A szerző nem kell bemutatni senkinek (gondolom én), mert a tévéből és a Nők Lapjában vezetett rovatából már mindenki ismerheti. Ez a könyv az első felnőtteknek szóló regénye, úgyhogy nem csoda, hogy hatalmas promót kapott.
Megvallom, én is emiatt kezdtem el olvasni, na meg azért, mert az volt a szándékom, hogy majd jó lehúzom a könyvet, mert biztosan szar. Nos, hát tévedtem, de ez olykor mindenkivel előfordul. A könyv ugyanis egész jó lett szerintem, márpedig én eléggé kekec tudok lenni ezzel kapcsolatban. Szóval engem megérintett a történet, ami azért nem túl sűrűn fordul velem elő. Persze akkora szépirodalmi igényességet ne várjon a könyvtől senki, de nem is tartozik a szemét kategóriába, ugyanis van mondanivalója, és gondolatokat ébreszt, amiket hamarosan kifejtek.
A regény Kriszta édesanyjának, Borának az életét és korai halálát meséli el, de a szerző megváltoztatta neveket benne, és olykor az időpontokat is, viszont a két város, Budapest és Kaposvár stimmel. (Kriszta ugyanis kaposvári illetőségű, míg az édesanyja pesti volt).
A könyv témája különböző gondolatokat ébreszt: vajon mi történt volna ha azt a másik lehetőséget választottam volna, és nem ezt, amiben most vagyok? Egyáltalán van-e akkora szabadságunk, hogy választhatunk, vagy az élet elkerülhetetlenül a végzetünk felé sodor bennünket? Vajon jobb-e a csillogásban felpörgetett életet élni, vagy legyünk szürke családanyák/apák, mint ahogy a többiek? Vajon melyik passzol jobban a személyiségünkhöz, illetve boldoggá tesz-e bennünket a választott életmódunk, vagy csak hazudunk magunknak?
Borának folyton ezek a gondolatok járnak a fejében, képtelen elengedni ezeket és boldognak, elégedettnek na meg hálásnak lenni azért, amije van. Ehelyett folyton sóvárog a másik, látszólag csillogóbb, gazdagabb életért, amelybe egy rövid időre belekóstolhatott.
A lánynak ugyanis egy időben két férfi is udvarolt egyszerre: a gazdag angol gróf, Guiy, és az átlag magyar fiú, Miklós, a lány egyetemi csoporttársa. Szóval beütött az ún. Hufnágel Pisti-szindróma, amit az ócska romantikus regények igyekeznek kliséként felhasználni, amelyekben a nő valahogy mindig a szegényebb férfit választja, mert abba szerelmes.
Hát itt is így történt ez, de ebben a regényben nincs min izgulni, mert már előre tudjuk, hogy a lány a magyar fiút fogja választani, hiszen akkor Kriszta és az öccse, András sem születhetett volna meg. Mondjuk ez a regény amúgy sem egy izgulós fajta, de említettem már, hogy egy gondolkodtató regényről van szó.
Végigolvasva a művet azt gondolom, hogy Bora számára sem az egyik, sem a másik férfi nem volt megfelelő.
Guiy-yal az a baj, hogy ez nem is volt igazi kapcsolat, csak tulajdonképpen flörtről van szó, ahol nagy szavak és nagy ígéretek hangzottak el, de aztán a hapsi meglépett. Viszont a csaj mégis sóvárog utána egy életen át, hazudva ezzel önmagának is, pedig ha kicsit tudatosabb, akkor rájöhetett volna milyen ember is valójában.
Eközben Miklóst meg ette a féltékenység, mert tetszett neki is a lány, és tulajdonképpen ez az érzés motiválta őt az udvarlásra, nem az igazi szerelem. A csaj meg szerelemnek hitte a pasi udvarlását, közben pedig egy jellegzetesen macsós viselkedés volt csak. Házasodni meg azért házasodtak, mert a kor szelleme ezt diktálta: így lehetett leghamarabb lakáshoz jutni, na meg jött a gyerek, szóval az a nagy szabadosság, ami ma van, az akkor még nem volt meg.
Ilyenkor szokott jönni a regény végén a holtomiglan-holtodiglan, de az élet nem regény, úgyhogy az állítólag szerelmi alapon kötött házasságok jó része elszürkül, vagy elmérgesedik. Vannak még mindig elég sokan, akik ilyen szürkeségben élik le az életüket úgy, hogy aztán nem látják a színeket, de egyre többen vannak, akik megszüntetik a házasságot és elválnak, mert már szabadon megtehetik a közösség rosszallása nélkül.
