerencsére Glendon Swarthout nem viszi túlzásba a férfi szerep kihangsúlyozását, tehát nincsenek pisztolypárbajok, kocsmai verekedések, sőt még seriff sincs. Hálistennek a hímsovinizmus is elmarad,mert a szerző egy kifejezetten erős női karaktert teremtett, hiszen Mary Bee Cuddy gyakorlatilag majdnem mindenre képes, amire a férfiak (pl. földet művel illetve van önálló vagyona, ami akkoriban megint csak nem volt jellemző a nőkre), csak hát az az egy gond van, hogy nőnek született, és ez így meglehetősen ellentmondásos helyzet. Az még plusz adalék, hogy a szerző kifejezetten előnytelen külsejűnek ábrázolja a főhősnőt, akibe már eleve nem lehet beleszeretni, hogy a férfias tulajdonságairól már ne is beszéljünk. Ugyanakkor egy mélyen vallásos, kifejezetten erkölcsös nőről van szó, aki úgy érzi kötelessége segíteni a szegényeket, tehát már leve nem megy le olyan ocsmány állati szintre, a korszak férfiaival ellentétben, mint például Briggs is. Utóbbi például kifejezetten hozza ezt a szintet, annak ellenére, hogy lényegében társadalmon kívül figuráról van szó.
Annak ellenére, hogy egy hetekig tartó utazásról van szó, mégsem kalandregényt írt a szerző, tehát nem az a lényeg,. hogy a szereplők milyen viszontagságokon mennek keresztül az út során (bár azért ez is fontos), sokkal inkább azon van a hangsúly, hogy a két főszereplő szembesül a saját gyengeségével, vagy korlátaival, szóval egyikük ereje sem végtelen. Aztán, hogy megborulnak-e, vagy sem az mára lelkierejüktől függ.
Mindenesetre ez a szembesülés Cuddy esetében hangsúlyosabb, hiszen az ő esetében drámaibb a helyzet: az eddig önálló életet élő, látszólag erős nőnek rá kellett jönnie, hogy mégsem olyan erős, és hogy több a női tulajdonság benne mint gondolná, csak éppen elfojtotta. Olyanokra gondolok például, hogy egyre többször fárad el fizikailag, hisztizik is, és az őrült nőkkel sem mindig tud bánni, tehát kell a határozott férfikéz.
Ráadásul azért is megrázó Cuddy helyzete, mert hiába ismeri fel, hogy ő is vágyik valamiféle gyengédségre, netán szerelemre, ha egyszer semmilyen férfinak nem kell. Valójában ez volt az, ami megrázott engem, illetve még a kötet elején az a jelenet, amikor az egyik nő hirtelen megkattan és megöli az újszülöttjét. Akkor elgondolkoztam, hogy folytassam-e az olvasást.
A szerző amúgy is nyers, szigorú, és végtelenül leegyszerűsített formában ábrázolja az emberi életet, amelyben semmiféle szeretetnek, szerelemnek nincs szerepe, mert azt gyengeségnek tartják, és lenézik, megvetik, kiröhögik.
A kötet stílusa erősen emlékeztet Cormac McCarthyéra, tehát akinek tetszett a Nem vénnek való vidék, vagy az Út, az ebben a könyvben sem fog csalódni.
A könyvből tavaly film készül Tommy Lee Jones és Hilary Swank főszereplésével, de erről nem tudok sokat, mert annyira nem érdekelnek a filmek. Viszont a magyar kiadás ezzel a filmes borítóval jelent meg a Maxim Kiadó gondozásában a Mont Blanc válogatás nevű sorozat keretein belül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése