Kristin Hannah: A Szentjánosbogár lányok

Ezt a könyvet még valamikor tavasszal kezdtem el olvasni a könyvtárban, de aztán nem volt kedvem kihozni, mert valamiért túl töménynek találtam a vastagsága mellett, ezért inkább lemondtam róla. Pedig jónak indult, de aztán fontosabb, érdekesebb olvasmányaim voltak, és a könyvtárban sem láttam újra felbukkanni. Aztán nem is olyan régen ismét belebotlottam, és egyhuzamban el is olvastam belőle  maradék 400 oldalt, ugyanis pontosan emlékeztem rá, hogy hol hagytam abba annak idején az olvasást.

A könyv egy olyan témáról beszél, ami szerintem nem létezik: a női barátságról. Tudom, keményen hangzik, de akkor is így látom. Hiába próbáltok meg engem győzködni lányok, asszonyok, hogy így meg úgy barátok vagytok, de vajon akkor is azok lennétek, ha hirtelen az egyikőtök szerelmes lenne, vagy anyagiakban hirtelen megszaladna? Kicsit sem éreznétek irigységet? Őszintén!
Csak mert ez a könyv pont erről szól, hogy mi is van két egymástól gyökeresen eltérő személyiségű és helyzetű nő legendás barátsága mögött: egyáltalán hogyan és miért lettek ők azok, ha ennyire mások. Szerintem ti is érzitek majd, hogy itt valami nagyom nem stimmel, és sokkal inkább közös karmáról van szó inkább, mint barátságról.
Na de lássuk inkább miről van szó. Észak-Amerikában járunk nem sokkal a szexuális forradalom kitörése után, de abban a Seattle közeli kisvárosban, ahol ez a regény kezdődik nem sokat érezni ebből. Itt él Kathleen Mularkey is a családjával, akik rendesek, istenfélők, amolyan mintapolgárok. Ilyen Katie is, akinek eléggé előnytelen a külseje: szemüveges és rosszul öltözik, úgyhogy nem túl népszerű a suliban, ahová jár, de ez már csak így van ebben a külsőségbuzi országban.
Bezzeg az új lányként érkező Tallulah Hart teljesen más! Ő a jó csaj, aki divatos frizurával, és az akkori, hetvenes években menő ruházatban érkezik! Egyből mindenki vele akar barátkozni, mert irigylik a jó cuccaiért, de ha tudnák, hogy honnét, milyen körülmények között érkezett ebbe a suliba, egyből megkopna a lelkesedés iránta. A két egymástól teljesen eltérő lány útja egy éjszakán azonban mégis keresztezi egymást, és onnantól kezdve megfogadják: egy életen át barátok lesznek.
Na most erről a könyvről nagyon nehéz úgy írni, hogy az ember le ne lője a poént, és olyasmit áruljon el, amit nem kéne, de próbálok nem ebbe a hibába esni.
Először is, a Szentjánosbogár lányok, nem ifjúsági regény, inkább felnőtteknek való irodalom, miután alapvetően egy családregényről van szó, még akkor is, ha kezdetben kamaszok a szereplők. Másrészt meg a regény lényegében az életről szól,még akkor is, ha nagyon szélsőséges karakterek történetét meséli el.
Tully, a menő csaj képviseli a karrierista ágat a történetben, aki a munkájának él. Kezdetben élvezi, hogy ő a menő riporter, a híresség, de később már bánja, és kitöltené az űrt, ha tudná.
Katie viszont fiatalon lemond a karrierről az anyaság, a család kedvéért, de ettől még nem dologtalan, hiszen a családja épp elég munkát ad számára, plusz még önkénteskedik is. Szeretne változtatni ezen, de nem tud, így hát ő marad a kötelességtudó kispolgári anyuka.
A regény meglehetősen vastag, de hát vagy 30 évet ölel fel az időben, úgyhogy nem csoda. Végül is ebben a regényben benne van az egész élet: születünk, szeretünk, tanulunk, dolgozunk, igyekszünk kiteljesedni ebben-abban, miközben családot alapítunk, és igyekszünk megteremteni a következő generáció életének alapjait, majd végül életünk végére érve meghalunk.
Életünk feladatait így vagy úgy igyekszünk megoldani, de mintha ez a regény hőseinek nem sikerülne, hiszen nem tudnak egyensúlyt teremteni, és mindketten a másik életére vágynak, magyarán irigyek egymásra. Innentől kezdve már nem beszélhetünk barátságról, inkább csak játszmákról, függőségi viszonyról. Ezért kérdeztem tőletek hölgyek a bejegyzés elején, hogy tényleg őszinte a barátságotok egymás iránt, mert az a tapasztalatom, hogy a női barátságok igen törékenyek, és emiatt hajlamosak megszakadni, ahogy ebben a regényben is fogjátok látni.
A szereplőkkel nekem még  külön az a gondom a szélsőségek mellett, hogy számomra eléggé ellenszenvesek, különösen a kispolgári életet élő Kathleen, de Tullyt is felpofoztam volna néhányszor az idegesítő nyomulása, harsánysága miatt. Összességében azonban Tullyt jobban el tudtam viselni, mint Katie-t, de ez az én személyes véleményem. A többi olvasó lehet máshogy látja.
A könyvet szerintem remekül megszerkesztették, ugyanis a könyv évtizedek szerint bomlik 4
nagyobb részre: hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes és a kétezer utáni évek. Ráadásul a szerző remekül jellemzi mindegyik évtizedet egy-egy zeneszámmal: például a hetvenes évekhez az ABBA Dancing Queen-je illik igazán, amikor még ártatlan tinédzserek a lányok, bár Tully azért már nem annyira, hiszen átélt már pár traumatikus élményt addig.

A nyolcvanas éveket Pat Benatar Love is a Battlefield című száma képviseli, amikor is a lányok megélik a szerelmet, a Nagy Érzést, ki így, ki úgy.

A kilencvenes éveket Whitney Houston I'm every woman című dala jellemzi, amely lényegében arra utal, hogy egy nő sok szerepet vállal az életben: társ, szerető, anya, dolgozó nő, stb., és az lenne az ideális, ha ez mind egy emberben összpontosulna. Sajnos, ez ebben a regényben nem történik meg (de sokszor az életben sem), így lesz a Minden Nőből és az Egy nőből Két Nő. Magyarán a kilencvenes évek időszaka a karriert és az anyaságot jelenti.

A kétezre évekhez Kelly Clarkson A moment like this című dala passzol. Bevallom erről az énekesnőről nem tudok túl sokat, csak annyit, hogy nagyon fiatalon lett bálvány Amerikában, illetve jellegzetes amerikai konzum rockzenét játszik. Mondjuk a hangja elég jó, de azért kerülöm a hallgatását.

Persze most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a dal egy felemelő pillanatról szó, olyanról, ami viszonylag ritkán történik meg az ember életében. Igazából ez a korszak már inkább a számvetésre utal, amikor az embernek szembe kell néznie önmagával, bár ez ritkán felemelő: sokkal inkább fájdalmas, viszont kezdete lehet egy új időszaknak, ha az ember ezt lehetőségnek fogja fel.
Azt, hogy hogyan kapcsolódik ez a zene igazából a két nő életéhez, nem árulom el, így is túl sokat mondtam már, viszont annyit talán elárulhatok, hogy ez egy szomorú, drámai regény, amihez érdemes beszerezni egy csomag zsebkendőt is, mert sírni fogtok rajta hölgyek. Előre szólok, nehogy baj legyen.
A könyv az Aranypöttyös Könyvek című sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.

Különben dühbe jövök: Bud Spencer emlékposzt

Nemrég elhunyt Bud Spencer, életének 86. évében. A színészt aligha kell bemutatni bárkinek is, pláne a 30 év felettieknek, hiszen ennek a korosztálynak a gyerekkorát jelentették az ő filmjei. Vagy legalábbis a gyerek-,illetve a fiatalkor egy részét mindenképpen, hiszen milyen jó kis hétvégi program volt egy-egy jópofa, vicces, verekedős filmet megnézni, amiben ő, illetve a társa, Terence Hill szerepeltek.
Ha már Hillt említem: közismert tény, hogy Spencer sokszor nem egyedül dolgozott, hanem Terence Hill-lel párban, főként ún. spagetti westernfilmekben. Ez az elnevezés a műfaj olasz rendezők által készített alkotásaira utal, amely kifejezéssel az amerikaiak illették az olasz filmeket, ami ráadásul sértésnek számított tőlük, hiszen gagyinak tartották az általuk rendezett műveket.
A színészpáros is ilyen westernekben tűnt fel először, illetve ebben a műfajban váltak ismertté, de azt érdemes tudni, hogy már a western egy kifigurázott, paródia változatában szerepeltek. Mindez akár rosszul is elsülhetett volna, de ezek a westernparódiák villámgyors, és ugyanakkor tartós ismertséget hoztak a színészpárosnak szerte a világon.
Vajon mi lehet a titka ennek?

Válogatás a páros filmjeiből.

A legfontosabb, amit tudni kell, hogy a Spencer-Hill páros (illetve később Spencer szóló) filmjei nem az erőszakról szólnak, mint a hagyományos westernek, illetve az akciófilmek. Ez még annak ellenére is így van, hogy a páros, illetve később már Spencer is rengeteget bunyózott ezekben a művekben. A pofonosztás azonban nem volt öncélú: kizárólag a rosszfiúkat püfölték el benne, miközben a poénokkal szórakoztatták a közönséget. A lényeg az, hogy ezeket a filmeket bátran megnézhették a gyerekek is pont ezek miatt, és nézték is, jómagamat is beleértve. Márpedig én nem igazán szeretem a filmeket, inkább olvasok, ámde ők kivételt jelentettek.
Az is pozitív vonása ezeknek a filmeknek, hogy a két főszereplő egyértelműen pozitív értékeket képviselt, és megvédte a gyengébbeket. Márpedig hősökre szükségünk van még a való életben is, nemhogy a moziban, vagy a könyvekben. Mindezt az élményt a Spencer-Hill páros filmjei is megadhatják a nézőnek, akik láthatják, hogy végül mindig a jó győz, a rosszak pedig csak azt kapják, amit megérdemelnek, és végül minden jóra fordul. Minderre hatalmas igényük van az embereknek, miután a való élet sokszor nem ilyen, de akkor legalább filmen/könyvben legyen meg az élmény.
Az már innét a könyvből derül ki, de szintén fontos, hogy filmek forgatása is abszolút jó hangulatban telt, és a stáb tagjai is kedvelték egymást, tehát nem voltak nehéz természetű, allűrökkel teli sztárok a forgatáson. Mindez sokat számíz, ugyanis a filmeknek úgyszintén van egy kisugárzásuk, rezgésük, és nem mindegy, hogyan, milyen körülmények között készültek, milyen a viszony a szereplők és a stáb között, stb. A Spencer-Hill filmekről elmondható, hogy a két színész között baráti volt a viszony, és nemcsak a film kedvéért viselték el egymást.

Képválogatás Piedone filmekből, amit én magam szerkesztettem.

Ennek ellenére a páros sokszor külön utakon járt, azaz önállóan is forgattak. Bud Spencer esetében ilyen volt a több részből álló Piedone sorozat, melynek a részei önállóan is nézhetők, tehát nem egységes sorozatról van szó. Piedone valójában Rizzo nápolyi felügyelő ragadványneve, aki nem egy szokásos zsaru: nem szeret különösebben fegyvert viselni, és eléggé korrekt viszonyban van a helyi kikötő bűnözőivel, viszont a drogokkal kapcsolatos bűnözést már ki nem állhatja. Fel is emeli
ellenük a szavát, azaz jobban mondva inkább az öklét használja velük szemben, hiszen Piedone ugyanúgy egy pofonosztó gép, ahogy azt már a Spencer-Hill páros filmjeiből megszokhattuk. A nápolyi illetőségű felügyelő összesen négy filmben szerepelt, bár a sorozat többi részében már nem Nápoly a színhely, hanem Hongkong, Afrika, illetve azon belül még Egyiptom is külön.
Talán a fentebb felsorolt dolgok miatt lehet az, hogy a páros filmjeit mind a mai napig nem lehet megunni, és vannak, akik már többedik alkalommal nézik meg tőlük ugyanazt a filmet.
Ezek után várható, hogy ők, a rajongók, eme könyv iránt is érdeklődni fognak, ezért elmondanám, hogy aki filmes kulisszatitkokra vágyik, az ne ezt a könyvet válassza. Ez a mű ugyanis Bud Spencer önéletrajza, és nem egy filmkalauz. Ilyen típusú könyv is jelent meg nemrég, de ez nem az, hanem a színész mögött rejtőző embert, Carlo Pedersolit mutatja be.
A két amerikai név mögött ugyanis valójában két olasz rejtőzik: a Bud Spencer név Carlo Pedersolit, míg a Terence Hill Mario Girottit takarja. Utóbbi az olasz mellett német gyökerekkel is rendelkezik, innét a szőke haj/kék szem. Bevallom gyerekként én is amerikainak hittem őket a nevük és a filmjeik alapján, de ez nem igaz. Főleg Carlo esetében érződik az, hogy kötődik a hazájához, pedig igen sok helyen járt a bolygón és széles körű tapasztalatokat szerzett, amiket aztán a filmjeiben is kamatoztatott. Na de ez kiderül ebből a könyvből, amire több olvasó is panaszkodott, hogy nem ezt várta.

A fiatal Carlo Pedersoli még úszóként

Való igaz, nem egy csilivili, hiperizgalmas műről van szó, de maga Carlo is bevallja, hogy sosem akart színész lenni, csak odasodorta az élet. Ebből adódóan nem volt az a kifejezetten exhibicionista alkat sem, mint sokszor a valódi színészek, akik esetleg gyerek, vagy kamaszkoruktól kezdve készültek erre a pályára.
Bud Spencer nem volt ilyen, de egyébként is ő sokkal inkább karakterszínész volt, akit mondjuk drámákban, vagy azokban a jellegzetes akciófilmekben már nem láthattunk, de hősszerelmes típusú fickókat sem alakított. Viszont ezek a verekedős csihi-puhi filmek abszolút illettek hozzá, azt jól csinálta.
A könyvből az jön le nekem is, hogy egy kicsit visszafogja magát a színész, és tényleg megpróbálja magát hétköznapi jómunkásembernek beállítani, holott egyáltalán nem az: eleve  úszóbajnok volt fiatalon, komoly rekordidővel, illetőleg úgyszintén fiatalon Dél-Amerikába ment dolgozni a dzsungelbe, ahol azért állni kellett a sarat. Erre azért nem minden ember képes, mint ahogy az úszásra sem. Itt most a versenysportra gondolok, és nem a szabadidőre. Szóval Carlo egy komoly testi erővel rendelkező ember volt, de mégsem élt vissza vele, inkább hasznos dolgokra fordította olyannyira, hogy gyakorlatilag az egész világgal megkedveltette magát, jobban mondva az általa eljátszott karaktereket.
Nem véletlen, hogy sokan azt hiszik, a Spencer-Hill páros az életben is olyan, mint a filmeken. Végtére is azért színészek, hogy szerepeket játsszanak el, és elhitessék a nézőkkel, hogy valóság az, amit látnak.
Ezzel szemben a könyv sokkal inkább Carlo Pedersoliról szól, gyerekkorától kezdve egészen nyolcvan éves koráig. A színész igyekszik életének minden mozzanatára kitérni, de aki nagy botrányokat, illetve nagy sztorikat vár, az csalódni fog. ez nem az a könyv, de hát ők nem is a botránysajtóból éltek.
Carlóról megtudjuk azt is, hogy ugyanazzal a nővel élt kiegyensúlyozott házasságban, és több gyermekes, sőt, unokás családapa, nagypapa, szóval semmi különös. Legfeljebb a feleségének kellett az átlagnál több terhet, felelősséget viselnie, mint más asszonynak.
A színész őszinte a közönségéhez, de az ő korában már nincs értelme a képmutatásnak, tehát kitér arra is, hogy követett el hibákat fiatalon, de aztán tanult belőlük.
Szerintem korrekt olvasmány, bár tényleg mesélhetett volna többet is, illetőleg a képanyag is elég szegényes. Ettől függetlenül szerintem érdemes elolvasni és megismerni a szerepek mögött álló embert is.
A könyvet kiadta a Nyitott Könyvműhely és a Libri Kiadó is. Utóbbi esetében viszont ez a színész önéletrajzának az első kötete, míg ugyanők kiadtak egy másik kötetet is amely Carlo világkörüli utazásairól szól. Sajnos, ezt nem olvastam, mint ahogy ennek a kötetnek sem a Libris kiadását vettem a kezembe, hanem a Nyitott Könyvműhely által megjelentetett példányát olvastam el.

Holly Black: Átokvetők sorozat

A sorozat darabjai:
1. A fehér macska
2. A vörös kesztyű
3. Fekete szív

Az előző bejegyzés témája után maradjunk még a boszorkányoknál egy kicsit: igaz a korábbi poszt sem az ún. "klasszikus" boszorkányokról szólt, tehát elmarad a csiribú-csiribázó vasorrú bábák fílingje, akik az üstben/bográcsban kavargatnak valami misztikus vackot.
Ebben a bejegyzésben meg pláne nem erről lesz szó, hiszen az előző poszttól eltérően már a mai időkben játszódik.
Na meg igazából nem is helytálló az Átokvetők esetében a boszorkány megnevezés, inkább avarázsló a helyes, hiszen ők csak arra képesek, hogy a kezük egyetlen érintésével befolyásolják az áldozatuk sorsát. Nemcsak egyetlen fajta átokvető létezik, hanem szakosodnak: van, aki szerencsét, van aki érzéseket, van aki halált, van aki emlékeket vet, de adódnak átalakítók is. A lényeg az, hogy ezek az emberek kéretlenül befolyásolják mások sorsát, emiatt az átokvetés báncselekmény, és ha valakit tetten érnek, börtönbe zárják. Így járt a sorozatban szereplő Sharpe fivéreknek az édesanyja, Shandra is, de ő más egyéb gazságokra is képes, mint ahogy a kötetből kiderül.
A lényeg az, hogy ezek az emberek a képességeiket bűnözésre használják, ebből adódóan sok a szélhámos közöttük, de gyilkosok is adódnak, ahogy azt ebben a regénysorozatban is olvasni fogjuk.
A sorozatban szereplő családról nekem valahogy az Addams family jut eszembe: a különc amerikai család, akik bizarr külsejükkel hódítanak és csak azért sem akarnak beilleszkedni a társadalomba.
A Sharpe család ezzel szemben első látásra bizalomgerjesztőnek tűnik, sőt: igyekeznek mindent megtenni ez ügyben, már csak azért is, mert emberek átveréséből élnek többek között, bár gyilkosok is adódnak közöttük, szóval muszáj megnyerőnek lenniük. Csak hát több bonyodalom is adódik a regénysorozatban, amelyet a legkisebb fiúnak, Casselnek meg kell oldania, miközben bűnözők és szövetségi ügynökök között lavírozva kállai kettőst jár, és persze a szerelem is rátalál. Nagyjából így lehet összefoglalni eme sorozat tartalmát, amelyet hazánkban a paranormális ifjúsági irodalomra szakosodott Könyvmolyképző Kiadó  jelentetett meg a Vörös Pöttyös Könyvek című sorozatában.
És akkor most lássuk a sorozat darabjait egyenként:

1. KÖTET: The white cat: A fehér macska



Az első kötetben megismerjük a szereplőket, illetve a szerző bemutatja az átokvetők világát, működésüket, szabályrendszerüket, na meg elkezdődik a cselekmény is.
A főszereplő srác, Cassel, úgy tűnik kilóg ebből a világből, hiszen úgy tudja, ő nem átokvető, mert ezt mondta neki a családból mindenki. Ebből adódóan úgy próbál meg érvényesülni, hogy szélhámos lesz.
Mint említettem a regény alapvetően csalók, meg gengszterek világában játszódik, ezért ne lepődjön meg a kedves olvasó, hogy semmi sem az, aminek látszik. Emiatt komoly meglepetések várhatók a kötetben, ezért érdemes alaposan odafigyelni mindenre, hogy lehessen érteni a cselekményt, amelynek a fő szála az, hogy Cassel, a főszereplő úgy hiszi, megölte egy gyermekkori barátnőjét, Lila Zacharovot, egy rivális átokvető család leányát, és egyben leendő örökösét.
Csak éppen ott van a baj, hogy abszolút nem emlékszik a gyilkosságra, csak arra támaszkodhat, amit a bátyjai, meg az édesanyja mondanak neki, de hát ők szélhámosok. Viszont a fiú álmaiban folyton megjelenik egy fehér macska, aki nem tud semmilyen hangot kiadni, de mintha üzenne a srácnak valamit. Aztán egyszer csak a valóságban is megjelenik a cica, úgyhogy nem marad más hátra, mint előre: Casselnek meg kell fejtenie a rejtélyt:kicsoda ez a cica, és mi köze van enne Lila halálához.
Ezt a könyvsorozatot egy ideje már kerülgettem a könyvtárban, mert nagyon nem akarták kivinni, úgyhogy mindig ott állt. Unalmamban aztán beleolvastam, de nem kölcsönöztem ki, mert nem volt annyira meggyőző. Emiatt tűnődtem is, hogy mi legyen vele:olvassam-e, vagy ne, ugyanis voltak fontosabb olvasmányaim, amik jobban érdekeltek.
Aztán egyszer csak nekiveselkedtem, de csak lassan ment az olvasás, mert sokszor megálltam. Istenigazából már csak a vége felé kezdtem el élvezni a mesét, ugyanis akkora már kellőképpen felpörgött a hangulat, és vártam, mi fog történni a szereplőkkel.
Casselt hamar megkedveltem, és Lilát, a vadóc lnyt is, bár utóbbi alakját alapvetően flashbackeken (azaz a múlta történő rövidke visszaugrálásokon) keresztül ismerhetjük meg.
A két bátyus alapvetően ellenszenves sunyi alaknak tűnt, bár nem sokat szerepeltek a kötetben, mint ahogy Shandra, az anya sem. Még a nagyapát bírtam, aki egy kedves, bölcs és nyugis figura. Sam, Cassel szobatársa sem rossz arc, viszont Daneca, a havercsaj már nem volt ennyire rokonszenves: nem kedveltem a túlzott idealizmusáért, illetve eléggé teátrálisnak is találtam őt.

2. KÖTET: The red glove: A vörös kesztyű

Aki még nem olvasta végig a Fehér macskát, kérem, ne olvassa el ezt a részt, mert vissza fogok utalni az előző kötetre és le fogom lőni a poént.
Az előző részben fehér macskává változott Lila Zacharovot sikerül visszaváltoztatni emberré, de van azért némi gond: Cassel érzésvető anyja megátkozza lányt, hogy szerelmes legyen a fiába, emiatt a csaj eléggé lemegy kutyába, ami már nekem rohadtul nem szimpatikus. De hát ízlések és pofonok...
Közben Casselről kiderül, hogy mégiscsak átokvető, akit korábban bérgyilkosságok elkövetésére használtak fel a bátyjai, de ezekből ő semmire nem emlékszik, de ez direkt van így.
Közben az egyik bátyja, Philip gyilkosság áldozata lesz, emiatt mind az átokvető maffiacsalád, a Zacharovok, mind a szövetségiek rászállnak Casselre, és azt akarják, hogy tudja meg a fiú, ki követte el a gyilkosságot.
Ebben a kötetben kezd el a srác kettős játékot űzni, vagyis mindkét oldalnak dolgozik, miközben leginkább az a vágya, hogy tisztességes életet éljen. Ez viszont már eleve nem jöhet neki össze, hiszen a lány, akibe szerelmes, egy komoly maffiabirodalom leendő örököse.
Liláról van szó, akit igaz ebben a kötetben megátkoztak, emiatt a fiú nem közeledik hozzá, mert így nem tud neki hinni. Meg egyébként is nehéz neki bevallania saját magának is a szerelmét a lány iránt, ámde alakulni kezd közöttük egy románc, de nem mennek simán a dolgok. Nagyon nem. Ráadásul Lila is ugyanabba a drága magánsuliba kezd el járni, ahová
Cassel. Persze nem az övék az egyetlen szerelmi szál a történetben, hiszen Sam és Daneca között is adódik némi bonyodalom.
A fent leírtak alapján ez egy több szálon futó, izgalmas történet, csak az a baj, hogy a szerző nagyon elhúzza a sztorit, és sokkal inkább egy ifjúsági regény lesz ez a mese, mint egy krimi amire a leírás alapján számíthatnánk.
Ez végül is nem baj, hiszen a hőseink jórészt tinédzserek, csak éppen az arányokat nem sikerült úgy eltalálnia a szerzőnek, mint az előző részben, de ettől függetlenül ez egy izgalmas, pörgős regény, amelyben elindul egy szál az átokvetők társadalma ellen is, ami azzal jár, hogy az állam törvényben gátolná meg a működésüket, sőt a létüket is.
Mindez növeli a tétet, ugyanis már nemcsak a bátyja gyilkosát kell elfognia Casselnek, hanem a saját létéért is meg kell küzdenie. Vajon sikerül-e neki?

3. KÖTET: Black Heart: Fekete szív



Az előző kötetben megkezdett kettős játék tovább folytatódik, de most már Cassel bátyja, Barron is belekeveredik, hiszen mindkét fiú egyszerre kezdi el tanulni a szövetségi ügynökképzőn, miközben a Zacharov klánnal is kapcsolatban állnak, akik ugye gengszterek.
Sőt, Cassel most kapja meg az igazi feladatot mindkét oldaltól: egyrészt végre kell hajtania egy igen komoly átverést, másrészt pedig egy igen komoly rablást. Ezek önmagukban is nagyon komoly, felnőtt férfiakat próbára tevő feladatok, de hősünk, nagy spíler, úgyhogy az olvasó nem kételkedhet a sikerben. A tét mindkét esetben igen komoly: részben az átokvetők társadalmát, részben az édesanyja életét kell megmentenie.
Ez az alapszituációja a harmadik résznek, tehát megint egy szövevényes, több szálon induló történetet kap az olvasó, amely kellőképpen bővelkedik izgalmakban is. Szerencsére a sztorit nem húzza el túlságosan a szerző, úgyhogy egész élvezhető, bár végül is az előző két rész sem volt annyira rossz, e szerintem ez az utolsó kötet volt a legmeggyőzőbb.

VÉGSŐ KONKLÚZIÓ:

Ez a regényfolyam sokkal inkább urban fantasy (azaz a hagyományos fantasynak a modern, nagyvárosi környezetben játszódó változata), mint paranormális, hiszen az Átokvetők emberek, és nem vámpírok tündérek, vagy ehhez hasonló lények. Ugyanakkor mégis besorolható ebbe a műfajba is, a varázslás képessége miatt.. Elvégre is nem egy hagyományos tinitörténetről van szó, de erre az olvasó hamar rá fog jönni.

Fábián Janka: Az utolsó boszorkány történetei

Nem is olyan régen került Fábián Janka új kötete a boltokba, de ez a regény igazából már nem új, ugyanis digitális formában korábban már megjelent, mint sorozat. Most viszont a szerző egybeszerkesztette a sorozatot, így készült el eme hagyományos verzió, amelynek várhatóan lesz még folytatása, hiszen feltüntették rajta, hogy első kötet.
Azok, akik eddig a történelmi háttérben játszódó lányregények miatt kedvelték meg a szerzőt, lehet most csalódni fognak, mert ez a történet nem olyan, hanem egy ízig-vérig történelmi regény, komoly forrásmunkával a háttérben, amely elvezeti az olvasót az utolsó magyar boszorkányégetések korába, az 1700-as évekbe.
Erről a korszakról tudni kell, hogy a Felvilágosodás is ebben a században kezdődött el, nagyjából az 1750-es években Franciaországban, ami azzal járt, hogy az egyház, a vallás fontossága kezdett háttérbe szorulni, mind az állam, mind az egyén életéből, mert kezdtek rájönni, mekkora faszság ez az egész. Persze hazánkban ez a folyamat is késett, de Európa fejlettebb régióiban sem volt egyszerű elfogadtatni eme tanokat, de végül sikerült. Mindezt azért írom le, mert a boszorkányperek ennek köszönhetően szűntek meg végleg.
Egészen addig kurva könnyű volt megvádolni valakit azzal, hogy boszorkány, ugyanis szinte
bármilyen ürüggyel ki lehetett ezt találni. Elég volt az is, hogy ha valaki féltékeny volt a kiszemelt áldozatra, vagy bosszút akart állni, és már vitték is szerencsétlent. Ügyvéd, bíró, per nem volt: ezek ilyen modern kori találmányok már, mint ahogy a mostani wellness szállóként becézett magyar börtönök is. Az akkori foglyoknak nem volt semmilyen emberi méltóságuk, és hamar kivégezték őket, ami afféle valóságsónak számított korhatár nélkül.
Janka könyve is egy ilyen kivégzéssel indul, amelyben egy fiatal nőt, Sárosi Katát vádolnak boszorkánysággal és végeznek ki Esztergom központjában. A szerző persze sokat enyhít a dolgon, hiszen a fiatalasszony ártatlan volt, de mégis meghurcolják őt is és a rokonait is a babonás emberek, végül a Sárosi család a menekülést választja és Budán kötnek ki.
A történet Sárosi Felíciáról szól, aki a regény elején mindössze 15 éves, úgyhogy még gyakorlatilag gyerekfejjel éli át az egészet, de hamar kiderül róla is, hogy a nagynénje, Kata vére folyik benne is, tehát boszorkány, azaz inkább gyógyító, aki  mostani természetgyógyászok őse. Az ő életrajzát meséli el ez a regény, ugyanis ő nem volt azért akárki: az akkori uralkodó Habsburg Mária Terézia gyógyítója volt, tehát bejárt hozzá a palotába, merthogy őt és a férjét, egy osztrák származású cukrászt Bécsbe veti a sors, ott kezdenek új életet.
Ebből adódóan a regény jelentős része is az akkori idők egyik legmodernebb nagyvárosában, Bécsben játszódik, bár vannak esztergomi, illetve budai helyszínek is, de csak a kötet elején. Számomra főként a budai helyszín volt érdekes, mert én is Budapesten élek, ezért meglepő volt számomra, hogy Janka egy teljesen más arcát mutatja be a városnak, mint amit most ismerünk. Gondolok itt olyanra, hogy eleve két külön város volt Buda és Pest, és az előbbi volt a fejlettebb, hiszen a Királyi Palotát is itt építették fel, tehát valaha kormányzati negyed volt itt. A pesti rész
jóval fejletlenebb  volt, és hidak sem léteztek a Dunán, tehát csónakkal közlekedtek
az emberek. Summa summarum a mai Budapest helyén található város meglehetősen elmaradott
volt, és nem az a pezsgő-nyüzsgő közeg, mint mi most van.
A Sárosi család a leírások alapján a mai Tabánban lakhatott, de azt a földszintes részt az 1930-as években lebontották, tehát írmagja sem maradt. Ez is érdekes, mint ahogy az is, hogy Janka már nem először választja regényhelyszínnek az első kerületet. Bécsben viszont nem jártam, így erről nem tudok nyilatkozni, de a két város felépítése nagyon hasonló, ami nem véletlen, ugyanis a modern Budapest alapvetően bécsi, közvetve pedig madridi minta alapján készült.
Utóbbi azért fontos, mert a Habsburg dinasztiának a bécsi mellett kialakult egy madridi ága is, amelynek a központja az akkori civilizáció talán legfejlettebb városa volt. Csak aztán ez az ág 1700-ban Károly császár halálával kihalt. Ebből aztán háborús helyzet alakult ki, mert hogy nem tudták békés úton eldönteni, ki örökölje a spanyol trónt. Na most miután hazánk Habsburg uralom alatt állt, ezért óhatatlanul belesodródott egy ilyen háborúba, amelynek a végén a francia Bourbon dinasztia lett a nyertes, akik egyúttal a mai Olaszország déli területét is átvették Nápoly központtal.
Csakhogy Károly császár halála nálunk is igen komoly dilemmát okozott: az uralkodónak ugyanis leánygyermeke volt csak, ő pedig mégsem uralkodhatott, mert a törvények nem tartották alkalmasnak a nőket ilyen komoly feladatkör betöltésére, ámde az élet felülírta eme szokást, és megszületett a Pragmatica Sanctio, amely kimondja, hogy fiúörökös hiányában a lány is megörökölheti a trónt. Így került Mária Terézia egy birodalom élére, bár ezt nem volt könnyű elfogadtatni még a magyarokkal sem, nemhogy nemzetközi szinten, ezért sokszor volt feszült a helyzet. Végül a magyar rendek az osztrákhoz képest 10 év késéssel 1723-ban fogadták el Károly császár rendeletét. Jelentősége azért is óriási, mert ez biztosította a magyarok és az osztrákok hosszú távú együttműködését, illetőleg segített abban, hogy a dinasztia ne haljon ki végleg.
Az örökösödési háborúk azonban nem zárultak le a Bourbonok győzelmével, hanem tovább folytatódtak: először az osztrák örökösödési (174-48), majd a hétéves (1756-63) zajlott, de a Habsburgok mindkettőt elveszítették. Mindez a gazdasági és társadalmi életre is hatott a birodalomban.
Mária Terézia 1740-80 között uralkodott birodalma élén, amely alatt több komoly rendelet is született, amelyekkel a magyar rendek nem mindig értettek egyet. Érdekesség, hogy Szombathely város létrejötte is neki köszönhető, mert 1777-ben az uralkodó elrendelte, hogy eme helyen püspökség jöjjön létre, ami viszont elősegítette a város megerősödését.
Na de ez nem ennek a könyvnek a témája, amely említettem, hogy Bécsben játszódik, és alapvetően a Schönemann házaspár életén keresztül mutatja be az akkori történelmet.
A szerző inkább életmódtörténettel foglalkozik, mint politikával, utóbbi inkább érintőleges. Inkább a szórakoztatás a hangsúly, de ugyanakkor Janka az akkori kor stílusában, az akkori szóhasználattal írta meg ezt a könyvet, ami nekem egy kicsit furcsa volt, mert ma nem így beszélünk, de akkor ez volt a megszokott.
Felícia, a hősnő egy vagány, lázadó csaj, aki szembe mert menni a kor szokásaival és olyan hivatást talált, amelyet akkoriban üldöztek, mert mind az államhatalomnak számító vallás, mind az általa elhülyített emberek rettegtek a boszorkányoktól, ezért velük kapcsolatban mindenféle baromságot kitaláltak, lásd például a gyermekmesékben szereplő alakok.
Valójában az évszázadokon keresztül boszorkányággal megvádolt emberek ártatlanok voltak, és egy részük inkább csak afféle természetgyógyász volt, mint ahogy Felícia is, aki a nagyanyjától örökölte eme mesterséget. Így hát eme kötet is alapvetően erről szól, és nem a varázslatról, meg okkultizmusról, mint ahogy hirdetik. Aki ilyesmire vágyik, az inkább a Könyvmolyképző, vagy a Maxim Kiadók kínálatából válasszon, mert ők adnak ki ilyen könyveket.
Ez sokkal inkább egy történelmi/szépirodalmi regény, de Jankát ismerve a szerelmi szál sem marad el, csak éppen ez sem úgy jelenik meg, ahogy eddig, hanem jóval visszafogottabban és ugyanakkor szomorúbban is.
Nekem tetszett a regény, sőt azt mondhatom, hogy talán ez a legsikerültebb kötete az
írónőnek eddig, bár az Emma trilógiát, azért nem szárnyalja túl, de nem is kell.
Kiadja a Libri Kiadó