Bora és Miklós kapcsolata is így járt: vagyis elszürkült, amihez erőteljesen hozzájárult Miklós féltékenysége és macsó természete. Ezzel ellentétben Bora egy kifelé forduló, vidám természetű, humoros nő volt, aki szeretett központi szerepet vinni egy adott társaságban, illetve magát a társasági életet is nagyon szerette, akárcsak a csillogó, pörgős életű Budapestet.
Ehhez képest a lány mégis otthagyja a fővárost, a bulis életet, a szerelem és a házasság kedvéért, hogy aztán egy Kaposvári környéki faluba költözzön a férje szüleihez. Ők amúgy egyszerű és hagyománytisztelő emberek voltak, szemben az asszony szüleivel, akik arra nevelték a lányukat, hogy küzdjön meg azért, amiről úgy gondolja, hogy jár neki, szóval nem éppen a hagyományos női szerep gyakorlására nevelték őt.
Ennek ellenére a házasságában nem mer kiállni a saját érdekeiért, és hagyja, hogy a férje egy paneltelepi ténsasszonyt varázsoljon belőle.
Eközben Miklóska szépen lassan megunja a teremtményét, és más nő után néz, ami már önmagában is épp elég nagy baj, de hogy ez a nő a saját tanítványa legyen (mindketten tanárok egyébként), az hatalmas pofátlanság, szóval nem csoda, hogy Bora elzavarja a férjét és elválnak. Mindez segít abban, hogy asszony új életet kezdhessen, de akkor már késő: hamarosan rákos lesz, amibe belehal.
Na most a rák még önmagában nem halálos ítélet, csak figyelmeztetés, legalábbis a legtöbb esetben. Bora azonban hamar beletörődik a megváltoztathatatlanba, és nem küzd az életéért, inkább meg szeretne halni. Mindössze egyetlen dolgot tesz a halála előtt: visszaköltözik szeretett szülővárosába, Budapestre, hogy ott haljon meg és ne idegenben.
Részben ezért, részben az elszürkülő házasság miatt a kötet hangulata mérhetetlenül nyomasztó és drámai, emiatt kurva nehéz volt olvasni. Ráadásul nekem az anyám szintén rákban halt meg, és hasonló sorsú volt, mint Bora, de az én szüleimnek nem volt ilyen válság a házasságában, és mindvégig együtt maradtak.
Sőt, amikor anyám az utolsó hónapokban már egy csecsemő szintjén vegetált, apám gondoskodott róla és ápolta, szóval nem egy elfekvőben halt meg nyomorultul.
A betegség és a rossz házasság drámája mellett a könyv kortörténeti érdekességekkel is szolgál, vagyis egy retro regényt tarthat a kezében az olvasó, amely azt is ábrázolja, hogy milyen volt élni a Kádár-rendszerben fiatalként, illetve érett felnőttként, illetve beszél a korabeli Budapestről és Kaposvárról is. Jó mondjuk Pestről talán nem annyira, de Kaposvárról többet.
A somogyi megyeszékhelyről azt kell tudni, hogy a hetvenes években kezdett el kiépülni, és az addig falusias jellegű városban megjelentek a panelházak a Füredi, meg a Zaranyi utakon, szóval a város északi részén. Krisztináék ha nem is dobozházban, de bérházas környezetben éltek.
A város akkor sem volt gazdag, de aki akart, az tudott dolgozni a Kádár-rendszer idején. Manapság viszont elkeserítő a helyzet nemcsak Kaposváron, hanem az egész országban. Munka nincs, pénz sincs, a hipermarketek, plázák viszont egyre épülnek, szóval az egyik oldalon csillogás, a másikon meg a nyomor látható. Mondjuk Kaposváron inkább az utóbbival lehet találkozni, legalábbis a kiürült Fő utca mindenképpen ezt jelzi, pedig a korábban a város bevásárlóutcája volt. Miután ott is van már Tesco, ezért oda mennek az emberek vásárolni, és nem a Fő utcába. Van pláza is, meg Corso Üzletház, de azok is tök üresek.
A könyvben különben elég sok konkrét kaposvári helyet említ a szerző, hiszen a szülőhelyéről van szó. Ebből következően a kaposvári emberek különösen fognak örülni ennek a könyvnek.
Krisztina regénye ugyanakkor egy kicsit történelmi jellegű is, hiszen egy időutazásról van szó a múltba. Igaz nem olyan távoli időkről van szó, de sok ember még élénken emlékszik az akkori évekre, és bólogatni kezd, hogy igen, akkor tényleg így éltünk: igaz nem volt örömteli az élet akkor sem, mert szigorú szabályok szerint éltünk, de ez a rendszer biztonságot adott, mert volt munka, és volt jövőkép, na meg foglalkoztak a fiatalokkal, és nem kallódtak, meg unatkoztak, ahogy manapság. Aki szereti a retró korszakot, annak ajánlott elolvasni a művet.
Kiadja a Bookline Könyvek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése