Camilla La(e)ckberg: A Prédikátor

Mostanában nagyon sokan rá vannak gyógyulva a skandináv krimikre annyira, hogy egyre többől regényből készítenek filmet. Mondjuk én a filmekhez nem értek, mert nem követem őket napi szinten, de egyre több könyves blog ír ezekről a könyvekről, úgyhogy én magam is elkezdtem skandináv krimiket olvasni, és azt kell mondjam, hogy lett egy új rajongója a műfajnak.
A skandináv krimiknek ugyanis varázsa van, bár ezt nehéz megmagyarázni, hogy mi is ez pontosan: egyszerűen olvasni kell őket. A lényegüket úgy lehetne a legjobban összefoglalni, hogy meglehetősen ijesztő és nyomasztó művekről van szó, amihez talán a hideg éghajlat is hozzájárul. Igazából nem is annyira klasszikus krimikről van szó, hanem inkább pszichothrillerekről, amelyek alaposan megborzongatják az olvasót, ugyanakkor betekintés nyújtanak a szereplők lelkivilágába és magánéletébe.
Ráadásul az északi népek számára nagyon fontos a család, ezért ezek a regények olyanok, mintha a  krimi műfaj összekeveredett volna a családregénnyel. Na, nem mintha ez akkora baj lenne, legalábbis számomra semmiképpen nem az.
Camilla La(e)ckberg regényei legalábbis mindenképpen ilyenek, ráadásul a könyvei nem a svéd fővárosban, hanem egy kis üdülővárosban, Fja(e)llbackában játszódnak, ahol az írónő is született, tehát létező helyről van szó.
A szerző könyveinek állandó főhőse Patrik Hedström nyomozó, aki meglepően normális ember, és nem az a kiégett, cinikus, magányos farkas, vagy netán az agresszív, hatalombuzi zsaru figuráját adja. Mondjuk ez utóbbiakból akad egy-kettő a munkatársai között az őrsön.
A kisváros eseménytelen életét különös gyilkosság dúlja fel: egy kisfiú ugyanis meztelen női holttestet talál, majd a helyszínelők még két női csontvázra lelnek ugyanott, akikről gyanítható, hogy a városból több, mint 20 évvel ezelőtt eltűnt lányok maradványai lehetnek.
Hedström és stábja munkához lát, és érdekes módon hamar nyomot találnak, ami a Hult családhoz vezet. Ettől akár kiszámíthatóvá is válhatna a regény, de ez nem így történik. A Hultok ugyanis egy meglehetősen zavaros életű família, akiknek a családi életében kurva nehéz eligazodni, ugyanis rengeteg titkuk van, amiket a rendőrségnek ki kell deríteni ahhoz, hogy megtalálják a tettest. Eközben eltűnik még egy lány, aki a szüleivel a városban kempingezik. Mindez csak megnehezíti a felügyelő dolgát.
La(e)ckberg erőssége a jellemábrázolás, ugyanis a regény minden szereplőjét részletesen bemutatja, akár a zsarukról, akár a többiekről van szó.
Nekem az volt az érzésem olvasás közben, hogy ebben a regényben egyedül Hedström felügyelő és a felesége, Erica, Martin Molin nyomozó és a recepciós, Annika, azok, akik normálisak, a többiek mind elviselhetetlenül hülyék. Mondjuk ez nem valami svéd sajátosság, mert mindenhol sok az elviselhetetlen ember (bár ez relatív, hogy kinek mi az elviselhetetlen), de valószínűleg az írónőnek az lehetett a célja, hogy inkább a negatív tulajdonságokat mutatja meg, végül is ez jóval hálásabb feladat, mert a negativitásnak jóval több arca van, mint a pozitív emberi tulajdonságoknak.
Ráadásul a bejegyzés elején említettem, hogy a skandináv krimik egyben lélektani regények is, ezért is fontos inkább az ellenszenves karakterek megjelentetése, mert az ő viselkedésüket könnyebb elemezni, illetve hálásabb beszédtéma. 
A regény szereplői között van kiégett és hatalombuzi, agresszív zsaru, illetve pénzre hajtó, önző szépasszony, na meg a Hult család.
Ez utóbbiak például külön műsorszám, ugyanis egy családba belezsúfolni ennyi negatív, ellenszenves karaktert azért nem semmi. Van közöttük vallásbuzi prédikátor és a felesége, rideg, érzelmeit elfojtó, halvérű könyvelő, alávetett, magát zsarolni engedő feleség, egy halott testvér, akinek a jelenléte még mindig rányomja a bélyegét az élőkre, egy elhanyagolt, undorító, kövér özvegyasszony, két pitiáner tolvaj, bűnöző fickó, na meg egy lázadozó kamaszlány. Még talán ez utóbbi a legnormálisabb, akinek azért van szíve is, csak éppen elege van a családjából. Mondjuk ezt megértem, mert én se szeretnék a Hultokkal rokonságban lenni.
Szóval ilyen környezetben kell végeznie a munkáját a nyomozóknak, és felderíteni a bűnesetet, amiről kiderül, hogy jóval szövevényesebb, mint gondolták. Az olvasónak még az utolsó lapokon is jut egy kis meglepetés.
A könyvet kiadja az Animus Kiadó

Delphine de Vigan: No és én

A könyv a társadalmi kirekesztettséget mutatja be az olvasónak 3 fiatal sorsán keresztül, akik különböző módokon élik ezt meg.
Lou, a történet mesélője, egy 13 éves kislány, aki másodikos gimnazista. Mindez annak köszönhető, hogy a kislány intellektuálisan koraérett, vagyis az intelligenciahányadosa jóval magasabb az elvártnál. Éppen ezért engedélyezték neki, hogy két osztállyal feljebb járhasson, tehát az osztálytársai is két évvel idősebbek nála.
Mindez már éppen elég ok arra, hogy a kislány a perifériára kerüljön, hiszen az osztálytársait egészen más problémák foglalkoztatják, mint például az ismerkedés, vagy a bulizás. Lou még fiatal ehhez, de egyébként, is jóval félénkebb és mélyebb érzésű az átlagnál, ezért nem tud a társaival igazán kommunikálni.
Egyébként megfigyelhető az is, hogy több esetben inkább ő az, aki kirekeszti saját magát a társaságból a félénksége miatt, tehát ő hiába zseniális gondolkodó, ha a társas képességei gyengébbek, mint az átlag.
Ráadásul a családi élete sincs rendben. Az egy dolog, hogy kifejezetten jól élnek, de hiába a pénz, ha egyszer az édesanyja súlyos depresszióban szenved, és nem kommunikál a családjával. Ebből következően az apára kétszeres teher hárul, hiszen ő keresi a pénzt, és neveli a kislányt is.
No, a 18 éves hajléktalan lány már nem ennyire szerencsés, ugyanis neki családja sincs. Jobban mondva az édesanyja él, de ő hallani sem akar róla, úgyhogy a lány sokáig nevelőotthonokban élt, amíg nagykorú nem lett. Azóta Párizs utcáin csavarog, és kéreget, miközben minden vagyona egy gurulós bőröndben van.
Lou-val az Austerlitzi pályaudvaron találkoznak, és No lesz az alany Lou iskolai kiselőadásához, amely egy fiatal hajléktalan nőről szól.
Lou és a családja lesz az, aki segít No-n azzal, hogy befogadják őt a lakásukba, illetve elkezd a lány dolgozni is, de valahogy mégsem tud igazából ezzel a segítséggel élni, és nem érez hálát a sorsa jobbra fordulásáért.
Persze, hogy is érezhetne, amikor egész életében azzal kellett szembesülnie, hogy nem kell senkinek, hogy fölösleges, végül is csak egy véletlen baleset következményeként jött a világra. Az ilyesmivel kurva nehéz együtt élni, és nem lehet csak úgy kitörölni magunkból.
Lucas, Lou 17 éves osztálytársa a gimiben, aki elsőre nem tűnik kirekesztettnek, hiszen népszerű az osztálytársak - főleg a lányok - között. Ámde, ha egy kicsivel jobban megvizsgáljuk a helyzetét, akkor megláthatjuk a jeleket, amik erre utalnak: például a srác túlkoros, aki már kétszer megbukott, ezért is jár a jóval fiatalabb gyerekekkel egy osztályba. A fiú ezenkívül direkt lázad a suli és a tanárok ellen, sőt még a tanórát is képes nyíltan otthagyni, ha nem tetszik neki valami, ezért a tanárok körében nem túl népszerű.
Lucas elég jó anyagi körülmények között él, de szülői szeretetet ő sem kap: az apja lelépett Brazíliába, az anyja meg talált magának egy új pasit és inkább ahhoz költözött, magára hagyva a fiát, akinek azért havonta oda lök némi pénzt, hogy tudjon magáról gondoskodni. Szóval a fiú gyakorlatilag egyedül él a szülei lakásában, különösebb szeretet nélkül. Miután Lou és Lucas között elkezdődik valami, ezért a fiú is segít Nónak, hogy új életet kezdhessen, ugyanakkor azért ő háttérszereplő marad, mert a könyv cselekményének a középpontjában a két lány barátsága áll.
Igazából ez nem is barátság, hiszen az két egyenrangú ember között jön létre, ráadásul egy igazi barátságnak mindig az egymás iránti kölcsönös szeretet és tisztelet az alapja.
A két lány között ez egyszerűen nincs meg, hiszen No azt sem tudja, mi a szeretet és 18 évesen már totálisan ki van égve. A két lány kapcsolata inkább a sajnálaton, illetve a lenézésen alapszik.
Lou az, aki megsajnálja No-t, és mindenáron segíteni szeretne neki, No viszont lenézi valahol Lou-t, hiszen szerinte a kislánynak fogalma sincs az igazi életről. Na, de hogy is lenne, amikor van családja és biztonságban van. Igazából őt nem is érdekli eleinte Lou, később is csak kihasználja a kislányt, én úgy érzem. Lou viszont idealista, aki őszintén szeretné megoldani no és egyben hajléktalanok problémáját már az életkorából adódóan is, de ez sajnos nem sikerülhet.
Éppen ez adja a történet drámáját is. Persze Vigan írhatott volna tündérmesét is, amelyben minden jó, ha a vége jó, de az nem lett volna életszerű.
Márpedig a szerző célja a valóság bemutatása, illetve ennek a társadalmi problémának a tudatosítása. Hajléktalanokkal ugyanis minden nagyvárosban lehet találkozni, mert egyszerűen hozzátartoznak a városképhez. Ez épp elég baj sajnos, de eddig még nem találtak megoldást erre a problémára. Sokan úgy gondolják, hogy a drog, meg a pia juttatta őket az utcára, de valójában nem tudjuk, hogy mi volt előbb: a tyúk, vagy a tojás. Ráadásul nem mindenki szenvedélybeteg közülük, hanem vannak egyszerűen szerencsétlenek is.
Vigan könyve szeretné tudatosítani az emberekben azt, hogy hajléktalanság valójában nem ok, hanem tünet, amit valójában jóval mélyebb, szövevényesebb problémák okoznak, mint amit az emberek csak úgy felszínesen gondolnak. Talán a legnagyobb gond az, hogy az embereket nem lehet megmenteni önmaguktól, vagyis nem tudnak változni és változtatni igazából. Mindez nemcsak a hajléktalanokra jellemző, hanem az átlagemberekre is, akik óramű pontossággal járnak be a suliba, illetve később a munkahelyre. Csak éppen a hajléktalanok sokkal inkább szem előtt vannak azzal, hogy az utcán élnek.
A lényeg az, hogy ez a könyv mélyen húsbavágó gondolatokat tartalmaz, amelyeket már a Citátumon is el lehet olvasni. A szerzőt a könyv témája miatt a legrangosabb francia irodalmi elismerésre, a Goncourt-díjra is jelölték.
A regény a Vörös Pöttyös Könyvek című sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó  gondozásában.

Stacey O'Brien: Wesley, kedvesem - egy lány és egy bagoly megható története

Ez egy "állati jó" könyv, amely egy biológus lány és egy fészekből kiesett, szárnysérült bagoly igaz történetét mondja el. Stacey O'Brien akkor még gyakornok volt a munkahelyén, amikor a főnöke megkérte, hogy viselje gondját az alig 4 napos gyöngybagoly-fiókának. A lány ezt meg is tette, és magához vette a baglyot, akit Wesleynek nevezett el, és aki egyedül nem boldogult volna a sérült szárnyával a vadonban.
A biológusok persze nemcsak szívjóságból gondoskodnak a sérült állatokról, hanem azért is, hogy a viselkedésüket kutassák. Ezt teszi Stacey is, aki a tapasztalatait ebben a könyvben örökítette meg, tehát a Wesley kedvesem nem is annyira regény, sokkal inkább egy kutatási napló, amely jóval izgalmasabb, mint egy biológia tankönyv, vagy egy tanóra, ugyanis a könyv ennek a bagolynak az életrajzáról szól.
A könyvből kiderül, hogy egyáltalán mi jellemző a baglyokra, különös tekintettel a gyöngybaglyokra, hogyan viselkednek úgy általában, mivel táplálkoznak, hogyan vadásznak, milyenek a párzási szokásaik, de Stacey bemutatja a biológusok életét is úgy általában.
A könyv időrendi sorrendben halad Wesley újszülöttkorától egészen a halálig, miközben a szerző végigveszi a fejlődésének az állomásait is. A könyvben vannak durvább részek is (például, amikor Staceynek egereket kell megölnie, hogy táplálhassa a baglyát), de a vadonbeli élet ennél sokkal durvább, nem véletlenül mondják, hogy a vadonbeli élet a legbrutálisabb horrorfilm. Pláne, hogy valóságos. Emlékszem, anyám sohasem szerette a természetfilmeket, mert nem bírta elviselni annak a látványát, amikor az egyik állat megette a másikat, pedig ezt a természet része. A fotósok, meg a rendezők csak megmutatják azt, ami a valóságban van.
Mondjuk Stacey O'Brien nem rendező, de nem titkol el és nem szépít semmit, hanem mindent elmond, ami egy bagoly tartásával jár. Különös dolog, de a gyöngybaglyot nem lehet úgy tartani, mint a papagájt, vagy kanárit, hogy egész nap magára hagyjuk, hanem foglalkozni kell vele. A szerzőnek ebben nagy szerencséje volt, mert a barátnője, illetve az édesanyja helyettesíteni tudta, de valódi magánéletre már nem jutott ideje, tehát nem ment férjhez, és gyereke sincs.
Én nem ítélem el miatta, sőt inkább tisztelem, hogy fel merte vállalni egy bajba jutott állat nevelését, de én magam is állatvédő vagyok Staceyhez hasonlóan, úgyhogy valószínűleg hasonlóan cselekedtem volna.
Más meg máshogyan, de hát nem vagyunk egyformák.
Mindenesetre nagyon megható az a szeretet, amely a lányt és baglyot kötötte össze, főleg, hogy a bagoly a lányt választotta társául (már úgy értem, hogy szerelmi partneréül), ami azért érdekes, mert a baglyok egy életre választanak társat, az emberrel ellentétben. Pedig a baglyok ösztönlények, de mégis. Ha esetleg a társuk idő előtt elhalálozik, akkor az özvegye depressziós lesz, és utánahal a társának. Az emberek között nem nagyon van ilyen, pedig átvehetnénk bizonyos dolgokat a "bagolymódiból". A szerző még a könyv elején elmondja, hogy mi is ez.
A művet szeretettel ajánlom az állatbarátoknak, főleg azoknak, akik olvasták a Marley meg ént John Grogantól. Nekik tetszeni fog a Wesley, kedvesem is.
A könyv az Aranypöttyös Könyvek című sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.

Mikael Ollivier: Vértestvérek

A cím láttán azt gondoltam, hogy ez valami vámpíros történet, vagy ilyesmi, de ezúttal alaposan melléfogtam: a könyv egy ifjúsági pszichothriller, amely a Vörös Pöttyös Könyvek sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában. Miután ez az első Vörös Pöttyös, amit olvasok, ezért nem tudok a sorozatról bővebbet, de azt elárulom, hogy ez a könyv nem okozott csalódást, tehát keresni fogom a kiadó és a sorozat további köteteit is.
A könyv a jómódú értelmiségi Lemeunier családról szól, akik Párizstól 25 km-re laknak egy őrzött lakóparkban, úgyhogy van mit aprítaniuk a tejbe. Az apa idegsebész, az anya egy reklámügynökség vezetője, a két fiú Brice és Martin még diákok. A család harmonikus élete egyetlen pillanat alatt omlik össze, amikor a rendőrség egy este váratlanul beállít hozzájuk, és letartóztatja az idősebb fiút, Brice-t. A vád: a filmrendező szakon tanuló fiatalember 5 gyilkosságot követett el, és minden bizonyíték ellene szól. Hiába van a családnak pénze, meg jó ügyvédje, Brice-t ez sem menti meg a börtöntől.
Gondolom az olvasó is sejti már, hogy nem a fiú lehetett a gyilkos, hanem valaki más, aki kísértetiesen hasonlít rá, és titokban figyelhette az életét. Brice ártatlanságában egyedül a 14 éves öccse, Martin hisz tiszta szívből, aki nagyon szereti a bátyját, és akivel nagyon bizalmas viszonyban állnak. A két fiú gyakorlatilag egymás legjobb barátja.
A szülők ezzel szemben elbizonytalanodnak, míg a nyomozást vezető Despart felügyelő igyekszik nyomokat találni, de ő is bűnösnek találja a srácot. Engem Despart figurája sokban emlékeztet Maigret felügyelőre, aki szintén egy barátságos figura volt mindenkivel, és nem egy hatalombuzi rendőr.
Martin a beszélőn fogadalmat tesz, hogy mindenáron bebizonyítja a bátyja ártatlanságát, és kideríti a gyilkos személyét, ami még a rendőrségnek is komoly kihívás, nemhogy egy 14 éves srácnak. Na, de a műfajban megszokhattuk már, hogy a botcsinálta nyomozók lepipálják a rendőrséget, ámde ők felnőttek voltak.
Mindenesetre ez egy mese, tehát nem életszerű, éppen ezért nem is kell komolyan venni. Ráadásul nagyon rövid, kb. 1-1,5 óra alatt kiolvasható, szóval fölösleges töltelékek sincsenek benne.
A könyvet a műfaj iránt érdeklődő kamaszoknak ajánlom. Szerencsére a regény egyáltalán nem ijesztő -bár a végén eléggé felpörögnek az események -, de az a jóleső borzongás azért megvan.
A könyvet lehetőleg 14 éven felüliek olvassák el.

Richard Paul Evans: Hol lehet Noel?

Ez volt az első könyv, amit a Könyvmolyképző Kiadótól olvastam, akiknek a könyveit eddig eléggé kikerültem, mert azt hittem, hogy csak ilyen vámpíros, meg vérfarkasos, meg efféle fantasy műveket adnak ki.
Nos, hát tévedtem: ennek a könyvnek semmi köze az efféle figurákhoz, mert ez egy érzelmes történet azoknak, akik szeretik a szépet. Ennek ellenére mégsem az a csöpögős-nyálas regény ez, hanem inkább a szeretet hatalmáról szól, ezért nemcsak tiniknek, hanem az idősebb korosztálynak is bátran ajánlhatom a regény mondanivalója miatt.
A könyv két szerencsétlen sorsú fiatal, Mark és Macy találkozását meséli el, akiknek kevés örömben volt részük az életben.
Mark főiskolára jár, de elveszítette az ösztöndíját, ezért kénytelen félbehagyni a tanulmányait és melózni, hogy fenn tudja magát tartani a szülővárosától messze eső nagyvárosban. Persze akár haza is mehetne, de az apjával feszült a viszonyuk, szeretett édesanyja viszont elhunyt egy autóbalesetben. A fiút ráadásul a barátnője is éppen akkor hagyja el egy másik pasiért, ami már bőven elég ahhoz, hogy a srác megboruljon lelkileg.
Ennek tetejébe lerobban az autója, úgyhogy egy közeli kávézóban kér segítséget. Így találkozik Macyvel, aki ott dolgozik, és nemcsak hazaviszi a fiút, hanem lelkierőt is ad neki a folytatáshoz, pedig ő jóval durvább körülmények közül érkezett: édesanyja fiatalon meghalt rákban, míg az édesapja drogfüggő lett, ezért őt és a húgát (vagyis a címszereplő Noelt) elvették tőle, hogy örökbeadják más szülőknek.
Sajnos a két testvért elválasztják egymástól, pedig nagyon szeretik egymást, de nem lehet mit tenni, hiszen állítólag mindez az ő érdekükben történik. Innentől kezdve a két testvér szem elől téveszti egymást. Amíg Noel kifejezetten jó körülmények közé kerül, és sok szeretetet kap, addig Macyt egy átlag család veszi magához, ahol a nevelőanyja csicskáztatja, illetve üti-veri mindennap. Egy idő múlva a lány megszökik, mert nem bírja ezt a bánásmódot, és barátoknál lakik, illetve egy ideig az utcán is. Innét kerül a jelenlegi munkahelyére a kávézóba, ahol Markkal találkozik.
Ez a találkozás ébreszti rá arra, hogy meg kell keresnie a húgát, illetve rendeznie kell a dolgait a családjával, ámde az út rögös és akadályokkal teli, Noel aktáját ugyanis titkosították, ezért csak úgy nem lehet hozzáférni. Ámde a fiatalok nem adják fel. Eközben Marknak is rendeznie kell az apjával a viszonyát, tehát neki is megvan a maga feladata.
A könyv legfőbb mondanivalója az, hogy minden ember okkal érkezik az életünkbe éppen akkor, amikor szükség van rájuk. A lényeg az, hogy mindenkinek megvan a maga feladata az életben, szóval véletlen események nincsenek.
A könyv ugyanakkor a megbocsátás fontosságára hívja fel a figyelmet, ugyanis ha ez nem történik meg, az megbetegíti nemcsak a lelket, hanem a testet is. Ennek ellenére az emberek jelentős része képtelen erre, és még 10-20 évvel később is felemlegeti az egykori sérelmeket, főleg azokat, amiket a szülők okoztak.
Ezért mondtam azt, hogy érdemes az idősebb korosztálynak is elolvasni ezt a könyvet, mert sokkal többet segíthet, mint a mostanában oly divatos önfejlesztő-ezoterikus könyvek, ugyanis a regényben konkrét sorsok fonódnak össze, és nem egy tanácsadó véleményét olvashatjuk a pálya széléről.
A félreértések elkerülése végett mondanám, hogy a megbocsátás nem azt jelenti, hogy az adott személy tette helyes volt, és mindjárt szeretni is kell azt az adott személyt. Sokkal inkább érzelmi elengedésről van szó, ami azt jelenti, hogy az adott tetthez, vagy személyhez már nem fűzünk érzelmeket, vagy legalábbis nem azokat az érzelmeket társítjuk hozzá, mint egykor, amikor az egész történt. A regényben látni fogjuk ezt a folyamatot a gyakorlatban is.
Fontos tanulsága a könyvnek, hogy mindig meg kell ismernünk a szüleink előéletét, mert csak ekkor tudjuk őket igazán megérteni, ahogy ez ebben a regényben is látszik. Nekem valahogyan az volt az érzésem olvasás közben, hogy a regény erősen emlékeztet a Canfield-Hansen páros által szerkesztett Erőleves a léleknek című válogatássorozatra, illetve Nicholas Sparks műveire is. Tehát, akiknek tetszettek az előbb említett könyvek, azoknak ez a mű is be fog jönni.
A regény a Könyvmolyképző Kiadó egyik sorozatában, az Aranypöttyös Könyvekben jelent meg. Sajnos, egyelőre nem tudok sokat sem erről, sem a másik sorozatról, a Vörös Pöttyös Könyvekről, de megígérem, hogy fogok még ilyen könyveket olvasni, és akkor majd megírom a különbséget.

Freddie Mercury - Peter Freestone, a legjobb barát vallomása

Amikor meghal egy híres ember, akkor minél többen igyekszenek ebből üzletet csinálni, ami azzal jár, hogy a sajtó hetekig-hónapokig cikkezik róla, továbbá könyv is megjelenik róla, akár több is. Az, hogy olyan emberről írnak, aki már nem tud tiltakozni ez ellen, az mit sem számít.
Freddie Mercury is így járt:, őt is alaposan kivesézte a sajtó, és különböző könyvek is jelentek meg róla, illetve a zenekarról. Az már csak adalék, hogy a halálának éve éppen pont a Queen megalakulásának 20. évfordulójára esett, amit valószínűleg hatalmas banzájjal ünnepeltek volna meg, ha Freddie egészséges marad.
Ezt a könyvet egy olyan ember írta, aki 12 éven dolgozott közvetlenül mellette személyi asszisztensként, de ez amolyan gyűjtőfogalom volt, hiszen Peter Freestone-nak számos feladatot kellett az énekes mellett ellátnia. Volt titkár, szakács, komornyik, mosogató, takarító, de ő szerezte be a háztartásához szükséges mindennapi dolgokat, illetve a turnékra is elkísérte. Ezek után ha valaki ismerte az énekest, az pontosan ő volt.
Éppen ezért úgy gondolta, hogy mindezt a nagyvilág elé tárja, és ír egy könyvet arról, hogy ki volt valójában Freddie Mercury: milyen volt vele dolgozni, illetve milyen volt a hétköznapi életben, amikor nem turnézott, illetve nem készített lemezt.
Nekem az a benyomásom ezzel a könyvel kapcsolatban, hogy túl részletes, szóval Freestone-nak nagyon jó a beszélőkéje. Végül is a munkaadója mellett ő csak a háttérben lehetett, de a halála után ő is előtérbe kerülhetett egy ideig.

A könyv egyaránt szól a Queenről és Mercuryról is, de a kettőt nem is lehet egymástól elválasztani. Freestone részletesen elmondja, hogy milyen volt a zenekarral turnézni, hogyan készítették a lemezeket, illetve a videoklipeket a 80-as években.
Persze erről az általam már korábban bemutatott Hince féle könyv is ír, de az azért nem annyira részletes, illetve Hince csak a turnékról ír bővebben, a lemezkészítésről, szövegírásról már nem. Freestone viszont igen, sőt ő azt is elmondja, röviden 1979-től 1991-ig hogyan és milyen körülmények között készült az összes Queen videoklip! Ugyanígy beszámol a lemezkészítés és a  turnézás folyamatáról is.. Freestone 1979-től kezdett el dolgozni a zenekar alkalmazásában az akkori turnéjukon, de akkor még a teljes zenekarnak segített, később lett csak Freddie asszisztense.
Ennek szellemében a könyv is csak később kezd el beszélni magáról az énekesről, arról, hogy mit szeretett, milyen körülmények között élt, amikor éppen nem dolgozott, de beszél a betegségéről, illetve a halálának körülményeiről is. A könyv nem sokkal az énekes halála után fejeződik be.
Freestone célja az volt a könyvvel, hogy eloszlasson bizonyos pletykákat az énekessel kapcsolatban, ugyanakkor ez nem bulvárkönyv, inkább az énekes, illetve a zenekar háttérmunkáját mutatja be, amit a rajongók nem láthatnak. Volt egy-két könyv, amelyik arra ment rá, hogy Freddie-nek milyen szar, hogy nincs családja, és lényegében az énekes sajnáltatása volt a célja, de Freestone-nál ennek nyoma sincs: szerinte az énekes így volt boldog, ahogy, ráadásul voltak barátai is. Szóval a lényeg az, hogy Freestone szerint az énekes nem volt magányos, bár azt elismeri, hogy nehezen tudott úgy istenigazából kötődni az emberekhez.
Olvastam egyébként még egy-két Freddie-vel kapcsolatos életrajzot, de eddig ez a legrészletesebb. Egyetlen hibája az, hogy túlzottan apró betűvel szedték a sorokat, ezért erősebb szemüveg, vagy nagyító kell az olvasásához, de amúgy korrekt a könyv, amelynek a korábbi változatát a Rózsavölgyi és Társa, míg a mostani formáját a Helikon (Trubadúr) Kiadó jelentette meg.

Peter Hince: Queen a színfalak mögött - élet a 20. század egyik legnagyobb rockzenekarával

A Queenről, illetve Freddie Mercuryról már sokan és sokféle könyvet megírtak, amelyek túlnyomó többségben életrajzok voltak. Peter Hince könyve teljesen más, már csak azért is, mert a szerző a csapat roadja volt a turnézós korszakukban csaknem végig, vagyis 1975-től 1986-ig.
Innentől kezdve a téma adott: vagyis milyen volt dolgozni a legendás zenekarral, hogyan készült a banda egy-egy fellépésre, illetve mit csináltak koncert után, hogyan lazítottak, stb. A lemezfelvételekről már nem is beszélve.
Mindezek olyan témák, amelyek érdekelhetik a rajongókat, Hince pedig megírta azt, amit picivel feljebb említettem.
Ha a rajongók bulvártémákat, zaftos sztorikat várnak a zenekari tagok háza tájáról, akkor ki kell őket ábrándítsam, mert ez nem az a kötet. Szóval a zenekari tagokról továbbra sem derülnek ki olyan sztorik, hogy ki mennyire volt  berúgva, bedrogozva, meg mikor mennyit csajoztak/pasiztak be. Ez nem jelenti azt, hogy angyalok lettek volna (Freddie közismerten nagy partiarc volt), de ők nem a botrányaikból, hanem a zenélésből éltek, azt pedig professzionálisan művelték mindvégig.
A könyv sokszor inkább Hince életét meséli el, amíg a turnécsapat tagja volt, szóval sokszor az ő sztorijait lehet olvasni, amik a turnékon estek meg vele és technikustársaival, amelyek között rázósabbak is akadnak.
Amikor a szerző a Queen csapatot említi a könyvben, akkor a banda technikai személyzetére gondol,
a Queen négy tagját pedig zenekari tagoknak nevezi. Mindezt azért mondom, mert Hince elsősorban a csapattal járt bulizni, és igazán mindent beleadtak ebbe, a zenekari tagok viszont sokszor külön utakon jártak.
Hince amúgy rokonszenves, derűs fickó, aki remekül viselte a zenekari tagok rigolyáit. Mondjuk muszáj is volt, ugyanis Freddie-vel igencsak nehéz volt dolgozni, mert sokszor primadonnáskodott, de valahogy mégis mindenki megbocsátott neki, mert - ahogy Hince is mondja - neki aurája, kisugárzása volt.
A szerző amúgy közvetlenül Freddie és John mellett dolgozott, és az ő hangszereket állította be. A csapatnak ugyanis több road is dolgozott azért , hogy minden flottul menjen.
A könyvben Hince elsősorban az egzotikusabb turnéhelyszíneket mutatja be, mint például az Amerikai Egyesült Államok, a dél-amerikai kontinens, Japán, illetve a dél-afrikai Sun City, de azt is megosztja az olvasóval, hogy hogyan is zajlott egy "átlagos" Queen koncert úgy általában, illetve hogyan utazott a csapat egyik koncerthelyszínről a másikra.
Hince ugyanakkor beszél a lemezfelvételek készítéséről is úgy általában, főleg amelyek Montreux-ben, és Münchenben zajlottak, de arról is beszámol, hogy hogyan zajlott az életük, amikor nem turnéztak, hanem éppen hazai pályán, azaz Londonban voltak. A könyvet a szerző színes fotói díszítik, de nincs valami sok belőlük. Ami viszont van, az elsősorban fellépés közben, illetve a stúdióban ábrázolja a bandát.
Szerintem nem volt rossz könyv ez, de jobbat is írtak már a témában.  Mindenesetre köszönöm a könyvet a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárnak. Kiadja az Egmont Kiadó